Van valami eszméletlenül kínos a lányvécék előtti várakozásban. Eleve már a lányvécékben is. És még csak nem is a menstruációra gondol, azt igazság szerint sose értette, az állandó idegenkedést valami tök természetestől. A kibaszott csicsergésük a zavarbaejtő, az, hogy együtt mászkálnak, mint valami rohadt szekta, mintha a lánymosdó ajtaja csak csoportos varázslással lenne nyitható, és kuncognak, és idiótaságokról beszélnek bent nyilvánvalóan, és hogy egyáltalán egy fogalom az, hogy lányvécé, nem is egy hely.
Úgy fél perc után már szívesen távozna. A festmények rosszalló tekintete sem igazán javít a dolgon (te jó isten, mennyi mindent csinált már vagy legalábbis akart csinálni, ami tényleg kétségtelenül aberrált, és akkor attól feszeng, hogy egy pár festmény épp mit feltételez róla? mit, ártatlan kukkolást? vagy hogy a csajára vár? na, ez aztán tényleg szemrehányást érdemel, ha a fejébe látnának ezek a nyamvadék portrék, nyilván le is peregnének a vászonról egyből).
Tulajdonképpen örül, hogy Pandorának vannak barátai. Vagyis van egy barátja. Vagyis…
Nem, kurvára NEM örül neki. Amit kurvára érez, az az, hogy kurvára hiányolja azt a pengeszájú idillt az első szemeszterből, amikor olyan volt, mintha ketten lennének vállvetve (oké, nem vállvetve, a véletlen érintéseket is óvatosan kerülgetve, mint a mugli elektromosságot) a világgal szemben. Kurvára nem hiányzik a kettősükhöz senki más. Sőt Pandorának se kéne hiányozzon senki más, akkor se, ha ő nincs ott, de egyáltalán miért lenne olyan, hogy nincs ott, mikor simán ott lehetne mindig, ott van kábé mindig. És különben is, hol volt az az idegesítő picsa eddig? Hol volt, mikor Pandora egyedül volt, amikor…
Rendben, lehetséges, hogy részben a saját vétkeit projektálja Shackleboltra, azért képtelen megbocsátani neki. De megbocsátana, ha végre eltűnne, és nem követelné magának Pandora figyelmét. Talán. Elvégre Pandora megbocsátott neki.
Fokozódó diszkomfortérzéssel fixírozza a lánymosdó ajtaját, ahol nem is olyan régen Shackleboltot látta eltűnni.
Szóval mégis mennyire gyerekes rákészülni, hogy amint végzett, és kilép, leválasztja a csorda egy, különösen tenyérbemászó kis tagját a többiekről, megpróbálja emelt fővel viselni a várható gunyoros kuncogást, csak hogy többé-kevésbé zavartalan körülmények között megkérhesse Shackleboltot, hogy kopjon már le a gecibe, és ne tartsa folyamatosan a gyertyát?
De Shacklebolt úgy tűnik, épp azt csinálja, amit a hiedelmek szerint a lányok sosem, vagy tudja a halál, lehet, hogy éppen kaukázusira alapozza magát, hajat egyenesít, lábat szőrtelenít vagy valami, mert a zsebórája szerint már tizenöt vagy húsz perce bent van. Viszonylag erős a zajszint. Hihetetlen, hogy ennyi időt elbaszott már erre a hülyeségre. Egyáltalán miért kell mondani a nyilvánvalót? A fél Roxfort tudja és röhög rajta. Shacklebolt mi a faszért nem tudja észrevenni, és békén hagyni őket, és ebben a hátralévő kis időben csak annyira idegesíteni, amennyire a természetéből következik? Mi a szarért nem tudja még egy pár hétig zavartalanul nézni Pandorát anélkül, hogy Shacklebolt agybaszó szövegét kéne hallgatnia? Olyan kibaszott jó köztük még a csend is, a semmi is. Bármi, csak ketten legyenek. KETTEN.
A mosdóból mondjuk még lányvécéhez képest is furcsa hangok szűrődnek ki. Puffanás, reccsenés, csattanás. Kiáltás. KiáltásOK. A hangok összevetve Shacklebolt népszerűségével, a véráruló nézeteivel és az általános közhangulattal…
Nyilván a prefektus az, aki képes erre gondolkodás nélkül benyitni, és szembenézni a hasonló ballépéseket változatos kibaszásokkal díjazó, szexista roxfortos védőbűbájokkal.
- Sh… George?

- Aú.
Nyilván ez az első, ami kiszakad belőle. Vagyis... technikailag lehet, hogy ezelőtt sikított egyet, kurtát, de annyira hangosat, hogy az egészen megzavarja a lányvécé addig szokásosan idilli, gyomorforgató csicsergését, és átváltoztassa azt értetlen, felháborodott, talán egy egészen kicsikét aggodó kiabálásra, de ebből nem sokat fog fel, mert a következő megnyilatkozása is nagyjából ugyanaz - Aú, aú, aú, aú, bassza meg...
