Előre a medvebőrre

Odahaza is látott temetőket, megtűrt Oroszország lapul a dicsőséges alatt, gyászolja szentjeit, mártírjait, halkan és szégyenkezve maga előtt is, dehogy is hiszek másban, csak abban, amiben szabad, nyakcsigolya sem rezzen, úgy súrolja tisztára a padlót az alázat, őelőtte főleg, ha hazatér, és kitekint rájuk a kocsi ablakán. Úr ő itt is, még ha orosz is, megtűrt Oroszország itt valósággal tort ülhetne a templomokban, kegyhelyeken, ünnepeken, mert ez az ország szereti önmagát, a történelmét, hivalkodik vele, ahogy ezek a tornyok, a nagy ajtó, amin belép, és még a visszhang is huncut, értelmezhetetlen. Miért olyan frivol az emlékezet, mikor egy Istennek adózik, miért nem látják, milyen emberarcú ez a szétszaladó imádat, felborzolt istenhit, semmi köze ahhoz a nyugalomhoz, amivel mindig jellemzik...
De nem Isten vagy az angolok miatt van most itt.

Tudja, kit kell találnia a gyóntató, esetleg a kis helyiség homályában: ide járt hát a felesége, most már az, visszavonhatatlanul a felesége. Mintha eltűnhetne a tekintete elől, vagy mintha nem szolgálná az egészségét, hogy alkalomadtán egy rejtőző házimanó megmentse az életét a legváratlanabb pillanatban - az első sétájuk okot adott erre, egyébre nincs szükség. Aki ennyire törékeny, sosem kerülhet ki az őt óvó ujjak közül, főleg, ha vele szeretnek játszani épp a legjobban.
Megáll egy fénypászma közepén, komor tekintete megnyugszik a freskókon, a rózsaablakon, és beszívja a dohos, viasztól terhes levegőt, mielőtt megszólalna. Mint betörő, mint ostromló sereg, úgy hangzik, pedig nem leigázni jött - mert mit is érne Isten valakinek, aki nem hisz benne?
- McGonagall atyát keresem. - kimunkálta az egynémely évtized az akcentust a basszusából, bár némelyek még ösztönösen most is összehúzzák magukat a keményebben megnyomott, nazális ékezeteken. Kesztyűs kezeit kihúzza a kabátja zsebéből, éles, határozott lépésekkel az oltár felé indul, csodálja kissé a felesége szelíd ellenállását, a menedékét, amelyről azt képzelte, nem tud majd, és majd így veszi szemügyre a férfit is, aki bár elméletileg a túlvilág szószólója, a beszámoló szerint nagyon is evilági gondolatokat táplál vele kapcsolatban. - Vlagyimir Karkarov vagyok, a Wizengamot megbízott bíráinak területi képviselője. Yves McGonagall-t keresem.

Vladimir & Yves

A tegnapi mise után úgy érzem, elégedett lehetek magammal. Egyre többen vannak, és sokakon látom, hogy érdeklődnek, és tényleg figyelnek arra, amit mondok. Ez egy lelkésznek hatalmas öröm. Vagyis nekem mindenképp az. Bizonyára mások másként élik meg. Az ő nevükben nem szeretnék nyilatkozni, biztosan nem tudnék valósat mondani.
Most a sekrestyében ülök, papírokat tologatok az asztal egyik feléről a másikra, hátha kitöltődnek, ám csak nem sikerül. Pedig én igyekszem, de úgy tűnik, az állapotom még mindig nem javult olyan sokat, mint kellett volna Mr. Koldovstoretz szerint. Pedig rendesen eszek. Sokkat többet, sokkal rendszerezettebben és sokkal egészségesebben, mint ezelőtt, de nem változott semmi. A Wingardium Leviosa is elég nehezen sikerül még, bár azzal szoktam boldogulni. Azonban a legtöbb háztartási bűbájjal bajban vagyok még, bár remélem, egy év múlva sokkal jobban leszek.
Végül leteszem varázspálcámat, és megfogok egy pennát, hogy kitöltsem az iratot. Nem sok, de egy pálcaintéssel mégiscsak könnyebb lenne. Inkább megpróbáltam. Így legalább tudom, hogy még várnom kell. Lehet, hogy a napi három szendvicset megemelem négyre, vagy eszek hozzá az almán és salátákon kívül mást is. Nem tudom, majd még kitalálom, de abban biztos vagyok, hogy változtatni fogok egy keveset. Én… még mindig nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, még így sem, hogy ismerem magát a betegséget.
Felállok ültő helyemből, mikor hangokat hallok a hajó felől, és indulnék is, de a pálcámra siklik tekintetem, amit el is rakok talárom alá. Még így, hogy használhatatlan az én kezemben, még így is biztonságot nyújt, mikor tudom, hogy nálam lehet. Belépek a templom legfőbb helyiségébe, és megpillantom Karkarovot. Igen, ez határozottan Vladimir Karkarov, és ezt ő is megerősíti következő mondatával.
- Yves McGonagall, én volnék… - már távolabbról köszönök neki. Mit akarhat itt? Miért keres? Nem csináltam semmit. Mit csinálhattam, ami miatt itt van most? Vagy esetleg történt valami, amiről tudnom kellene? Szólt, hogy jön, csak elfelejtettem volna? Neeem. Az lehetetlen. Ilyesmit nem felejtenék el, még akkor sem, ha pár hónapja beszéltük volna meg. Csak úgy itt van, én pedig pánikolok, ami sajnos nem tesz jót az egészségemnek, és növeli az esélyt arra is, hogy lejáratom magamat. Fantasztikus! - Miben segíthetek?

