Bonesfire

Kevés híján hanyatt esek, amikor megérkezek a mólóra, azután valahogy sikerül kiegyensúlyoznom magam, és biztos lábbal állok meg a hoppanálás utáni rövid káoszban. Sietős léptekkel haladok végig a halászházhoz, kezeimben a két nagy kosárral, amik tele vannak tömve étellel, ruhával és egyéb olyan dolgokkal, amit Cailin vagy kért, vagy én gondolom, hogy szüksége lehet rájuk. A gringottsi egyenlegem igencsak megcsappant, de szükségünk van ezekre a dolgokra, és amúgy sem terveztem ahhoz a kevés maradékhoz hozzányúlni többé.
Megnyugszom, ahogy belépek az ajtón, és mindent viszonylag a helyén találok. Tudom, ha a halálfalók idetaláltak volna, akkor a védőbűbájok nem állnának, a ház égne, a Sötét Jegy pedig gúnyosan öltögetné viperanyelvét ránk az égről. A nyugalmam azonban nem tart sokáig, amikor rájövök, hogy a lány eltűnt; talán megint kihasználta az alkalmat, hogy elmenjen valahová beszerző körutam alatt.
Ijedten dobok mindent az asztalra, rohanok az emeletre, török a szobájába, kutatok át minden fürdőszobát és mellékhelyiséget, azután gyorsan körülnézek azért, hogy találok-e valamilyen nyomot arra, hová mehetett. Nem értem ezúttal, hogy mi értheti meg ezt a kockázatot: a halálfalók már tudják, hogy él, és most, hogy a miniszter meghalt és a Mungó az enyészeté lett, még Crouch sem tudja majd olyan könnyen felvenni a harcot. Az emberek most biztosan úgy érzik, hogy ők legyőztek minket, hogy elbuktunk, hiszen sem a miniszterünket, sem az egyik legvédettebbnek hitt állami intézményt sem tudtuk megvédeni. Hol lehet akkor biztonságot találni az országban?
Már éppen elhoppanálnék a Zsebpiszok-közbe, a legbiztosabbnak tűnő tippemet követve, amikor az ablakon kinézve meglátom a füstöt a kövekkel körberakott tábortűzből felszállni- az a tűzhely utoljára talán tíz éve égett. Látok egy alakot is, akiben annak ellenére is azonnal felismerem Cailint, hogy az én túlméretezett ruháimat viseli. Nem látom pontosan, hogy mit csinál, de megnyugszom, ahogy lesietek a lépcsőn. Leveszem a melegítő taláromat is, ahogy kilépem a homályosodó őszi délutánba, és elindulok a hátsó kertben álló lány felé.
Ahogy kilépek az ajtón, rájövök, hogy a tábortűznél éppen sütni készül: több csomag is nála van azokból az időt álló mályvacukros zacskókból, amiket a hosszú, végtelen nyári éjszakákon nyársra tűzve sütöttük meg nagyapámmal. Furcsa, hogy Cailin úgy döntött, hogy megcsinálja őket, de nem érzem úgy, hogy ez egy olyan szent dolog lenne, ami nem tartozik rá. A nagyapám sem akarná, hogy azok a nyársak használatlanul maradjanak.
- Meghoztam mindent. Úgy tűnik, hogy a Minisztérium még áll, legalábbis látszólag.- vetek egy futó pillantást a lány fedetlen nyakára, amit most jobban kihangsúlyoz az ing, mint régi ruháiban. Most, hogy tiszta ruhákban van, még ha méretre és nemre nem is megfelelőkben, Cailin Flint hihetetlenül csinosnak tűnik, olyasvalakinek, akiről régen egészen biztosan sokszor álmodtam volna egy forró nyári estén. Könnyen lehet, hogy ma éjjel is róla fogok álmodni.
Előveszem a pálcám, és miközben mellé lépek, egy könnyed intéssel fellobbantom a tüzet, kicsit magasabbra, úgy érzem, hogy biztonságos szélcsendben most így égetni. Rádobok egy újabb hasáb fát is a tűzre, azután leülök az egyik tábori székre, és kedvesen Cailinre mosolygok. Nem tudom, hogy miért lett kedve ehhez, de ezzel jelzem neki, hogy örülök, hogy ma kijöttünk ide.

A leghalványabb elképzelésem sincs, vajon jó-e egyáltalán a műveleti sorrend, de megszállt az ihlet, mondjuk így, olvasgatás közben: Edgar nagyapjának ősrégi kötetei, naplói között az egyik megemlékezik róla, hogy nevetett az unoka a tábortűz mellett, született pillecukor-forgató, és annyi mosolyt, otthont őrzött a két lap, hogy elfacsarodott a szívem, mintha én csak kívülről szemlélném, hogy férfiként visszatért ide, de a társa már nem egy kedves rokon, de egy hozzám hasonló bajforrás, egy fúria, aki feldúlja az utolsó menedékét.
A fúria rendelkezik alapvető túléléshez szükséges ismeretekkel, elhatározása azonban nagyobbnak bizonyul szakértelménél: inkább tűnik egy első próbálkozásnak halotti máglyát emelvén a büszkeségemnek, mint tábortűznek, és visszasírom édesanyám türelmét, amivel kijavíthatna most, ha nem is maga készítette az ételeket az asztalra. Az ilyen kempingezős, vízpartra tervezett programok minden pernyéjükkel kimaradtak a világunkból, ha álmodtunk is róla, hogy a nádasba merülve bújócskázzunk, mindig akadt más, elintézhető és megfontolandó cselekmény, ami szerint eljárni szerencsésebb a szülők terheinek átvételére, legalábbis én ezt mondtam, ha a testvéreim nemtetszésüket fejezték ki. Amikor Edgar itt sütögetett a g-t furcsán kanyarító nagyapjával, én belesni igyekeztem a vágyott felnőttkor ajtaján, apám gyertyájának fénye ezerszer izgalmasabb titkokat ígért, minthogy elégedetlenkedjek, nem szabályos a gyermekkor.
Csak az ingét, övvel többször átkötött nadrágját viselem, inkább tűnök ismét lakásháborítónak, apám talárja a szekrényben lóg, várja a maga idejét, ami hamarosan elérkezik, a nádason túl, a naplementében ringatózik: én leszek az a narancs, ami most a horizonton keresztbe fut, én fogom a tüzet gyújtani, még ha ez itt előttem nem is úgy sikerült, ahogy elterveztem. Összehasonlíthatatlan azonban azzal, aki szakadt szoknyájában a falba simult, tövig rágott körmei megélhetésének aprópénzét szorították markába, most otthonra leltem, vagy valami olyasmire, nem merem akként szólítani, mert ez is a tűz martaléka lesz.. Nem is gondolok Pike arcára, eltorzuló emberségére, zacskó zörög, tanácstalanul bámulom a nyársakat, és teljesen ostobának tűnök minden intelligenciám ellenére. Vagy főleg amiatt.