Aztán a nevét hallja a kiabáláson túl, meg azon túl, hogy baromi empatikus módon senki nem igyekszik segíteni neki, csak elsiet mellette egy csomó harisnyába bújtatott láb, miközben ő ott fekszik a kibaszott vécé kibaszott csempéjén, kiterülve, mint egy nyomorult (és kicsi) bálna, és azon gondolkodik, vajon agyrázkódása van-e, meg azon, hogy ez vajon a büntetés-e a múltkori miatt, ami Pandorával történt. Aztán megállapítja, hogy nem, nem lát kettőt maga felett a lámpából, meg ha kicsit megpróbál hátranézni, akkor a csapok szép, egyenes sorából is egy van, viszont azért a feje eléggé fáj, meg nem túl kényelmes egy kidőlt vécé ajtón feküdni, amikor leborultál a vécé csészéről, amin egyébként csak azért egyensúlyoztál mert... nos, ez egy elég hosszú történet, de a lényege az, hogy bizonyos dolgokat nem szeret a szobájában tartani, és a vécé tartályok mögé elég hasznos eldugni ezeket a dolgokat. Ott nem nyúlkál senki, és ott nem keres senki semmit. Aki épelméjű. Ő sosem vallotta magát épelméjűnek.
Szóval... igen, hallotta, hogy valaki a nevét mondta, de nem érti, miért hallja a nevét egy fiú hangján, úgyhogy csak elgyötörten úgy reagál, hogy: - Heh? Mi van? - mintha egyébként teljesen rendben lenne, hogy ő itt fekszik, a többi lány meg kiabál. Talán azért kiabálnak, mert a hang _tényleg_ egy fiúé, és fel vannak háborodva, hogy amaz így betört a szentélyükbe, ezért hallja felháborodottnak őket, és ezért basznak rá, és özönlenek kifele, talán rá is taposnak arra a szerencsétlen hülyére, aki azt hiszi, jó dolog ide bemerészkedni, ráadásul az ő nevét mondogatni.
Úgy látszik, ma nem csak ő volt hülye.
Óvatosan oldalra fordul, de csak a fejével, és amikor a látómezejébe beúszik Barty Crouch Jr., akkor nem azért nyög fel elgyötörten, mert mindene fáj, hanem azért, mert jobban szeretne egy agyrázkódást is annál, sem hogy pont Crouch legyen most itt. Vagy hogy úgy egyáltalán, különösebb dolga kell, hogy legyen Juniorral, de igazán, vajon ez meg minek a büntetése, ha az esést Pandoráért kapta? - Mit tehetek érted, Junior? - kérdezi szenvtelenül, a legkisebb erőfeszítést sem teszi a jelek szerint, hogy segítsen saját magán, csak megpróbálja kinyújtani a lábait, amit végül sikerrel abszolvál, és furán hunyorog a fiúra, a háta meg mintha most akarna szétrepedni alatta.

A látvány, ami elé tárul, valószínűleg az egyetlen értelmes ok arra, hogy az ember betörjön egy lányvécébe.
Shacklebolt, aki úgy hever egy vécéfülkéből kidőlt ajtón, mintha épp egy felszállni készülő varázsszőnyegen chillelne (nyilván valami kedvcsináló főzet hatására), plusz a többi picsa, aki úgy néz rá, mintha legalábbis legilimenciát próbálna alkalmazni rajtuk. Ez akár vicces is lehetne, ha nem lenne olyan szörnyen kínos.
- Elnézést – préseli ki magából a lehető legszilárdabb és leghatározottabb hangon. Alapvető lélektani igazság: amit természetesnek állítasz be, arról esetleg elhiszik, hogy természetes.
Mint például lányvécékbe betörni.
A helyzet megfejtése tehát, hogy Shackleboltot nem abuzálták, csak hobbiból kitörte azt a kurva ajtót. Vagyis valóban teljesen indokolatlanul tört be a lányvécébe (jó, hagyjuk már, nem tört be, csak benyitott, és különben is, nem mintha a lányok piszoárt használnának, vagy alsóneműben mászkálnának itt, vannak fülkék, ugyan mit láthatott volna meg, könyörgöm, ennek ellenére a lányok jó, hogy fel nem lökik, miközben felháborodott picsogás közepette megrohamozzák az ajtót, esélye sincs félreállni). Sovány vigasz, hogy az arckifejezése alapján Shacklebolt is inkább elsüllyedne, és ezt nyilván azzal kompenzálja, hogy őt kéri számon.
- Azt hittem, megint bajba ke – válaszol tehát a támadásra támadással, hasonlóan számonkérően, csak kevésbé szenvtelenül, és ez voltaképpen indokolt is lenne, mert közelebbről megnézve, miután a picsaáradat kicsit leapadt, olybá tűnik, hogy Shacklebolt meg is sérült – de mielőtt egyáltalán befejezhetné a mondatot, fenyegetően gurgulázó hang kíséretében a legközelebbi csap lefolyójából visszaáramlik egy jókora vízsugár, és úgy vágja képen, hogy csattan.
Hát. Ez várható volt.
Meg se rezzen, épp csak rezignáltan, faarccal megtörli az arcát, mintha mi sem történt volna. A talárjából csöpög a víz, facsarni lehetne belőle, körülötte jókora tócsa. De tényleg várható volt, a Roxfort alapítói egyetlen kurva alkalmat se hagytak még ki, hogy a lányterritóriumba tévedő fiúkat szivassák. És lehetett volna rosszabb is. Kaphatott volna vízágyút például a vécékagylóból is. Szusszan egyet.
- Jól vagy? – kérdezi olyan magától értetődő tárgyilagossággal, mintha valóban csak a prefektusi kötelességeit teljesítené csuromvizesen a lányvécében.
