Ahogy a zsupszkulcsba kapaszkodva lehunytam a szemem, úgy láttam magam előtt a történteket, mint a Reggeli Próféta mozgó fényképeit. Láttam az emberek értetlen, rémült arcát, a "bajtársaim" maszk mögül kivillanó eltökélt tekintetét, a bátyám vívódását, mikor egymásba futottunk a kórház folyosóján. Nem tudtam kizárni a Nagyúr hangját, a sikolyokat, a falnak csapódó kósza átkok dörrenését, sem pedig a jellegzetes fertőtlenítószagot, ami ezúttal valami sokkal szörnyűbbel keveredett. Mikor az ember csatákról olvas, azt mindig kihagyják, mit éreznek a hősök egy gyilkosság után és valahogy sosem esik szó a járulékos áldozatokról. Mert senkit sem érdekel az idős hölgy, akit eltalált egy eltévedt Avada Kedavra és mégis ki beszélne a recepciósról, aki egyszerűen felrobbant egy átoktól?
A térdem megrogyott, mikor a Betranche birtokra érkeztem, erősen magamhoz szorítva a bőröndömet, kavargó gyomorral. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, amiért itt lehettem, épségben és családi körben, ehelyett émelyegtem és azt kívántam, bárcsak elnyelne a gondosan nyírt gyeppel borított föld. Mikor kettesben találkoztam a bátyámmal, azt mondta, nincs olyan baj a világon, ami hazaérkezve ne tűnne könnyebbnek. Még csak nem is irigyeltem ezért, mert elképzelni sem tudtam milyen lehet az, amikor hazahoppanálsz és biztosra veheted, hogy történjék bármi, ott megnyugvás vár. Nem tudtam, mire számítsak - mit szól majd a feleségem és mit várjak az apósoméktól. Még azt sem , mit mondjak a házból kisiető házimanónak, aki franciául hablatyolt valamit, amit elméletileg értenem kellett volna, de valószínűleg akkor is képtelen lettem volna válaszolni neki, ha angolul szól hozzám. Próbáltam az agyam legmélyéről előkotorni az elméletileg létező franciatudásomat, de összesen annyi jutott eszembe, hogy croissant, ezt a gyér szókincset pedig inkább nem csillogtattam meg még egy házimanó előtt sem.
Alig léptem át a küszöböt, mikor két gyerek apró alakja rohant felém, majd szinte ledöntöttek a lábamról és remek érzékkel megszorongatták a Mungóban szerzett zúzódásokat. Egymás szavába vágtak, túl hangosak voltak az örömtől, én meg csak arra gondoltam, hogy tíz év és majd csak akkor állnak velem szóba, mikor közlik, inkább az iskolában maradnának karácsonyra is. Legalábbis én ezt tettem, és az én apám biztosan nem támadta meg a Szent Mungót, anyám pedig nem akart öngyilkos lenni, bár senki nem róhatta volna fel neki. Igaz, sosem volt egy bonyolult lélek, amit a feleségemről egyáltalán nem mondhattam el. És őszintén szólva most örültem volna, ha legalább annyit biztosan tudtam volna, mi a Merlinre számítsak az egyetlen embertől, aki tudta ebben a rohadt házban, hogy hol voltam.

Ha az ember igazán igyekszik, olyan könnyű eltemetni a régi sérelmeket. Nem vagyok naiv, hogy azt gondolnám, ez már maga a megbocsátás, hogy nem tudnék iszonyatos haraggal fordulni mindenki, ha nagyon akarnék, talán még Anton felé is a szülőházamban, de nem azért jöttem, hogy felhánytorgassam a múltat és megmérgezzem a jelent. Elegem van a keserűségből, elegem van abból, hogy nekem mindig csak gyötrelem és fájdalom jár, elegem van, és azért vagyok itt, hogy lerázzam magamról az elmúlt két év szürkeségét, színekre cseréljem a fehér fájdalmat.
