Hallgat a ház, hallgat most valami szeszélyes megfontolásból anyám is, bizonyára pihenteti nyelvét, de tekintete tűként fúródik mindannyiunkba, ha zajt mernénk kelteni. Elképzelésem sincs, hogy ez most éppen a győztes hadvezér némasága-e, vagy kétségbeesése nagyobb türelménél, hogy elviselje, derülök rajta, de az ölében fekvő újság lapjai percek óta nem mozdulnak, mire erőt veszek magamon, átlépem én azt, amit ő nem fog.
- Ó a gyásznap, mikor édesanyám nyelve tokjában pihen, bocsássa meg, hogy nem viselek feketét. Ha ezt tudom, nem felejtem otthon jó együttérzésem. - pedig annak mindig híján vagyunk, mióta az a melasz Malfoy felütötte fejét az amúgy is szerencsétlen égboltunkon, látom én már, hogy villámlik, ezek meg itt tisztességet és vagyont emlegetnek, mintha az fontosabb lenne a büszkeségnél. Anyám úgy rezzen össze, mintha megütöttem volna, sima arca egyből befelhőzik, ahogy célba vesz, de most már látom, önelégült a mosolya, nem sirat semmit. Legalábbis semmit az én állítólagos istentelenkedésemen kívül. - Na, most kit veszünk elő? Mert azt úgysem hiszem, hogy csak a kedvemért mosolyog így.
- Ma nem hagyom, hogy elrontsd a kedvem, felőlem aztán gúnyolódhatsz, ha jól esik. Valami bolond megint megkérte a kezedet, és ha addig élek is, hozzámész! - most ő látja a mosolya párját, milyen jól fogunk majd szórakozni, ha még egyet elüldözök innen, aztán talán beleun a próbálkozásba. Nem elég neki a másik kettő nyomora, az enyémet is szaporítaná még egy ostoba kannal, mikor van jobb dolgom egy idióta pesztrálásánál. Rejtély, anyám hogy felejtheti el azonnal az arany hangjára az unalomig ismételt rigmusait, hogy a férfiak mind haszontalanok, de jó, ha akad belőlük néhány.. milyen jelzőkkel illette apámat, volt kitől tanulni, csak most játssza itt a nagy tisztelőjüket. - Hiába mosolyogsz, megkért, már bele is egyeztünk az apáddal, vége ennek a komédiának! Pár nap, és megüljük az eljegyzésed, és ezt már te sem ronthatod el, bárhogy villogtatod rám a szemedet!
Hogy nem lepi meg a távozásom, várható - már a szalon ajtaja is jól emlékszik, hogy szoktam becsapni, nagyot döng, nagynéném fel sem pillant a maga magazinjából, nem is néz utánam már felháborodással sem. A Black ház sokat látott már, volt szerencséje néhányunk haragját átvészelni, de talán örömet szerezhetek még neki, mikor kifelé visznek majd, úgysem adom olcsón a bőrömet - hogy annak a bolondnak a nevét meg sem kérdeztem, csak a lépcsőn jut eszembe, de személye úgysem érdekes. Kan az összes, mit is várhatnék tőle, mit is várhatunk bárkitől, aki rokonságba kíván kerülni azzal a kolerával, aki beszennyezi a húgomat?
- Képzeld, anyánk maradék esze is elment vénségére, és talált valami nyomorultat, akit a vejévé tehet! Vannak még bolondok, akik sárkányt kívánnak az ágyukba.. - nyitok rá Medára, bárhol is van most. Ha nem lennék annyira feldúlva, még mulatnék is vele a dolgon, csakhogy anyám sosem volt ilyen nyugodt fenyegetéseiben, a hajigálás jobban illett tehetetlen dühéhez, de szilárdnak mutatkozott, ijesztőnek. Még a végén nem figyelek, és tényleg férjhez ad a saját hátam mögött! - Te tudsz valamit erről? Kinek hiányzik az életéből egy fúria..?

Ismerem ezt a csendet, ritka vendég volt szinte egész gyerekkoromban, de mostanában már harmadjára hallom - ha nem a csendet magát, akkor azt, ami, a zajok hiányát, a tüsténkedés hiányát, a kimondatlan nyomás hirtelen távozását, hogy itt folyton történnie kell valaminek, mert ha megállunk, eltűnünk, jelentéktelenné válunk, elfelejtik a fontosságunk. Ez fenyegető csend, de elégedett csend. Annak a ragadozónak az elégedettsége van benne, aki most falt be egy majdnem egész gazellát, de még a combjának a fele ott van, és ha valaki közelítene, az elégedettségből azonnal fenyegetőzés lenne.
Ilyenek anyám csendjei – elégedettséggel dől hátra, már megint kifundált valamit, de fenyegető, ha bármivel megpróbálnád elvenni tőle erőfeszítései termékét, vagy elvitatnád tőle az érdemeit, jól nem jöhetsz ki a játékból. Hiszen a csend annak szól, hogy ez az ő játéka. Ilyen elégedett volt, amikor Lucius és Narcissa olyan kötelességtudóan fogták meg egymás kezét, hogy azt fájt nézni. Ilyen elégedett volt, amikor a múlt héten olyan csendesen, és kifogástalanul udvarias beszélgetésbe csapva tértünk vissza a szalonjába Mr. Hamforddal. Véletlen lenne, hogy megint ilyen elégedettséget látok rajta? Aligha.
És én már tudom, hogy a saját lelki békém érdekében jobb, ha most nem kerülök az útjában.
Ezért lógatom a mezítlábas talpaim a konyhapulton ülve, épp csak két manó kerülget, sanda pillantásaikban látom, hogy nem helyeslik ezt, de nem tudok mit kezdeni magammal a nagynénénk házában, sosem tudtam, sosem szerettem, szőlőt csipkedek a tálból, és amikor Bella beviharzik (egy hangos ajtócsapódást követően), jó érzékkel megtalálva az éppen aktuális rejtekhelyemet, nem igazán rökönyödök meg attól, amit mond.
Elnézően mosolygok, meg sem tudnám neki talán magyarázni, miért épp így, de talán az a baj, hogy mostanában kicsit megnyirbálták a reményeimet, most minden olyan ingatagnak tűnik, elbizonytalanodtam abban, mit akarok, vagy mit kéne tennem, és csak hagyom, hadd sodródjak arra, amerre a legerősebb áramlat vinni akar – Tudod, milyenek… biztosan azt hiszi, tud ő sárkányt szelídíteni, biztosan ő a kivétel, ő a nagy hős, aki előtt nincs lehetetlen – irónia lenne a hangomban? Meglehet, mindkét manó, aki eddig hajlandó volt folytatni a vacsora előkészületeit, csendben kisomfordál erre a konyhából, és milyen igazuk van. Ez a beszélgetés nem nekik való – Szerintem anyánk is azt hiszi, nincs az a reménytelen eset, akit ő ne tudna eladni… - félrebiccentem a fejemet, régi ismerősként üdvözli a tekintetem Bella tűzvész-szerű, de most még épp csak kitörni készülő haragját.
- Nem mintha engem gyakrabban beavatnának a terveikbe, mint téged – mondom apró sóhajjal, rázom a fejem, fogalmam sincs, mikor történt ez, vagy hogyan tervezték, mikor lebbentik fel a fátylat – Szóval gondolom fogalmad sincs, ki az…? – sejtem a választ, de azért mégis felteszem a kérdést, hátha Bella végiggondolván a helyzetet, ráeszmél, hol csúszhatott hiba a számításaiba, kit nem vett figyelembe, akit talán figyelembe kellett volna…