Mert ezek után tényleg, nincs az az isten, hogy még Pandorát is felhozza.

Épp csak felhorkan a végül be nem fejezett kérdés hallatán. Merlinre, milyen világ az, ahol Barty Crouchot érdekli, ha ő, George Shacklebolt (aki egyébként tényleg jó érzékkel kerül mindig bajba) már megint bajba keveredik? Igazán nem tudja eldönteni, hogy Crouch prefektusi hatalmával élve a büntetést akart jönni kiosztani, hogy elsőként csíphesse nyakon és statuáljon vele valamiféle példát, vagy holmi nevén biztosan nem nevezett segítési szándékkal jött. Persze mindegy is ez annyiban, hogy a fagyi jó roxforti szokás szerint visszanyal és ha Crouch segíteni jött, biztosan épp abban a pillanatban bánja meg, hogy arcon vágja egy elegáns vízsugár, ha meg észt osztani és ítélkezni jött, akkor legalább egy kevés méltó büntetéssel jutalmazza a rendszer.
Ha nem esne ilyen nehezére megmaradni a pillanatban, és nagyjából normálisan viselkedni, magyarán más körülmények között, biztosan visítva röhögne ezen az egészen. De most nem igazán találja a helyzetben a komikumot, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul jutott mára belőle bőven, épp csak nem nagyon tud élvezni perpillanat... nos, semmit. De ez bizonyára érthető.
- Na, ezek után neked sem lesz sok kedved újra kalandokat keresni a lány wécében - épp csak arra futja neki, hogy megeresszen egy ál-drámai sóhajt, és kimondottan elégedett magával, mert ez csak egy ironikus ténymegállapítás, nincs benne semmi személyeskedés, pedig ha valaki megérdemelné, hogy direkt baszakodjon vele, Crouch valószínűleg elég jó helyen állna a listán, mert hát nézzetek rá, ennek a srácnak már a szeme sem áll jól, az aurája meg biztos fekete, mint a megszáradt vér, ő meg egészen biztos jobban beverte a fejét az egészségesnél, vagy nem gondolna ilyen hülyeségekre.
- Aha, remekül. Azt hittem, ez a napnál is világosabb - folytatja legalább ugyanolyan tárgyilagosan ironizáló stílusban,  a fejét inkább visszafordítja, hogy a plafont bámulja, mert úgy mégis csak kényelmesebb, meg ha nem kell Crouchra bámulnia a földről, hát minden pillanatért szívesen ad hálát. Akkor olyan, mintha nem pont ő lenne szemtanúja ennek a kálváriának - Persze, elképzelhető, hogy voltam már jobban is. De semmi baj, nem látok nyolcat semmiből, asszem, úgyhogy seperc alatt túl leszek rajta - épp csak semmi jelét nem mutatja annak, hogy meg akarna mozdulni, megkísérelni is fárasztónak tűnik, nem hogy ténylegesen megkísérelni, meg hát ne legyen már olyan szánalmas Crouch előtt, hogy megpróbál felülni, aztán visszaszédül, mint egy rongybaba. Inkább nem. Kösz, de inkább nem. Ja hogy segítséget is kérhetne? Hát, öhm...

Azt gondolta, hogy ez egy jó fedősztori – és ráadásul, bassza meg, félig ráadásul igaz is, mert tényleg, ha nem gondolta volna, hogy Shackleboltot épp most nyúzzák meg élesre fent szemöldökcsipeszekkel a nagyon is kézenfekvő fantáziában leginkább a saját házába tartozó lányok, akkor nincs az az isten, hogy bejöjjön ide –, de a horkantásból és az arckifejezésből ítélve úgy tűnik, prefektusi plecsni (és a bizarr hármasban töltött másodpercek Pandorával) ide vagy oda, még mindig szürreális gondolat, hogy esetleg tényleg segíteni akart. Ez valahol azért hízelgő. Ezek szerint romokban még megvan a régi renoméja. Legalább valami, aminek lehet örülni, miközben kellemetlenül a seggéhez tapad a csuromvíz talárja.
Méltóságteljes faarcot vágva várja, hogy Shacklebolt kiröhögje. Hát, legalább nem röhögi ki, bár ez a szöveg majdnem ugyanannyira kínos.
- Természetesen itt akartam kalandokat keresni, micsoda éleslátás – jegyzi meg epésen, aztán óvatos pillantást vet a mosdókagyló felé, és remélve, hogy ennyi megtorlás elég volt a lányvécé erkölcsein esett károkért, előhúzza a pálcáját, hogy elkezdje magát megszárogatni, vagy legalább a talárját, mert az alatt keményvonalas konzervatív varázslóként nem sok plusz ruhadarabot hord, és így pláne nem valami komfortos a bőréhez tapadó szövet.
- Szóval, mi történt? – vált számonkérőre, mert az jobban áll, és a nyomaték kedvéért a vizes haját is hátracsapja az arcából, mert Shacklebolt továbbra sem méltóztatik felkelni a padlóról, jobban mondva az ajtóról, ezzel pedig arra kényszeríti, hogy tudomást vegyen a helyzetről. Ami tényleg eléggé röhejes, valljuk be, legalább annyira, mint csurig ázni egy vacak védőbűbáj jóvoltából. Röhejesebb. Sokkal. Pedig egyébként udvarias akart lenni, és figyelmen kívül hagyni, de Shacklebolt még ráadásul sajnáltatja is magát ezzel a tenyérbemászó, paradox, gúnyos keménykedéssel.
