Mrs. Shacklebolt, kérem, nyugodjon meg... A velem szemben álló ápoló olyan higgadt és színtelen hangon beszél hozzám, hogy egy hosszú pillanatig összezavarodok. Vajon tényleg ez a traumatológia és nem csak eltévedtem a varázsléfüggők és álomkórosok közé, akiket a nap huszonnégy órájában leszedálva tartanak, hogy ne árthassanak senkinek, pláne saját maguknak? Aztán mintha csak valami bódulatból ébrednék, észreveszem magam, ahogy egész testemben remegve állok egy kupac szénné égett receptes pergamen, kiömlött orvosságok és egy felborított recepciós asztal által képzett különös máglyarakás kellős közepén, kezemben kivont pálcával. És bizonyos helyzetekben most biztos észhez kapnék, elszégyellném magam, és sűrű bocsánatkérések közepedte kérlelném a szemtanúkat, hogy ne szóljanak erről az incidensről a férjemnek, de most az egyszer nem érdekel, hogy mit mond majd Seymour. Csak annyit tudok biztosra, hogy ha nem jön hamarosan, akkor az idegösszeroppanás széléről a kibaszott közepére kerülök, ha legalább nem mondhatom el egymilliószor, hogy ez az én hibám, minden miattam van és hogy le kellett volna állni. Vagy megölni Nikolait, azt a szemétládát, amikor lehetőségem volt rá. - Mégis hogy gondolja, hogy le tudnék nyugodni, mikor órák óta bent fekszik a lányom, és maguk nem engednek be hozzá? - hangom rekedtes, nem kevésbé hisztérikusabb, mint ahogy azt a helyzet megkövetelné. De már megmondtuk ezerszer, a sérülései nem komolyak, persze nem lehet még biztosat mondani a következő holdtöltéig – itt a hangja suttogóvá vált, de most először hagyom, hogy végigmondja, és nem ordítom le megint a fejét. - Mondtuk már, hogy felsőbb utasítás... Az az átkozott felsőbb utasítás. Amiről kezdetben azt gondoltam, hogy a kórház vezetőségéhez lehet valami köze, és ha nem adódtak volna olyan különös furcsaságok, minthogy, amikor a folyosó végén egy valószerűtlen dehopponáló árnyékot vettem észre, ami hamar el is tűnt, és amikor végre belépést nyertem George szobájába, az előtéren végigszédelegve Seymour semmivel sem összetéveszthető illatát éreztem, de túlságosan is zavart vagyok most, és harminchat órája biztos nem aludtam, és csak annyit tudok tenni, hogy a lányom nyaka köré fonom a karomat és erősen szorítom, kétségbeesetten kapaszkodok belé. Kiszáradt bőréhez dörgölőzve az arcommal és a tenyeremet ritmikusan végigsimítom a csomókba ragadt haján, és meg sem hallom a méltatlan nyöszörgését. Vagyis pontosabban nagyon is jól hallom, csak túlságosan is balzsam most ez a hang a sebeimre, hogy abbahagyjam. És főképp mert én, aki a legveszedelmesebb fenevadak szemébe nézek bármikor, képtelen vagyok a saját lányom szemébe nézni. - Annyira sajnálom, George – még ezek a szavak sem értelmezhetőek igazán, mert még mindig nem távolodok el tőle, és többnyire a göndör fürtjeibe suttogom őket. A tényt, hogy a férjem felsőbb utasítása lehetett, hogy nem engedtek be, jó pár percig az agyam egy rejtett, de készenlétben lévő zugába száműzöm, és most csak a régen várt pillanatnak élek. Félve attól, hogy mit látok majd, ha végre összeszedem a bátorságot és a szemébe nézek.
