crisis feat. the crabbes

Soha nem fordult elő, hogy hamarabb jöjjek haza a Minisztériumból, mint a munkaidő letelte. Ha nem volt dolgom, akkor is lefoglaltam magam valamivel, kerestem pluszfeladatot vagy egyszerűen végigszántottam a folyosókat egy másik unatkozó dolgozó után kutatva. A kívülállók számára a Rejtély-és Misztériumügyi Főosztály csendes és unalmas helyként mutatkozott be, senkinek sem volt kedve idejönni, csak néha pillantottak be az emberek a márványlapok közé, ha kinyílott a lift ajtaja; ebben rejlett az egész hely varázsa és éppen ezért örültem annak, hogy itt dolgozhattam. Igazából, nekem ez nem is munka volt, hanem szórakozás. Hosszú évek kihagyása után legálisan kimozdulhattam minden nap az otthonomból, azt csinálhattam, amihez kedvem szottyant és felettébb élveztem a szabadságot. A mai nap sem lett volna más, ha nem látom meg az egyik eldugott asztalon a Reggeli Próféta címlapját. Reggelinél szoktam átfutni az újságot, de reggel korábban kellett bejönnöm... az egyik auror hajnalok hajnalán kívánta leadni az időnyerőt, amit két napja adtam oda neki és mire végeztem a papírmunkával, bőven benne jártunk a délelőttben. Kora délutánra jutottam el odáig, hogy belelapozzak a Prófétába: a teámat kortyolgatva futottam át a sorokat és amit láttam annyira megdöbbentett, hogy félrecsúszott a torkomon az ital. Nem számítottam arra, hogy egy terjedelmes cikkben viszontlátom a nevemet, vagyis a személyét, akitől az enyémet is kaptam: a férjemét. Le kellett ülnöm, hogy tovább folytassam az olvasást, viszont a betűk összefolytak előttem. Többször nekifutottam az értelmezésnek és míg először a hirtelen bekövetkezett agytorlasz miatt nem tudtam, később nem is akartam értelmezni az olvasottakat. Manapság sehová sem volt jó belépő, ha valaki nevét egy lapon, egy mondatban, szövegkörnyezetben vagy egyáltalán egy évszázadban egyszerre emlegették Grindelwald-éval. Hiába a töretlen hűség és odaadás, azzal ártottunk volna legtöbbet az eszméinknek, ha nyilvánosan hirdetni kezdjük őket és kiderül, hogy isszuk minden szavukat. Muszáj volt alkalmazkodni a diktált politikai és közéleti viszonyokhoz, nem nehezíthettük meg a saját helyzetünket azzal, hogy feleslegesen felkavarjuk az állóvizet... ez a cikk pedig nemhogy felkavarta, hanem igazi hurrikánt pottyantott a vízbe.
Tehát képtelen voltam bent maradni a termemben. Kihúztam pár óráig, de a gondolataim egyre elkalandoztak, ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek és minden idegszálammal a vészhelyzetre fogok fókuszálni. Erőnek erejével fogtam vissza a lábaimat, hogy ne a férjem irodája felé kanyarodjanak, hanem hazafelé vegyék az irányt és ott várják meg Artemis-t. Ha olvasta a cikket - márpedig biztosan olvasta, mert hozzám hasonlóan minden nap fellapozta a Prófétát -, neki húzósabb percek álltak a háta mögött, mint nekem. Átlépve a ház küszöbét első dolgom volt, hogy töltsek magamnak egy italt. A fejemet nem tisztította ki, egyedül képtelen voltam bármit is tenni, de jólesett, így leültem a kanapéra és előhúztam a táskámból a Prófétát. Ezek a mocskos újságírók hogyhogy ilyen tájékozottak? Miért veszik ennyire komolyan a munkájukat? És miért minket pécéztek ki maguknak? Nincs más, akiről írkálhatnának? Vagy egyszerre szerették volna letudni az összes aranyvérű családot, ezért összedobtak egy hat oldalas tanulmányt?
- Végre itthon vagy! - A szokásos mosolyom elmaradt, helyét aggódó grimasz vette át. Illő lett volna adnom neki egy kis szusszanásnyi időt, de a jóérzésem elhagyott valahol félúton a Minisztérium kilencedik és negyedik emelete között. - Olvastad? Persze, hogy olvastad. - Elég volt ránézni ahhoz, hogy tudjam, ma nem a Wizengamotban végzett munka fárasztotta le.