Hát nagyon rossz helyen próbálkozik. A fasznak kellett bejönnie ide. Még hogy segíteni!
- Most akkor felkelsz, vagy megütötted a buksid, és vigyelek gyorsan Pomfrey csecsemőosztályára? – húzza el a száját csúfondárosan, de aztán odalép hozzá, és lehajol, hogy felsegítse a padlóról, sőt még gyorsan végig is csekkolja, hátha lát valami nyilvánvaló sérülést, amivel esetleg kezdhetnek valamit. Hetedévre prefektusként is megtanulja az ember, hogy tök fölösleges minden kis szarsággal tanárokhoz meg gyengélkedőre futkosni.
- Egész pontosan hogyan is szakadt ki ez az ajtó?

Tudom is én, hol keresnek kalandokat a magadfajtá, Crouch, ha már nem Pandora szoknyája alatt.
Tulajdonképpen nem is érti, mások miért vádolják meg mindig azzal, hogy olyan dolgokat mond ki, amelyeket nem kéne, vagy azzal, hogy túlzásba viszi az őszinteséget, és képtelen megtartani magának bármit is - ezt sem mondja bele Crouch arcába, pedig már ott van a nyelve hegyén, de a jelek szerint ez olyasmi, amiről kurvára nem beszél senki. Csak hát, ő nem vak, soha nem volt vak semmire, pont ez az ő keresztje, a nagy kolonc a nyakában, élete igazi, nagy tragédiája, hogy mindig kínos pontossággal átlátja, mi folyik az életében, körülötte, szűk vagy éppenséggel tág értelemben. Nem szeret meghátrálni egy boxmeccs elől sem, de azt még ő is képes felfogni, hogy most épp lépéshátrányban van, meg enyhén szólva rossz passzban. Ha valamikor ölre is akarna menni Crouch Juniorral, az biztosan nem pont ez a nap lesz.
- Felléptem a wc deszkára, mert meg akartam nézni, hogy az a ripacs Banks kiment-e már innen, megcsúsztam, ráestem az ajtóra, az ajtó kitörött. Elégedett vagy szerencsétlenségem remekbe szabott történetével? - szemrebbenés nélkül hazudik, nem szeret, de azért elég jó lett ebben is az évek során, túl sok szart lát otthon, túl sok szart lát itt, túlságosan is védelmezi, foggal-körömmel a saját kis hülye lelkivilágát ahhoz, hogy ezt is pont úgy kitúzze a mellkasára a ház címerével együtt, mint a véleményét közéleti kérdésekben, vagy a hűségét. Meadowes mondja mindig, hogy egyszer valaki még agyon fogja verni ezekért úgyis, akkor már inkább a meggyőződéseiért verje meg valaki, ne a személyisége miatt. Azt mégis csak könnyebb elviselni.
- Most akkor segítesz, vagy még belém rúgsz egyet? - dohogja vissza abszolút hiteles házsártossággal, de persze egy kicsit későn, mert Barty nem csak odahajol hozzá, hogy mondjuk nyújtsa a karját, de ráhagyja a döntést, hogy elfogadja-e, vagy sem, hanem konkrétan fogja, és felhúzza, neki meg nincs sok lehetősége tiltakozni, maximum annyi, hogy teljesen elhagyja magát de elég könnyű belátni, hogy akkor Crouch biztosan kihúzná maga után a folyosóra, vagy valami ilyesmi, azt meg, hát inkább kösz, de nem.
Ingatagon áll meg aztán a lábain, görcsös kényszert érez, hogy a tenyerébe ejtse a homlokát, mert elég nehéznek érzi az egész fejét, mintha téglákat emelt volna fel magával, de csakazértsem tesz ilyesmit, csak megtámaszkodik a legközelebbi függőleges felületen - Tisztára meghat az aggodalmad - épp csak pont úgy mondja, hogy egy szavát se lehessen elhinni.

- Aha, világos.
A hangjából persze nyilvánvaló, hogy ennek a történetnek a valóságtartalmában enyhén kételkedik, bár erre nincs különösebb oka, George meggyőzően beszél, a magyarázat elég hétköznapi ahhoz, hogy hihető legyen, és különben is mi oka lenne hazudni neki, de hát ott van az, hogy mi oka lenne megmondani az igazat. Vagyis potenciálisan hazudik. Aki pedig potenciálisan hazudik, az hazudik, pont. De mindegy, ráhagyja. Bizonyára így történt. Lehet, hogy tényleg.
Különben meg kit érdekel.
Kicsit összeszorítja az állkapcsát a kóstolgatás hallatán, de azért ettől függetlenül is felsegíti. Nem mintha sok köszönet lenne benne. Annyira bizonytalanul áll a lábán, hogy megfordul a fejében, hogy ez mégiscsak egy gyengélkedőgyanús eset. Mert ha tényleg csak ráesett arra az ajtóra, azért azért tényleg hülyeség lenne Pomfreyt zaklatni…
- Várj egy kicsit – mordul, miközben félig próbálja támogatni George-ot úgy, hogy a lehető legkisebb felületen érjen hozzá, fél kézzel meg előhúzza a pálcáját, és előbűvöl egy széket a semmiből. Nem sikerül különösebben szép vagy komfortos széknek, de ő se érzi momentán valami komfortosan ezt a tenyérbemászó kiscsajt fogdosva. Máris sokkal jobb, ha sikerült leültetnie.