- Tényleg meg fogom harapni, ha így megijeszt. - közlöm a lábon kihordott infarktust követően, amit a telek gazdája okoz felbukkanásával, miután így beosont a képbe, magától értetődően rám hozva a csengőfrászt. - ...csak gondoltam, hátha örülne ennek. De sosem csináltam még ezelőtt.
Úgy tűnik, kézben tartja a helyzetet, de még ennyi közösen eltöltött menekülés után is nehéz letegezni, mintha valamit kihagynánk, és emögött rejtőzködnénk, a biztonságos mezsgyén, holott lenne mit megfejteni. Elképzelhetetlen, soha hasonlót kitalálni sem tudtam volna, minthogy egy lényegében idegen férfi ruháit viselve várom majd, hogy megérkezzen.. vajon neki van megfogalmazható véleménye erről? Bones.. Edgar félvér, számára ezek a falak csak egy régi, kedves mesekönyv lapjai, de belegondolt valaha, milyen botrány kerekedne belőlünk? Nézem az arcát, nem tűnik olyannak, akivel kislányként riogatható lettem volna, íme a vérfarkas, aki elragad, ha rossz leszek, íme a csábító, a lányok virágait megtipró, a házasság-szédelgő, a vonzó rosszfiú, akit azért egészséges vágyni, megkapni viszont halálos ítélet. Zavartan kibontom a másik csomagot is, elfoglalom a kezem a nyársakkal.
- A Mungó elvesztése sajnálatos, de kedvez Crouch híveinek. Mielőtt azt mondaná, szívtelen vagyok, előrebocsájtom, hogy csak pragmatikus. Ez ellen már nem tehetünk semmit. - kedvetlenül döfölöm a puha cukrokat a hegyes végződésre, aztán megállok. Türelmet, alázatot kell gyakorolnom, ez az ember befogadott a házába, ha úgy is éreztem, semmi szükségem a segítségére, de most oly kölcsönhatás részei vagyunk, amit nem érdemes eltépni még egy ideológiai vita kedvéért sem. Bocsánatkérően megrándul a szám, nehezemre esik meghunyászkodni. - ...megmutatja, hogyan kell.. szakszerűen megpirítani?

- Nem nehéz, de szívesen segítek. És tényleg örülök.- nem voltak túl szépek az elmúlt hónapok, és azt hiszem, hogy tényleg boldoggá tenne engem az, ha csak fesztelenül, mindenféle cél nélkül úgy tennénk kicsit, mintha minden rendben lenne, mintha a világ megint kicsit normális lenne. Többször is közel kerültünk hozzá, hogy meghaljunk, mindketten elvesztettünk valami fontosat, úgyhogy örülök neki, hogy Cailin szeretné kicsit elfelejteni az elmúlt napokat.
Sok emlék feljön, ahogy nézem a tüzet felcsapni. Régen nem ültem tábortűz mellett, és most, hogy helyet foglalok az egyik széken és belebámulok a narancsszínű lángokba, megint kicsit tinédzsernek érzem magam. A barátaim azóta eltávolodtak tőlem, a nagyapám meghalt, de ezt mind elfelejtem most egy kicsit. Ahogyan őt is- a tűzbe nézve nem utálom magam annyira, és nem találok olyan könnyen mentséget rá, hogy miért gyűlölt meg engem azután, hogy megígértük egymásnak, együtt leszünk örökké.
Nem vitatkozom azzal, amit állít: aki nem feledkezett bele a politika gyűlöletébe, nem fordult el a közügyektől, nem beszél arról, hogy végünk van, mind vérért kiált. Crouch azt tehet most, amit akar, olyan törvényt vezet be, amilyet neki jólesik, és ha elfog néhány halálfalót, az emberek állva fogják megtapsolni őt akkor is, ha cserébe elveszi majd tőlük mindenüket. A szabadság, a jogok és a boldogság feláldozható árak egy ember szemében, ha az életéért fizet velük, és joggal érzik úgy most sokan, hogy az életük múlik a győzelmen. Vajon hányan halnak bele csak abba, hogy a Mungó elesett? Elűzöm ezeket a gondolatokat- ma nem akarok ezen gondolkodni, csak elveszem az egyik nyársat és rátűzöm a mályvacukrot. Ma szeretnék egy estére legalább gondtalan lenni.
- Igazából nem nehéz. Csak forgasd gyakran, és ne tartsd túl közel a tűzhöz. A színéből és az illatából lehet látni, hogy milyen állapotban van. Ilyen magasra elég lesz, látod?- a tűz fölé tartom a nyársat, szinte rögtön meg is üti az orrom az illat, a fiatalkorom, a gondtalanság illata. Milyen régen éreztem már! És mennyire más, mennyivel üdítőbb ez most így, felnőtt fejjel, hogy bemutatom valakinek, aki talán már évek óta nem lehetett igazán felhőtlen. Hallottam, hogy a tragédiák sorozata már régen kezdődött a Flint családnál.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felemelem a pálcámat, és némán elsuttogok egy pár varázsigét. Nem csinálok nagyobb lángokat, nem teszek semmi veszélyeset, csak megváltoztatom a tűz táztáncának színeit. Még nagyapám mutatta ezt az egyszerű varázslatot, amivel színt vihetünk a lángokba. Nem irányítom az alakulását, hagyom, hogy méreglilába, csibesárgába, nyárzöldbe, hófehérbe, bíborvörösbe öltözve harcoljanak a színek a lángokban, kék madarak, vörös farkasok, fekete halak űzzék egymást kontrollálatlanul. Rámosolygok Cailinre.

Elégedetlenül morranok egyet, hogyne lenne egyszerű, hogyne segítene, hogy nem mondom ki, minek ismételni a mindenki számára érthetőt, valami fejlődő türelem tehet róla. Sosem viseltem jól, ha az udvarolni próbáló társaság szüleim szalonjában villongott tudásával, főleg, ha az bőven elmaradt az enyém mögött, nem is szereztem túl sok barátot ennek kimondásával - bizonyára elégedettek lennének az életbenmaradók, hogy Cailin Flint kisasszony elnyerte később méltó bűnhődését, nyomait pedig mindig viseli majd, henceghet akárhogy mérhetetlen intelligenciájával. Ha férfi lennék, minden bizonnyal a kor szokásának megfelelően csak fiatalnak tartanának, aki majd kinövi, kora lefaragja az ifjúság hevületét a kijelentéseiről, ez így van jól, és ha be is látom - hogyne látnám, mire az ész, ha vak saját magával szemben - hol hibáztam, keményebb ütést mért rám érte a sors, mint bárki másra tette volna.