Az ilyesmi úgysem működik gombnyomásra, egyedül forgolódva az ágyban éjszakánként az ismerős, isteni illatok is könnyedén lidércnyomássá változnak, ha rosszabb napom van, de hosszúra tudom nyújtani a nappalok ébrenlétét. Talán a kelleténél többet iszom, a délután és este nagy részét valami aranyos napsütésbe vont lebegésben töltöm, ami meghozta az étvágyamat, és a tünékeny jókedvemet is, nem fáraszt a családom, sőt, még a gyerekek sem fárasztanak, kivisszük őket a dadával minden reggel, reggeli után a szőlősbe, vagy a lovakhoz, figyeljük a munkásokat, lemegyünk a folyóhoz, anyám körberajongja őket, egyúttal, ha már ilyetén muszáj engem is, és ha nem élvezném rémesen ezt az egészet, kívülről nézve valószínűleg hányingerem támadna ettől az idilli képeskönyvtől, és körömmel akarnám szétszaggatni, hogy kilátszódjon a színes-mázas képek alól a feketeség, az a sok emberi maszlag, ami ott lapul minden család lelke mélyén, a hibákkal és haraggal egyetemben.
Sok mindenről elfeledkeztem itt, már ilyen rövid idő alatt is, az otthon íze, illata, színei kicsit gyerekké tettek újra, és megpróbáltam arra sem gondolni, mit művel a férjem – vagy, teszem azt, él-e még a férjem. Valahogy elrohantak a nélküle töltött napok, ami talán nem furcsa, gyakran töltünk napokat egymás nélkül, a Mungóban is hetente egyszer láttam, és az sem fájt, de most már újra a valóságban vagyok – vagy voltam? Itt most kicsit minden olyan, mintha megint valahol máshol lennénk.
Amikor végül a cselédlány szaladva, majdnem lábát törve vágtázik be szalonba a hírrel, hirtelen nagyon nagylelkűnek érzem magam. Rég nem volt rá példa, de meg sem lepődöm, ez itt a lanyha örömök hete, valamiféle jobb verziója nem csak önmagamnak, de a világnak is. Bár tudom, hogy valószínűleg én hoztam ezt létre, ez az egész szintén valószínűleg csak az én fejemben él, de úgy döntök, ez nem olyan nagy baj. Ha Cygnus hajlandó lesz engem nem megpróbálni kirángatni innen, esetleg megmutathatom neki is… miért ne? Megköszönöm Islának a hírt, becsukom a könyvemet, valami természetes női hiúsággal tűröm a fülem mögé a szépen besütött hajamat, és elég a gyerekzsivajt követnem az előszobáig, hogy rátaláljak az épp egymás nyakában lógó férjemre és gyerekeimre, és… mosolyogjak. Nevetni tudnék attól, hogy Cygnus számára talán ez milyen furcsa látvány – Na, de gyerekek, ne lógjatok már így apátokon, biztosan fáradt! Hagyjátok levegőt is venni, hosszú hete volt – olyan természetesen gördülnek le ajkamról mindenféle ilyetén hazugságok, hogy azt hiszem, ezt tanítani sem lehetne. Finoman megsimítom Bella fürtjeit, aki éppen azon igyekszik, hogy Cygnust magával rángassa, és megmutassa neki a kedvenc lovát, és nagylelkűségemben szellőkönnyű érintéssel simítom meg aztán Cygnus arcélét, a szája sarkába futó csókot nyomok – Tedd csak le a bőröndödet, a szobalányok majd gondoskodnak róla.

Az egész kép hihetetlennek tűnt az elmúlt napok borzalmai után. Olyan erős volt a kontraszt a dementoroktól ködös London és a francia kúria kertje között, hogy akár álomnak is hihettem volna... ha mostanság nyugalomra leltem volna alvás közben. Így persze kétség sem fért hozzá, hogy ez a valóság, tényleg itt voltam a Betranche birtokon röpködő francia kis pillangók között, mert álmomban legfeljebb inferusok kúsztak volna elő a távoli szőlőtőkék közül.
Igyekeztem jó képet vágni a gyerekek kedvéért és meglepődve tapasztaltam, hogy kevésbé bizonyult nehéznek, mint gondoltam. Talán csak most zuhant le a hatalmas kő a szívemről, amit a saját életem miatt érzett aggodalom képzett. A Mungó óta nem beszéltem senkivel - persze nem is telt el sok idő, bár én úgy éreztem -, nem szembesültem ennyire gyomorbavágóan a ténnyel, hogy minden szar ellenére legalább túléltem.
