|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 481 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 481 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó ( 531 fő) Hétf. 25 Nov. - 3:14-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Állomány A csapat tagja vagyok ▽ Reagok : 23
| » » Hétf. 10 Szept. - 1:03 | | Rodolphus Deimos Lestrange We are the fire that burns away the rot and guides us to a better future. Becenév: Már nincs használatban lévő becenevem. Kor: 27 Származás: Aranyvér Lojalitás: Sötét Nagyúr Képesség: Okklumencia Csoport: Halálfalók Rank: Halálfalók Play by: Cillian Murphy Karakter típus: Canon és keresett A családom egy dühös címer egy pajzson, ami évszázadok óta kopik a Varázsvilág védelméért. Nem volt olyan generáció, amikor senki nem áldozta közülünk életét azért, hogy megvédjük ezt a világot, és szinte minden ősöm töretlenül harcolt ezért a maga módján. Persze, hozzátartozik ehhez az is, hogy sok arroganciát, hátba szúrást és kissé értelmetlennek tűnő hagyományt hagytak rám, de ez a család akkor is egy büszke vérvonal. A Lestrange nevet bárki emelt fővel viselheti bárhol: a Wizengamot soraiban ülve vagy a vesztőhelyen állva is büszkék lehetünk erre a családra. Ez a generáció is hozott mocskot, beteg hajtásokat, de a nevünk továbbra is büszke. A szüleim egyszerű, de büszke emberek, akik mindig törekedtek rá, hogy a legjobbat adják, a legjobbat mutassák, a legjobbal szolgáljanak a gyermekeinek, a Varázsvilágnak. Látszólagos ignoranciájuk eredményeim iránt, hazugságaik és kegyetlenségük, amikkel a titkaimat csalták ki, lehetetlenné teszik, hogy igazán szeressem őket, de a maguk egyszerű módján szeretnek engem (talán minket), és én is viszonozom ezt egyfajta kedves, üres mellébeszéléssel és azzal, hogy nem hozok rájuk szégyent. Mióta enyém a Kristályvár, családunk egyik kisebb, tengerparti erődből kialakított lakóháza, ritkább vendég vagyok szalonjukban, de nem vetem meg, nem gyűlölöm őket. A felszínen úgy tűnik, hogy megvetem az öcsémet pazarló, léha és buja életmódja miatt, de még ha nem is gondolom, hogy ez a viselkedés bárhová vezeti az ürességen és a fiatalkori halálon kívül, szeretem őt. Ő volt azon emberek egyike, akikkel őszinte lehettem, akikről tudtam, hogy ha rájuk bízok egy titkot, egy érzelmet, legfeljebb a véleményüket fejezik ki, nem fogják ütőkártyává tenni egy játékban. Mindig igyekeztem megvédeni őt az ésszerűség határain belül, és ha lehetséges volt, támogattam, amivel lehetett. Néha olyan akartam lenni, mint ő: hagyni akartam a kutatást, a tanulmányokat, a mágiát, a könyveket, az elveket, a kötelességeimet, és egyszerű emberré szerettem volna válni, aki élvezi a világot. Én nem ilyennek születtem, de néha szívesen álmodtam arról, hogy Rabastan vagyok. Távolabbi családommal nem ápolok rossz viszont, leszámítva természetesen azokkal, akik beszennyezték a fánkat undorító viselkedésükkel. Őket elpusztítom, ha kell, személyesen, a legtöbb kegyelem, amit adnék nekik, a fattyaiknak szólna, akik élhetnének a világ második felén a nevünk elvetése után. A Lestrange név nem egy játék, amit bármilyen alantas féreg viselhet, a Lestrange név egy kiváltság. Ezt a kiváltságot pedig meg akarom osztani. Csak távolról ismerem a menyasszonyom, akiben az a tűz ég, ami engem is hajt. Ezt akarom tőle, erre vágyok a legjobban leendő feleségemtől, ennek hiánya miatt utasítottam el mindenki mást. Ez a legfontosabb dolog számomra, amit látok Bellatrix Blackben, minden más lényegtelen. Meg akarom változtatni a világot, a világ pedig tűzben változik, nem szalonokban elsuttogott szavak tengerében. Hogyan is lehetnék igazán sikeres, ha nem égne a tűz abban, aki velem lesz életünk végéig? Hogyan fűthetnék a világot a gyermekeim, ha hideg nőtől, sekélyes származnak? Engem ez a tűz vonz a legjobban, és talán az aranyvérről is előbb mondanék le, mint a lángokról.