Hogy Meda így elhagyja magát - az ő dolga, majd pont én fogom felhánytorgatni neki, hogy nem ül szótlanul, jól fésülten a helyén, talán majd én fogom itt bárkinek a külsejét emlegetni, aki ha tehetné, a fésűt úgy száműzné, mezitláb szaladgálna naphosszat, mint gyerekként. De Medán valami megilletődöttség látszik, hozzá nem illő elhanyagoltság, pedig az ő türelme mindig jobb tanácsadó volt az én folyton fel-feltámadó haragomnál, jobb megfigyelő is az, akinek rontja el azonnal a kedvét bármi balszerencse.
- Pedig az ilyen kanoknak is érdemes lenne megtanulni, hogy vannak természeti jelenségek, amelyek születésüknél fogva igényt tartanak az ember bosszankodására, hogy zabolázhatatlanok. - de nem tetszik a hangja, ha nem ismerném annyira, azt hinném, minden rendben vele, de nem tesz bolonddá. Nem jobban, mint amekkora amúgy is vagyok. - No hiszen, mintha ló lennék! De iparkodnia kell, ha nem akar szóbeszédet, mégis milyen dolog az, hogy Cissát kiebrudalja az ajtón, a két idősebb felé meg senki nem kacsintgat? Elhiszed, most is csak magára tud gondolni, szakadna rá a plafon!
Fellendítem magam a pultra, épp csak a tálat kímélem, magam is kicsípek belőle néhány szemet, rögtön a számba is tömöm az egészet, dühösen dobolok cipősarkammal az alkalmatosságon. Meda még arra is képes volt, hogy megragadja elszabadulni készülő kormánylapátom, mikor elhajózni készültem, ő bizonyára jobban átlátja a helyzetet, tudja, mire számíthat: talán egy hatlovas kocsi is kevés lenne, ha valóban oltárhoz akarnak vontatni, vigyék a kezemet, makacsságból majd magam vágom le, dobom oda annak a ficsúrnak. Mint egy rossz színdarab, megjelenik benne ez a rémalak, rendet is tenne, ha el nem üldözöm valahogy. Ha nem is tetszik most nekem a húgom szemében ülő kémlelhetetlenség, majd utána szántom be, ha találtunk orvosságot a kanokra.
- Nott, Yaxley, Carrow mind menekülőre fogta, Flint olyan már, mintha nem is lenne, Rowle csak kölyök maradt, az a hitvány férfiutánzat Malfoy meg a húgunkra ácsingózik. Az öregek között senki nincs olyan bolond, hogy ilyen kárhozatot hozzon a fejére, ismernek azok minket, nem maradt senki. De neked talán eszedbe jutott valaki? - nem számít, ha maga a mágiaügyi miniszter is, köztiszteletnek örvendő lélek is, nem tudja, nem tudhatja, mit vállal velem és velünk. Nem vagyunk éppen vérárulók úgy, mint mostanában sokan, nincs is igazán kit letagadni a családfáról egyetlen koponyát kivéve, de mi az egész ágakhoz képest? Nem, nem vagyunk rossz vásár, sőt, de ha valaha megfordult ebben a házban, tudhatja, olyan átok tulajdonosává kíván válni, amelyhez egy Dumbledore türelme is kevés volna.

- És hát nem igyekszik az ember úgy tenni, mintha hatalmasabb lenne a természetnél is? - kérdezek vissza könnyedén, egyfajta fanyar beletörődéssel, mert az ember ilyen, már jó ideje ilyen, elkezdtünk felfele törni, hatalmasnak hisszük magunkat, még a muglik is, hát még mi, varázslók, akik épp azt hisszük, leigázhatjuk az egész világot, és benne mindent meg mindenkit? Pont az efféle őrület miatt tartunk ott, ahol, szolgálunk valakit, aki a saját hatalmát a világra akarja kivetíteni úgy, ahogy az neki tetszik. Kevés rémítőbb dolgot ismerek az emberi természetnél. Ha belegondolok, még Bellában is szoktam ijesztő vonásokat látni, pedig Bella a nővérem, akit szeretek, akkor mit mondhatnék azokról az emberekről, akiket nem kedvelek? Akiktől a hideg ráz? Ocsmány természetünk van. Nem lehet ezen szépíteni.
- Miért, mit gondoltál, hogy rád gondol, vagy ránk gondol, ha csinál valamit? - kérdezem aztán könnyed sóhajjal, kicsit mosolygok, mert nem hiszem, hogy Bella ilyen naiv lenne, a szüleink önzősége, és a jó hírünk imádása, mindennél többre tartása régi lecke, megtanultuk már mind a hárman, akár akartuk, akár nem, és soha nem hiszem, hogy álmodozni mertünk volna arról, hogy ez meg fog változni. Nem igazán számít, mi mit akarunk. Nézzetek csak rám, Lucius Malfoynak elég volt a megfelelő szavakat apám fülébe suttogni, és máris feleségül adnának egy özvegyhez - Tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem, Bella...? - ezt már nem is igazán kérdezem, bár úgy tűnhet, révetegen figyelem, ahogy mellém ül, kicsit felé is tolom a szőlős tálat. Sejthettük, hogy anyánk számolja vissza a napokat Cissa esküvőjéig és nem csak azért, mert annyira várná, hanem mert pont annyi ideje van, hogy kilökjön az ajtón minket is. Mielőtt még tényleg szó érné a ház elejét.
- Avery, Lestrange, Greengrass, Crouch? A teljesség igénye nélkül, persze, azért elhiheted, akadnak még, és ha rajtuk múlik, a világ túlsó feléről is kerítenek valakit, csak hogy kerítsenek valakit. De talán tényleg nem is fontos, ki az... az fontosabb, hogy most mivel akarsz kibújni az eljegyzésed alól. Előbb-utóbb a végén még tényleg férjhez adnak úgy, hogy ott sem vagy. Nem lepne meg - tulajdonképpen nem lepne meg az sem, ha bájitalt itatnának vele, Imperius átkot bocsájtanának rá, Bella olyasfajta fejtörést jelent a szüleinknek, ami attól tartok, előbb-utóbb megtöri őket - és ez nem nekik lesz rossz. Bellának lesz rossz.
- Nem gondoltál még soha rá... - elharapom a kérdést, elbámulok a feje felett, hunyorogva, megtorpanva, feleslegesnek tűnik feltenni ezt a kérdést, valahogy mégis érdekel a válasz - ...hogy csak beadd a derekad valakinek, akivel aztán később nem lesz túl sok bajod?