Nem emlékszem mindenre - vagy inkább elégre nem emlékszem. A fejemben a gondolatok és az emlékek csúszósak, ragacsosak, ha megpróbálok közéjük nyúlni, beleragadok, egy ujj, majd még egy, hálót fonnak az ujjaim közé, a tenyeremen felkúszva a csuklómra, és minél inkább próbálok akár csak egy valamit megragadni, akár szabadulni, csapdaként harapnak rám, egyszerre, hangosan, csúszósan és ragacsosan. Aztán minden kifolyik belőlem, ott, ahol fehér, ott, ahol vörös, fehér kín és vörös fájdalom, bal oldalt, a fülemtől a kulcscsontomig, pont ott, igen, tudom, hogy ott van, mert ott fáj a legjobban, ott folynak ki a gondolataim és az emlékeim, és sokáig nincsen más, csak én, és mégsem én, mert gondolatok és emlékek nélkül én nem igazán lehetek én... Villanásokban jön, pont úgy, mint a fájdalom, pont akkor, mint a fájdalom, egy-egy akaratlan mozdulat, vagy bassza meg, levegővétel, karmok és fogak, ázott kutyaszag, szúrós izzadtságszag, az enyém, vagy sem, de a vér biztos az enyém, fémes a levegőben, fémes és hideg, de nekem igazából nagyon-nagyon-nagyon melegem van, és amikor minden fekete lesz, akkor arra gondolok, hogy bassza meg, mennyire hülye vagyok. A villanásokban ott van apa illata. Talán ráncolom a homlokom, talán mozdulatlan vagyok, fehér vagy piros, vagy nem tudom, valami, mert amíg fáj, addig legalább valami vagyok, de mindig, amikor fel akarok jönni, fel valahonnan mélyről, hiába van ott apa illata, én beleragadok ezekbe a csúszós és ragacsos foszlányokba, amivé felvágtak... Fehér és piros, hideg és fekete, villanás és fájdalom és sötétség, már egészen szédülök tőle, nincs idő, nincs hely, apa illata sincs már, de aztán egyszer csak valami megváltozik. Eddig nem volt itt, eddig nem húzta a nyakamat, nem hallottam a hangját, nem vettem észre, mikor váltotta fel apa illatát anya illata, és kapar a torkom, amikor rájövök, hogy bizonyára azért, mert ösztönösen tiltakoztam a mozgás ellen, még mielőtt észrevettem volna, de most észreveszem, és azonnal úgy ragad meg a pánik, mintha még mindig ott lennék. Kapkodva veszem a levegőt, tudom, hogy a kaparást mindjárt csuklás-szerű sírás fogja felváltani, tudom, érzem, hogy már ott van, már nő a gombóc, és gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, pedig ez ha valamikor, hát most biztos normális reakció, olyasmi, amit a normális gyerekek csinálnak, nem pedig az olyan hülyék, mint én, de mindegy, mit gondolok igazából, mert tudom, hogy két másodperc választ csak el a bőgéstől. Visszafordíthatatlanul el is telik az a két másodperc, halkan hüppögök egyet, kettőt, biztos többet is, pedig eddig nem sírtam, legalábbis azt hiszem, egyébként honnan tudhatnám? Azt sem tudom, mikor vagyunk, hol vagyunk, csak azt tudom, hogy anya mormol valamit a hajamba, amit nem értek, mert megint olyan mélyről kell feljönni ide, ebbe a valamibe, ami csak remélhetem, hogy a valóság, nem pedig a túlvilág. Meg akarok mozdulni, a keze után akarok nyúlni, de szinte már nevetséges, milyen nehezemre esik az ujjaimat akár egyesével megmozgatni, nem hogy felemelni a karomat, harmatgyenge próbákozással esik vissza a jobbom valami puhára, realizálom, hogy fekszek, szóval ez minden bizonnyal egy ágy lehet, hüppögök még egyet, még kettőt, biztos többet is, de ettől legalább tudom, hogy van még hangom, és ha nagyon akarok, biztos meg is tudok szólalni, még akkor is, ha száraz és rekedt és idegen lesz a hangom - Anya....?- na igen. De mit kellene mondania a hangomnak?