crisis feat. the crabbes

Egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, miután kissé hosszabban elidőztem a tekintetemmel a férjem arcán. Láttam rajta, hogy ez a helyzet a rossznál is rosszabb és ahelyett, hogy felálltam volna a helyére rakni a talárját, inkább ülve maradtam és kissé hátravetettem a fejemet a kanapé háttámláján. Eredendően szerettem tenni-venni, nem voltam unatkozós és semmirekellő fajta, de jelenleg úgy éreztem, hogy akkor is képtelen lennék lábra állni, ha akarnék. Nem szerettem volna kinyitni a szemeimet, mert éppen elég volt hazaérve belenéznem a tükörbe és a saját vonásaimmal farkasszemet nézni, az Artemis arcán kavargó grimaszokra nem voltam felkészülve… a szavait hallva pedig egy sóhajtás is feltört belőlem. Naiv gondolat és utópisztikus kívánság lett volna azt hinni, hogy a férjem csupa jó hírrel, mosolyogva és elégedetten fog betoppanni a munkanap végén, de azért reménykedtem, hogy a helyzet nem éri el a lehetetlenül borzalmas-szintet. A cikk az elmémbe égett, csak azért nyitottam ki végül a szemeimet, mert a betűk őrjítő, kárörvendő táncot jártak és végül mégis sokkal kellemesebbnek tűnt Artemis aggodalomtól terhes arcát bámulni, mint a röhögő szavakat.
- Mindent… - Halkan szólaltam meg, pedig legszívesebben ordítottam volna. Lassan újra függőlegesbe állítottam a hátamat, a bal lábamat keresztül vetettem a jobbon és szorosabbra fontam az ujjaimat a kristálypohár körül, ebbe az egyetlen mozdulatba konvertálva a bennem buzgó feszültség kilencven százalékát. A maradék tízet nem tudtam kontrollálni, kiült az arcomra, úgyhogy belekortyoltam az italomba, hogy legalább a szám széle ne remegjen. - Még attól is többet. - Az újság után nyúltam, ajkaimat összepréseltem, miközben azt a bekezdést kerestem, ami miatt délelőtt óta Merlint átkoztam. - Nem elég, hogy téged, minket megemlítenek benne, de az anyám, az apám, a nagybátyám és még a nagyapám is benne van. Csak a családfa hiányzik a mellékletből. - Visszadobtam a papírt az asztalra. Legszívesebben galacsinná gyűrtem volna, hogy aztán kisimítsam, majd apró darabokra szaggassam, összeragasszam és bedobjam a tűzbe, de semmit sem értem volna el vele... ami le volt írva, az le volt írva és a nagy része igaz is volt. A Próféta szenzációhajhász sorai sajnos biztos alapokon álltak. - Sejtésed sincs, ki lehetett? Nem beszéltél senkivel sem? - Nehezen hittem volna el, ha azt mondaná, hogy egész nap csak az irodájában ült. A kilencedik emelttől eltérően a többi ügyosztályon, hát még a negyediken bőven pezsgett az élet és elképzelhetetlennek tűnt, hogy az ott dolgozók, élükön a férjemmel éppen ma burkolóztak volna csendbe.
- Amint elolvastam a cikket, bezárkóztam. Egyetlen értelmes gondolat sem jutott eszembe. - Vallottam be töredelmesen. Nem oldottam meg azzal semmit, hogy felkaptam az újságot, magammal vittem és nem szóltam senkihez, de így szembe sem kellett néznem senkivel. - Aztán hazajöttem és vártalak, hátha te szolgálsz valami jó hírrel. - Tehát szintén nem csináltam semmi használhatót, pedig a fogaskerekek egyre csak kattogtak az agyamban. Minden oldalról gödröt ástak körém, a Crabbe és a Goyle név is besározódott. És mi lesz a fiammal? Lorcan vajon olvasta a Prófétát? Hogy fog reagálni? Nem lesz belőle baja?