Élodie hangjára felkaptam a fejem és leraktam mindkét gyereket a földre - egyre nehezebbek, mellesleg, régen olyan könnyű volt emelgetni őket... Nem volt időm sokat gondolkodni azon, hogyan zajlik majd le ez a jelenet Ellie és köztem, de az biztos, hogy ehhez még csak hasonló sem fogalmazódott meg bennem. Valami egészen távolságtartóra számítottam, hűvös érdeklődésre legjobb esetben, de semmiképp sem erre. Akármi is volt ez. Nem tudtam, mi változott, már ha egyáltalán változott valami.
Hosszú másodpercekbe telt, mire tényleg eleresztettem a bőröndömet. Hasonló természetes gyengédséggel kellett volna üdvözölnöm a feleségemet, legalább a látszat kedvéért, de úgy álltam ott, mint akit képen talált egy Petrificus Totalus.
- Igen, igen, elég fáradt vagyok, de majd mindenképp megnézem öhm... a lovat. - Bella mondta a nevét, de nem figyeltem. - Úgy látom, mind nagyon jól érzitek itt magatokat.
Élodie szinte kisimult, a gyerekek elevenebbnek tűntek a szokásosnál. Mintha tényleg csak egy vidám családi nyaralás lett volna az egész. Szerettem volna csatlakozni ehhez az idilli képhez, legelésző lovakat nézni és esténként francia bort inni, de nem azért, hogy felejtsek vagy mert muszáj, hanem csak szórakozásból. Persze nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lehetetlen, mert még ide is magammal hoztam egy darabkát az otthoni káoszból, ennyire még én sem tudtam jól átverni saját magam. És őszintén szólva valahol mélyen idegesített is, hogy ők ennyire vidámak, mintha mi sem történt volna.
- Esetleg körbevezethetnél, mert ha a gyerekeken múlik, akkor csak az istállóba fogok eltalálni.

- A vidéki levegő és a megfelelő étrend csodákra képes - nyilatkozom ki anyám kedvenc mondatát arról, miért volt neki jobb idekinn, a szőlős mellett lakva, mintha magával tudta volna csábítani apánkat Párizsba - persze ez mindig csak üres kifogás volt, azt hiszem, sosem szűnt meg teljesen a városba vágyni, csak rájött, hogy a birtok nélkül sosem élhetné ott azt a fényűző életet, amit elképzelt magának, ahogy apám nélkül sem, márpedig apám nem fog elmenni a birtokról. Hát maradt, és senki nem tud szebb odákat zengeni a francia vidékről, mint ő. Szerintem egyébként sok mindenben igaza van. Pedig ő el sem hiszi ezt a sok sületlenséget. A soha ki nem ürülő boros pince egyébként tényleg csodákra képes, amire bizonyára a kedves férjem is hamarost rá fog jönni.
Csak a pillantásommal kérem az újra felbukkanó Islát, hogy intézkedjenek Cygnus csomagjával kapcsolatban, aki természetesen az én szobámban kerül elszállásolásra, mert hát igazán, hogy nézne ki a család előtt, ha nem így lenne. Nem egy ilyen apróságon fogok elbukni, nem épp ez lesz az, ami a kedvemet szegi, és egyébként is... hát nem én akartam, hogy Cygnus is velünk tartson? Eszembe jut ugyan haloványan, hogy ez egyébként tényleg nem az én ötletem volt, ő ragaszkodott hozzá, mondván, hogy nem hagy egyedül a gyerekekkel, de hát aztán mégis egyedül hagyott a gyerekekkel, és lássanak csodát... nem csak megvannak, de remekül vannak, és most már Cygnus is itt van, vagyis olyan minden (vagyis olyannak tűnik...), ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
- Persze, drágám, szívesen. De ha szeretnél előbb le is pihenhetsz, vagy csak visszavonulhatunk valami harapnivalóval, ha szeretnél beszélgetni. Apámék csak estére érnek vissza - amihez talán volt némi közöm nekem is, szegény Anton rovására, de fontosnak tűnt, hogy apámék ne rohanják le Cygnust azonnal. Cygnust, aki kicsit olyan, mintha magával hozta volna nekünk Anglia felhőit, esőjét és ködét, azt érzem a ruhái illatán, fáradtnak és elgyötörtnek néz ki, ami csak azért ironikus, mert kettőnk közül én szoktam így kinézni, és... és nem tudom, akarom-e tudni, mit hagyott hátra. Hogy mi történt. Másik országban vagyunk, és én két nap alatt felejtettem el mindent, ami Angliában, az ostoba és kevély Angliában történik. Jó lenne, ha mindez ott is maradhatna. Ha az én kis színjátékom mehetne úgy tovább, ahogy eddig ment - épp csak kiegészültünk a másik fontos főszereplővel, akibe könnyedén bele is karolok.