Seymour olykor képes elvetni a sulykot, főleg, ha a gyerekeink biztonságáról van szó, és különösen, ha engem talál a veszély forrásának, de általában, ha higgadt állapotban vagyok és mint egy kisgyermeket, leültet maga mellé a diványra, és elmagyarázza a dolgokat, akkor belátom, hogy igaza van és minden tettét és döntését képes vagyok elfogadni. Jelen pillanatban azonban az aggodalom, a kétségbeesés, és a bűntudat, ami valósággal szétmarcangol belülről, ködfátyolt borít elmémnek azon zugjára, ami a megnyugvásért és türelemért felelős. Kapkodom a levegőt, és minden erőmet latba vetem, hogy megpróbáljam fékezni az indulataimat. Mert az iménti kitörést megengedem magamnak a mungó dolgozói előtt, vadidegenek számomra, de a lányom előtt egy olyan arcomat kell mutatnom, amit előzőleg jól megzabolázok. De Seymour nélkül nem jön ez a nyugalom, és ezt ő is pontosan jól tudja. Ezért akadályozta meg szánt szándékkal, hogy a lányom közelébe kerüljek, még mielőtt ő ráérne ügyes bajos dolgai mellett, hogy a lányával legyen vagy a feleségével. Nem vagyok dühös és tehetetlen, ez annál valami sokkal intenzívebb érzés, amire még nem találtak nyelvünkben megfelelő szavakat. Csak szorongatom és simogatom, még akkor is, amikor a könnyei a taláromat áztatják, és képtelen vagyok kellőképpen kezelni ezt a helyzetet. Seymourra van szükségem, mindennél jobban. Ő tudja, hogy kell szülőként vislekedni. Én csak egy rakoncátlan gyermek vagyok, aki soha nem engedelmeskedik, aki mindig pengélen táncol és felelőtlenségével másokat is bajba sodor. Gyermekebb vagyok mint Kingsley vagy George valaha. Talán így büntet engem. De ha ez büntetés, akkor ennél sokkal rosszabbat érdemlek. Csak akkor kényszerítem magam, hogy végre a lányom szemébe nézzek, amikor megszólal olyan rekedtes és reszelős hangon, mintha a túlvilágról szólna. Eltolom magamtól és felemelem a fejét, hogy végre a gyógszerektől kótyagos szempárba nézzek. Valósággal ég az arcom a szégyentől. -Itt van anya - sírni akarok, zokogni, de most egyedül Georgnak van joga hozzá, nem vehetem el ezt is tőle. - Hallasz engem? - közelebb hajolok és az arcát két kezem közé fogom, és nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán eljut hozzá, amit mondok. - Most már minden rendben van. Biztonságban vagy - ezt Seymourtól tanultam. Hangosan mondom, de valójában magamnak szánom, nem Georgnak. Aztán elhallgatok, mert valójában csak idióta kérdések jutnak eszembe. Helyette finoman visszaengedem a fejét a párnára, és egy pohárba vizet töltök a pálcámmal, majd felé nyújtom. - Érzel fájdalmat? Kérjek még valami fájdalomcsillapító bájitalt?
Nem csak azt nem tudom, magamtól mit kellene mondanom, de hiába záporoznak rám kérdések, nem is olyan fontos, nem is kimondottan jelentősnek tűnő kérdések, csak csendesen zizengve zsongnak a fejemben a mondatok, előbb szavakra, aztán betűkre, recsegő hangokra törnek, egészen elvesztik nem csak a fontosságukat, de az értelmüket is. Szeretnék kiszakadni ebből a pillanatból, szeretném, ha már elmúlt volna, ha már túllennénk rajta, tulajdonképpen csak haza akarok menni, egészen magától értetődően, szinte rémítő ösztönösséggel gondolok erre, mert abban egészen biztosan vagyok, hogy bár anya itt van, apa azt hiszem, itt volt, de attól még nem vagyok otthon. Ez sokkal fontosabbnak tűnik, mint az, hogy csendesen, legyőzötten sírok, előbb az arcomra peregnek és biztosan koszossá lesznek a könnyeim, aztán anya tenyerébe, vagy kézfejébe folynak, ahogy kicsit megemeli a fejem és közelebb húz magához, én meg arra gondolok, hogy a fenébe is, igazából ez fáj, mégsem hívom fel rá a figyelmét, csak kapkodom kicsit a levegőt, megnyugtat az illata. Nem tudom, mikor voltam utoljára olyan gyerek, aki az anyja ölébe kucorodva