Nem tudom, hogy mi jellemezhetne engem jobban a tűznél, amivel meg akarom változtatni a világot. Nem úgy, ahogy sokan mások teszik: én azt akarom, hogy újra a mágiáé legyen a világ, amit a muglik lassan fekete latyakká forrasztanak, ennek a célnak az eléréséhez pedig nem tartok megfizethetetlennek semmilyen árat, elkövethetetlenül borzasztónak semmilyen tettet. Az életem is ennek a tűznek szenteltem. Szinte minden időm arra áldozom, hogy a mágia új módjait, új korlátait kutassam. Nem új varázsigéket alkotok, hanem a régieket alakítom, fejlesztem: a karon égő jegyet zászlóvá tettem, amit az égre égethetünk harc előtt, több bűbájt és átkot változtattam ragályként úszó tintává és tettem tárgyakra, maradandóvá tettem több bűbáj hatását, és a test átformálásának, jobbá tételének olyan módjait fedeztem fel, amik elérhetőek lettek volna bárki számára, akinek van bátorsága átlépni azt a határvonalat. Vagy akit érdekel a határvonal. Nem gyűlölöm a házimanókat, nem gyűlölöm a koboldokat, nem gyűlölök egyetlen varázslényt sem: a mágia kötése közöttünk szorosabb, inkább vagyunk velük egy faj, mint a non-magiques férgekkel. Olyanok ők, mint egy veszett kutya, ami megharapná a kezet is, ami az életet adó ételt adja nekik. Talán vannak kevésbé ostobák, kevésbé vadak közöttük, de nem kétlem, hogy mind vagy gyűlölnének, vagy irigyelnének minket, ha pedig marad a jelenlegi állapot, felemésztenek mindent, végül egymást is. Nekik nem hiszem, hogy létezik az a következő evolúciós lépcső, amit azoknak a házimanóknak kínálok fel, akik a birtokom védelmét látják el. Nem ok nélkül gyűjtöm elvarázsolt, felfegyverzett házimanók tucatjait a Kristályvárba, építem egyre erősebbre és erősebbre a körbeölelő védelmet, helyezek el megbűvölt gargoyleokat és egyéb lényeket mindenhol a ház körül: azt akarom, hogy a házam egy bevehetetlen erődítmény legyen. Reménykedek benne, hogy egy napon a Nagyúr majd megtisztel engem azzal, hogy a házamat teszi főhadiszállásává. Mindenkinél jobban tisztelem Őt. Ő az egyetlen, aki igazán értékelni tudja a találmányaimat, a varázslatokat, átkokat, amiket kifejlesztek neki, a lényeket, amiket létrehozok. A Sötét Nagyúr az egyetlen varázsló a világon, aki igazán megbecsül, aki igazán megérti, hogy mit jelent elvekért és a tudományért feláldozni egy egész életet annak minden szegmensével együtt. Nehezen őrzöm meg a felső osztálytól elvárt tartásomat is a közelében, ha megszólít, szinte könny szökik a szemembe a boldogságtól, ha pedig megdicsér, úgy érzem, hogy igazán élek- talán jobban, mint Rabastan valaha élt, bárkivel volt, bármilyen tudatmódosítók voltak a szervezetében. Mi lehet szebb beteljesülése az életnek, mintha egy mentor, egy példakép elismer? Sokan azt terjesztik, hogy a halálfalók képtelenek szeretni. Ez nem igaz. Szeretem a házam. Szeretem a szép szobrokat. Szeretem a hátborzongató kísértethistóriákat. Szeretem a lángoló zenét, a lángoló beszédeket, a szenvedélyt. Szeretem az öcsémet. Szeretem azt a lányt még azután is, hogy tíz éve nem szólt hozzám- inkább barátként, mint szerelemként. Szeretem azokat az embereket, akiket bajtársaimnak, barátaimnak mondhatok. És remélem, hogy egy napon szerethetem azt a nőt is, akit el akarok venni, ahogy remélem, hogy ő is szeretni fog engem.