- Talán nekünk is kellemesebb helyre kéne költöznünk. - A Lestrange kúria bárki szemében kimerítette a kellemes fogalmát tágas tereivel és a hozzá tartozó nagy birtokkal, a generációról generációra fennmaradó berendezési tárgyakkal és mindenféle ingósággal. Kivéve azoknak, akik ott éltek. A fürdőszobában nem a drága csempét és a természetes fényt láttam, hanem ahol Ellie véget akart vetni mindennek. A szobák falai arra emlékeztettek, hogyan sikerült közösen elrontanunk az életünket közöttük. A birtok pedig valóban a nyomába sem érhetett a francia vidéknek, ott sosem sütött így a nap és nem tekeregtek szőlőfürtök a ház mögött. Ezt legalább nem kellett a saját számlánkra írnom, egyszerűen csak az éghajlat tehetett róla.
Őszinte hálával pislogtam a feleségemre, mikor megemlítette a családja távollétét. Nem sok időm volt azon aggódni, mihez kezdek majd a kedves rokonokkal, akadt ennél nagyobb gondom is, de az otthonuk előterében toporogva ennek a súlya is hirtelen a vállamra szakadt. Vajon Anton elmondott nekik bármit is? És Élodie? Eddig nem érezte szükségét, hogy bármibe is beavassa a családját, de valljuk be, sosem remekeltem az érzelmi világa megfejtésében, egyáltalán nem lepett volna meg, ha számomra érthetetlen okokból úgy dönt, mindent megoszt velük. De ha nem is tudnak semmit, a velük töltött idő továbbra is rettentően kínos lesz... Vajon mennyi ideig tudjuk majd megjátszani, hogy minden rendben? Valószínűleg addig, amíg a Betranche család úgy tesz, mintha semmi sem tűnne fel nekik.
- Ez jó hír, a kötelező udvariassági körök nélkül is pont elég fáradt vagyok. - Eltekintve az elmúlt napok eseményeitől is felért egy migrénnel a rokonlátogatás gondolata. Már azelőtt is utáltam - még Lestrange-ágon is -, mielőtt Ellie úgy döntött, hogy még jobban megnehezíti egy öngyilkossági kísérlettel. Néha nagyon nehéz megjátszani, hogy érdekelnek a családtagjaid, akiket a kötelező ünnepeken kívül Merlinnek hála nem is látsz. - Tényleg jó lenne enni valamit, legalább addig elmondhatnád, miről maradtam le. Anton is itthon van?
Nem érdekelt, hol van Anton - bár nem kedvelt, ebből adódóan én sem repestem az örömtől, ha vele kellett lennem -, inkább az foglalkoztatott, hogy a sógorom tartja-e a száját a szülei előtt. Tudott mindenről, és ha ez nem lett volna elég, minden korábbinál jobban utált engem.
- Ugye nem beszélt a nálunk tett látogatásáról senkinek? - Hiányzott a kezemből a fogódzkodóként szolgáló bőrönd, Élodie karjának súlya az enyémen nem adott biztos támaszt. Mégis olyan közel lépdeltem mellette, követve őt, mint boldog házasok egy giccses festményen. Az Angliából magammal hurcolt szorongásaim kezdtek új formát ölteni a rokonok miatt. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik szorította jobban össze a mellkasomat. - Csak azért, mert olyan szép itt, jó lenne, ha így is maradna.
Idegesen kerestem rajta bármi jelét annak, hogy aggódnom kéne, de nem tudtam megfejteni a hirtelen jött jókedve forrását. Talán tényleg jót tett neki a vidéki levegő... nem a friss oxigén, csak a tény, hogy megkapta, amit akart.
- Apádék mit szóltak a váratlan látogatáshoz?