A Flint ház melege messze jár, most a tűzbe bámulunk ketten, én meg befogom a számat, elfogadom a segítséget, valahol még örülök is neki, hogy bosszankodhatok régi ostobaságaim miatt, minthogy tovább bolyongjak a sötétben. Bólogatok az utasításokra, de kiderül, semmi különleges, semmi olyasmi, amire különösen figyelni kellene, megint túlgondoltam valamit, amit gyerekek játszanak. Betartom a tűz fölé a nyársat, betűröm a fülem mögé a kontyból kiszabaduló szálakat.
- Nem is tudtam, hogy ért a tűzmágiához. - milyen semmitmondó megállapítás, sok mindent nem tudok még róla, sok olyan dolgot és apróságot, amit amúgy sem nekem szántak. Edgar persze nem tűnik olyannak, aki kijönne a béketűréséből, ha tolakodóak a kérdéseim, inkább sírná el magát ismét, azt pedig el akarom kerülni, úgyhogy némán bámulom a tüzet, amíg találok valami megfelelő folytatást.. pedig minden egyéb helytelenség már eszembe jutott előbb. - ...és milyen érzés? Milyen a farkas?
Ha eddig esetleg aggódtam miatta, hogy olyan témákra ragadtatom magam, amik érzékenyen érinthetik, most majd nem kell, mert ennél rosszabb nem is lehetne - nyelek egyet, aztán letámasztom a nyársat, és felé fordulok.
- Szeretném tudni.. szeretném megismerni önt, amennyire lehetséges, és amennyire nem... - annyira igyekszem megnyugtatni, hogy még a vállát is megfogom, ez a kétségbeesett testkontaktus mostanában ijesztően jellemző rám, talán leszokhatnék róla. - ..nem túl intim. Bár ez talán pont egy rossz kifejezés, mert ön olyan.. házas. Nagyon házas.

Elmosolyodom a kérdésre, szerényen nem válaszolok semmit. Nem illene azt hazudnom, hogy értek a tűzmágiához, amikor alig van néhány varázslat ebben a kategóriában, amit igazán jól ismerek és megpróbálnám könyv nélkül végrehajtani. Nem is érdekelt soha a tűzmágia igazán, az ilyen alapszintű varázslatokon kívül a tűz csak gyilkolni, pusztítani tud, és talán a legrosszabb halálnem a világon halálra égni. A halálfalók vagy a Moody-féle emberek használnak lángokat az ellenségeik ellen, én nem hiszem, hogy szándékosan megpróbálnék megölni bárkit, bármilyen sötét legyen a lelke. Talán még őt sem próbálnám megölni, de persze, édes mindegy, hogy mivel próbálkoznék ellene. Azt a halálfalót sem akartam igazán megölni vagy megsebezni, csak azt akartam, hogy szálljon le Cailinről. Lehet, hogy megölt volna, ha a lány nem szedi le rólam még azelőtt, hogy magához tér.
Elhúzom a szám, majdnem felállok, amikor megérinti a vállam. Fáj ez a kérdés, félek a választól, félek megint gyengének mutatkozni. Nem akarom feltárni ezt az egészet, azt, amikor a leggyengébb vagyok, amikor átváltozok valamivé, ami kevesebb, mint egy ember. Rettegek azoktól a pillanatoktól, gyűlölöm az érzést a naplementétől egészen odáig, hogy felébredek, és nem tudom, hogy mi történt az éjszaka. Ha tehetném, elindulnék, és futnék a világban mindig egy olyan helyre, ahol nem telt el éppen a Hold. Persze, ezt az anyagi körülményeim nem engedik, és kétlem, hogy egy ilyen ősi átok elől sokáig lehet futni.
Felsóhajtok, megérintem a kezét. Kitapintom az ujjait, kicsit meglepetten jövök rá, hogy nincs köröm az egyik végén, és ahogy lenézek, lassan fogom csak fel, hogy Cailin valamikor a múltban elvesztette az egyik ujja egy részét. Régi sebnek tűnik, elég régi hozzá, hogy ne gondoljam, hogy köze van a ház ostromához- talán mindannyiunknak megvannak a maga sebhelyei. Nézem a kezét, ahogy a színes lángok fénye táncol rajta. Talán itt az ideje, hogy befejezzem a futást. Már nincs hová, nincs értelme, ideje szembefordulnom a szörnnyel. Furcsa belegondolni, hogy nem is láttam még, nem is tudom, mitől félek igazán. Beszélni kezdek, amikor talán már azt hiszi, hogy nem fogom megtenni. Talán azért gondolhatja, mert felhozta a házasságom csontvázát, de nem sért meg vele. Már halott, még ha mindketten élünk is.
- Amikor a vérfarkas, aki megharapott, átváltozott, az arca alapján azt gondoltam, hogy a fájdalom a legrosszabb. A fiatal lány egy két méternél is magasabb, szőrös, két lábon járó farkassá változott, karmok nőttek a körmei helyére, agyarak a fogaiból, az összes csontja recsegett, ahogy átalakult. Jobban fáj, mint hittem, de nem az a legrosszabb rész.- kihúzom a nyársat a tűzből, és csendben nézem a mályvacukrot. Nem égett meg, bár kicsit jobban megpirult, de nem kívánom már igazán. Eszembe jut minden, ami átváltozáskor belém hasít.
- Amikor elkezdesz átváltozni, azt hiszed, hogy az akaraterőddel visszatarthatod. Sokkal jobban fáj és tovább tart, ha ellenállsz, de az elején azt hiszed, hogy az akaratod lesz az erősebb. Az elméd győzni fog a farkas felett, legyőzöd a fájdalmat, és visszakényszeríted a mélybe, ahol majd éhen fog veszni. De azután rájössz, hogy mennyivel erősebb, mint az akaratod, csak játszik veled, erőből bármikor a sötétbe taszíthatna, de nem teszi. Az átok csak adagol dolgokat: fájdalmat, éhséget, erős szagokat, haragot, kimerültséget, szépen, cseppjével. Minden másodperccel nehezebb és nehezebb, sokkal nehezebb annál, hogy a leghalványabb esélyed legyen ellenállni néhány percnél tovább. Azután egy ponton túl nincs tovább, muszáj engedned, átváltozol. Elmúlik a fájdalom, de marad az éhség, a harag, a félelem, hogy mit fogsz tenni. A megbánás, hogy feladtad, gyenge vagy. Azután egyetlen másodperc alatt sötétbe buksz, legfeljebb álomszerű képek jelennek meg arról, hogy mit teszel így, nem te irányítasz. Csak egy állat vagy. Aztán felébredsz valahol, és fogalmad sincs, hogy megettél, széttéptél-e valakit vagy valamit, még akkor is ott van ez az érzés, ha tudod, hogy nem tudtál kitörni egy lezárt pincéből. És undorítónak, kicsinek érzed magad.