crisis feat. the crabbes

Kevés attól frusztrálóbb helyzet létezett, mint mikor a házastársad ugyanolyan gondterhelt arccal nézett rád, mint amilyen a tiéd volt. Megsemmisülve ültünk egymás mellett és fogalmam sem volt arról, most kinek kellene összeszednie magát és azt mondani: minden rendben lesz. Ő és én is tisztában voltunk azzal, hogy a jelen helyzet elvből elutasította az egyszerű megoldásokat és csakis nagy nehézségek árán fogunk tudni kikászálódni a gödörből, amit a Próféta újságírói gondosan és a mélységet nem sajnálva megástak nekünk. Talán kárörvendés, de örültem, hogy nem egyedül a mi családunk neve szerepelt a cikkben, hanem az aranyvérű dinasztiák nagy része górcső alá került. Összetartó népség vagyunk, de ha arra kerül a sor, mindenki a sajátjait fogja menteni. Én is.
- Lehet. – A hangom kételkedésről árulkodott, mivel képtelen voltam megragadni a pozitív részleteket a történetben. Jobbik rossz vagy rosszabbik rossz, ilyenkor nem teljesen mindegy? – De nem vennék rá mérget, hogy bárkit érdekel, hogy csak Grindelwald-al vagyunk egy lapon emlegetve. A legtöbben párhuzamot vonnak közte és Voldemort között, ami nyilvános keretek között nem sok jóval kecsegtet. – A társadalom zöme még most is fújva fordult azok felé, akikről kiderült, hogy közük volt az általuk sötét és gonosz varázslóknak titulált személyekhez. Én az ő eszméikkel egyetértve, azokat némileg alakítgatva nőttem fel, a családom többek között a velük való együttélés miatt tartott ott, ahol és a gyökereket megtagadni egyáltalán nem állt szándékomban. Más kérdés, hogy biztonságosabb volt eltitkolni.
- Dolohov mit mondott? – Ha összeültek, biztosan jutottak valamire. Az elkövetkezendő napokban várhatóan mindenki beszélni fog mindenkivel és őrült tanácskozások veszik kezdetüket, amelyek során ideális esetben jutni fogunk valamire. Ha nem, akkor hallgatunk, nem lesz jobb megoldás. – A minisztériumban is elterjedt, hogy összekapott Prewett-el, nem csodálnám, ha ennek köszönhetnénk ezt a csodát. – Undorodva böktem a fejemmel az újság felé. Titkon elismeréssel adóztam az újságíróknak, rengeteg munka, nyomozás, erőfeszítés és átdolgozott órák tömkelege szükségeltetett a sorok nyomtatásban való megjelenéséhez. Ha nem szerepeltem volna a cikkben, talán el is mosolyognám magam, így viszont átkoztam az összest, akinek köze volt a szokatlan hosszú terjedelmű íráshoz.
- Még ma este megírom neki a levelet. – Amint egy kicsit kitisztult a fejem. Ebben a pillanatban nem lettem volna másra képes, mint néhány szó kinyögésére és a pohár szorongatására. Lorcan nem abból a fajtából való volt, akit ki lehetett pécézni: helyén volt ez esze, a beszélőkéjével néha engem is képes volt meggyőzni és a házába járók többségnek neve szintén bemocskolódott. Ha a gyerekeknek van némi sütnivalójuk, akkor most jobban összefognak, mint eddig bármikor.
- Együtt vagyunk ebben. Mint mindig. - A kalimpáló ujjaira csúsztattam az egyik kezem, mielőtt felidegesített volna a zajongás. Gesztusomba kedvesség is vegyült, ismételten rádöbbentem, hogy ösztönösen én leszek az, aki a másik megnyugtatására teszi fel a lapjait. - Felvesszük a pókerarcot és várjuk, hogy mi lesz. Beszélünk a többiekkel. Lorcan-nak elmondjuk, mi a helyzet és mindent megoldunk. A többi család sem fogja annyiban hagyni ezt a dolgot és ahogy mondtad, nincsenek bizonyítékaik... ha lennének, azt is szétkürtölték volna és egyikünket sem engedték volna ki a Minisztériumból. - Erre tessék, itt vagyunk, a házunkban, a nappalinkban és a spontán agyvérzéseket leszámítva semmi bajunk nincs.