Nem volt még olyan ügylet, amelyet anyám az akaratom nélkül valóban rám tudott kényszeríteni - így volt ez kislánykorunkban a lefekvési idő korlátozásával, később, tanulmányaim megítélésénél, és úgy általában, anyánk és én állóháborút folytattunk, és jottányit sem adtunk fel állásainkból, akármerre dobált bennünket közben a történelem. Joggal tarthatnánk igényt valami bekezdésre a tankönyvek lapjain, de a családi memória megemlékezik majd hangos szóváltásainkról, változatos káromkodásainkról, melyek az egészen kifinomulttól a Siriustól eltanult mugli szennyekig jutnak időnként, és szinte sértő a gondolat, hogy majd épp most számít tőlem a békediktátum szótlan aláírására. Meda szép feje, a falaink, még az utolsó porcica is tudja, hogy mentül inkább, annál jobban.
- És mégsincs benne köszönet, mikor féket kívánsz rakni rá. Ezek a magukat értelmesnek hazudó férfiúk igazán vehetnék a fáradtságot, hogy tanuljanak elődjeik sorsából: soha ne költözz törésvonalra.. és soha ne próbálj elvenni egy Blacket. Egyikből sem származott még semmi jó. - és elkap valami elfogódottság, hiszen Meda eddig legalább az iskola védelmét élvezte, ha tudata velünk is maradt, legalább a teste nem szenvedte el ennek a háznak a légkörét, pár év haladék után aztán itt találta magát, és nem remélheti, hogy vezet bármerre kiút a házasságon kívül. Egyik húgom sem verte magát olyan eszetlen harcokba anyák ostobaságával szemben, mint én, neki ezért lehet hát megoldás a békés beletörődés, nem számít már semmi jóra semmiből. - ...talán azt gondoltam, hisz még valamiben.
Súlyos nagy leple a felismerésnek árkot ás, nagyobb az, mint amit átugorhatnánk akár jóakarattal, akár hűséggel - Meda úgyis tudja, kire gondolok most, arra, akit már említeni sem szabad, ha nem akarjuk anyáink bibliai haragját felszítani. A mindig imádott, a mindig rajongott, az örökös, akinek még azt is elnézték sármjáért, hogy más ház színeibe öltözött, és ha zengett is miatta néha a szitkok árja, azért mindig a fiú maradt, akinek anyja szeretete mindig kijárt.. És tűnt el közülünk, mintha sosem létezett volna. Hogy az előző generáció belefáradt-e a tisztesség látszatának fenntartásába, vagy valójában sosem számítottunk semmit, tulajdonképp teljesen mindegy. Senki sem feláldozhatatlan - állítsa bár az ellenkezőjét a közös emlékezet.
- Hiszen Averyéknak is csak lánya van már, lemaradtál róla? Azt mondják, valami átok lehet rajtuk. - inkább csak beszélek, addig sem kell elismerni, hogy akiben azért megbíztam, csak jót akar, ha rosszul is, sosem gondolt rám úgy, mint családtagjára. - Nem. Már a megadás lehetősége is elképzelhetetlen számomra, épp azért, amiért nektek természetes: mindenütt csak azt látom, engedni kötelesség, és ha érvényesülni akarok, elkerülhetetlen. Gondolhatod, hogy csak makacs vagyok, de inkább leszek koldus, esetleg halott, az nem lehet, hogy engedjek csak az engedés kedvéért.. Valószínűleg ez lett a végzetem, igen. De nem küzdhetek a végzetemmel - minden mással igen.

Jóttányit ferdül és szűkül a szórakozott mosolyom - vagy talán nem is volt ott soha igazán - A családunk nagy része valószínűleg vitatkozna veled. Hol lenne most a nemes és nagymúltú Black ház, toujours pur, ha soha senki nem házasodott volna Blackekkel? - furcsa ellenpontra helyezkedem, Cissát arra buzdítom, a magam csendes, néma elutasításával, ne menjen férjhez ilyen könnyelműen, Bellát meg még a végén arról próbálom meggyőzni, hogy menjen férjhez? Addig kapargattam a valóság szövetét, amíg lám, végre megadta magát és megbomlott. Kérő kopog az ajtómon, az enyémen és mindannyiunkén, Lucius Malfoy pedig a titkaimat akarja kivágni a szívemből, és ha Cissán még nincs túl, biztosan ő lesz a következő, és aztán vajon Bella jön majd a sorban? Legalább belé biztosan belé törne a bicskája.
Semmi sincs már a helyén. Még én sem.
Rebben a tekintetem, nem elfele, hanem pont Bellára, bele a közepébe, szűkülő tekintettel, lusta értetlenséggel igyekszem felfedezni, miért épp most emlegeti a tékozló fiút. Lassan olyan ez már, mintha egy élettel ezelőtt történt volna, a huzatos roxforti folyosó, a félszeg beszélgetés, az elengedése valaminek, amit egyikünk sem akart elengedni, végül mégis megtettük - Bizonyára hisz. Csak nem a nevünkben - abban minek is kéne? Fürkészen figyelem Bellát, ahogy én kikopni érzem magam a valóságunkból, ő átégeti az áttetsző anyagát, csak azt nem tudom, mi céllal, vagy mit remél odaát, mit gondol, hova fog kipottyanni, ha ez a háló eltűnik körülötte.
Elfogyunk talán egyszer mi magunk is, ahogy elfogynak Averyék, és elfogynak még rengetegen most odakinn, míg mi a konyha melegében szőlőt majszolunk és egészen mozdulatlanul izzunk. Ki tompábban, ki fényesebben. Ki céllal, ki céltalanul.
- Szóval hová visz most a harci kedved, drága nővér? Mész, vagy maradsz, és ha mész, hová mész? Várhatsz még és figyelhetsz, de szerintem már te is tudod, a gödör csak mélyebbre ás, egy idő után beragadsz, és akkor már késő lesz menni, hiába mennél már - szavakkal mind tudunk  küzdeni, egy ideig biztosan, de egyszer tennünk is kell valamit, ha pedig lekéssük a megfelelő időpontot? Akkor bizony már nincs menekvés. Így tűnnek bezáródni előttem is azok az ajtók, melyekről azt hittem, örökké nyitva állnak majd. Egy még maradt... ha át mernék lépni rajta. De mögötte minden bizonytalan zuhanás.