Néhány percig csendben bámulok a tűzbe, hagyom, hogy feldolgozza, én pedig elveszek a lángokban, amiken túl szinte látom az arcomba vágó gallyakat, érzem az éhséget, a haragot, az érzést, hogy szét akarok tépni valamit. Egyértelmű az is, hogy nem érem be akármilyen prédával: csak emberhússal érem be. Még ha tudtam is, hogy nem lehet ott ember, éreztem, hogy a fenevad keresi az áldozatát. Lehunyom a szemem.
- Mi történt a kezével?

A történetét hallva nem az jut eszembe, mennyire sajnálom, mennyire nem érdemelte ezt az élettől - hiszen sosem volt és lesz rendem megítélni a jogon kívül valaki cselekedeteit, az pedig nem is érti a kifejezést, megérdemelni, idegen fogalom, nem értelmezhető - még az sem jut eszembe, hogy ezt valószínűleg nem gyógyítja meg az idő, elfedni megpróbálja majd, jobb nem lehet, rosszabb mindig igen..
Arra gondolok, milyen törékenyek vagyunk. Ő és én, és még mindenki más, a pszichénk üvegpohár ingatag pallón, alattunk mélység, hihetetlen, hogy nem zuhanunk alá már ettől a felismeréstől, sóhajtok egyet, de mintha nem is én tenném, megint leválik rólam az összeszedettség, hallom Cailin sóhaját, és Nina vagyok, pontosabban az, aki egyfelől biztonságosabbnak látta halottnak maradni, másrészt nem tudta megérteni, elpusztították az énjét, kiírták a történelemből, ez pedig annak, aki addig saját intelligenciájának, a logika törvényeinek bűvkörében élt, felfoghatatlan.
Visszahúzom a kezem, az ölembe gyűröm, de nem tudok megszólalni mindezek után, nincs mit mondani rá, nincs felismerés, empatikus együttsírás pedig főképp nincs, értelmetlen vekengésnek tűnik minden, amit igyekszünk tenni, mint valami nevetséges kis előjáték egy igazi színpadi epifánia előtt, mintha kórus lennénk az ária előtt. Egyszerre érzem, hogy meg akarom ütni teljes erőmből, elszaladni, még maga Jung sem lenne elég ahhoz, hogy újra embert faragjon belőlünk - főleg mert tartok tőle, az én reakcióm a kevésbé érthető, szégyellem is, hogy ilyen emberszerű jeleket produkálok. Vajon ilyen az arckifejezésem, mikor jelzem, értettem, ami elhangzott? Abban sem vagyok biztos, nem robbanok most majd apró darabokra a felismerésektől.
- ...de miért bünteted magad valamiért, amiről soha, egyetlen kurva percig sem tehetsz? - kérdezi Nina a hangomon, Cailint takargatja be az érzés, szétszakad a fejem, csak úgy megfogom Edgar kézfejét, elnézek a feje felett, szétárad valami mosoly az arcomon, mindig sejtettem, hogy egyszer meg fogok őrülni valamilyen formában, egész kellemes, vagy csak tart a folyamat, feldolgozom, túlélek. Túlélem ezt is, ha az egész világ megsemmisül mindjárt. - Miért haragszunk azért, amiről nincs tudomásunk, amit sejteni vélünk, amit el sem követtünk talán, ami felett nincs befolyásunk, amit nem a döntéseink alapján tesz valami, amit a testünkből alkot egy átok, az elménket sem veszi igénybe, mintha a gyermekünk bűneiért lakolnánk, Edgar, még az embertelen jog sem ítélkezne feletted, istenek, biblia, mitológia és az egész emberség úgy, ahogy van, nem ítélhet el, különben megszűnik létezni, megszűnik létezni, megszűnik létezni, mint Cailin Victoire Flint.
Nagy nehezen, de összeszedem magam, megint érezhető a lassan lehűlő levegő súlya, a szél sziszegése a nádasban, elveszem a nyársat, megpirult a vacsoránk. Bizonyára depressziós vagyok, és kezeletlen, várom a túlélők bűntudatát, csak azért késhet, mert itt van még Edgar. Most jövök rá, kérdezett valamit a kezemről, nyilván a hiányzó percemről, pedig sok egyéb perc hiányzik belőlem, csak ez látható is.
- Emlékszel arra a valamire, amit a halálfalóhoz vágtam? Időnyerő. - bekapom a cukrot, és szinte rágás nélkül lenyelem, pedig forró, pedig nehezemre esik, de könnyebb együttvéve, mint megszólalni megint ezek után. - Benne volt a kezemben, mielőtt.. egy törött időnyerő volt a kezemben. Ha egyszerű akarok lenni, az ujjam perce a létezés egy másik síkján van. Nem vagyok tévedhetetlen.. de ha nem hiszem el magamnak, én is megszűnök létezni, bármi is maradt belőlem, Edgar.

Még be sem fejezem, már tudom, hogy sokat mondtam. Látom rajta, ha nem is azt a nyílt undort, amit Hestia vetett rám, miután megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, azért látom, hogy Cailin sem lát már teljesen ugyanúgy. Nehéz persze megismerni egy betegség, egy átok minden undorító részletét, és utána úgy tenni, mintha még mindig csak az embert látnád abban, akivel beszélgetni próbáltál.
Éppen ezért nem igazán számítok a folytatásra. Kissé meglepetten kapom el a tekintetem a tűzből, hogy minden figyelmem neki adjam. Nem kezd el sajnálkozni, ahogy vártam, de nem azért, mert nincs nyílt undor a vékony fátyol mögé rejtett helyett, hanem mert talán nincs is igazán undor ott, ahol az lenni szokott. Cailin Flint talán valóban nem úgy lát, ahogy mások, és bár nem tudom, mi az oka ennek, hálás vagyok neki. Nem sértődök meg azért sem, mert emberként úgy lát, ahogy, és ennek kéretlenül nyers, tőle idegennek tűnő hanglejtéssel hangot is ad.