crisis feat. the crabbes

Alapvetően szerettem, ha igazam van, de most nem esett jól a szavaimra adott helyeslő válasza. Nem létezett olyan eshetőség, ami során meggyőzhetett volna arról, hogy a nevünk Grindelwald-al egy lapon emlegetése semmilyen következmény nem fog maga után vonni. Jó előre felkészülhettünk a hátunk mögötti pusmogásokra vagy éppen a szemünkbe kiabált sértésekre. Kicsit megnyugtatott, hogy a rejtélyügyön mindenkinek pont annyi titka volt, amit már szégyellt, így egyikünk sem törhetett pálcát a másik felett; legalábbis eddig felettébb elnézőek voltunk a munkatársakkal és reméltem, hogy nem az én tiszteletemre fognak felvenni új szokást a többiek. A mai napot megúsztam az emeletek között is, a holnapit korántsem biztos, hogy túlélem... ahogy azok sem, akik a szájukra veszik a férjemet, a fiamat vagy engem. Hirtelen haragú nőszemélyként nehezen parancsoltam az indulatuknak, csakis az tartott vissza a hangom kieresztésétől és az átkok szórásától, hogy úrihölgynek neveltek.
- Maradéktalanul megbízol Dolohov-ban? - Összevontam a szemöldökeimet. Automatikus reakció volt, a rosszallás kimaradt a kérdésemből. Artemis nehezen adta ajándékul a bizalmát, így jogosnak éreztem érdeklődni afelől, hogy jól meggondolt lépé volt-e beengedni az oroszt a szűk körbe. - Az utánanézést azzal a kis gyakornokkal kezdd. És a postát is nyugodtan bízd rá. - Megforgattam a szemeimet, aztán lehúztam az utolsó korty italt. Nem volt szimpatikus a lányka, mintha sunyiság ült volna a szemeiben. Egyetlen egyszer láttam és nem lopta be magát a szívembe. Nálam az első benyomás mindennél többet jelentett, aki elsőre nem nyerte el a tetszésemet, később is ihatta a hideg vizet az áldásomra.
- Itt is van! - Halvány félmosollyal üdvözöltem az ő mosolyát. Nem volt az az égbe-világba vigyorgó fajta, viszont a vonásai mindig felragyogtak a mosolyától, én pedig jólesően figyeltem a gesztusát. Talán nem mindenki hitte el, de én igenis szerettem a férjemet, mélyre gyökerező szeretet, hála és tisztelet fűzött hozzá. A házasságunknak megvoltak a hullámvölgyei, buktatói és olyan mellékvágányai, amiről nem szerettem volna, ha tudomást szerez, de ezek a röpke pillanatok kis időre elfeledtették velem a kilengéseket.
- Szerintem a többiek is egyet fognak érteni azzal kapcsolatban, hogy mostanában nem lesz ajánlatos együtt teáznunk. - Legszívesebben elhúztam volna a számat, hiszen a cikkben szereplő nevek valamennyi tulajdonosával jó viszonyt ápoltunk, programokat szerveztünk, beszélgettünk, a gyerekeink barátok voltak, tehát mindenki tudta, hogy közünk van egymáshoz. - Ott lesznek nekünk a nevünk megóvását célzó gyűlések találkáknak. Amint elcsendesülnek az indulatok és kiderül, ki a lejárató-kampány főkolomposa, úgyis meg kell beszélnünk a továbbiakat. - Bátor személy volt, aki az információk odasúgásával rá mert lépni a jó néhány varázslócsalád haragjával kikövezett útra. A legszomorúbb a történetben, hogy egészen biztosan közel állt a köreinkhez, tehát a bizalom ténylegesen luxuscikké vált számunkra.
- És az a varázsló tartani fogja a száját? - A dühöm kezdett elpárologni, helyét a kétségbeeség kívánta átvenni. Artemis szavai és simogató kezei elérték, hogy az aggódás újabb stádiumába lépjek be. - Mindig szerettem volna New York-ban élő ír állampolgár lenni,de ha kitudódik, hogy új személyazonosságot csináltattunk magunknak, akkor a többiek akár azt is hihetik, hogy mi voltunk a besúgók. - És arra nagyon-nagyon nem volt szükségünk.