- Lekötelez a meghatottságod – von vállat mérsékelt gúnnyal, és lehajol, hogy az arcába tudjon nézni, és a pálcája végén gyúlt csóva fényénél összehasonlíthatssa Shacklebolt pupilláit, bár közben még egyszer kénytelen hátrasimítani a saját csatakos haját. – Oké, akkor most vegyük őszintére a figurát, és rövidítsük ezt le egymásnak. – Próbál nem nagyon gúnyos lenni, hátha ezzel sikerül növelnie az együttműködést. – Beverted a fejed, amikor elestél? Állsz valamilyen bájital hatása alatt? Hajtottál vagy hajtottak végre rajtad az elmúlt pár órában bármilyen varázslatot? Mid fáj?
Nincs semmi extra abban, hogy ezt csinálja, prefektusként tucatnyi horzsolt térdű kis pöcsöt istápolt már. Persze, azok mardekárosok voltak. És mondjuk nem egy lányvécében. De ez ugye részletkérdés.

Nem is csak arról van szó, hogy pont Crouch az – másra sem támaszkodna szívesen, a legkevésbé sem, igazság szerint még azokra sem támaszkodik szívesen, akiket legalább kedvel, de érthető okokból (vagyis, tulajdonképpen annyira nem is érthető okokból, szinte inkább valamiféle megszokásból, vagy sorsszerűségből fakadóan) ők ketten nem kedvelik egymást, vagyis kevés rosszabb forgatókönyvet tud elképzelni arra, ha már valakire muszáj támaszkodnia.
Crouch persze még széket is varázsol neki és odatámogatja, amitől Merlinre, hát egy kicsit tényleg elkezd hányingere lenni, aztán persze az is lehet, hogy ennek voltaképpen nincs köze a fiúhoz, sokkal inkább ahhoz, hogy alig öt perce zakózott egy kurva nagyot.
Tesz valami reflexes, hessegető mozdulatot a jobbjával, ahogy kénytelen-kelletlen Crouch pálcájának fényébe hunyorog, mármint most meg tényleg úgy érzi magát, mintha minimum gyerek lenne az orvosnál, épp csak véletlenül a rossz orvoshoz ment be, aki mégis csak ragaszkodik hozzá, hogy megvizsgálja. Szóval hogy még a haját is macerálják, az már valahogy túlzásnak érződik, de a mozdulat csak egy legyintő mozdulat marad, igazából a fejét kellene elrántania, ha bármit el akarna érni, de az most ólmosan nehéznek érződik, olyasminek, amit nem lehet csak úgy rángatni, úgyhogy csak marad, ahol van, belepaszírozódva a rögtönzött székbe.
- Igen, nem, nem és minden, bocs, ennél rövidebb választ nem tudok adni – feleli nyeglén a logikus szépséggel felsorakoztatott kérdésekre, de persze azon túl, hogy beverte a fejét és tényleg mindene fáj, az már nem olyan könnyen eldönthető, hogy áll-e valamilyen bájital vagy varázslat hatása alatt. Nyilván nem tud ilyesmiről – ugyanakkor azon sem lepődne meg, ha tudomásán kívül mégis csak benne lenne valami ilyesmi is a pakliban, mert hát ki lepődik meg manapság még egyáltalán valamin? Akármin?
- De csak hogy még egyszerűbb legyen, igen, elképzelhető, hogy van egy kis agyrázkódásom, de ehhez semmi szükség Madame Pomfrey-ra, egyedül is le tudok szépen feküdni pihenni – folytatja aztán, mintha csak azt mondaná, hogy „tudom ám, mit csinálsz, nem vagyok tök hülye”, másfelől gyanakvó hunyorgással néz Crouchra, mintha legalábbis azt feltételezné, hogy biztosan és csakis valamiféle hátsó szándéktól vezérelve lehet most itt és pesztrálhatja őt. Mintha ez megváltoztatna bármit is.

Tulajdonképpen baszhatna erre az egészre. Mégiscsak egy iskolában vannak. Igaz, ez az iskola a Roxfort, így annak a valószínűsége, hogy Shacklebolt pont egy félreeső zugban talál majd összeesni és meghalni koponyaűri vérzés vagy hasonló következtében, ahol nem találják meg időben, nem is annyira elhanyagolható. De még ha így is történne, hát mi köze van neki ahhoz? Legalább nyugodtan telik majd az a hátralévő egy-két hónap. Ezt így kéne legalábbis gondolnia, de… nem, most inkább bele se gondol, miért ennyire röhejes és álságos ez az egész. Most itt van a szaros iskolában, csak egy szaros iskolásfiú. Még egy kicsit.
- Aha.
Beéri azzal, hogy felvonja a szemöldökét a válaszon, aztán inkább elrakja a pálcáját. Beverte a fejét, nyomorult, és különben is, az ilyen önsorsrontó világmegmentőinek abszolút előnyös, ha néha kivonják őket a forgalomból például egy túlbuzgó javasasszony keze alatt.
Végtelen másodpercek Pandorával.
- Nekem úgy tűnik, hogy momentán egyedül nem is vagy képes másra a fekvésen kívül – jegyzi meg annyira udvariasan és diszkréten, hogy az nem is tudna nem csúfondárosan hatni. – Úgyhogy jobb lenne, ha inkább befáradnál a gyengélkedőre. Levitáljalak, támogassalak, vagy – és ezt inkább csak retorikai fordulatként mondja, valójában nem feltételezi, hogy ennyire puhány lenne – hívjam ide inkább valamelyik barátodat, hogy segítsen, mit szeretnél?