Már a harapás előtt is hajlamos voltam mély letargiába, önutálatba, áldozatszerepbe süllyedni. Valahogy tényleg mindig könnyebb volt eljátszani a hőst, mindenért felelősséget vállalni, beleértve a rajtam kívül álló dolgokat is, bűntudatot érezni talán már azért is, hogy létezem. Azután már undorító és szörnyű, veszélyes, átkozott is voltam, és ezzel még könnyebb lett a dolog. Furcsamód most, hogy ránézek a lányra, nem utálom magam annyira. Nem is érzek igazán bánatot; inkább olyan ez, mintha valamiféle ünnepélyes tűz lángjai lobognának, az világítana, az égne benne. Tudom, hogy ahogy ránézek, láthatja, milyen sokat jelent nekem ez.
- Köszönöm. Talán tényleg nem érdemlem meg azt, hogy úgy lássam magam, hogy mások úgy lássanak, ahogy a vérfarkasokat látni szokták az emberek. Talán tényleg nem tehetek erről az egészről, de tudja, felelősnek érzem magam azért, ahogy történt. Megpróbáltam megmenteni egy fiatal boszorkányt, aki ebben a kórban szenvedett, beleőrült és pálcát ragadott a családja ellen, a társaim pedig hiába akarták megölni, én beszélni akartam vele. Nem sikerült meggyőznöm róla, hogy adja fel magát, mielőtt feljött a Hold- nem értettem meg, hogy min megy keresztül. Ő megharapott, a többi auror pedig darabokra tépte őt. Ha ma beszélhetnék vele, talán megmenthetném.- tudom, milyen ostoba ez a gondolatmenet, milyen hatalmas nyakleves járna érte bármelyik aurornak vagy akár legtöbb embernek. Nem vagyunk felelősek érte, hogy egy pillanatban rosszabb döntéseket hoztunk, mint hetek felkészülése alatt tettük volna. Most azonban, hogy elmondom, és elszorul a torkom is, tudom, hogy jobban zavar, mint kellene. A legrosszabb, hogy a lány teljes nevére sem emlékszem, és nem vagyok hajlandó visszakeresni az újságokból.
Érdeklődve hallgatom, amit Cailin mond. Bár futólag talán említette, és magam is sejtettem, mivel támadt renegát kollégámra, de meglep, hogy az az időnyerő nem egyszerűen az apja valamilyen ereklyéje volt, hanem, úgy tűnik, saját tulajdon. Túl fiatalnak tűnik hozzá, hogy ilyen bonyolult, szinte megérthetetlenül nehéz mágiával dolgozzon, még ha nem is kérdés, mennyire intelligens és érett, a legtöbb felnőttet is bőven lekörözve mindkét kategóriában.
- Nem vagyok járatok a mágiának ezen a területén, de úgy tudom, hogy ez nagyon veszélyes, exkluzív, pontos megfigyelések alatt álló projekt csak hivatalos célokra. Te hogyan jutottál hozzá?- inkább csodálattal, tisztelettel kérdem, mint számon kérő hangon, és őszinte érdeklődéssel hallgatom a válaszát. Tényleg furcsa, hogy ennyi idő alatt ennyi mindent elért- tényleg bűn lenne, ha néhány fanatikus miatt nem kutathatna többé. Ahogy korábban mondtam neki, én is hiszek benne.

- ...az egész nem fekete és fehér. - préselem ki magamból, de olyan indokolatlannak hat, odavetettnek, mintha egy irodában ülnénk, nyomtatványokat töltetnénk ki, aztán a szokásos kávé és tea után mennénk dolgunkra, személytelenül, de idézőjeles igazság mögött. Edgar világképének szerves része, a jóság úgy általában, Dumbledore és a kereszteslovagok modern változata megdönthetetlen - ahogy az enyémben az, aminek tanultam, a kettő csak akkor fér meg egymás mellett, ha utóbbi eszközének tekintheti az előbbit, míg az nagyvonalúan megbocsájtja a rendszernek emberközelietlenségét: mert az, nem demokratikus vagy morálisan egyértelmű soha a sok törvényünk. Szívesen vitába bonyolódnék vele ennek részleteiről, de Edgart ez valószínűleg sosem érdekelte, azért pedig biztosan nem fogja, mert tőlem hallja. - Nem hiszem. Csak azt lehet, aki akarja, hogy megmentsék, és az a bizonyos személy mentse meg azon a bizonyos módon. Mint én önt.. téged.
Vagy fordítva, tulajdonképpen ráhagyhatom, akár tekinthetjük így is. Edgar szerencsétlensége és elesettsége ugyanúgy kirántott a saját nyomoromból, célt mutatott a messze távolban, ha nem is oly direkt módon, mint amihez hozzászoktam. Ha egy hagyományos történet szereplői lennénk, nem is látnék a hálától, esetleg óhatatlanul a lábai elé omlanék, hogy aztán ellovagoljunk a naplementébe megannyi szenvedést követően.. és egy egészen rövid másodpercig megfordul a fejemben, hogy nem is lenne az olyan rossz. De természetesen Cailin Flint nem tenne valamit, ami ennyire nem Cailin Flint.
- Elloptam még évekkel ezelőtt. - állapítom meg, mert inkább annak tűnik, mint beismerésnek. Nem mintha még aurori minőségében megbüntethetne érte, vagy úgy általában lenne súlya, miután egy halott halálfaló arcába ékelve végezte.. akaratlanul megfogom a karom azon részét, ahol bennem volt, megborzongok a gondolatra, hogy valami fizikailag, azon a másik síkon is összeköt a szüleim gyilkosával. Nincs rá precedens, elképzelni sem tudom, milyen hatással lennénk egymásra, ha ismét találkoznánk - elképzelhető, hogy semmilyennel, de a mágia olykor rosszabbik arcát fordítja a kérdező felé. - Nem a Minisztériumból, a Zsebpiszokból. Később arra akartam használni, hogy visszahozzam a nővérem.. de törött volt. Az egyik gyógyító bontotta ki a karomból. Az apám.. nem tudott róla, nem hiszem, hogy észrevette, utolsó hónapjaink azzal teltek, hogy miután egyértelművé tették, a bátyám mindenben prioritást élvez viselkedése ellenére, és szóba sem kerülhet, hogy valamilyen módon engem tekintsenek utódjuknak, elkerüljük egymást a házon belül. De ez a baleset még azelőtt történt kicsivel, és így nem derült ki. És most mi lesz, kikapok?
Megmosolyogtat az utolsó szó, újabb cukrot tűzök a nyárs végére, és a tűz fölé tartom. Edgar élete, ítéletei olyanok, mint amilyen ő, sem több, sem kevesebb, nem rejtőzik titkos magyarázat a háttérben, nincsenek politikai játszmák, ő csak az, aminek látom, nem változik, felteszem, jó ideje. Ilyen lehetett akkor is, mikor gyerekként a nagypapájával üldögélt itt, érthető, ha az ő világának törvényei sokkal inkább alapulnak az érzelmein és szimpátiáján, azon, mit tart úgy általánosságban jónak: teljesen reális lenne a büntetés, mint egyszerű válasz egy egyszerű bűntényre.