crisis feat. the crabbes

Csupán bólintottam egyet, többre nem volt szükség. Ha Artemis bizalmat szavazott valakinek, akkor az illető megérdemelte azt. Mellette megtanultam, hogy az adott szónak értéke van és nem tüntethetünk ki akárkit a hitünkkel és a bizalmunkkal, mert könnyen ráfázhatunk. Igaz, a leckének része volt maga Artemis megtörése is, de a házasságunk ilyen volt... kölcsönösen formáltuk egymást és ezért hálás voltam: megtehette volna, hogy nem változik mellettem és ügyet sem vet rám és a kívánságaimra, ő mégis egyenlő félként kezelt és adott a szavamra.
- Amint kirúgtad, kérlek, küldd fel hozzám. Tudnék vele mit kezdeni. - Némi gonoszkás gúny vegyült a mosolyomba. Mindössze egyszer láttam a lánykát, amihez hozzátettem a férjem elbeszéléseit és megállapítottam, hogy közel sem lesz a szívem csücske. Tenyérbemászó volt és nem szerettem, hogy Artemis körül sündörgött. Van nekem egyáltalán jogom ahhoz, hogy féltékeny legyek a gyakornokra?
- Én miben tudok segíteni? - Jelen pillanatban a tudatom annyira beszűkült, hogy csakis a negatív vetületek járták át az agytekervényeimet, a pozitív és teremtő gondolatok messzire elkerültek. A világon a legrosszabb érzés volt tehetetlenül ülni és várni a következő lépést, miközben a saját lábaimat földbe gyökerezettnek éreztem. Tenni akartam valamit, akár most is nekiindultam volna a vakvilágnak, ha azzal előrébb mozdíthatnánk az ügyünket. Nem voltam felkészülve a családunk vesztére és nem is fogom hagyni, hogy bármelyik szerettemnek bemocskolódva maradjon a neve. Éppen elég volt látni Artemis gondterhelt arcát és aggodalomtól terhes mozdulatait. Egyszerre kuporodtam volna mellé a hátát simogatva és mondtam volna neki azt, hogy szedje össze magát, de mivel nem túlzottan kedveltem magam amiatt, hogy a logikám miatt még inkább elmélyültek a ráncok a homlokán, inkább csak megkerestem a tekintetét.
- Ismersz. Az aggodalom a lételemem. - A túlgondolás mindig az egyik erősségem volt, pedig alapvetően szerettem a nyugalmat és nem szívesen okoztam magamnak felesleges bonyodalmat. Mostanában kezdtem feladni az idézőjeles bajtól távol maradás jó szokását, viszont az összeesküvés-elméletek szeretete nem hagyott el. - Jó ötlet. - Sóhajtottam egyet. Mások talán irtóznának a külföldi kapcsolatoktól, de nekem most megnyugtatólag hatott, hogy ezen az országon kívül is van élet és olyan személyek élnek a határainkon túl, akikkel kezet foghatunk. - Remélhetőleg nem fogja őket eltántorítani, hogy... fény derült az igazságra. -  A szövetségeseink hozzánk hasonló elveket vallottak, ám természetesen ők sem rajongtak a nyilvánosságért. Ki örülve annak, ha meghurcolnák, mert nem olyan, mint a többiek?
- Pihenned kellene. - Nyögtem ki aztán átfonva ujjaimmal az állát támasztó kezeit, majd az arcát. - Ma már felesleges elkezdeni leveleket írni, baglyokat küldeni és valószínűleg mindenki ilyen állapotban ül a kanapéján, úgyhogy beszélni sem tudunk senkivel. - Bennem is buzgott a tettvágy, csinálni akartam valamit, de most éppenséggel semmit sem tehettünk.- Vacsorázzunk meg, aztán... kitalálhatjuk, hogyan vesszük majd ki a részünket az áruló megbüntetésérből. - Kissé szórakozottan megvontam a vállamat, mintha viccelődnék. A családommal senki sem szórakozhat, úgyhogy ha rajtam múlna, cafatokra szaggatnám az újságírók ingoknitóban leledző segédjét.