Vajon Shackelboltnak vannak barátai? Mármint Pandorát leszámítva, mert ha ő nem épp az asztronómiatoronyban konzultálna a tanárnővel a jövőjéről, akkor nyilvánvalóan vele lenne, és nem azzal baszná el az idejét, hogy Shackleboltot üldözze. Hogy lehet kibírni ezt a csajt? De biztos vannak, mert szokta látni másokkal, úgy rémlik legalábbis.
Igazából egyáltalán nem tűnik olyan kívánatosnak a gondolat, hogy a gyengélkedőig támogassa, de ha ezáltal pár napra meg lehet tőle szabadulni, az azért egy megfontolandó ár-érték arány.
- Szóval? Felkelsz?
Bár így elnézve a széket, arra akár még néhány kereket is lehetne bűvölni… és ez a látvány még mindig nem lenne annyira röhejes és abszurd, mint ahogy ő gyengéden vonszolja a gyengélkedő felé Shackleboltot.
- Belém kapaszkodhatsz – teszi hozzá nem valami lelkesen.

Minden felsorolt lehetőség (illik egyáltalán ezeket lehetőségnek hívni, nem pedig kényszernek?) határozott viszolygást vált ki belőle. Muszáj ezt? Muszáj ezt így, muszáj ezt most, muszáj ennek az évnek, pont ennek az utolsó két évnek ilyen elmondhatatlanul elkúrtnak lennie? Szépen lassan minden kitör a neki szánt mederből, szépen lassan minden kifolyik a kezei közül, de leginkább az irányítás, az csúszik ki lassan, de egyre biztosabban a kezei közül, és a dolgok mostanság csak úgy megtörténnek. Nem lenne ezzel olyan nagy baj, ha a körülmények nem lennének olyanok, amilyenek. Nem az irányítás hiányzik neki igazán, csak a bizonyosság, hogy irányítás híján is rendben lesz minden.
Egy faszt lesz rendben minden.
- Leginkább azt szeretném, ha békénhagynál Crouch, az nem lehetne? Eddig is megvoltam a pesztrálásod nélkül, ezután is megleszek - ez most igazán nem az alkalom, ahol a valamiféle hallgatólagos megegyezésen alapuló békéjüket tiszteletben tudná tartani, és ne fordítaná át nyílt ellenségeskedésbe. Bár persze, nem biztos, hogy ez olyan rettentően ellenséges, hiszen pontosan tudja, hogy Crouch is bizonyára el tud képzelni magának kellemesebb programot, mint hogy vele kelljen foglalkoznia. De hát ki kényszeríti erre úgy mégis? Ő biztosan nem, a házirend sem, még az a hülye prefektusi cím sem, muszáj épp most úgy tennie, mintha növesztett volna magának lelkiismeretet?
- Szóval nem? Ha nem akarok a gyengélkedőre menni, már ne is haragudj, de akkor nem vihetsz le a gyengélkedőre, nem vagy a tanárom, és kérlek, de komolyan kérlek, ne csináljunk úgy, mintha nem lenne jobb dolgod - végül is, nincs olyan messze a Hollóhát torony. Ha szépen lassan halad, és olykor megkapaszkodik egy-egy a folyosón felállított páncél lovagiasan masszív karjában, előbb-utóbb biztosan odaér.
Fintorogva mered rá, igen, most jönne az a rész, hogy ő tényleg felkel a székről, de Merlinre is, úgy érzi, ehhez a mozdulathoz a normálisnál sokkal több erőre lenne szüksége, és fáj tartania a fejét, az a legrosszabb, pedig tulajdonképpen az mindenhogy rossz, mindenhogy fáj, akár ül, akár áll, szóval akár állhatna is, mintha ezzel meg tudná győzni Juniort bármiről is. Azért összeszorítja a fogát, megtámaszkodik a karfán, egyenesbe tornázza magát - valami félvicsor szerűség lesz abból, amit lehengerlő mosolynak szán. Aha. Minden a legnagyobb rendben. Ha úgy támaszkodik minden létező függőleges felületben (ami nem Junior), mint ahogy most támogatják a wc fülkék, ahogy az ajtó felé indul, minden remek lesz...

- ÉN hagyjalak békén, Shacklebolt?
Kicsúszott. Érzi, hogy kezdenek megjelenni az orcáján azok a visszataszító, egyenetlen piros foltok. Hát, legalább nem folytatta a mondatot. Kifejezéstelen arcot vág, és próbál valami kurvára hidegre gondolni, de az arca ettől ugyanúgy ég. Annyira röhejes és egyúttal annyira dühítő. Kint ez a jelenet végződhetne úgy, hogy egyszerűen megöli Shackleboltot, megkínozza, felkoncolja, és mások ennél nyilván messzebb is mennének, de most mindketten itt vannak ebben a szaros iskolában, szaros kamaszproblémákkal, és egyszerűen csak szégyenkezik a megsemmisülésig. Ez a gondolat mindenesetre kijózanító. Szusszan egyet, és megdörzsöli az arcát.