csak sírni akar - biztos nem annyira régen, hogy ne legyen ciki bevallani magamnak, de biztosan sokkal régebben, mint ami egy szülőnek jól eshet. De azt kétlem, hogy az itt és most bármelyikünknek is jól esik. - Persze, hogy hallak - szipogom csendesen, reszketeg, szeretnék felé mozdulni, vagy legalább hozzáérni, mintha nem hinném el, hogy az állítása ellenére is itt van, de kicsit nehéz megtalálni magamban arra az erőt, hogy ne csak tompán heverjek, hanem megmozdítsam akár sak a kisujjamat is - Minden fáj - vallom aztán be, igazából még nyitva tartani is nehéz a szememet, de muszáj legalább látnom, ha már nem tudom megragadni, pedig majdnem vaknak érzem magam a sírástól, és egészen szerencsétlenül sikerül csak kinyökögnöm azt, amit úgy érzem, nagyon-nagyon-nagyon fontos kimondanom: - Anya... anya, ne haragudj, annyira hülye voltam, én... én nem gondoltam, hogy, hát... - fullad aztán további szipogásba a valaha volt legrosszabb kifogásom, de rá kell jönnöm, hogy nem tudom mivel megmagyarázni, hogy lehettem ennyire ostoba és meggondolatlan, azt mégsem mondhatom, hogy miatta aggódtam, nem igaz? Hogy érezné akkor magát?
- Próbálok visszaemlékezni arra, hogy milyen volt mielőtt még elért hozzám George balesetének híre. Nem emlékszem, hogy mit csináltam, hogy boldog voltam-e vagy legalább mérsékelten elégedett, hogy mit éreztem, mikor bementem ismét a sóhivatalba, hogy a jelentéktelen aktákat tologassam jobbról balra, aztán balról jobbra. Csak annyit tudok, hogy Nikolai járt egyre a fejemben. Sokkal többször és intenzívebben furakodott be a fejembe, mint a gyermekeim vagy Seymour. És ha őszinte akarok lenni, már régóta megtelepedett elmém rejtett és kevésbé rejtett zugaiban. Crowley halálnak az ügye a rögeszmémmé vált, majdnem annyira, mint ahogyan a vérfarkasok ügye is rögeszmémmé vált azóta, hogy az anyámat megharapta egy vérfarkas, de én magam sosem tartoztam közéjük és ezt lépten-nyomon éreztették velem. De Nikolai más volt. Szinte éreztem a jelenlétét, akkor is, amikor nem volt ott. Talán a kapocs miatt, ami kettőnk között volt, mikor azt a félhold alakú heget hagyta rajtam, mikor Crowleynak úgy kellett kitépnie a halál markából. S hogy azóta teleholdkor megváltozik a testem, s különösen vágyom a szabadságra. Különös, még most, hogy szerencsétlenül járt gyermekemet tartom a karomban, még úgy is elkalandoznak a gondolataim. S szórakozottan bámulom a kötést a vállán, ami egészen biztos, hogy a támadás nyomait viseli. Alig veszem észre, hogy beszél hozzám, de amikor ez megtörténik, rögvest intek a pálcámmal, jelezvén az ügyeletes nővérnek, hogy emeljék meg a fájdalomcsillapító adagot. Aztán mély levegőt veszek, küszködve a könnyeimmel. - Hát hogy haragudnék rád? Dehogy haragszom…de George..el kell mondanod, mi történt. Most nem vagyok egy szemernyit sem jobb vagy kegyesebb, mint bármelyik auror, sőt, még őket is megelőzve ostromlom őt a kérdéseimmel. Mert ez most nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy ez az egész beszélgetés még azelőtt lezajlódjon, mielőtt hivatalosan kikérdeznék őt. - Ez most nagyon fontos. Hogy nyomatékot adjak szavaimnak, kisimítom a nedves hajtincseket a szeméből és komolyan nézek rá. Szinte kérlelően. Egy anya mindent megtenne azért, hogy a lidérces emlékeket elfeledtesse. És még az események emlékétől is megoltalmazza a gyermekét. De én képtelen vagyok rá. Képtelen, mert a fejemben skarlátbetűk villognak vészjóslóan: NIKOLAI. Megfenyegettem, sarokba szorítottam, beleártottam magam valami olyasmibe, amibe soha nem kellett volna, és ő betartotta az ígéretét. De ha ez így van, csak éppen megerősítésre várok Georgetól, és az össze istenekre mondom, Nikolai halott lesz, még mielőtt üdvözölhetné a nap első sugarát.