Kedvem lenne úgy nézni Medára, mintha megütött volna, de minek komédiázni, ő csak narrálja közös nyomorúságunk történetét, hogy nem lázad fel ellene, igazán nem váratlan, nem elvárható szolidarítás, inkább megérthető életbenmaradást-szomjazó tanult magatartás, csak én üvölteném tőle, még közvetetten is. Minek üvöltenél, mondja itt minden körös-körül, minek hangot pazarolni arra, amit javítani nem lehet, siratni sem érdemes, kérdések vannak, aztán egy nagy közös sír, kinek-kinek a maga nevével ellátva egy férfi mellett. Nem sajnálható áldozatok vagyunk amúgy is, tényleg minek üvölteni, ütni, nincs, aki akár felfigyelne bármelyikre is.
- Bár lennénk mind halottak, ha őszintén hinnék azokban az elvekben, amikre hivatkozunk. Már rég ránk szakadt volna a plafon, ha akár az igaz lenne, amit kérdezünk. - pedig imádtam a nagymamámat, rajongva, és évekig feketében jártam utána, olyan sokáig, hogy már kritika érte a viselkedésem, amit valami vigyorral élveztem, amíg tartott. Most ez se tart, megszokott, hogy Bella dühöng, hát tegye csak, van benne valami családias, a hisztérikus nők irodalmi alakja végigvonul a kárpiton, minden generációba jut egy belőle. És mégis azt kívánom, bár eltűnne az összes, ha velem együtt, akkor úgy. Nincs az a hátország, amire hivatkozni szoktunk, nincs itt igazán semmi, még az évszázados gőg sem elég szilárd ahhoz, hogy megtartson. - Ezt csak azért mondod, mert te már megágyaztál magadnak benne.
Nem illene ezt mondanom valakinek, aki sosem volt igazságtalan hozzám, kinőttünk már abból a korból is, amikor meggondolatlanul lehetett kiabálni mindent, ami hirtelen eszünkbe jutott bántásból, sosem igazán, csak puritán ártó szándékból, annak hangot adva, de kimondtam, túlléptünk rajta, mint mások szoktak a frontvonalon. Bármit kell is megvívnom, nem Medával kell, de rá is haragszom, az ő szelíd nyugalmára, amivel leint, mintha már minden mindegy lenne, mintha nem létezne MINDIG egy kiút, néha kettő: egy tisztességes és egy tisztességtelen.
- Nos, még mindig megszökhetem, meg is ölhetem magam, de érthető okokból egyikhez sincs sok kedvem. De utálnám magam, ha azt tenném, amit ti fogtok végül, mindennek ellenére: jól jegyezd meg, senki sem lesz boldog, de én hangosan nem leszek az, üvöltsön csak anyánk, csapkodjon apánk, gyulladjon ki akár a ház, pusztuljunk mind, de nem nyugszom bele a szép hófehér csipkébe! - és már megtalálom a hitem, illetlenül felnevetek, leugrom a helyemről, belerúgok élvezettel az asztalba, sok előkészített kellék záporozik a földre, bizonyára megbűnhődik ezért valaki, kiszórom a lisztet, porzik a valóság, mint reményünk időnként, ha esély nyílik a futásra, és nem futunk. Megragadom Meda karját, szinte tudom, eszelős az arc, amit lát, de hallania kell, ahogy nekem kellett őt akkor. - TE mondtad, nem élhet az ember mások értelmetlen akarata alatt, nem lehet mindig azt tenni, amit muszáj! TE segítettél meghozni ezt a döntést, és TE akarsz arra bírni, ne higgyek neked utólag?!

Inkább csak szájhúzásnak lehetne nevezni azt, amit talán mosolynak csúfolunk most - nincs benne igazi öröm, nincs benne őszinteség, talán csak egy kis szórakozott derű, ami nem is egészen Bella szavainak szól, inkább annak, amit én erről gondolok - Várd ki a végét, Bella. Ha szerencsénk van, egyszer még ránk szakad - neki gondolkodás nélkül mondok ilyesmit, nem impulzív közlésvágy ez, a testvéreim elől csak az igazán nagy dolgokat szoktam titokban tartani, azokat a dolgokat, melyek nem csak az én titkaim, hanem másokat is védenek, de nekik mindig csendes, sokszor talán viszont félreérthető őszinteséggel mondtam el a véleményemet. Vagy legalábbis a kétségeimet, hol erre, hol arra a másik oldalra világítva rá, mert olyan nagyon elviselhetetlenül szemellenzős itt minden és mindenki, hogy néha elfelejtjük, mindig minden érmének két oldala van, és bár nehéz, de azért mi is választhatunk. De egyszer biztosan vége lesz ennek is. Mindennek vége lesz egyszer.
Félrehajtom a fejem és feltételek nélkül, azonnal megbocsájtok neki, amiért bánt. Bár talán nem is bánt igazán, vagy ha bánt is valami, tulajdonképpen nem a nővérem az, csak az igazság széle túl éles, de már hozzászoktam, hogy nap mint nap megvágom magam vele, szépen lassan kivéreztetve magamból egy olyan kis részt, aki elhitte, hogy okosabb mindenkinél, és mivel okosabb mindenkinél, kockára tehet dolgokat, fontos dolgokat, mások dolgait, odaadhatja valakinek a szívét, csak úgy, büntetlenül, de hát nem sikerült, Meda, nem igaz? Nem voltál annyival okosabb mindenkinél, mint hitted, úgyhogy szépen lassan elvérzel az igazságon, de hát ha a menyasszony kicsit sápadt, az biztos csak azt jelenti, hogy nagyon izgul - Meglehet - ráhagyom hát, hiszen tényleg igaza van, kezdem keresni a széleket, de a puha párnákat is, amivel elfedhetem a széleket, és megakadályozhatom, hogy mások is megvágják maguk bennük.
Nekem ez nem megy. Az én dühömnek csak füstje van, nincs lángja, és mindegy, hogy egész életemben figyeltem Bella viharait, én soha nem tudtam ekkora szelet fújni. A sok-sok év csak annyira volt jó, hogy engem nem ijeszt meg. Ha belegondolok, igazán sosem ijesztett meg, én mindig biztonságban éreztem magam Bella viharaiban, még akkor is, ha a megtorlás nem csak rá kívánt épp lecsapni, hanem mindhármunkra, anyánk egy időben azt hitte, ez a módszer majd használ, de hamar rá kellett jönnie, hogy semmiképp, hát felhagyott azzal, hogy feleslegesen büntesse Narcissát és engem is. De Bella viharai sosem ijesztettek meg, most is sztoikusan figyelem, inkább figyelem, mint tűröm, hagyom, hogy kiszaladjon belőle nem csak a füst, de a láng, hagyom, hogy tomboljon, mert a tombolás az ő eleme, úgy, ahogy Narcissáé a simulás, vagy az enyém a hallgatás.
- Én nem akarlak rávenni semmire, Bella - finoman rázom a fejem, a szemébe nézek, hogy ez valóban beletörődés, vagy nyugalom, magam sem tudom már, de a hidegvér az utolsó dolog, ami még az enyém, a ténye annak, hogy nem alázkodom meg senki előtt hisztériával, nem könyörgök senkinek, nem zokogok, amiért felfedtek, és nem fogok kiáltani, ha tényleg késsel jönnek el a titkaimért - Azt kell tenned, amivel együtt tudsz élni. Nem csak ma, és nem csak holnap, hanem máról holnapra, és még egy holnapra, és még nagyon sok holnapra. Te nem tudod beadni a derekad, én nem tudok örökké dühös lenni. De azért nem hibáztathatsz, ha azt akarom tőled, gondold át a lehetőségeid és ne hirtelen döntsd el, meddig érdemes dact reggelizned ebédelned és vacsoráznod, ha annyi minden mást is adhatnál magadnak - rázom a fejem, mindig csak rázom, lesöpröm a lisztet az orrnyergéről, a sötét szemöldökéről - Ha azt mondod, sosem tennéd, hát ne tedd soha. Én csak megkérdeztelek. De nem olyan kicsit, mintha már nem léteznének jó döntések?