Sardy szorongva lépett be a Kristályvárnak nevezett birtok vaskapuján. A fiatal házimanó lány ruha helyett viselt krumplis zsákja hidegnek, vékonynak tűnt, ahogy az apró varázslény felnézett a fekete épületre, amit futónövények vontak be. Nem volt kifejezetten nagy, semmiképpen nem olyan nagy, mint a család öregebb tagjainak háza, hiszen a Kristályvárhoz nem tartozott kifejezetten nagy birtok sem, és nem folyt rajta semmiféle jövedelmet hozó termelés. Az épület maga is inkább kis erődre, bástyára hasonlított, ami talán az idők kezdete óta itt áll. A manót azonban nem a komor toronyház, a tenger felől érkező viharfelhőkből lesújtó villámok vagy a kőkerítésen mögötte fenyegetően meredező karók ijesztették meg: úgy érezte, hogy figyelik őt, már attól a pillanattól kezdve, hogy belépett. Persze tudta, hogy a varázslók megtehetik ezt, képesek már távolról követni minden mozdulatukat, és néha szinte észre sem vette, ha a Lestrange család valamelyik tagja titokban megfigyelte a munkáját. Most azonban úgy érezte, hogy ragadozók lesik őt. Még mielőtt belépett a kapun, úgy vette észre, hogy a két dühösen vicsorgó gránitgargoyle végig rajta tartja a szemét, utána pedig még rosszabb lett a helyzet. Összehúzta magát, ahogy áthaladt a szoborparkon: kő- és kristályszobrok között, amik mintha szintén figyelték volna. Elnagyolt emberi szobroknak tűntek csupán, de amikor oda mert nézni néha-néha, megesküdött volna rá, hogy némelyik kristályfej belsejében néma üvöltésre nyíló száj, őt követő éhes szemek bújnak meg. Úgy érezte, hogy valami irtózatos megbújik a lába alatt is. Soha nem örült még ennyire annak, hogy elérte a Lestrange família bármelyik tagjának ajtaját. Miközben kopogott, a manó vett néhány levegőt, hogy új gazdája kevésbé lássa rajta, hogy mennyire ideges volt, amikor bejött ide. Valójában örült az áthelyezésnek: hallotta a pletykát a manók között arról, hogy Rodolphus Lestrange nem olyan, mint a többi gazda. Nem lenéző, nem kegyetlen, még csak nem is maximalista, sőt, egyes régi történetek szerint még barátságos is a manókkal. Hallott egy régi történetet is arról, hogy Rodolphus gazdának még gyerekkorában volt egy barátja a család házimanói között. Kissé megrettent, megugrott, amikor a nagy, kétszárnyú ajtó kinyílt, látszólag magától, azután észrevette a mögüle kikukucskáló házimanót. Sötétebb bőre, kurtább fülei, kiállóbb szeme és orra volt, mint az ő családjában jellemző volt, úgyhogy feltételezte, hogy egy másik családból származik. Talán abból, ami valamelyik kihalt családot szolgálta, esetleg valamelyik nagy gyárat hagyta ott, hogy más munka után nézzen. A varázslók hajlamosak voltak észre sem venni, hogy milyen sok házimanó él az Egyesült Királyságban, pedig például a Roxfort konyhájában is százszámra dolgoztak. A legfurcsább azonban az volt a manóban, hogy valótlannak, könnyednek, anyagtalannak tűnt a félhomályban. Egy pillanatra Sardy megesküdött volna arra is, hogy a kintről beáradó halvány napsugarak egyike keresztülvilágít hegyes fülén. Idegesen szólította meg, miközben belenézett vizenyős szemeibe. - Jó napot! Azért küldtek, hogy Lestrange úrfinak dolgozzak, a főbirtokról érkeztem. Bocsássa meg az arcátlanságomat, de nem tudom, hogy hol van a cselédbejáró.