Már a "de George"-nál tudom, mi fog következni, tudom még a könnyeken és a fájdalmon át is, a ködön át, ami egy kicsit mintha körülölelné az egész testemet, tudom, mit fog mondani, vagy inkább mit fog kérdezni, én pedig nem akarom, hogy megkérdezze, nem akarok beszélni róla, nem akarok még csak gondolni sem rá, mikor tulajdonképpen képtelen is vagyok nem csak erre gondolni. Hevesen akarom megrázni a fejem tiltakozásom jeléül, de olyan, mintha a fejem meg sem moccanna, csak húz a kötés a nyakamnál, amitől biztos rémesen szerencsétlenül nézek ki - azt remélem, rosszabbul, mint amilyen rossz valójában a helyzet, de kórházi hacuka és ellátás még senkit nem tett csinosabbá - és nem utolsó sorban nem tudok igazán tiltakozni, csak elfojtok egy csuklás-szerű, sírós valamit, és pont ugyanolyan esdeklően nézek anyára, mint ahogy ő néz rám. Persze tudom, hogy mondanom kell valamit. Azt is tudom, hogy előbb-utóbb mindent nagyon részletesen el kell mondanom neki, és talán másoknak is, csak azt remélem, hogy az nem pont most lesz, mert most az egész olyan... kaotikus, egyik pillanat összefolyik a fejemben a másikkal, és bármilyen emlékhez akarnék hozzányúlni, hogy kibogozzam a másikból, visszatér az orromba az erőteljes farkas-szag, a fémes vér, a rémes fájdalom és a legmegalázóbb, a zsigeri félelem, ami mintha még mindig nem párolgott volna el belőlem teljesen. Talán nem is fog. Talán örökre nyomot hagy rajtam, mint ahogy biztosan nyomot hagytak rajtam a farkas fogak... De mégis mit kellene mondanom? Nem akarom, hogy azt gondolja, ez az ő hibája. És nem akarom belekeverni Dorcast, meg a jóslatát sem. Nem akarom igazán elmondani az igazságot, de vajon vagyok annyira eszemnél, hogy végigsétáljak a nagyon keskeny vonalon, ami nem a teljes igazság, ugyanakkor nem is hazugság? - Én... hallottam valamit és azt hittem... azt hittem ott leszel és talán bajban vagy, és... - és nem folytatom, ez nem elég jó, ez egyáltalán nem az az egyenes vonal, amit elképzeltem, mert így igenis róla szól, igenis rólad szól, anya, de mégsem a te hibád.