Elég veszedelmes már a fejemben is a gondolat, hogy esetleg hazamegyek, egy győztes hadvezér nyugalmával összepakolom legszükségesebb holmim, aztán kisétálok az ajtón, akarva-akaratlanul igazat adva valakinek, aki utoljára akkor nyilatkozott rólam elismerően, mikor belelöktem a sárba a fogócska alkalmával, és ezt korábban senki el sem tudta volna képzelni egy nem is kisfiúról, úgy nevetett aztán, kikaptunk mindketten a mocskos ruháinkért - a nyomában pedig kilibbenek az életükből, elég volt, megtettem, amit rám rótt a sors, illetve azt, amit annak hittem, tessék szépen egyedül harcolni a szélmalmokkal innentől, veled uram, de nélkülem.
Bőven elég lidércnyomás ez anélkül is, hogy kimondanám hangosan, szegény Meda már így is cinkosa az árulónak, képzelem, milyen inkvizíció következne rá, és ha hallgat is örökké ettől kezdve, ő sem nyugodt szájízzel távozik a házasságba, kíséri majd anyám ígérete, hogy még megbosszulja a kitartását, nem tudja, hogyan, de megtalálja a módját. Cissán nincs mit félteni, ha be is látja, mi zajlik a feje fölött, alacsony befolyása ahhoz, hogy belenyúljon, kapkodhat akár, anyám és a többi gondoskodik róla, hogy elbódítsa egy szebb élet ígéretével, mit törődik két idősebb makacsságával..
- Tudom! Tudom, és értem is, amit mondasz.. DE - mégis legszívesebben felrúgnék itt mindent, és angolosan távoznék bele a naplementébe, és te tudod, hogy akárhogy kívánom, hogy fejünkre omoljék a ház közben, nem fogom, és nem fog rajta majd az átok sem igazán. - ...de mire lenne az jó.. mi nem vagyunk értelmezhetőek a családnevünk nélkül.
Tőlem talán nagyobbat koppan, mintha bárki más ejtené ki a szótagokat, elismerni, hogy összenőttünk vele, és nem az általa nyújtott anyagi kérelmen áll csupán a vár, de mert magunkénak érezzük, jöhetett bármilyen felesleges intő szó, egyikünk sem hozott a szó szoros értelmében szégyent arra, ami mögé behúzódott, ha a világ ellene talált fordulni. Blacknek lenni hivatás, de megadja a lehetőséget, hogy szavaink valódi határozottsággal teljenek, hogy a szavunk érjen valamit, épp csak akkor és ott nem, ahol igazán lényeges lenne, de lehet pajzs, ami mögött ártatlanok húzódnak meg, akik mit sem értenek belőle, lehet vele ölni, célokat elérni, versenyt is futni akár, főleg most, amikor a többieké inflálódik kegyetlenül. Erről egyikünk sem mondott le, ezért olyan elképzelhetetlen, amikor valaki mégis megteszi: ezért a feketéllő lyuk, csupa meg nem értés az, nem is elvek egymáson való elcsúszása, szimpla emberi értetlenség. Ha neked nem kell az, amiből készültél, ne osztozz benne.
Fáradtan teszem vissza a tenyerem a lisztbe, csupa olyan a hajam, ruhám, az egész díszlet, de a katarzisnak vége, öreg vagyok, ideje lenne közönséggé válnom hangadó helyett.
- ...nem lehetünk nem Blackek, igaz? Kiültethetsz bennünket akár a muglik közé is, a testünk, az akaratunk túlél bármit.. de a lelkünk nem. - valahol örülök neki, hogy mégsem anyám csakazértis fúriatermészete győzött le, nem az kötötte meg a kezemet, és főleg nem az mutatott utat, talán egyikünknek sem, még magának sem. Úgy váltogatom a hangulatomat, mint más a ruháit, de még kisajtolok magamból valami rezignált mosolyfélét. - Azért csak ne félj.. megtalálom a módját, hogy pokollá tegyem azt, amit ők paradicsomként reméltek átélni. Bárkinek is mondtak igent, nem lesz többé egyetlen nyugodt éjszakája sem, és ha balszerencséjére épp a Nagyúr talpnyalója, nappala sem. Mi lehet rosszabb, mint örökké egy ágyban feküdni az ellenséggel...?

- Hát ez az, nem igaz? - belebámulok a visszahúzott, lisztporos tenyereimbe, és pontosan tudom, Bella most fején találta a szöget, talán még a szokásosnál is jobban. Akár eldobjuk, akár megvetjük, akár szeretjük, akár többre tartjuk, mint kellenek, nem igazán számít, a nevünk akaratlanul is meghatároz minket. Mindenkinek van neve, név nélkül nem léteznénk. Átmoshatjuk a színünket, ha nagyon akarjuk, ha kétségbeesetten akarjuk és mindent feláldozunk érte, de ahhoz nem hetek kellene, mint ahogy mi élünk, hétről hétre gondolataink és vágyaink fogságában, ahhoz évek kellenek. Vagy talán egy élet.
Ez a bajom nekem is, talán pont ezért állok a megfutamodás szélén. Mindegy, mennyire igyekszem jót tenni, mennyire igyekszem a megfelelő ügyet támogatni, tulajdonképpen soha senki nem hív sem Medának, sem Andromedának, a legtöbben Blacknek hívnak, annak minden konnotációjával és hozadékával, még akkor is, ha lassan rájönnek, hogy komolyan gondolom, és nem ellenség, hanem barát vagyok. Végeredményben még így is, akkor is csak Black maradok, és ha megpróbálnám ezt eldobni magamtól, semmim sem maradna. Mi lennék nélküle? Mi lennék én, ha már nem lenne vagyonom, amivel támogathatnék, mert a saját jólétemre nincs gondom? Mi lennék, ha nem lennék már tökéletes kifogás, makulátlan jó hír, remek alibi? Pont ugyanolyan lennék, mint bárki más - nem bánt a gondolat, de haszontalannak érződik olyannak lenni, mint bárki más, és tudom, hiába hiszem azt, boldogulnék egyedül, mi van, ha nem...? Egészen más a családod támogatását élvezni, mint rászorulva lenni valaki másra, valakire, akitől nem várhatod el, hogy felelősséget vállaljon érted. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e elmenni. Örökre elmenni pedig egyre lehetetlenebbnek érződik, miközben nem tudhatom, hogy valójában nem csak a félelem-e az, ami itt tart...
Nem tanították meg nekünk, hogyan legyünk bármi mások, bárki mások, és nincs időnk arra, hogy magunk tanuljuk meg.
- Nem tudom. Ha lehetünk is, még nem jöttem rá, hogyan - nem esik nehezemre bevallani, magamnak bevallottam már százszor, ezerszer, furcsa megkönnyebbülés tudni, hogy talán Bella is bevallotta már sok-tízszer, mielőtt hozzám hasonlóan hangosan kimondta volna, és ettől kevésbé érzem magam nyomorultnak, kevésbé érzem magam legyőzöttnek, hiába rándul meg fájdalmasan az arcom minden izma, hiába lesz kicsit párás a tekintetem. A saját természetünk köt minket gúzsba. Mi győzzük le saját magunkat, mert másoknak nem engednénk. Csak én dönthetek végül a saját boldogtalanságomról.
- Nekem most úgy tűnik, örökké egy ágyban feküdni valakivel, akihez talán sosem leszünk elég jók.