- ...csak előbb várjon, tisztességtelen lenne, ha nem engedné meg, hogy ismét betűrjem a pólóját magamon. Pillecukor van nálam továbbá, és nem félek használni.

Belegondolok abba, amit mond nekem a lányról, de nem vagyok teljesen meggyőzve. Mindenki akarja, hogy meggyőzzék, hogy megmentsék őt önnön démonaitól, még az is, aki ennek ellenkezőjét akarja elhitetni a világgal. Az a lány is szerette volna, hogy megértsék, szeressék őt, ne üres frázisokkal, őszinteséggel köszöntsék. Bármennyire jó szándékú voltam, bármennyire segíteni próbáltam, nem voltam mindig túl jó empátia terén: mindig elfelejtettem, hogy ha lemegy a Nap, mások visszatérnek a még jobban felborult életükbe, míg én egy meleg, puha ágyba fekhetek be valaki mellé, aki szeret. Akiről azt hitted, hogy szeret.
- Talán igazad van. Lehet, hogy nem én voltam az, aki kudarcot vallott, hanem valaki jóval korábban.- milyen érzés lehet, ha gyerekként, a szüleid, a családod, a barátaid dobnak félre úgy, ahogy őt dobták félre? Milyen lehet, ha ilyen fiatalon, magányosan, sebezhetően jössz rá, hogy nincs már senki másod? Természetes, hogy valaki ezután nem hisz egy auror szavában, miután a saját családja ellökte.
Egy bólintással nyugtázom a lopás tényét. Nem ítéltem volna el évekkel ezelőtt sem érte, sok kollégámmal ellentétben egyszerűen megbeszéltem volna a tolvajjal, hogy miért rossz, amit csináltak, hogyan tudnak jobbá lenni, azután visszaadattam volna az ellopott tárgyat. Most már nem vagyok auror, és amúgy sem hiszem, hogy jó kezekben volt az időnyerő, mielőtt Cailin rátette a kezét. Cailin, akivel észre sem vettem, hogy megint tegeződünk.
Lassan megcsóválom a fejem, kissé erőtlenül el is mosolyodok, ahogy a következményekről kérdez. Nem akarom megbüntetni őt valamiért, ami ennyire természetesen emberi, és amiért bőven eleget kellett végül szenvednie. Nem tudom elképzelni, hogy az egész procedúra fájdalommentesen zajlott le.
Ránézek, ezúttal úgy egyben, igazán végignézve rajta. Látom a kislányt, aki segíteni akart a nővérén. A lányt, aki politikus akart lenni, és aki még most is hisz benne, hogy felelős, megfontolt konzervatív politikus lehet, hiába törték össze az életét szörnyek minden igyekezetükkel. Látom a nőt is, még ha kellemetlen is ezt elismerni: a domborulatokat, hajlatokat, az illatot nem úgy nézem, mint egy ártatlan, csupán megmentésre váró angyalát. De azért látom benne az angyalt is. Komorabban, de nem letargikusan szólalok meg.
- Sajnálom, ami a nővéreddel történt, és sajnálom, hogy az édesapád nem ismerte el a tehetséged. Nem ismertem a bátyádat, de bármilyen ember, biztos vagyok benne, hogy versenyre kelnél vele bármiben.- hiába lettem sokkal kevesebb, szinte kísértet-szerű azzal, hogy vérfarkasként árnnyá váltam, több is lettem. Sokkal jobban látok így, korábban soha nem lett volna esélyem igazán érzékelni, hogy mások milyen elnyomást kényszerülnek elszenvedni, ezért hiába voltam liberális, továbbra is kivételezett helyzetben maradhattam. El sem tudom képzelni, hogy többletjogok járhattak volna nekem csak azért a húgommal szemben, mert előbb születtem, és fiú voltam. Ha számítana nekünk valamit a dinasztikus öröklés, biztosan nem én örökölnék.
Nézem a kislányt, a lányt, a nőt, az angyalt, akivel most úgy érzem, hogy igazán együtt érzek. Más most. Nem akarom megmenteni, mert nem szorul rá még több segítségre. Nem akarom, hogy megmentsen, sajnáljon, ahogyan talán mindig vágytam rá. Csak azt akarom, hogy üljön mellém, hogy élvezze a társaságom. Kiemelem a nyársat a tűzből, és megnézem a pillecukrokat. Szépek lettek. Elmosolyodok, ahogy felállok és a szemébe nézek.
- Csak vigyázzon, mert nálam is van pillecukor. A pólóm pedig jó így magán.

Pszichológiai érzékem többször visszaigazolta már önnön csekélységét, mi sem bizonyítja jobban, minthogy azonnal a gyónás lehetőségének tekintem Edgar önvallomását, és miután az imént olyan látványos repedés futott végig az ép eszemen, nem is kockáztatom, hogy szikét ragadva boncolgassam az eredetét. Olyanok vagyunk, mint két iskola diákjai, az ész és a szív fog kezet személyünkben, hagyományok és liberalizmus, remény arra, hogy létezik és létezni is fog valamiféle párbeszéd, amelyet nem átkok világítanak be.. ezen túl Edgar még rengeteg minden mást is jelent, de talán nem is sejti, milyen szilárd alapköve egy valóban szebb jövőnek. Őseim képzelete mélységesen elzárkózott volna csak a sejtéstől, hogy leüljön az övéi, majd övé mellé, Anakné pedig kuncog a markába, arcát a tűz festi emberszínre.
- Nagyon szeretnéd, ha végre valaki elismerné, hogy kudarcot vallottál, ugye? Biztos vagyok benne, hogy rájöttél már, nem vagyok oly tapintatos, mint sokan: ha azt gondolnám, a jóhiszeműségeden kívül vétettél, szóvá tenném. Nem vallottál kudarcot. - teljes bizonyossággal meg vagyok győződve róla, hogy már mikor odalépett, késő volt. Edgar saját világában ez működhet, beszélik a nyelvét, egyetemes egymás tisztelete és a megértésre törekvés vágya, de a tapasztalat mást mutat. Ettől függetlenül várhatóan a lány sem direkt bűnös, de nem fogom fel, mi késztet felnőtt, értelmes embereket, hogy így stigmatizáljanak másokat csupán egy betegség mentén. Ha oly fokú megértést tanúsítunk állandóan mugliszületésű polgáraink részére, a vérfarkasok sem lehetnének kivétel.. főleg mert ők köztünk szocializálódtak, a mi kultúránk gyermekei.