- Sardy kissé félt, hogy a többi manó ostobának nézi, esetleg jelenti a gazdának, hogy a főbejáratot használja, annak ellenére, hogy ez szigorúan tilos volt. A varázslók mindig gyűlölték, ha a szükségesen felül találkoznak velük, azt pedig különösen kerülendőnek találták, hogy a vendégeik lássák meg őket. - Nincs cselédbejáró. Használd a főbejáratot! A gazda lent vár rád a pincében.- a másik manó becsukta Sardy mögött az ajtót, és az egyik kemény tölgyajtó felé intett. A ház belül már nem volt annyira barátságtalan, bár nem is otthonos hatása volt, inkább tükrözött gótikus eleganciát (ezt a fogalmat Madame Lestrangetől hallotta egy, a fiával folytatott beszélgetése alkalmával, amikor a fiú egy saját házat kért, és most, hogy itt volt, különösen találónak érezte). A csillárok, vörös gyertyákon égő lángok, falakon lógó pajzsok és címerek elfeledtették a manóval, hogy a huszadik században élnek. Ahogy a manó tett néhány lépést az ajtó felé, az felnyílt, ezúttal látszólag tényleg magától. Sardy ijedten hátraugrott, de az ajtó ezúttal látszólag valóban magától nyílt ki, hogy feltárjon egy hosszú lépcsősort. Az öreg lépcsőket fáklyák világították be, és látszólag hosszú, kör alakú kanyarral haladtak lefelé majdnem egy teljes fordulatot a pincébe, mintha egy régi vár tornyához tartoztak volna. A falakra néhol arcokat helyeztek: az emberi, kobold, manó és felismerhetetlenségig csúfult szörnyarcok kőből vagy kristályból készültek, úgy lógatták fel őket a falakra. Sardy nem értette, hogy a történetekben oly kedves, ifjú gazda hogyan élhet ilyen helyen. Talán büntetésből kapta pont ezt a barátságtalan házat? A manó leért a pincébe, ahol vékony folyosó szegélyezte az ébenfekete polcokat. A manó először megijedt, hogy mi bújhat meg itt, mielőtt megkapta a választ: rengeteg könyvet halmoztak fel a polcokon. Nem tudott túl jól olvasni, de ahogy elhaladt, a nyilvánvalóan varázslóknak írt könyvek mellett, néhány meglepő dolgot is észrevett. Nem sokat tudott a mugli világról, de néhány könyv innen egyértelműen mugli könyvesboltból származott. Összesen húsz polc között haladt el, amik több ezer könyvnek adtak otthont. A kis könyvtár végén lépcsők vezettek lefelé egy tágas térbe, ahol fekete hajú, sápadt varázsló ült egy könyv felett: Rodolphus Lestrange. Sardy érkezésére a férfi felpillantott, nagy, fekete szemei kíváncsian mérték végig a manót. A tekintete egyszerre volt érdeklődő kisfiúé és kíváncsi kutatóé, a manó ezeken felül felfedezett benne valami természetelleneset is. Nem tudta hová tenni, de idegességgel töltötte el, még akkor is, amikor a varázsló arcán kedves mosollyal felállt. - Üdvözöllek a Kristályvárban. Sardy, igaz? Te szolgáltál fel a búcsúvacsorán. - Igen, gazdám. Miben állhatok szolgálatára?- a varázsló megtartotta a mosolyát, ahogy a manót nézte. A szokatlan figyelem, amihez nem járt sem fenyítés, sem parancs, frusztráló, idegesítő volt a manó számára, akit hirtelen megint elkapott a félelem, mintha figyelné őt valaki. Intett neki, hogy kerülje meg az asztalt, azután lenézett rá, ahogy megállt előtte. - Szeretném, ha jóban lennénk, Sardy. Én nem vagyok az anyám vagy az apám, más ember vagyok. Nem tekintelek titeket alacsonyabb rendűnek.