crisis feat. the crabbes

- Oké. Meglesz. – Sután bólintottam egyet, igyekeztem minél hamarabb és minél rövidebben a tudtára adni, hogy utánanézek a munkatársaimnak. A tudatom annyira beszűkült, hogy eszembe sem jutott a lehetőség, miszerint az én részlegem is ludas lehet a dologban. A kilencedik emeleten nem szoktunk a családunkról beszélni, a falakon kívüli életünket megpróbáljuk megóvni és leginkább a minisztériumban terjengő szóbeszédek alapján kötjük össze, hogy ki kinek milyen rokona és hozzátartozója. A mi munkánk másfajta volt, min a többieké: elvontabb, néhányan ferde szemmel néztek ránk, de én éppen ezért szerettem annyira. Ha akartam, ott teljesen más ember lehettem. És ekkor ütött fejen a felismerés: mi van, hogyha az volt az áruló, akire aztán tényleg nem gondoltam volna? Valahogy mindig bizonyosságot nyert, hogy az egyetlen, akiben teljes mértékig megbízhatok, az a férjem. Ő sohasem ártana nekem.
- Most semmiképp… talán holnap sem. Majd idővel kialakul, addig pedig túléljük valahogy. – Sóhajtottam egyet. Én is kezdtem ismételten belesüllyedni a kétségbeesésbe, de próbáltam tartani magam. Hajlamos voltam a hangulatingadozásra és Artemis szavai, gesztusai és érzelmei fokozottan hatottak rám, egyáltalán nem doppingolt, hogy láttam, a béka feneke alatt táncolt a kedélyállapota. – Felemeljük a fejünket és ennyi. – Vettem egy mély levegőt. Ez minden, amire jelen pillanatban képesek voltunk, semmi több. Engem nem zavart, ha fürkésző tekintetek kísértek az utamon. A szégyenlősséggel köszönőviszonyban sem voltam, képes és hajlamos voltam kiállni magamért és lerázni mások rosszindulatú megjegyzéseit; bár igaz, hogy kevés indokot adtam arra, hogy az emberek a szájukra vegyenek. Amin csámcsogatnának, azt hétpecsétes titokként kezeltem.
- Tudom. Mindenhonnan kibeszéled magad. – Halvány mosoly húzódott a számra, majd Artemis-re pillantottam. Büszke voltam rá és a beszélőkéjére, a tartására és arra, hogy akár fát lehetett volna vágnia hátán, de a családunk becsületét bárminél előrébb valónak tekintette. Ebből a helyzetből is ki fogunk mászni valahogy. Talán még nem tudtuk, hogyan és a jövőre némi ködfátyol borult, mégis meg fogjuk oldani. Ebben biztos voltam. – De most egy épkézláb mondat sem hagyná el a pennádat, szóval… - A felém nyújtott kezébe csúsztattam az enyémet. Én is azért napoltam el a fiunknak írandó levelet, mert ismerve magamat a soraim kezdetleges nyugodtsága könnyedén fajulna pánikot keltő megjegyzésekbe és véletlenül sem szerettem volna azt az üzenetet közvetíteni Lorcan-ban, hogy komoly baj van. Neki az iskolával és az ott történtekkel kell foglalkozni, a többit megoldjuk mi.
- Na, na, na. Elment az étvágyad? Erről szó sem lehet. Mit ennél? – Én magam sem most fogom elfogyasztani a legkedvesebb vacsorámat, viszont a főzés kikapcsolt. Hazaérve, mikor elkezdtem kotyvasztani, mindenről elfeledkeztem. Két poharat vettem le a polcról, majd előhúzta egy üveg bort, amit a zsebemben tartott pálcámmal ki is bontottam. A pálcát eltoltam magamtól, mert itthon nem szoktam a kezem ügyében tartani és kitöltöttem a bort. – Igyunk arra, hogy holnap új nap virrad és minden jobb lesz. Vagy ha mégsem, akkor sem törünk meg. - Felé nyújtottam a poharamat. Ha muszáj lesz keményebb eszközökhöz nyúlnunk, engem az sem fog zavarni. Volt egy részem, ami nem ismerte a határokat és régen engedtem már ki őt. - Ma csak ezzel a dologgal foglalkoztál? Nem történt semmi más?