Nem hiszem, hogy számunkra lehetséges ténylegesen vérárulónak lenni - már annak, amit mi annak nevezünk, szolgálunk ide is egy kicsit, oda is egy kicsit, baj azért ne essék a lehetőségekben, szó ne érje a ház elejét. Nem hiszem továbbá, hogy mi ketten valóban azok lennénk, mert sok rosszat elmondhat rólunk szóbeszéd, helytelenítő tekintetek vacsorához, úgy általában, de ez csak apróság a jövőre nézve, a makacsság inkább csak élmény, mint tényleges akadály, hisztériázhatok ahogy jól esik, Meda pedig lehet akármilyen rejtélyes, megértő és vihart ígérő, azért mindketten ragaszkodunk hadállásainkhoz, pechünkre olyanok ellenében, akik évtizedekkel ezelőtt emelték a magukét. Ebbe nem ütközik bele idézőjeles régi elveinken edzett konzervativizmusunk, tudom, hogy kritikával él mindennel kapcsolatban, egyszerűen ő sem látja a reáliát az egyszerű pusztításban, és boldogan élne olyan rendszerben, amely bár minket magasra emel, nem a szánalmunkra inkább méltó tömegeken. Bármit is állít majd a jövő, egyikünk sem véráruló, a többi az.
- Elég jó? Ők félhetnek tőle, hogy soha nem lesznek elég jók hozzánk. - nem tudom, kit találhattak Meda számára, de a lába nyomát sem csókolhatja, a magáét meg megköszönheti mindenféle istenségeknek, hogy egyáltalán szóba kerülhetett. Valószínűleg már minden férfit utálni fogok, aki megközelítette a húgaimat, mindkettőt úgy fogom védelmezni, mintha én szültem volna őket, de ha csak fele olyan melasz, mint Cissa jövendőbelije, már elviselem az asztalnál. Csak ha muszáj, és ismerve Medát nem lehet senki, aki vele ne bánna megfelelően, aki ne szeretne belé. - Akarsz jobb híján fogadni, kik ezek a nyomorultak? Vagy te tudod a sajátod nevét? Egy.. ünnepi kiadású mindenízű drazsét teszek rá, hogy az enyém valami hibbant ficsúr, Silverlake vagy Lestrange. Tegye meg a tétjeit, hölgyem, ezekre a méltatlan kanokra..

- Áh, nem rájuk gondoltam. Felejtsd el - lisztfelhőt legyintek, lemondó a mosolyom, ha Bella most azzal vádolna, hogy nem vagyok egészen önmagam, mintha valamit elvesztettem volna eddigi magamból, talán kénytelen lennék igazat adni neki. Talán egy egészen kicsikét feladtam. Hiányzik Ted. Hiányzik a reménye, pontosan ugyanaz, amivel az őrületbe kergetett, és ami miatt rájöttem, hogy nem vagyok hajlandó sem tönkretenni az életét, sem hagyni, hogy miattam tegye tönkre ő a sajátját. Nem tudok elvárni ilyesmit valakitől, akiért még csak annyit sem tudok megtenni, hogy megtagadom a saját őrült családomat.
Tulajdonképpen csak önző vagyok, persze. Elviselhetetlennek tartom annak gondolatát tényleg, hogy olyasvalaki mellett legyek életem hátralevő részében, akit meg sem érdemlek. Ezerszer inkább bújok ágyba az "ellenséggel", mert őket legalább ismerem, mint a tenyeremet. Eddig is kijátszottam őket valahogy. Eztán is lesz valami.
- Ó, én tudom, itt járt tegnap - mondom furcsa révetegséggel, igazság szerint még magam sem tudom, mit gondoljak róla, még eleven bennem az emléke, hogy szinte ugyanott állt előttem, mint most Bella, és minden egészen máshogy alakult, mint amire számítottam - Boyd Hamford - árulom el végül a nevét, van bennem valami felgyülemleni, majd kizubogni kész nevetés, tulajdonképpen most már valamennyire viccesnek tartom, hogy Lucius Malfoy áskálodásának eredményeképp apánk arra a fantasztikus következtetésre jutott, hogy a középső lányának, aki nem is a legszebb és nem is a legvehemensebb, pont elég jó lesz egy özvegy is. Ennél már csak az lenne sokkal mulatságosabb, ha még idősebb lenne nálam, mondjuk vagy még húsz évvel.
Azért igazán nem tudom, mit gondoljak erről. Valahol mulatságos, valahol sértő, valahol Boyd Hamford engem meglepett, egészen nagyon meglepett tegnap, bár persze, egészséges kételkedéssel méricskélem magamban minden tegnap elejtett szavát, mintha csapdát sejtenék minden mögött, és ez így is van - Tudod, mit mondott nekem? Azt mondta döntsem el én, hogy hozzá akarok-e menni. Azt mondta, ha nem akarom, nem kéri meg a kezemet apánktól - most is ezzel az egészséges kételkedéssel mondom el ezt Bellának, elnézek valahova a válla felett, finoman ráncolt homlokkal most Boyd Hamford igazságainak a súlyát méricskélem, és ha ugye nehezebbek volnának a fehér tollnál, akkor legalább tudnám, hogy hazudott. De nincs az a varázslat, amivel megmérhetnénk valakinek az őszinteségét. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne.
- Ó, hát legyen, tartom és felteszem rá még a nagyi tiaráját, hogy egy Lestrange lesz az - mert egyébként csak azért nem Bellának adta, mert meggyőződése volt, hogy ő nem fog férjhez menni, míg én igen, és dehogy vagyok biztos benne, kit szemeltek ki a nővéremnek, de sok más lehetőséget már nem hagytunk. Hacsak nem találnak egy özvegy embert, egy tényleg idősebbet neki is...