- a varázsló arca elgondolkozóvá vált, ahogy a manóra nézett, szinte szomorúvá, azután a könyvére nézett, visszalapozott néhány oldalt, és nem nézett többet rá. - Volt egyszer egy barátom a családunk házimanói között, amikor még kicsi voltam. Tebor volt a neve, és elmondtam neki minden titkomat, egészen a Roxfort előtti időkig. Tudod, mindig úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, ezért soha nem parancsoltam neki semmit, mindig kértem. Kértem, hogy hozzon valamit, hogy segítsen valamiben, hogy hallgasson végig. Hogy meséljen magáról. Jobban megértelek, mint hinnéd.- a férfi a falhoz lépett, és meghúzta az egyik gyertyatartót. A fal nyikorogva félrecsúszott, a férfi pedig intett neki, hogy kövesse őt. A manó félt attól, hogy mi lehet mélyen, még ennél is mélyebben, de követte a gazdáját. Elmúlt ugyan az érzése, hogy figyeli őt valaki, de lent megmagyarázhatatlan félelem volt a levegő. Lestrange úr talárja sisteregve haladt előtte a lépcsőket végigszántva. - Tebor végzete végül a fajtátokon ülő átok volt. Elmondtam neki minden titkomat bizalommal, ő pedig parancsra elmondta őket anyámnak, amikor azt gondoltam, hogy bízhatok benne. Elmondtam neki, hogy szeretnék rájönni, hogyan működnek a repülőgépek. Elmondtam neki, hogy furcsa álmaim vannak lányokról... és fiúkról. Elmondtam neki, hogy sokszor szeretnék olyan lenni, mint az öcsém. Anyám tudott mindent. Aztán megölték őt... tudom, hogy nem az öregkor végzett vele, éreztem. A fajtátok átka volt. Semmit nem tehettek ellene.- a férfi megállt egy rémisztő teremben: kínzóeszközök, vágóasztalok, különböző szerszámok, üres ketrecek voltak a berendezés, amik a rácsos faajtó mögött megbújtak. Néhány helyen még felfedezhetőek voltak a vérfoltok. A férfi egy hátborzongató gépre mutatott, ami padra hasonlított, kis kör volt az egyik végén, felette pedig hatalmas késpenge várta, hogy széthasítsa, ami alákerül. - Feküdj arra a padra! Hajtsd a fejed a penge alá! A manó megmeredt, halálra rémülten, könnyes szemmel nézett fel a varázslóra, de a tagjai maguktól engedelmeskedtek. Túlzottan rettegett, hogy megpróbáljon ellenállni a parancsnak, amit mágia is kényszerített, nem csak a nevelés. Ez volt a házimanók átka: képtelen voltak ellenállni annak az embernek, aki a gazdájuk volt. Csak egy halk, szipogás-szerű könyörgést tudott kipréselni magából, azután elfoglalta a helyét a padon, és becsúsztatta a fejét a lyukba. A könnyektől homályosan látta csak, ahogy Rodolphus Lestrange közelebb lép, és megérinti a fémkart. Behunyta a szemét. Néhány másodperc csend után Sardy felnézett: a varázsló elengedte a kart, letérdelt a manó elé, és fekete bőrkesztyűjével megfogta a házimanó állát. Feljebb húzta, szinte eltörte a nyakát, ahogy belenézett a szemébe. Nem ült benne káröröm, undor, elégtétel, csak úgy nézett le rá, mintha egy érdekes, értékes tárgy lenne. - Halálra ítélt faj vagytok. Az átkotok megakadályozza, hogy önálló helyet foglaljatok el a Varázsvilágban, többek legyetek rabszolgáknál. Ha a muglik elsöprik a varázslókat, ti is velünk pusztultok. Ha mi nyerjük a háborút, rabszolgák maradtok, a szeszélyeink rabjai, amíg nem fejlődik a háztartási mágia olyan szintre, hogy ne legyen többé hasznotok. Nem a méretetek tesz rabbá titeket, a varázserőtök lehetővé tenné, hogy harcoljatok a szabadságotokért. De az elmétek, az akaratotok gyenge, talán már az átok