Ki tudná pontosan megmondani, hogy mi járt a fejemben, mikor megkérdeztem, mi történt. Hiszen olyan régen volt már, megannyi millió gondolattal korábban. De talán titkon még mindig dédelgettem a gondolatot, hogy talán semmi közöm nincs az egészhez, ahogy Nikolainak sem, s hogy a látszólagos összefüggések csak találgatások, nincsen semmi alapjuk. Mert ha csak egymilliomodnyi esély is van rá, mégis ott van valahol, hogy ez az eset teljesen véletlenszerű. George véletlenül rossz helyen volt rossz időben és a mai, kiszámíthatatlan időkben ennek annyi esélye van, minthogy a fejére essen egy tégla, vagy elgázolja a Kóbor Grimbusz, amikor lelép a járdára. Szavaira összerezzenek, és minden igyekezetemet bevetem, hogy ne lássa az arcomon az árnyékot, azt az apró redőződést, amitől biztosan tudni fogja hogy mennyire fáj, és hogy kész, végem van, szétestem és elbuktam mint anya. Meg kell kapaszkodnom a szék karfájába, hogy ne essek el, és hogy úgy tűnjék, mégis csak ura vagyok a testemnek és a gondolataimnak. De egyre kevésbé megy, egyre csak úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Aztán nem tudok mást tenni. Le kell ülnöm, különben már képtelen vagyok uralni saját remegő végtagjaimat s így az arcom legalább egy vonalba kerül a lányoméval. Így olyan mintha egyenlő felek lennénk. - Mégis mit hallottál, George? Mégis mit gondoltál? Nem húzhatom tovább az időt, muszáj megkérdezzem, különben sosem kerülünk ki ebből a sötét és végtelen útvesztőből. – Azt gondoltad, hogy én azt akarom, hogy egy sűrű sötét erdőbe menj a kijárási tilalom dacára? Annak dacára, hogy apád és én megfontolnak neveltünk? Mégis milyen bajba kerülhetnék én? És ha valóban úgy volna, mégis miből gondoltad, hogy pont egy 16 éves kamasz szakértelme fogja megoldani a dolgokat? Sikerül úgy befejeznem a kérdést, hogy a hangom nem bicsaklik meg. Helyette viszont éppen belesetem abba az átkozott hibába, hogy dorgálni kezdem annak ellenére, hogy ilyen állapotban van és látszólag éppen miattam került ide.
Tudtam, hogy dühös lesz. Mármint nem kimondottan most, ebben a pillanatban, de előbb-utóbb biztos voltam benne, hogy dühös lesz. Mondjuk nem tudom, mi a rosszabb, ez a pillanat, amikor egyébként sem vagyok teljesen magamnál és minden rémes, szóval úgyis mindegy, vagy az, ha már túllennék a lábadozáson, bármit is takar az, és tiszta fejjel ülhetnék le anyámmal szembe, hogy megbeszéljük az egészet. Egyszerre járunk jól és rosszabbul, azt hiszem. Mert nekem ez így kevésbé fog fájni, talán sok mindent el is fogok felejteni, ugyanakkor képtelen vagyok okos ferdítéseket kieszelni, egyszerűen nincsen bennem szűrő, amin megfontoltan átpréselhetném a dolgokat. Nincs bennem semmi, csak az, ami ténylegesen történt, és ami ténylegesen történt, az annyira sokrétűen rossz, hogy valójában még én sem tudom, mit kellene kezdenem vele. De nem tudok megfelelő válaszokat adni anélkül, hogy elmondanék mindent, tényleg mindent, ahogy anya eleve kérte, de szerintem valójában nem akarja hallani azt, amit mondani fogok. Milyen szülő akarná? Most már csak egészen csendesen sírok, valójában nem is igazán vagyok tudatában annak, hogy sírok, talán pontosabb kifejezése annak, ami történik, hogy folynak a könnyeim, tőlem teljesen idegenül, mert közben nem nagyon gondolok semmire, és nem is szipogok, nem rázza a vállamat a zokogás, csak úgy... belefagyok a vánszorgó pillanatba a folyó könnyeimmel, ennyi az egész. "Csak" ennyi. - Nem tudom, mit gondoltam - motyogom megadóan, máskor biztos nem lenne ilyen egyszerű, mindent elkövetnék, hogy ne ismerjem be a saját hibámat, vagy legalábbis, biztosan nem mondanám ki hangosan még akkor sem, ha egyértelmű lenne, mit érzek - Csak... csak volt egy jóslat. Rólad, meg rólam, meg a farkasról, és látta, hogy hol, és azt mondta hamarost, és... és nem tudom, jó, anya, nem tudom, mit gondoltam, csak azt hittem segíthetek - össze-vissza hadarok, ez meg most úgy hangzik, mintha egy senki, egy senki fontos random jósolt volna nekem valamit, pedig azért marhára nem ez történt, és igen, anya, én gondoltam azt, hogy majd a tizenhat éves szakértelmemmel segíthetek neked valamit, akármit. Talán csak megijedtem, hogy elveszíthetlek és nem várhattam ölbe tett kézzel.