crisis feat. the crabbes

Minden történtek ellenére széles mosolyra húzódott a szám, ahogy belegyezett a vacsorába. Szerettem gondoskodni róla és a fiunkról: míg más nőknek talán kényszernek számított a nekik kiválasztott férjük kedvében járni, nekem volt olyan szerencsém, hogy Artemis igenis szimpatikussá váljon számomra, megszeressem és ő legyen a családom, akihez őszinte érzések fűznek. Huncut csillogás költözött a tekintetembe, mikor hangot adott az anyáskodásomnak, a koccintás után pedig én is belekortyoltam a borba. Bennem volt az este kétségbeesése, dühe és tanácstalansága, de jelen pillanatban úgy éreztem, biztonságban vagyok. Holnap reggel a legnagyobb valószínűséggel ismét el fog önteni az aggodalom és veszett csirke módjára fogok rohangálni vagy éppen duzzogva, a karjaimat magam elé fonva ücsörgök majd a tehetetlenségtől… de a mai este talán össze tudok kaparni egy kis nyugalmat, főleg, hogy Artemis is hajlamosnak tűnt a lazításra.
- Az tényleg sosem jó. – Értettem egyet. A vihar előtti csöndnek mindig megvolt a maga böjtje, talán az elmúlt hetek némasága kellőképpen jelezhette volna az elkövetkezendő rosszat, ám miért gondolt volna ő vagy bárki más arra, hogy a békességből egyszercsak hatalmas botrány kerekedik? Az emberek örülnek, hogyha nem kell ügyes-bajos dolgokkal, nehéz helyzetekkel foglalkozniuk és ezért senkinek eszébe sem jutna előre vetíteni az esetleges negatív kimeneteleket. Visszaemlékezve, én is jól éreztem magam, hiszen Artemis nem hordozta a vállán a súlyos esetek maradványait és nem tudtam mást tenni, mint elégedetten konstatálni, hogy könnyebb napokat élt meg a munkában.
Előkészítettem a vacsorához valókat, ittam még egy kortyot a borból és a tésztát feltettem főni. Emiatt pár másodperc erejéig hátat fordítottam a férjemnek, de meghallva az ötletét azonnal a szemébe néztem és a meglepődéstől talán a számat is eltátottam. Alig hittem a fülemnek, azonban az ajkaim mosolyra görbülése jelzésértékű volt. - Csak mi ketten? Senki más? - Kérdeztem rá rögtön. Az idejét sem tudtam, mikor kapcsolódtunk ki kettesben. Tettünk kirándulásokat családi barátokkal, utaztunk a rokonokkal, sőt, üzlettel egybekötött pihenésen is vettünk már részt, de kettesben kevés alkalommal volt lehetőségünk elszökni a világ elől. Felvillanyozódtam a gondolatra és ilyenkor egyidejűleg el is kezdtem gyűlölni magam: semmiért nem hagynám el és cserélném le a férjemet, ahogy megbántani sem akartam, mégis volt egy részem, aki szerettem lenni és akit szívesen ütöttem volna agyon. - Mit terveztél? - Közelebb léptem hozzá és egy ösztönösnek ható mozdulattal átkaroltam a nyakát.

crisis feat. the crabbes

Hirtelen jött ötlete annyira felvillanyozott, hogy nem tudtam más tenni, mint mosolyogni. Artemis közel sem arról volt híres, hogy könnyen lazítana a gyeplőn; hozzá hasonlóan én is szerettem hasznosnak érezni magam, amibe a pihenés, a világ elől elbújás és a beütemezett vagy éppen spontán semmittevés kevésbé fért bele. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a világunk a munka és a családi rend fenntartása körül forgott. Évekig anyaszerepbe süppedve töltöttem a mindennapjaimat, amivel nem volt bajom, hiszen imádtam a fiamat. Élveztem az anyaság minden percét, semmire sem cseréltem volna el és annak is örültem volna, ha nem csupán egyszer kell átélnem a szép és kevésbé jókedvű pillanatokat, de ahogy Lorcan növekedett, bennem is megjelent az igény arra, hogy máshol tegyem hasznossá magam. A munka világába való belépés jó ötletnek tűnt, olyannyira, hogy hagytam, hogy teljesen beszippantson a minisztérium és a kilencedik emelet világa. Szerettem ott lenni, olyannyira, hogy fel sem tűnt, ha többet dolgoztam a kelleténél, tovább maradtam bent vagy nem vettem ki a kötelezően nyakamba aggatott szabadságot. Arra mindig ügyeltem, hogy a férjemtől ne vegyek el túl sok időt, itthon legyek, ha ő is, vacsorát főzzek neki, megbeszéljük a napunkat és a teendőinket; az időnyerők néhanapján ebben tökéletes partnereim voltak. De arra tényleg nagyon régen volt példa, hogy kettesben eltűnjünk a nyilvánosság szeme elől. Talán ezért tapsikoltam majdnem örömömben.
- Túlságosan szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. – Élveztem, ahogy a kezei a derekamra simultak, mosolyom kiszélesedett a gesztuságtól. Lehet valami abban a mondásban, hogy a nehéz időkben ismerszik meg igazán az ember: a kettősünket összekovácsolták a viszontagságok, a vészterhes szituációk véletlenül sem távolítottak el egymástól, sokkal inkább közelebb hoztak. És a mostani igenis olyan időszak lesz, amelyben az esőfelhők nagyon szépen össze fognak gyűlni a fejünk felett… ha másért nem, azért megéri átvészelni, hogy kicsit igazán magaménak érezhessem a férjemet.
- Ismersz, képtelen lennék egy helyben ülni. – Sóhajtottam egyet. Az aktív pihenés híve voltam, fél nap alatt meguntam volna az egy helyben fekvést és a napsugarak táncikálását a hasamon.  – Mit szólnál Bretagne-hoz? – Felcsillantak a szemeim, az ajkaimba harapva kerestem meg a tekintetét. Imádtam Nyugat-Franciaország sziklás, hűvös tengerpartját, ahol csodás volt a kilátás, tökéletesek a borok és finomak az ételek. – És múltkor is egészen jól éreztük magunkat… - Közelebb hajoltam hozzá és a fülébe suttogtam. Évekkel ezelőtt jártunk ott utoljára, pontosabban a nászútunkon. Ijesztő volt, hogy 15 éve házasok voltunk, szinte már nehéz volt visszaemlékezni a kezdeti időkre… de valahogy mégis sikerült.