nélkül is túl gyenge. Ebből kínálok kiutat. A férfi felállt, és egy kézmozdulattal jelzett a házimanónak, aki a parancsra azonnal kipattant a nyaktiló alól. A férfi intett neki egy, a szoba sarkában álló szék felé. Sardy még soha nem ült le varázslók jelenlétében, de túlságosan megijedt hozzá, hogy most ezen gondolkozzon, hogy beszélni próbáljon. A varázsló az asztal mellé lépett, félig leült a magas asztalra, úgy nézett le a manóra, miközben a talárja alól előhúzott egy vörös fából, talán vörösfenyőből készült görbe, hosszú pálcát. Egy újabbat, nem azt az ébenpálcát, amit legutoljára látott nála. Emlékezett rá, hogy Rodolphus úrfi tucatnyi pálcát vesztett el vagy tett tönkre a Roxfort alatt. Megbabonázva követte a pálca intését, minek nyomán egy fehér kesztyű jelent meg, rajta fekete csíkokkal. A férfi közelebb lépett hozzá, lenézett rá, azután felé nyújtotta a kesztyűt. Egy ruhadarabot. Nem volt drága, csak egy fél pár fehér kesztyű, Sardy azonban a leggyönyörűbb ruhadarabnak látta, amit valaha készítettek. Közelebbről már látta, hogy a kis, fekete csíkok rúnák, latin betűk, görög betűk, számára ismeretlen írásjelek, rajzok. Tudta, hogy Rodolphus Lestrange mágiakutató, aki a Misztériumügyön töltött be magas pozíciót, ezért tudta, hogy a kesztyűn varázserő ül. Abban nem volt biztos, hogy bűbáj, vagy átok. - Ez az egyik legösszetettebb varázslat, amit valaha kidolgoztam. Ha elfogadod, megtörik az átok, ami a fajtád szinte minden tagját hozzáköti egy varázslóhoz. Emellett tovább fejlődhetsz valamivé, amivé a fajtád válhatna, nem egy ősi kötés fog kényszeríteni, hogy szolgálj.- a manónak rossz érzése volt a kesztyűvel kapcsolatban, amit a férfi nyugodtan, türelmesen tartott. Habozva kinyújtotta a kezét, azután megállt. Biztos ruha volt, tehát szabaddá válna, de nem tudta, mivel jár a kesztyű. Sardy a férfira nézett. Rodolphus Lestrange nem tűnt úgy, mintha személyesen sértené a habozás, úgy várt rá, mintha képes lenne egy életen át várni. Sardy vett egy mély levegőt, végiggondolta, hogy mi történhet. Nem gondolta már, hogy Rodolphus Lestrange felkockázza és szörnyeknek adja a húsát, ha nemet mond, és attól sem tartott, hogy megveri, ha nem meri kinyújtani a kezét. Az tűnt a legreálisabbnak, hogy visszaküldi őt a szülei szolgálatába, ahol a hatalmas házat fogja takarítani élete végéig. Eddig a pillanatig természetesnek tűnt ez a végzet, de most, hogy csak egy karnyújtásnyira volt tőle a jövője, egészen máshogy látta ezt az életet. És ha átkozott a kesztyű... nem hagyta elkalandozni a gondolatait. Előrekapott, rámarkolt a kesztyűre, amit felajánlottak neki. Valami történt- egy pillanatra nem érezte, hogy engedelmeskednie kell bárki szavának. Szabad volt. Azután a kesztyű szövete szétfoszlott, a betűk pedig önálló életre keltek, rámásztak a manó kezére. Nem tudott mit tenni, csak tehetetlenül sikoltozni, ahogy a fekete tinta, mint bogarak hada fúrta magát a bőre alá, égetve, tépve a bőrét, a csontjait, a szerveit. A lelkét. Leesett a székből, ahogy a férfi elhátrált előle, eltűnt a képköréből. A teste látszólag szertefoszlott, hosszú ujjú kezein keresztül látta a földet, mintha kísértet, halvány szellemkép lenne csak. Érezte, hogy újra megkötik, bár már nem olyan szorosan, mint az előző béklyó kötötte: csak az maradt a kötésből, hogy szem előtt tartsa Lord Lestrange és családja érdekeit, már nem érezte, hogy a férfi egyetlen szavával rá tudná venni bármire. Úgy érezte, hogy szabad, hogy erős, és hogy ezért hálával tartozik Rodolphus Lestrangenek. Hirtelen másnak látta a világot, még a fájdalmon túl is úgy érezte, hogy az megváltozott. A világ színesebb, élesebb lett, a fények élénkebbek, csak ő maga vált halványabbá, a teste mégis keményebbnek, erősebbnek érződött, mintha lehetetlen lenne eltörni. A mágia volt a legszembetűnőbb: az ösztönös varázslatok, amik átjárták a testét, sokkal élőbbé váltak. Rodolphus Lestrange kinyújtotta kesztyűs kezét a manó felé; Sardy elfogadta, a férfi pedig talpra segítette. Könnyebbnek, anyagtalanabbnak érezte magát, és elmúlt az a kínzó hátfájás is, amit a nagy szekrény arrébb cipelése óta érzett, már majdnem két éve. - Nem vagy már házimanó. Új életet adtam neked, ahogy előtted már több tucat társamnak. Csak azt kérem cserébe, hogy segítsetek visszavennünk a világunkat a Non-magiquestől, és a Nagyúr talál majd helyet nektek a világunkban cserébe. Közelebb álltok hozzánk, mint ők: a mágia szorosabb köteléket von közénk, mint a külső megjelenés, a biológiai funkciók.- Sardy furcsa csillogást látott Rodolphus Lestrange szemében, ahogy lenézett rá, mintha valamilyen fájdalmas emlék, régi gyűlölet égne a szemében, ahogy a mágiátlan eberekről beszél. A keze is kissé összeszorult, szinte kiszorította a vért a manó kezéből, de Sardy nem érzett fájdalmat, csak enyhe késztetést, hogy kiszabadítsa a kézfejét. Nem engedelmeskedett neki. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Állomány A csapat tagja vagyok ▽ Reagok : 3
| » » Hétf. 10 Szept. - 1:33 | | Gratulálok, elfogadva! alea iacta est Mr. Lestrange,
Első pillantásra megfogadtam magamban, hogy megszámolom, pontosan hányszor említi a büszkeség szót, de egyrészt megkapóan ritkán teszi, helyette jól ismert, rég várt szókincsének bőségéből szól, másrészt leintett cselekményének sötét fonákja, amiben ugyanazt a kíváncsisággal vegyes rémületet véltem felfedezni, mint amikor először hallhattunk gyermekként erről a világról. Olyan ön, mint belépni az ajtón, sejteni, hogy valami rossz dologgal kell számolnunk, de nem tudjuk elfordítani a fejünket, nem megérteni önt pedig végképp nem: ismeri talán a problémát, amely távol tartja a halálfalók lelkivilágát az olvasótól, de ön szorosan ölel bennünket, és az írása testközelisége démonjárás, becsuknánk a szemünket, de akkor lemaradnánk róla, és nagyon nem akarunk lemaradni egy szívdobbanásról sem. Megdicsérném, hogy ismét egy olyan szegmensbe világít be a kíváncsiságával, amelyet nem láttunk korábban, de ez természetes - de szeretném kétségeit eloszlatni azzal kapcsolatban, hogy alkotása maradandó, időtálló, ha élete nem is tűnik annak, legalábbis azt hiszem, megegyezhetünk abban, kétséges kimenetelű összeköltözni egy hurikánnal, életben tartani a vesztébe annyira loholót, és leküzdeni hátrányait akkor, mikor családjának fáján több, kevés büszkeségre okot adó ág serken. De nem féltem önt, Mr. Lestrange, amilyen a neve, olyan módon túlél majd mindent. A.M. Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje listája |
| | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |