Kapkodva nyúlt a sapkája után, majd a hófehér, bolyhos darabot remegő kezekkel igazította a fejére. Világos színű tincseit kihúzta a meleg anyag alól, hogy azok immár lágy hullámokban keretezzék az arcát. Már most ki volt pirulva, pedig még ki sem merészkedett a hidegre, és nem is ácsorgott egy forró csokit fogdosva a téli mínuszokban. Nem szerette a hideget, nem szeretett fázni, de most ezt is megtette Oliver kedvéért. Már majdnem fél éve nem látta. Igaz, váltottak leveleket, szinte heti rendszerességgel, de azzal csak az volt a baj, hogy Lemon alig bírta mindig kivárni, hogy végre érkezzen valami válasz. A szíve minden nap rab madárként verdesett a mellkasában, és gyermekien elvarázsolva tartotta a fiú leveleit ujjai között, mintha csak valami könnyen eltörhető dolog lenne. Óvta és féltette, és mindet el is tette egy aprócska, fa ládikába. Pontosan 37 levelet őrzött, és ebből is az volt a legbecsesebb, amelyben a fiú tudatta vele, hogy Roxmortsba jön, és hogy ismét láthatják egymást!
Mint akit megbabonáztak, úgy járkált a levél olvasása után a kastély falai között. Néha hümmögött egyet-kettőt, kábán mosolygott, és egyszerűen képtelen volt foglalkozni a feladatával. Ennek többek között az lett a következménye, hogy bájital órán túl sok póklábat rakott a bájitalába és majdnem megmérgezte az egyik társát, illetve, hogy napokon keresztül kifordítva vette fel a ruháit, vagy épp felemás zoknikat párosított össze.
Valójában azonban egyáltalán nem tehetett erről a szétszórt állapotról. Minden sejtje Oliver után vágyakozott, megállás nélkül csak rá tudott gondolni, a nyári estékre, mikor önfeledten nevetve futottak le a patakhoz fürdeni, vagy mikor az élet dolgairól beszélgettek. Lelki szemei előtt látta a fiú mosolyát, csillogó íriszeit, arcának minden vonását, az apró szeplőket amiket csak a napfény hozott elő a bőrén, az illatát, azt a bársonyosan férfias illatot, és a bizsergést, ami mindig elkapta, amikor csak vele volt, vagy épp rá gondolt.
Még vetett egy pillantást a tükörképére, megigazította világoskék kabátját, fehér sapkáját. Ujjaival pirosas árnyalatú ajakbalzsamot kent a szájára, aminek eper illata volt és édes íze, majd egy mély levegőt véve elindult Roxmortsba, hogy végre találkozhasson a fiúval. A téli szünet utolsó itt töltött hétvégéje volt, az apró falu csodásan ki volt világítva. Mindenfelé a karácsonyt hirdették, apró, sárgás fényű izzók csillogtak az ablakokban, és pár kisebb bódéból álló karácsonyi vásár is helyet kapott a tér közepén. Pont ott, ahová a találkozót megbeszélték. Vajon vár már rá? Vajon észreveszi ebben a tömegben? A kérdések megállás nélkül zúgtak a fejében. Önkéntelenül is a kabátja felé nyúlt, ujjaival megérintette hosszított ruhájának alját, majd kissé lejjebb húzta azt, hogy a helyére kerüljön. Közben pedig idegesen állt egyik-lábáról a másikra...
Kezdőlap