Elgondolkozik azon, hogy ha már idáig eljutottak, akkor esetleg el is mondhatná, amit akart – egy hosszú percig fontolgatja, aztán nem, mégsem képes ilyen beismerésekre.
- Azt csinálok, amit jónak látok, függetlenül attól, hogy van-e jobb dolgom. Ha azt mondom, a gyengélkedőre mész a saját érdekedben, hidd el, hogy a gyengélkedőre fogsz kerülni – közli a lehető legudvariasabb hangon.
Persze, ennek a makacsságnak nincs olyan sok értelme. Ha George ennyire makacs, akkor még a javasasszony kényszerzubbonyt idéző gondoskodása sem tarthatja valami hosszú ideig a gyengélkedőn. De most már olyan lenne itt hagyni, mint feladni, félbehagyni, tökéletlenül elvégezni egy feladatot, és ezt már csak a kényszeres vonásai sem engedik.
- Lenyűgöző a teljesítményed. Meggyőztél.
Leplezetlenül kritikusan (oké: lefitymálóan) szemléli a próbálkozást, egy pár másodpercig hagyja érvényesülni, aztán odalép mellé.
- Akkor most lépjünk túl a hülyeségeden, és bírjál ki öt percet, míg odaérünk, jó? – De nem ér hozzá, ameddig Shacklebolt legalább egy rezdülésnyi jelét nem adja annak, hogy beleegyezett. Ha meg nem adja jelét, akkor jön a B-terv: igenis lebegtetni fogja a szaros gyengélkedőig, mint egy eszméletlen testet, és ezúttal nem figyelmezteti majd, de ez persze mind csak rajta áll, ő most teljesen ártalmatlanul fogdossa a saját pálcáját, és várja azt a beleegyező rezdülést.
Talán nem akarja még Shackleboltot se vérbe fagyva látni, akármilyen idegesítő hülye kiscsaj, de azért egy kis nyilvános lebőgés még nem fog megártani neki. Sőt. Vehetjük úgy: ez is csak a saját érdekében történne.

- Miért, Crouch, hát én kérem, hogy lógj a nyakamon? - dobja vissza a kérdést szenvtelenül, nem mentesen minden áthallástól, mert hát álmaiban sem gondolta volna, hogy ha Pandorával rendezik a soraikat, akkor nem csak Pandora kerül vissza az életébe, de valahogy folyton odakeveredik Crouch is, amit minden bizonnyal csak egy hülye nem tudna mire vélni. Tudja, mire véli, nincs ezzel gond, csak mert a saját élete nem teljesen olyan, amilyennek talán ebben a korszakban lennie kéne, megfigyelni elég jól meg tud dolgokat. Épp csak nem számított rá, és nem csak ez a baj, hanem nyilvánvalóan az is, hogy nem csak nem tud, de nem is akar mit kezdeni a fiúval. Ők nem barátok, semmik sem tulajdonképpen, épp csak akad egy közös barátjuk, ami miatt kényszerűen töltenek együtt is némi időt. Nem lenne meglepve, ha ettől Barty sem lenne oda, már miért lenne? De akkor ne legyen már meglepődve, hogy neki sem ő a kedvenc embere, és szívesebben lenne nélküle, mint vele, nem csak most, de éppenséggel bármikor máskor is.
- És én szerinted nem csinálhatom azt, amit jónak látok? - azt például elég jónak látná, ha utolsó lélegzetvételével (mi drámai!) mondjuk sípcsonton rúgná Crouchot, az lenne még az igazán remek, ha ezt követően meg elszaladna innen, de persze ahhoz semmiképp sincs energiája, hogy elszaladjon előle (arról nem is szólva, hogy kicsit kínosnak élné meg, ha bármiféle okokból el kellene szaladnia Barty Crouch Jr. elől). Egy rúgásra talán még lenne. Csábító ugyan a gondolat, de inkább nem játszik sokkal nagyobb legényt, mint amennyire jelenleg futja neki.
Pár lépés után muszáj is megtorpannia - pedig már majdnem elérte a mosdó ajtaját. Kevés frusztrálóbb dolgot tudna elképzelni, minthogy elismerje, Crouchnak valamiben igaza van, talán tényleg csak azt, hogy Crouch fog segíteni neki. Hogyrohadnameg. Irritáltan fúj egyet, épp csak egy sanda pillantást vet a fiú felé, mielőtt inkább szemforgatva kinyújtaná felé azt a karját, amelyikkel épp nem a wc fülkéken támaszkodik.
- Ha lebegtetni mersz, esküszöm, megbosszulom - például egész garmadányi balesetet tud elképzelni, amitől Crouch ugyancsak megszégyenítve érezné magát bizonyos Pandora Dolohovok előtt, de most túlságosan hányingere van ahhoz, hogy ezt kifejezze, úgyhogy csak próbál nagyon utálatosan a plafonra meredni, mielőtt akár egy lépést is tenne tovább az idióta Crouch nélkül.

Némán és többnyire rezzenéstelenül vicsorog valahol mélyen bent erre a visszakérdezésre. Ki lóg most kinek a nyakán? Ki kérte, hogy most jusson eszébe, hogy Pandora barátja akar lenni, mikor előtte teljesen leszarta, fosott bele Pandora nyomorába, magányába, kitaszítottságába? Persze igen, mindketten fostak bele, de George korábban a barátja volt, ő meg nem, ő egyszerűen csak nem akart belefolyni ebbe, ő csak úgy tett, mintha Pandora nem is létezne, de számára persze Pandora valójában sose létezett, ő mindenkire fosott, ez csak Shacklebolttól megbocsátathatatlan, tőle teljesen érthető, George a hunyó, egyedül ő.