Az arcom ábrázata alapján Meda könnyen kitalálhatja, mennyire elképzelésem sincs, kicsoda az úriember, ha egyáltalán az: mit törődtem bárkivel, aki nem a huszonnyolcak része, vagy nem szorosan kapcsolódik története a miénkhez? Manapság mind aranyvérű, akinek nem olyan könnyű felmutatni tisztátalan leszármazását, aranyvérű a hentes, a pultos, és akkor ezek szerint ez a Hamford is, bárki legyen is. Apáink nyilván nem ismerhetik el, hogy kifutottak az időből, bizony lassan vénlányok leszünk, akárhogy iparkodik is Cissa a maga házasságával, ha rohan, épp azért leszünk, ha nem, hát nélküle is. Úgy tűnik, az a sok tervezgetés tea mellé mind mehet a szemétbe, hadvezéreink annyit sem érnek, hogy valami rangos alakot akasszanak le számunkra, és ehhez, ironikus, még a mi neveletlenségünk sem kellett, megtette azt csodálatos jellemük.
- A kényszer tényén nem változtat, hogy nem egy vérnösző barom, muszájnak muszáj marad. - de egy fokkal mindenképp jobb, mint a Malfoy nevű pestis, ami beszivárgott a házba, és senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, jó ötlet-e halálfalóhoz adni épp a legártatlanabbat? Malfoy akkor sem lehetne felelős családapa és férj, ha holnaptól csak szenteltvízben pancsolna és csak azt fogyasztaná, miközben homokot szór fejére: ennyit hát a remek partikról, amelyeket indiai fűszerrel kevert forró italok felett főztek ki, amelyek majd egymást tiporják, hogy rokonságba keveredjenek a nagy Black-vérvonallal. - De rendben, talán nem akarom apró darabokra szaggatni, megengedem. Milyennek találtad a személyét? Milyen ember?
A szülei botrányosan ostobák, ha ilyen keresztnévvel verték meg, réginek régi, de messziről jött ember azt mond, amit akar, és hogy őt nem tartjuk számon a legpatinásabbak között, csak ezzel magyarázható, ha előbb udvarol, és csak utána uralkodik. Medának megvan a magához való esze, még ha olykor alá is csúsztatja valami kétségeknek, ellenben hiányzik belőle az, ami bennem két percig sem tűrné, hogy igába hajtsák - kétségtelen, hármunk közül a legokosabb címe is őt illeti, de minden ész, erő és oly szent akarat is becsapható, főleg, ha bízni talál.
Cseppet sem nőiesen horkanok fel Lestrange nevének említésére, bár az a tiara nagy csábítás, emlékszem, hetekig nem beszéltem anyánkkal, mikor nem nekem ajándékozta, de épp valami kellemetlenség zajlott, névleg valami vendégekre öntött tea lehetett, és Medánál jobb helyre jutott, mint a vitrinbe. Merlin rúgja fel azt a vitrint, úgy szemeztem ezzel a lehetőséggel, ha férjhez igyekeznek adni, még tényleg meg is teszem, átokkal, hogy azt már a Jóisten se tudja összerakni újra.
- Az én voksom Silverlake főúré, egye ki a rák. Azért ha férjhez megyek, fuss nagyon, mert elment minden eszem, és te leszel a következő.. akkor nem lesz, ami megállítsa őket.

- Megengeded - kis híján visszakérdezek, de végül elhagyom a mondat hangsúlyából a görbületet, inkább csak ismétlem a nővérem után a szót, ami olybá tűnhet, valamiért nagyon mulattat. Mintha legalábbis Bella engedélyére lenne szüksége bárkinek - akár nekem, hogy férjhez menjek, vagy ne menjek, akár a szüleinknek, hogy férjhez akarjanak adni mindenképp, de hiába igyekezett a nővérem olyan nagyon, én már látom, hogy a szüleink ki fogják futtatni ezeket a szálakat. Most, hogy a legegyszerűbbön már túladtak, nincs már azt hiszem semmi legalábbis, ami Cissa jegyességét elronthatná, elővesznek szépen sorra minket is. Velem bizonyára arra számítanak, hogy mivel Mr. Hamford igazán nem hasonlítható fikarcnyit sem Malfoyhoz, sem bármelyik Lestrange-hez, majd elfogadom, hogy jobb ajánlatot úgysem engedélyeznek nekem, szóval tegyem jobban, hogy elfogadom az első ajánlatukat, mert akkor járok a legkevésbé rosszul. De így talán hamar megszabadulhatnak tőlem.
Merlin tudja csak, Bellával milyen választást hoztak, vagy mire képesek, hogy az övék legyen az utolsó szó. Nem mintha Bellánál többre tartanám a szüleinket, és nem mintha Bellát ne tartanám sokra, de egészen biztos vagyok benne, hogy a szüleink sem fogják feladni ezt a harcot, mindegy, mennyit tiltakozik, mennyit kiabál, amíg nem vágjuk el ezeket a szálakat (ha elvágjuk valaha egyáltalán), a sorsunk a nevünkbe van írva, amit aztán kénytelenek leszünk feladni, hogy tenyészkancák legyünk.
- Milyen, milyen... egy özvegyember, akinek a felesége fiatalon meghalt és házasodnia kellene újra, mielőtt szó éri a ház elejét. Milyen lenne? - nem is megvetéssel mondom, igazán nem, valamiért tényleg szomorúnak, kicsit fásultnak találtam Boyd Hamfordot, amit bizonyára lehet romantikus megvilágításba helyezni, de tizenkilenc évesen talán mégsem arról ábrándozik az ember lánya, hogy a vőlegényét bár gyötörte volna már meg egy szerelem...
- Talán futnunk kéne mindkettőnknek és vissza sem nézni - viccnek hangzik ez most vajon, valamiféle rossz viccnek? Pedig ó hányszor ragadtam már meg a bőrönd fülét, rántottam le a szekrény tetejéről, kezdtem el bele ruhákat hajtogatni, hogy aztán az első túl közeli zajra varázslattal bűvöljek vissza mindent az eredeti helyére. De hát hova mentem volna? Ki lettem volna? Hogyan várhattam volna el bárki mástól, hogy felvegye a terheket, melyeket én megtagadtam? Talán mindig is csak elméletben hittem a menekülésben. A gyakorlatban soha.

- Ne bomolj, hallhattad eleget ezt a kifejezést. Ha többet jelentene, és rajtam múlna, hát ahhoz mennél, akit szeretsz, mit bánom én, ki az, mi az. - intek azzal a mozdulattal, amit úgy ismernek, mint a Black-öntudat szerves részét, mégsem jelent többet anyánk egy örökségénél, de hogy így inteni csak az tud, aki sokat gondol magáról, nem kérdés tárgya. Meda épp oly arrogáns, mint Cissa, vagy mint én, hogy ennek más színe, illata van, csak olyan, mint egy kabát, más méretben viselik, de kötelező, nélküle igencsak megfáznánk. Rossz időt választott, ha most akarja felróni a hasonlóságokat, én nem vagyok az ellensége azokkal ellentétben, akik jó vásárnak tartják ezt a férfit felkínálni neki.
- Én tudom? Te találkoztál vele. Milyen forma ember, el lehet vele beszélgetni legalább két egész percig értelmesen? - Meda is jókor lesz szűkszavú, talán a fejéből kellene kiolvasnom, milyen volt találkozni az egyik jövendőbelivel? Cissán bezzeg elsőre is látszott, hogy elvesztettük, pedig mennyit kérleltem, legalább már nézze meg a részleteket is, mit számít, ha jóképű, azzal nem lehet éveket eltölteni, azzal nem lehet kezdeni semmit a mutogatásán kívül, attól még lehet maga az ördög, lehet egy unalmas szent, akárki, aztán a legrosszabb, egy Malfoy lett. Meda még mehetne majdnem bárki máshoz is, nem kötelező neki elfogadni a legelsőt, hát ha még valami illetlenségre is hivatkozik, anyánk telekürtöli vele mások házait, aztán még el is tiltja, nehogy folt essen patyolat nevén, Meda nem olyan pária, mint én, nem láncokkal kell vezetni az oltárig, ideje is van még valamennyi. - Menj hozzá ahhoz a ficsúrhoz. Az már majdnem olyan jó, mint elfutni. Még a térképről is lekerülsz, úgysem ő örököl, és bármi is volt a véleményem róla, még mindig inkább egy baráthoz jobb hozzákötni az életed, mint anyánk lovagjához.
Mintha hallgatna rám, mintha lenne kisebb rossz megoldás, ha az embert így körbeveszik a rosszakarói.. de már nekem is megfordult a fejemben, és ha nem azzal töltöttem volna közös időnket, hogy megpróbálom mindenféle szitkokkal agyonvágni, talán reális is lehetne. De Meda barátja.. Meda dacszövetségének tagja nem fordulna el előle, ha a segítségét kéri, egy ujjal sem érne hozzá... ha nem ő, hát más, Medát sokan szerették, sokan meghallanák sírását is.

