Ki össze-vissza utazott és mindent végig olvasott; nem segít a sok tudás, a mi világunk más.
Beletartozni egy rendszer belső körébe különböző privilégiumokkal, de leginkább kötelezettségekkel jár. Elsősorban: a legfontosabb az összetartás, a külön utak széthúzást eredményeznek és ezt egy jól működő csoport nem engedheti meg magának. A családom igaznak, stabilnak és kitűnőnek hitt eszmék szerint viselkedett, gondolkodott, érzett és beszélt és én ezek elsajátításának elvárásába születtem bele. Nem volt bajom vele, hiszen nem láttam mást, mint hogy szépen éltünk, elkerültek a hatalmas problémák, megbecsültek minket és ha ennek az ára, hogy egy mások által gyűlölt személyt kövessünk, hát Merlinre! Amíg nekünk és a szeretteinknek jó volt, miért ne tettük volna? Viszont a második legfontosabb szabály a diszkréció volt. A hovatartozásunk kiderülésével az értetlenek és éretlenek könnyedén őrültnek bélyegezhettek volna minket arról nem is beszélve, hogy apám szavajárása szerint "a bölcs hallgat, a bolond ordibál". Sosem voltunk egyedül, mindig voltak hozzánk hasonlók. A Roxfort-ba kerülve világossá vált, hogy a Mardekárba járó diákok többsége a mi körünkből került ki, így nem volt nehéz felszabadultnak, könnyednek és önmagamnak lenni. Csodás évek voltak. A barátok fürtökben csüngtek rajtam, többségükkel a mai napig tartottam a kapcsolatot. Akármerre mentem megfordultak utánam, még a Hollóhátasok is megpróbáltak átkéredzkedni az asztalunkhoz, amikor én és a sleppem vacsoráztunk. Ha lustálkodni volt kedvem, akkor elég volt megvillantanom egy mosolyt az aktuális könyvtári kukac felé, de egyébként szerettem tanulni, magamba szívni az ismereteket, ezért nem használtam túlzottan sokszor a megnyerő tulajdonságaimat. Sohasem elégedtem meg a középszerűvel, a tanulásban is a maximális teljesítményre törekedtem, pont ahogy a kviddicsben, sőt, még az iskolakórusba is beléptem. A szép, de buta lány szerepét nem nekem szánták. Én a tökéletes címre pályáztam és meg is nyertem.

Nincs ki átkarol, mert tizenhat sem vagy, s a szív dolgairól még nem tudhatsz sokat; de nekem nincs időm, én látni akarom, ki szeret majd nagyon!
Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először néztem a leendő férjem szemeibe. Ösztönösen görbült felfelé a szám széle, éreztem, ahogy az arcom almácskái vörösbe váltanak és nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy képes legyek elszakadni a melegbarna tekintettől. Nyári szünet volt, a családjaink együtt ebédeltek és már akkor érezni lehetett, hogy miben mesterkednek a szüleink, de engem egyáltalán nem feszélyezett a tudatomba bekopogó gondolat, miszerint lehet, hogy a vele szemben ülővel fogom leélni az egész életemet. Felkészültem az érdekházasságra, tartoztam ennyivel apámnak és anyámnak és bíztam a szeretetükben, abban, hogy olyan férjet választanak nekem, akinek a személyébe nem lehet belekötni; természetesen tinédzserként minden vágyam volt megtapasztalni az eszményi szerelmet, kívántam, hogy a perzselő érzések szorítsák a szívemet, elvegyék a hangomat, könnyeket csaljanak a szemembe, megfosszanak a levegőtől és élvezzem az összes percét az esetleges szenvedésnek is. Azt hittem, Artemis megfelelő partner lesz ebben és meggyőződésem volt, hogy szerettem a férjemet. Élénken élt bennem, mennyire vártam a találkozásainkat, hogy madarat lehetett fogatni velem, amikor megkért, megremegett a lábam az első nekem adott csókjától és az első együtt töltött éjszakánktól. Arra viszont már nem vennék mérget, hogy a gyermeteg érzéseim valóban a szerelem jelei voltak... talán csak meg akartam győzni magam arról, hogy mellette tényleg jó sorsom lesz és könnyebb volt elhinnem, ha becsapom magam és délibábot vonva az agyam köré átadom magam a nemlétező érzéseknek. Megbántam? Egyáltalán nem. Idővel letisztult előttem a kép és nem lett csúnyább. Artemis Crabbe egyenrangú partnerként bánt velem, elnézte a szeszélyimet és ami mindennél többet jelent, nem várta el, hogy naphosszat otthon üljek. Voltak és vannak összetűzéseink, de azokat mindig rendezzük és végül elsimítjuk a konfliktusokat. Felneveltünk egy fiút, akiért az utolsó lélegzetvételemig hálás leszek neki, annyira, hogy szavakkal lehetetlen lenne kifejezni a köszönetemet. A fiam a mindenem, érte bármit megtennék, bárhová mennék, bárki életét elvenném, az enyémet pedig szó nélkül a kezébe adnám. Majdnem tizenöt éve van ő nekem, de mivel már jócskán serdülő, kénytelen vagyok kiengedni az anyuci pici fia-szerepkörből. Míg mások ennyi idősen kezdenek taposni, addig én 34 éves koromra egy korszak lezárásának rémképével harcolok.

Csak fülemüle szól az ágon.
A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon dolgozni felért egy felüdüléssel. Az osztályon felvételi követelmény a titkolózás, senki sem tudja, pontosan ki vagyok és hogy a férjem hét emelettel lejjebb a Wizengamot Végrehajtási Szolgálatának munkatársaként tevékenykedik. Itt csak úgy ismernek, mint Pszí, akinek a feladata az időnyerők rendszerezése, szükség esetén kiosztása, felügyelete, karbantartása... és unalmas percekben némi szórakozás is belefért a robotolásba. A kilencedik emelet egy teljesen másik világ, egy újfajta létezéssel kecsegtető zárt tér, amely megadta a lehetőséget arra, hogy kiéljem azokat az álmaimat és vágyaimat, amelyeket az otthonom falai között és a társadalom fürkészői szemei előtt visszafojtottam. Előtörhet belőlem a kevésbé engedelmes, sokkal inkább vadóc, szabályszegő, kedves és illedelmes mosoly helyett önelégültebb somolygást villantó nő, aki a házasságtöréstől sem rettent vissza. Az időnyerők segítségével könnyedén lehettem egyszerre két helyen: és nem csak lehettem, hanem akartam is. Bizonyos keretek között engedtem, hogy magával ragadjon Rigel csábítása, mivel jólesett, hogy ismét elkezdtek repkedni a pillangók a gyomromban és kiengedhetem a bennem lappangó kacérkodó, kissé felelőtlen, életigenlő, szórakoztató énemet. Alapállapotban gyötört a lelkifurdallás, de a rossz érzések hajlamosak voltak enyhülni, amikor igazi kikapcsolódásra vágytam és a a férfi a nyakamba hajolva néhány kellemes perc ígéretével, egy kis kalanddal kecsegtetett. Idióta vagyok, címeres bolond, vállalom. Csak a családom előtt nem.