- Sokkal kevesebb joggal, mint én – közli a legnagyobb lelki nyugalommal, elvégre prefektus, és iskolaelső is lenne talán, ha ilyesmi ezen az oldalon kiosztásra kerülne, sőt ha kiosztásra kerülne, nem talán, biztosan ő lenne az is lehetne, még akár tanársegéd is, és jövőre tanár, ha erre szottyant volna kedve, válogathatna is, melyik tárgyból, de nem akart. Itt isten is lehetne, de ő választotta, hogy ezredik csicska lesz máshol, ő válaszotta, és választotta, valóban, ezt hazudja magának éjszakánként, hogy nem akarna a Roxfort összes Shackleboltja felett basáskodni, mert ez méltóságán aluli volna – most igaz, hogy épp ezt teszi, de azért ezt pár hónap múlva már végképp unná. Kicsit most is. Kicsit viszont most élvezetes leuralni ezt a kurva idegesítő kiscsajt.
És nehéz olyat mondani, ami hasonló mértékben kellemes megoldás lenne, mint hogy Shacklebolt behódol. Mert ez történik, bassza meg, döbbenet, de megtörténik, kicsit nehéz is leplezni a megdöbbenését, miközben megfogja George könyökét.
- Helyes. Végre. Gratulálok – mondja némiképp önelégülten, de legalább lebegtetésre nincs szükség. Most már könnyedén elvánszorognak együtt a gyengélkedőre, ez az utolsó gondolata, miközben a legközelebbi csapból megint előtör egy masszív, szexista vízsugár, és a nemi egyenlőség nevében George-ra is jut belőle.
- Bassza meg, épp kifelé mennék, ha nem nyilvánvaló - szűri a szavakat a foga között, de minthogy nem annyira értelmes dolog egy varázslathoz beszélni, inkább abbahagyja. - Azon a folyosón megyünk, ahol a 12. századi koboldfelkelők portréi vannak - jegyzi meg, miközben ismét szárítkozni kezd, és kihúzza magával George-ot is a folyosóra függetlenül attól, hogy neki sikerült-e rendbe hoznia magát. A koboldos folyosón legalább kevesen járnak. Nemcsak ocsmányok azok a portrék, de mocskosul is beszélnek, nem olyan kellemes a társaságuk, vélhetően ezért száműzték oda az összes többi agresszív festményt is.

Örömtelenül, röviden, és persze némileg felháborodva nevet fel. Méghogy kevesebb joggal...! Hát mióta kiskirályok itt a prefektusok? Nyilván egészen másképp gondolkodnak a rendszerről, és bármikor máskor nagyon szívesen veszekedne Juniorral erről, meg arról, hogy mégis mi a faszt gondol magáról (gondolatban feljegyzi magának, hogy egyszer, valamikor máskor, erről még kimondottan érdemes lesz egymásnak menniük), ki ő másokhoz képest, de kénytelen kelletlen azt is be kell látnia, hogy a körülmények többek között ehhez sem a megfelelőek.
Víz fröccsen rájuk, ami ezúttal már sokkal kevésbé vicces, mint elsőre, többek között azért, mert nem csak Bartyra, hanem rá is jut belőle, meg azért, mert már nincs itt senki rajta kívül, aki előtt Barty Crouch Junior legalább még egyszer megszégyenülhetne. Mormog valami olyasmit az orra alatt, hogy minden milyen kurvára remek, mennyire isteni, mennyire utálja, meg mennyire utál mindenkit, de csak óvatos mozdulatokkal igyekszik a talárja szárazabbik ujjába törölni az arcáról és a nyakáról a vízcseppeket, a többivel most nem foglalkozik, mert nincs igazán kapacitása pálcát rántani, és normális varázslatokat végrehajtani; pusztán teszi egyik lábát a másik elé, amennyire tudja, és amennyire biztosnak érzi a haladást úgy, hogy közben Barty támogatja. Elég sokat meg tudna adni azért, ha senkibe nem futnának bele a gyengélkedőig. Meg azért is, ha ennek itt és most vége lenne, mielőtt tovább merülhet a helyzet nem csak megalázó, de állatira idegesítő mivoltába is.
- Hát ők sem sokkal rosszabb társaság nálad - sóhatja kedvetlenül a folyosóra kifordulva, nem biztos benne ugyan, hogy ha nagyon akarná, ne tudná Bartyt annyira kiakasztani, hogy itt hagyja a fenébe, de most már elég biztos benne, hogy könnyed sértegetésekkel nem fogja tudni elijeszteni. Pedig lehet, hogy még az is jobb lenne, ha itt hagyná egyedül, aztán fél napjába kerülne lejutni a gyengélkedőre. Ugyan, mi lenne az ilyen egyéb válogatott gyötrelmek mellett?
- Bocs, ha rád lépnék - morran aztán megint, amikor ez kis híján megtörténik, de ezen felbuzdulva máris arról fantáziál, hogy a célközelig valahogy talán össze kellene szednie annyi energiát, hogy jó erővel tényleg taposhasson egyet Barty valamelyik lábfejére. Hasonló vidám gondolatokkal szórakoztatja magát, amíg elvergődnek a gyengélkedőre.