Látom, hogy mozog a szája és hallom a szavait, mégsem vagyok képes a fejemben összerakni a szavak értelmét és pár pillanatig lefagyva, kiszolgáltatottan állok a lányom előtt, résnyire nyílt ajkakkal. Beletelik pár pillanatba, amíg összeszedem magam, s az agytekervényeim is beindulnak. És ahogy lassan felfogom azt, amit mondott, tiltakozásul szaporán rázom a fejem. - Az nem lehet. Mégis miféle jóslatról beszélsz? Soha életemben nem tanúsítottam túl nagy jelentőséget a jóslatoknak. Sőt, ha egészen pontos akarok lenni, azok, akik jósnak nevezik magukat és azok az emberek, akik hajlandóak elhinni bármit is, amit egy úgynevezett „jós” kiejt a száján, nos nálam egyenlően ostobák az elszánt laposföld hívőkkel. Először csak megütközök, hogy egyáltalán szóba jöhet, hogy az én lányom is laposföld hívővé vált, mikor évekig élt egy háztartásban Seymourral, Kingsleyvel és hát végső soron, velem. Ez a helyzet csak akkor válik aggasztóbbá, amikor sikeresen eljut a központi receptoromig, hogy ennek a sületlenségnek ráadául közvetlen köze lehet George balasetéhez. Aminek egyre kevesebb az esélye, hogy egyáltalán baleset volt. Szigorú, fürkésző tekintettel figyelem Georgot, remélve, hogy folytatja, de még mindig mindent harapófogóval kell kihúznom belőle. Mélyet sóhajtok, aztán újra ostromolni kezdem. - Mégis milyen farkas? Ki volt az? Hogy nézett ki? Emlékszel? A fenébe is, hiszen arról volt szó, hogy kíméletes leszek vele. Ennek meg egyáltalán semmi köze nincs a türelemhez. Alaposan megdorgálom magamat, aztán elkezdek fel-alá járkálni a kórteremben. - Tudni akarom, hogy ki jósolt neked. És most végre újra megállok, nem teszi sokkal könnyebbé a helyzetemet azzal, hogy most csak hangtalanul sír. Sőt. Arcomon bocsánatkérő arckifejezéssel lépek megint közel hozzá és megsimogatom a homlokát. - Sajnálom, George, ha durva vagyok. De tudnom kell.
Máskor vitatkoznék vele és nyűgösködnék. Azt kérdezném, hogy a francba is, hát nem mindegy, nem mindegy most már állatira, hogy mi történt pontosan, amikor megtörtént és az a lényeg, hogy még élek? Talán káromkodnék is közben, hogy inkább azért szúrjon le. Kardoskodnék, hogy engedjük már el, söpörjük az egészet a szőnyeg alá, meg szoktuk tenni más dolgokkal is, nem lehetne ez is egy olyan dolog? De most nem igazán van bennem indulat, nem igazán forog úgy az eszem, mint egyébként, meg sem próbálok okosabb lenni anyámnál, hogy kiügyeskedjem magam a nem is valódi szorításából. Pedig milyen jó lenne már ezen túllenni, jó lenne visszazuhanni abba a testetlen, egy kicsit rémítő lebegésbe, amiben az ébredés előtti percekben voltam, mert a valóság most sokkal nehezebb. Ha magamnál lennék, képes lennék átlátni, mit lehet kihámozni a szavaimból, hogy mit gondolhat anyám. Akkor leesne, hogy ez így olyan, mintha valaki szánt-szándékkal tőrbe csalt volna, én meg elég hülye voltam ahhoz, hogy hagyjam magam, pedig állatira nem ez történt. Az egész csak... egy rosszul alakult esemény sorozat, egy balszerencsés véletlen, egy hiba a gépezetben. De nem látom át, anya újabb és újabb kérdései ráadásul csak még jobban összagabalyodnak a fejemben, nincs sorrendjük és igazi jelentésük sem, és csak azt tudom, hogy nem nagyon akarom Doe-t belerángatni ebbe az egészbe, mert nem az ő hibája, de egyébként nem is anya hibája - Egy barátom - motyogom csendesen, szeretném megtörölni az arcomat mert idegesítően csiklandozza az államat a sok könny és gyöngyözik a homlokomon a hideg veríték, amin még anya érintése sem sokat segít - A közelben jártunk egyébként is, biztos azért, és látott téged... azt hittem, hogy ott vagy - magyarázom ernyedten, fogalmam sincs, van-e bármi értelme annak, amit mondok, főleg, hogy muszáj aztán a farkasra gondolnom, arra a rohadt farkasra, pedig egyáltalán nem akarok. - Azt mondta, ismered. Nikolainak hívták, azt hiszem... - inkább a nevére akarok emlékezni, mint arra, hogy nézett ki, ha lehetne, szeretném elfelejteni, hogy nézett ki, szeretnék elfelejteni mindent.