Volt valami egészen apró mozdulata - talán az, amivel a leginkább a kedvére akart tenni, az, ahogy a kezeit a térdére helyezte, talán az árulta el, utólag nem tudná megmondani, mivel hívta fel rá a figyelmet. Engedelmes volt, nyugodt, sosem kapkodott, tekintete nem kereste a kiutat, mindezek túlzó sokasága: és mégis akkor figyelt fel csak rá, mikor eltűnt. Túlzó jelzők sokasága volt, és mégis működött, hiszen köddé vált, nyomot sem hagyott. Elismeréssel adózik neki, és egyre kevésbé hiszi a gondolat legvégén, hogy itt bújt volna el. A felesége - visszavonhatatlanul az, bármit is tegyen - ennél nagyobb játékos volt, nagyobb annál, hogy ezt a se hús, se hal kölyköt igazán belekeverje. Hiszen ez egy árnyék, kolduló kísértet ott, ahol szavával uralkodnia kellene rajta..
Pedig saját magán sem tud.
- A feleségemet keresem. - közli egyszerűen, nincs miért elnézést kérni. Apol nem rejtőzne egy gyerek talárja mögött, nem bújna el ilyen gyámoltalanok kinyújtott karjaiban.. hogy mi érdekelte itt, nem derül ki, legalábbis nem teljesen. De olyan csak ez, mint a legtöbb tette: azt gondolja róla, érti, mert amaz is emberi mérték szerint szabódott csak, és ő ismeri a szabót, a nagy Oroszországot, hiszi, hogy nem okozhatnak neki meglepetést az ott vett méretek, és mégis itt van. Ő pedig valahol egészen máshol. - Tudok róla, hogy jóban vannak, magán kívül nincsenek barátai itt.
Nem igényel egyéb magyarázatot, vissza fogja kapni azt, ami az övé - egészen pontosan két dolgot is. Mindez most időleges, valami gyermeteg játék, ami valahol szórakoztató, valahol bosszantó, de határozottan valami váratlan, még szívesen tölti vele az idejét. Senki nem vette a fáradtságot, hogy valóban meneküljön előle, mind belenyugodtak a sorsukba, és azért is őt okolták, hogy a kényelem, a kritika kényelme elégnek bizonyult. A felesége nem ilyen volt - ironikus, hogy a felesége ott keresett magának barátot, ahol ő örök tűzben égne a többi bűnös között.
- Három napja nyoma veszett. Szeretném hazavinni, ahová tartozik.

Vladimir & Yves

A feleségét. Persze, gondoltam és feltételeztem, hogy nem rám kíváncsi, de miért keresi rajtam a feleségét, akit igazán nem is ismerek. Kétszer találkoztunk összesen. Miért lenne itt? Miért lenne velem?
Arcomon a döbbenet a szavai óta kitartóan pihen, és nem készül távozni még egy ideig. Elvégre, ha nem találja otthon, nem tud róla semmit, és itt sincs velem, akkor hol lehet? Kivel van, merre és miért? Ugye nem esett semmi baja, ugye nem rabolta el senki, ugye nem... Ugye ez nem is az én problémám kellene legyen. Mégis annak érzem.
- Ez kedves... - jelenik meg egy apró mosoly szám szegletében, bár kétlem, hogy rajtam kívül ne lennének itt barátai. Ahogyan azt is kétlem, hogy rám barátjaként tekint. Szinte elképzelhetetlennek tartom, hisz két találkozás után nem mondható senkire sem, hogy barát. Vallásos körökben is felebarát, embertárs, de nem igazi barát az ember két találkozás után. Két alkalom majdnem olyan, mintha egy sem lenne, mégis érzi az ember, hogy ez a kettő olykor felérhet százezer találkozással is. Helyzettől függ, és nem tudom, mit lenne helyes jelenleg éreznem.
- Sajnálattal közlöm, hogy nincs itt. Ámbár, ha tudok segíteni a keresésben, akkor szívesen teszem... - legszívesebben már most, ebben a pillanatban a keresésére indulnék, de ha a tulajdon férje nem tudja, hol lehet, akkor bizonyára kevés esélyem lenne pont nekem, aki nem is ismeri Őt igazán. Nem is ismerhettem meg. Nem volt rá elegendő idő, arra viszont volt, hogy kétségbe essek. Mostmár arra sincs. Nem szabad kétségbe esnem, mert nincs hozzá jogom. Joga csakis Neki van ehhez, aki eltűnt. Akit talán erőszakkal vittek el. De talán... Talán csak önszántából szökött meg, ami igazán elképzelhető. Akkor viszont ne essen kétségbe. Akkor csak mondja azt, hogy szándékosan ment el. Mondja, hogy nem akarja már az itt lévőket látni. Utasítsa el mindkettőnket, és akkor esetleg enyhíthet a szökés okozta fájdalmon... Bár, bizonyára csak rosszabbul érezném magam.
- Nem utalt arra, hogy el fog menni...? - úgy viselkedek, mint valamiféle mugli rendőrnyomozó, holott csak a bűntudatomat szeretném önző módon csillapítani. Ha neki is mondott valamit a szökéssel kapcsolatban, akkor tudni fogom, hogy ő is hibás, ő sem vette észre a jelet. Vagy ha észrevette, nem tett ellene, így csakis önnön magára vethet követ. Én pedig önös érdekeim miatt csakis magamra...