Halkan felnevetek, már előre azon, ami erről eszembe jut és igazság szerint érzem magam olyan meggondolatlannak, hogy hezitálás nélkül ki is mondjam - Nos, ide bármikor ide költözhetnénk. Mármint nem ebbe a házba, csak úgy egyébként - nem rémlik, hogy valaha is mondtam volna ilyesmit, legalábbis nem ilyen explicit módon, bár bizonyára ezernyi vitánkban merült fel, mennyire ki nem állhatom én tulajdonképpen Angliát és Franciaország mennyivel szebb, még akkor is, ha igazából magához a családomhoz éppen árulásuk miatt sosem tudott őszintén visszahúzni a szívem. Nevetséges, hogy szinte most jobban érzem, mennyire hiányoznak odaát, mint akkor, amikor ott vagyok. Mégsem hiszem, hogy lehet ilyeneket mondani büntetlenül, úgyhogy könnyed mozdulattal legyintek, igazán kár lenne, ha Cygnus éppen most venne komolyan, hozakodna elő mindenféle tiltakozással és ellenérvekkel, azzal, nekünk (vagy inkább neki), mit szabad és mit nem, hogy egészen lelombozzon. Nem lombozhat le.
- Isla, kérlek összeütnél némi uzsonnát a tea mellé a könyvtárszobában? Lejövünk, ha a férjem lemosta magáról az út porát - szólok még a szobalány után, mielőtt a lépcsők és ezzel a lakrészeknek helyet adó emelet felé húznám Cygnust, akinek a jelek szerint akad pár kimondottan kellemetlen kérdése - mintha apró kavicsokkal dobálnának egy üvegablakot, épp csak nyomot hagynak, nem is igazán zavaró, de ha túl sokszor találják el ugyanazt a pontot, akkor hajszálnyi repedéseket ütnek rajta, mígnem betörik az egész. A dada addig ellesz a gyerekekkel.
- Anton a szüleimmel van, nincs itthon ő sem - adok kurta magyarázatot a folyosón a szobánk felé tartva, lusta felhőként kicsit odakúszik a gondolataimra minden, amire Cygnus kimondatlanul céloz, pedig valójában én csak szeretnék erről mind elfeledkezni. Vajon komolyan azt hiszi, ilyen kedélyesen élünk el itt mi mind úgy, hogy a szüleim tudnak mindarról, ami Angliában történt velünk? Vajon azt hiszi, én ezt akarom? - Antont megkértem, hogy ne beszélgessen a szüleimmel rólunk - tulajdonképpen, már sokkal előbb megkértem rá, semhogy Cygnusnak emiatt aggódnia kellett volna. Ugyanúgy, ahogy sokkal korábban megüzentem vele, hogy hazalátogatok, minthogy a férjemnek egyáltalán lehetősége lett volna beleegyezni az utazásba - Annyira azért nem volt váratlan, nyilvánvalóan nem állít be az ember csak úgy, előzetes figyelmeztetés nélkül, de természetesen nagyon örülnek nekünk és epedve vártak téged is. És igenis nagyon kellemes itt, úgyhogy azt hiszem, igazán csak rajtad múlik, hogy ez így is marad-e - azt persze sosem mondanám ki, hogy viselkednie kell neki is, vagy legalább meggondolnia, miről és hogyan akar beszélgetni akár velem, akár másokkal, de remélem, ezt tudja magától egyébként is.
A szobánk ajtaja nyitva, Cygnus bőröndje engedelmesen bepakolva, magunk mögött pedig be fogom csuki az ajtót, legalábbis egy rövid időre biztosan. Fényár csiklandozza a függönyöket, kerek, ízlésesen berendezett kis fogadószobában állunk, amiből boltív alatt szélesedik ki a háló, polcok mellett megbúvó épp csak rejtett ajtóból fürdőszoba nyílik - Nyugodtan frissítsd fel magad, ha szeretnéd. Aztán... talán tényleg beszélgethetnénk kicsit - kicsit úgy mondom, mintha nem is lennék egészen biztos abban, hogy szeretnék, mert egészen szívesen tennék úgy, mintha nem tudnám pontosan, hol jár és miért, de talán nyugodtabban aludnánk mindketten, ha nem lappanganának démonok minden sarok sötétjében. A fürdő ajtaja felé intek, Cygnus akár eltűnik mögötte, akár nem, féloldalasan leülök a pamlagra, ahonnan még szinte bizalmas mosolyt küldök felé.