A válaszra várva, idegesen remegő kézzel simogatom mindegyre George homlokát. Azt mondják, ha az ember kutyákat vagy macskákat simogat, annak van valamiféle terápiás jellege, de most aztán végképp bebizonyosodott, hogy a lányom nem említhető egy lapon sem holmi ebekkel, sem koszos macskákkal. De a következő pillanatokban még az is átfut a fejemen, hogy vajon miért nem mondtam meg még idejében Seymournak, hogy soha sem leszek felkészülve arra, hogy gyerekeket neveljek, hogy felelősséget vállajak értük, hogy vigyázni tudjak rájuk, s hogy mennyivel egyszerűbb volna most minden, ha akkor egy alomnyi kölyökkutyával állítunk haza, valami helyes kis keverékekkel, akik aztán odaszartak volna Seymour anyjának méregdrága, de egyébként bűn otromba szőttes szőnyegeire, és szétrágták volna a cipőket, és akkor nem nekem kellett volna betörnöm azokat a lakkcipőket, amit házasságunk első éveiben kellett viselnem minden egyes társadalmi eseményen, hogy aztán napokig csak jegelőbűbájjal legyek képes közlekedni. Georgnak is jobb lett volna, ha valahova máshova pottyantja le a gólya. Tudom biztosan. És tudom, hogy ő is tudja, csak nem akar megbántani. De ugyan minek, bántom én magam eleget. Vagy nem, mégsem eleget. Meg kell kapaszkodnom az ágy korlátjába, mert hirtelen fordul körülöttem a világ. Szélsebesen, és nem tudom, hogy vajon hol landolok. A fejemben mintha ezernyi apró darázs röpködne és zümmögne, képtelen vagyok egy saját gondolatot megszülni. És képtelen vagyok bármi mást felfogni a szavaiból, mint azt, hogy Nikolai. Szeretnék visszarepülni az időben, hetekkel, hónapokkal, mikor szemtől szemben álltunk, s nekem alkalmam nyílt megölni. Egyetlen pálcamozdulattal kiátkozhattam volna belőle az életet. Nem... ki kellett volna átkoznom belőle a szart is. Mert ez a dolgom. Talán megölte Crowleyt, de ha nem, akkor is megannyi ember vére tapad az agyaraihoz és kis híján megölt engem, és kis híján Georgeot. Észre sem vettem, de a tagjaim felengedtek a bénulásból. Csak azon kapom magam, hogy egyre távolabb és távolabb kerülök a valóságtól. - Sajnálom, George. Annyira sajnálom. Maradj itt. Apa..mindjárt jön. Nekem.. van még egy kis dolgom. Tudod, a minisztérium. De reggelre visszajövök. Jó? Minden rendben lesz. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán mozog a szám, de abban igen, hogy ezt mind el akarom neki mondani, amikor csókot lehelek a homlokára. De aztán egy perccel tovább sem vagyok képes vele a mardosó bűntudatommal egy szobába maradni. Az ereimben forr a vér. És bizsereg a félhold alakú sebhelyem. Ma este ölni fogok. Egy egész pillanat törtrésze az egész. Az ajtó becsukódik mögöttem és én futólépésben haladok a hall felé, hogy onnan az északi erdőbe repítsen egy áramlat.
Kezdőlap