Nem hiszem, hogy valaha bárki mondott nekem volna olyasmit, mint amit most Bella mond. Pedig ha valakinek, hát a nővérem és a húgom ítéletétől sosem féltem és sosem félnék, nem azért hallgattam éven át Tedről, mert féltem, ők mit gondolnának, épp csak így volt biztonságos. Nem is nekem - sosem nekem -, neki. Nem féltem az ítéletüktől, de mivel sosem meséltem nekik, sosem mondhattak nekem ilyeneket, pedig úgy képzelem, ha a helyzet úgy hozta volna, hát mondtak volna, ilyet, ezt, vagy ehhez hasonlót. Talán hiba volt megfosztani őket a lehetőségtől, talán ha hallok akkor ilyeneket, akkor bátrabb leszek én is, tudva, hogy ők segítenének, de sosem engedtem meg magamnak efféle naivitást, sem hazárdjátékot.
Azért valami csendesen elpattan bennem, majdnem könny futja el a szemem, el is nézek Belláról a pillanatnyi gyengeségben és becsukódok újra, nem csak előtte, nem is az a baj, hogy előtte, csak becsukódom, mint mindig, visszahúzódok a falak mögé, oda, ahol nem látja senki sem az arcom, sem a szemem, mert mindig így volt könnyebb, ott, ahol csak én és csak a titkaim, pedig mire jó ez az egész, mire jó bármi is, mire jó egy vőlegény, vagy mire jó egy kisebbik rossz, egy nagyobb jó? Néha úgy gondolom, nem lehet így élni, nem tudok így élni. De sosem ismertem mást, sosem merészkedtem soha túl messzire a melegtől, ami a biztonság. Az én bajom, hát nem?
- Lehetni lehet. Udvarias volt és kedves, kellőképp meggyötört ahhoz, hogy ne legyen erőszakos és kellőképp művelt ahhoz, hogy talán ne legyen egészen unalmas - de mégis, hát nem arra gondolunk-e most mindketten, hogy ez elég-e? Elég-e az üzlet, az okos döntés lehet-e jó döntés, hogy nem értékeljük-e le magunkat azzal, ha beérjük valamivel, amit engedélyeznek nekünk és kivételesen mégsem rossz. Meg arra gondolok, hogy el tudnám ezt hinni, el tudnám hinni Boyd Hamfordnak, hogy idővel talán boldogok lennénk, hogy ha megkérném, akkor megadna nekem bármit, amit csak szeretnék, és amit pénzen meg lehet venni, és ha el akarnék menni innen, talán boldogan menne el innen ő is, de. De. De. De...
- Biztosan van abban is valamiféle méltóság, ha elfogadjuk, nekünk nem jut több - nem vagyok egészen örömtelen, teljesen keserű, komolyan gondolom, Bella is bizonyára komolyan gondolja, azért mondja azt, amit - Magammal vinnélek bárhova, ha megtehetném - teszem aztán hozzá, visszanézek rá, kinézek rá magamból, csak egy percre, egyetlen percre, mielőtt lecsusszannék a pultról - És csak szólnod kell, ha elkezdődik. Én itt leszek, Bella. Tudod, hogy itt leszek.

- Ha hozzámész, és sírni látlak, még mindig kikaparhatom épp a szemét. - jegyzem meg, mikor Meda megint magának marad, hatlovas szekérrel sem lehetne kivontatni abból a meggyőződéséből, hogy az ő bánata különb annál, mintsem együtt lehessen megfejteni, orvosságot keresni rá - Blackebb a Blacknél, mind ezt képzeljük, mind borzasztóan szenvedünk saját bajainktól, de nyilván leharapnánk a nyelvünket, ha osztozni kellene azon, hová lenne az a sok óra a nagy kinyilatkoztatásokról, a büszkeségről, ha sírni látnának? Pedig bizony én bőgtem is többször, ki is lettem épp annyiszor hajítva a szalonból, Meda szelíd volt, csak a szemével jelző, mindőnk mögött lopakodó, és késő már most megnyitnia magát előttem, tudom. Tudom, de bánt, hogy elkéstünk.
- A méltóság.. semmi sem, Meda, mikor azt mondjuk, a büszkeség jégre vihet, sárba sosem, az csak kínokat jelent, fiatalon öngyilkosságot, a méltóság semmit nem ér, de nekünk nincs is semmi másunk ezen kívül. - megvonnám fáradtan a vállam, de nincs ehhez sem elég erőm, ellankadok most egészen, csak percekre, mert nagyon szeretnék aludni, átaludni az egészet, de nincs nekünk arra lehetőségünk. Beismerni, hogy egy Black azért mégis a legnyomorultabbak egyike annyi vagyonnal, megbecsüléssel, nem egyszerű dolog, hiába támasztom az állam tenyerembe, azért mi a nagy címek alatt mind szerencsétlenek vagyunk, mit ér az egész, ha még ideig-óráig sem lehet vele boldognak lenni, még elégedettnek is csak úgy, hogy számolni kell az indokokat. Vajon olyanná leszünk, mint anyáink, talán ők is épp ebben a konyhában lógatták a lábukat, nevetgéltek eleinte, ők nem mennek bizony ilyen málékhoz, aztán már nem állt mosolyra többé a szájuk, és elviselhetetlen, hogy ez vár Medára, Medára, aki többet érdemelne, mint mi összesen, kárpitostul, címerestül. - Tudom, hogy itt leszel.. épp ezért félek annyira. Sosem kívántam nektek semmit, ami megkötne, ami boldogtalanná tehetne, és látod, hiába minden.
Amit mond, többet jelent mindennél, ritka vendég nálunk az igazi őszinteség, azonnal igyekeznek megfojtani mindenféle modorossággal, és ő nem, ő csak felém fordul, azt adja, ami a legtöbb, ennél többet kívánni sem lehet a helyzetünkből. Csak mosollyal tudom viszonozni, és reménykedni.. hogy előbb szakad inkább ránk a plafon, minthogy igazunk legyen - azzal teli a padlás, alatta évszázadok óta zokog mindenki.