crisis feat. the crabbes

Ahhoz képest, hogy egész nap inkább hasonlítottam egy felfújt sündisznóhoz, mint a normális énemre, most már egészen jó éreztem magam. Ebben segített, hogy a saját gondolataimról abban a pillanatban eltereltem a figyelmet, ahogy Artemis hazaért és rögtön azzal kezdtem el foglalkozni, hogy feltornázzam egy kicsit az ő kedvét. Ő inkább ki volt téve a támadásoknak, mint én: ha úgy volt kedvem, én egyszerűen elbújtam a kilencedik emeleti irodámban és ki sem tettem a lábamat egész nap, de a férjem a Wizengamot szolgálatában állt és az a munkakör nem arról volt híres, hogy magára zárja az ajtót, aztán szép napot mindenkinek. A legkevésbé sem szerettem volna, ha a kelleténél jobban megviseli az ügy… bár igyekeztem magam visszafogni, természetesen én is zaklatottá váltam, de próbáltam tudatosítani magamban, hogy nem engedhetjük meg a minket kikészíteni akaróknak, hogy észrevegyék rajtunk a kétségbeesésnek akár a szikráját. A holnapi reggelen is emelt fővel fogok végigvonulni a folyosót és egészen biztos voltam benne, hogy Artemis is ezt fogja tenni.
- Nem is tudom, miért álldogálunk még itt. – Jegyeztem meg egy apró sóhajtás kíséretében, ami után azonnal visszakúszott a mosoly az arcomra. Ha bárki megkérdezné, hogy szeretem-e a férjem, teljes őszinteséggel válaszolnék igent. Tiszteltem őt, hálás voltam neki és szerettem is. Hogy ehhez méltóan viselkedem-e vele? Sajnos nem és emiatt többször is elszorult a torkom, de… most egyszerűen nem tudtam és nem is akartam ezzel foglalkozni. Amikor vele, mellette voltam, csak és kizárólag ő és a házasságunk számított.
- Szeretném, ha kicsit több időt töltenénk egymással. – Böktem ki őszintén. A házasságunk elején rengeteget töprengtem azon, mit szabad, mit illik és mit akarok elmondani neki, aztán az évek alatt folyamatosan csiszoltuk egymást és rájöttem, hogyan kell beszélni vele ahhoz, hogy sikeresen kommunikáljam a vágyaimat. Jelenleg nagyon örültem volna annak, ha elszaladhattunk volna közvetlen világunk elől pár nap erejéig. – Olyan régen kapcsolódtunk ki kettesben. Mindkettőnknek jót tenne, ha figyelnénk kicsit a másikra. – Bizsergés járta át minden porcikámat, ahogy finom csókot lehet az arcomra. Incselkedtem vele, ő pedig vette a lapot: egy húron pendültünk. Arcom közel volt az övéhez, mégis felkaptam a poharamat és belekortyoltam a finom borba, csak ezután kaptam el ismét a tekintetét. A bor közel sem volt olyan finom, mint a nászutunkon ivott francia társa, ám remélhetőleg nemsokára lehetőségem lesz a sziklaszirtek bámulása közben azt az italt lötyögtetni a pohárban.
- Hirtelen már nem is vagyok annyira éhes... - Hosszú és nehéz nap lesz a holnapi, a mai pedig megfeküdte a gyomromat, így az evés helyett a lazítás egy másik módját választottam volna, úgyhogy átfontam a karjaimat Artemis nyaka körül és egy puha csókot adtam az ajkaira.