Hátradőlök ültömben, látom szinte anyámat, amint ugyanezzel a mozdulattal pillant át a szalonon, el a fejem felett, arra gondolhat arckifejezése alapján, annyi megértés szorult belém, ami épp csak éltben tarthat, és vajon hol lépett rosszul, hogy így alakult. Szeretném megnyugtatni, felelőssége terhét leemelni a válláról, de az emberi lélek fonákjának nem vagyok idegen, hagyom kétségei között őrlődni.. és elfutja a könny a szemem.
- Efelől sosem voltak kétségeim, mindig jobb voltam nála, legalábbis azokban a versenyszámokban, amelyek az utódlásban érdekesek. Tudod, őt magát sosem érdekelte a családunk neve, nem akart versenyt futni velem, ennek ellenére mindig legyőzött. Hogy... gyűlöltem, mikor sápadt arccal csak tudomásul vette, hogy megint neki jutott a megbecsülés, ő a férfi, a leendő családfő. Meg tudtam.. meg is átkoztam. Felgyújtottam a takarót, amikor alatta feküdt. - és nem múlnak el a könnyeim, pedig nem éreztem semmi mást az emésztő haragon és tehetetlenségen kívül, bármit is állítottam szüleinknek, nem bántam meg, hogy fájdalmat okozhatok Marius szenvedései mellé ajándékként, nem bántam a tönkretett ajtaját, hogy belegázoltam akarattal a lelkébe, és oly könnyedén loptam el a szerelme személyazonosságát, hogy azzal örökre feladtam minden lehetőségét az enyhülésnek. Mariust természetesen lefoglalja saját maga, az ásító száj, aminek az alján nem depresszió, félelem, akármi lapul, hanem az ősi semmi, a nemlét állapota, és remélem, még most is remélem, egyszer elnyeli majd. - ...ő nem halt meg, mint a többiek. Egyszer sem reagált rá, mikor a szüleink hívták, keresték, gondolom édesanyám könyörgött is neki.. Mariusnak kellett volna meghalnia. Annyira akarta, talán ezt akarta egyedül igazán, és ez sem sikerült.
...de most Edgar mellett ülök, az ő mosolya tölti be a látóterem, ahogy nevet a hangja, dobog a szíve, nincs helye a külvilágnak mellette. Edgar világa oly egyszerű, oly puha, hogy megállok, betekintek.. egy estére, legyen egy estére az én világom is.
- Ha nem akarnám még mindig az egész világot, megelégednék veled, Edgar. De most egy olyan világot akarok, ahol szabad lehetsz.. és kicsit mind olyanok vagyunk, mint te. - megszemlélem a cukrok ideális állapotát, de most nem követem el a hibát, hogy a számba gyömöszölöm forrón. Feltámadni látszik a szél, a pernye kavarog körülöttünk, békák kezdenek brekegni, jelezni valami közeledtét. Tényleg.. beborult. Felállok én is, kezd hűvös lenni, átölelem magam. - ...ha úgy találkozunk, csak az iskolában, és én nem az vagyok, aki.. mit csinálnánk most? Mutasd meg, mi történt volna, kérlek.

Talán már az idejét sem tudom megmondani, hogy mikor éreztem magam utoljára önfeledten boldognak, vagy legalább nyugodtan. Talán úgy a legkönnyebb megérteni, ha a boldogságot és a nyugalmat annak vesszük, hogy nem kell figyelnünk annyira a külvilágra, nem kell eljátszani egy szerepet. Furcsa, hogy Cailinnel így érzem. Nem jut eszembe, hogy játszok valakit, aki nem vagyok, miközben beszélünk egymáshoz, nem vagyok bukott auror, szörnyeteg, kárhozott, szerencsétlen, söpredék csak Edgar Bones, címek nélkül.
- Köszönöm.- hallottam már ezeket a szavakat, de a vigasz többnyire hazug volt, nem volt mögötte szándék, csak egy üres társadalmi gesztus volt mindenki szájából. Cailin Flintnek elhiszem, hogy tényleg úgy látja, nem az én hibám, ami aznap este történt, nem szárad a lány vére a fejemen, és nem lettem kevesebb azért, mert egy ősi átok életem hátralevő részében nyomást fog gyakorolni rám.
Érdeklődve, bár belül talán kissé távolságtartó tanácstalansággal hallgatom a lány szavait, amikkel a bátyjáról beszél. Ismerem az aranyvérűek néhány szokását, tudom, hogy sok családban az elsőszülött fiú pozíciója szent, ha nem tesz valami megbocsájthatatlant a család vagy a család értékei ellen. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet ez, milyen lehet látni, hogy az erőfeszítéseid ellenére mások érnek el eredményeket.
Emlékszem, volt egy gazdag szülőktől származó társam az auror képzésen, aki brutális hátszelet tudott a háta mögött a családjának köszönhetően. Mindig mindenből a legjobbat kapta, nem kényszerült elszenvedni azokat a hátrányokat, amik az anyagi háttér nélkül aurornak tanulókat sújtotta, és még ha nem is nyomták át mindenen nyíltan, az oktatóink egy része valahogy elnézőbb, türelmesebb volt vele szemben. A státusza ellenére kibukott végül, mert képtelen volt megtartani a minimális nyugalmat is veszélyhelyzetben, de akkor is emlékszem, zavart kivételezett helyzete. Talán ő a legjobb médium hozzá, hogy megértsem Cailint, aki a képességei ellenére nem előzte meg a bátyját.
- Nem helyes, hogy nem és kor alapján dől el, kire milyen szerepet osztottak. Mindenkinek ugyanazokkal az esélyekkel kéne indulni. Az alapján, ahogy bemutattad, a bátyád alkalmatlan volt arra, amit elvártak tőle.- félek, hogy a szavak, amik inkább kibuknak, mint megfogalmazódnak, talán feldühítik a lányt, mivel ellentmondanak annak, amiben hisz, de nem kérek bocsánatot, csak nézegetem az elkészült pillecukrot. Még ha fontosak is számára a hagyományok, amivel nincsen semmi baj, biztosan belátja, hogy némelyiket a középkorban hozták, hogy megoldják a középkorban felmerült problémákat. Ma már aligha hihető, hogy egy gazdag varázsló gyermekei háborút indítanak, ha úgy érzik, nem kapták meg az őket megillető örökséget.
Mosolyogva belenézek a lángokba. Ma én is úgy érzem, hogy itt tudnék maradni a táncoló lángok és a vihar határán örökre Cailin Flinttel, hogy nem akarok többet. Csak itt maradnánk, távol a háborútól, a politikától, a kötelességektől, ígéretektől, veszteségektől. Nem tehetjük, de ma este hihetőnek tűnik, hogy elmenekülhetünk, legalább mára, ha nem is sikerül ennél messzebb szaladnunk.
- Azt hiszem, eleinte kinevettél volna. Borzalmas hajam volt, kicsit dadogtam, és mindenkihez odamentem beszélgetni, függetlenül attól, hogy mennyire voltak népszerűtlenek.- intek a pálcámmal, hagyom, hogy a lángokból, az emlékeimből összeálljon egy torz, de felismerhető Roxfort képe. Nem tudok szépen alkotni így, nem vagyok tűzmágus, csak néhány képet tudok kivetíteni: egy tanórát, az ebédlőt, egy pikniket, egy táncot. Egy párt, ahogy fogják egymás kezét. Kicsit engem is megijeszt, hogy mennyire elragadtattam magam, mennyire sokat mutattam, még olyan dolgokat is, amiket nem realizáltam magam sem. Kissé sebezhetően nézek oldalra a lányra. Hiszem, most örökre itt tudnék maradni a táncoló lángok és a vihar határán Cailin Flinttel.

Edgar nyilván nem fogja soha osztani nézeteinket, és van ugyan valami humoros abban a lehetőségben, hogy ha egyszer találkoztak volna ebbéli minőségükben is apámmal, egyetlen névelő nem lett volna párbeszédükben, amiben azonos véleményen vannak, főleg engem illetően, de rémisztő is, mennyire ellétezhet két ember egymás mellett lényegében, hiszen ha nem tör ki a háború, mellette állok a tárgyalások előtt, látom a nevét, ő az enyémet - és nem mondott volna semmit személye, nem törik meg a kép semelyikünk számára. Nem fogalmazza meg meglátásait Mariusról, akit vélhetően minden népcsoport minden hierarchiája kivetné magából, másképp nem lel oly gyorsan otthonra a lényegében szellemi hajléktalanságban többedmagával.
Most megteheti, és én nem mondok ellent neki, félek tőle, mi történik, ha hangosan sem, akkor olyan kifejezésekkel írnám le a hitvány létezését, amit azért nem érdemel, de ami megtestesíti bennem egész családunk bukását - mi irónia az, hogy rá haragszom, nem apánkra, aki végül valószínűleg meglökte robogó szekerünk a lejtő előtti utolsó másodpercben. Ő hitt valamiben, amivel kapcsolatban nem csak csalatkozott, de világa romjai között kellett tovább kormányoznia, holott tudta jól, mi következhet még... Marius odavetett minket, és azt sem becsülte, amit ezen nyert.
- Ismerte Agathát.. a nővéremet. A nővérem balszerencséje egy sárv.. mugliszületésű fiú volt, Marius tudta, mi történt utána, és hogy nem csak elvesztettük őt, de célkeresztbe is kerültünk. Aztán egyszerűen beköltöztette a szeretőjét családostul a házunk pincéjébe, MINDAZOK UTÁN, ami történt! - még senkinek nem meséltem róla, most is csak azért, mert már súlytalanná vált a szégyen, amit éreztem, mikor először jöttem rá, mit követett el. Anyánk, a mindig türelmes, megértésre szólított, az ő szemében ha bűn is volt a fia cselekedete, azért a fia maradt, anyánk nem is gyűlölt soha senkit. Én bűnnek az ő szeretetét láttam, Mariusét, és csak az akadályozott meg benne, hogy jelenetet rendezzek, hogy apám is jelen volt, az ő vállai rogytak meg mindörökre a súly alatt, neki akartam enyhíteni a nehézségein azzal, hogy elhallgatok. Úgy buknak elő belőlem a bűnök, amelyeket mégis elkövettünk egymás ellen a szeretet nevében, mintha a varázstalanok hite szerint gyónnék Edgarnak.. annak az embernek, aki talán, ha ott van, még fékként szolgált volna az egyszerűségével. - Aztán megölték a lányt, betörtek a házba, és Marius... Marius a szobájában töltötte a napjait, ránk hagyta, mossuk tisztára a nevet, őrizzük meg a látszatot, ahogy tudjuk vagy akarjuk. Megint elárult minket, és a húgom, a szüleink úgy haltak meg, hogy.. hogy nem is látták viszont többet.
Kicsit könnyebb most, pedig Marius nem igazi ellenség, ellene győzni nem dicsőséges, csak a múltban való fetrengés, ahogy ő teszi valahol távol a démonai között. Engedelmes is lehetnék, el is felejthetném valami egyszerű engesztelődéssel, végül is életben maradt, hogy az emlékei lassan emésztgessék a lelkét, de nem jellemző rám: ha anyám élne, ezen borzadhatna el igazán. Még mindig gyűlölöm, még mindig kívánom, hogy bűnhődjön tovább..

A hajamba túrok, és inkább Edgarra koncentrálok ismét, arra, amit képzel, amit kértem tőle - pedig nem kétlem, nem kedvelt volna egy cseppet sem, nem súgtam volna a vélhetően billegő vizsgáin, kinevettem volna jóhiszeműségét, ártatlan kedvességét valami ismeretlen intrikának látva fordultam volna el, és mi mindennel szegényebb lettem volna.
- De miért mentél oda mindenkihez? Aki mindenkivel jóban van, nincs igazán jóban senkivel. - megpróbálom kivenni az összes apróságot a képeiből, mielőtt eltűnnének. Kedves, hogy azt gondolja, mégis barátok lehettünk volna annak ellenére, hogy már azt sem értettem volna, mit akar tőlem a házifeladatnak feladott kötetek címénél, amiket pedig úgysem árulok el, nem lehetett velem előrébb jutni, csak ha tiszteltem a másikat, de akkor minek kérdezett volna ilyen egyértelműt? Persze mit ér az ember kiváló érdemjegyeivel, nem érdekli az végül a kutyát sem. Már majdnem nevetek ezen, Edgar víziója mennyivel hívogatóbb a realitásnál. - És látom, hetedikben még körtáncot is jártunk volna a parton. Egy kedves fiúnak biztosan sok lányrajongója volt, nem hiszem, hogy mellettük elfértem volna, Mr. Bones. Nekem csak egy barátnőm volt, hamarabb elhalászott volna bármilyen gyerekkori barátságból, minthogy észrevedd. Én meg ugyanúgy szűz... khm, szóval barátok lettünk volna. Tudod, sokkal kedvesebbnek tűnik ez, mint ami történt. Van egy húgod és öcséd, ugye? Előbbit látásból ismerem.

Csendben hallgatom Cailin családjának történetét, ami korántsem olyan boldog és gondtalan, ahogy a sztereotipikus aranyvérű gazdag gondtalanságól szóló mesékből hinni lehet. Fogalmam sincs, hogy milyen lehetett átélni azt, ami a nővérével történt- hogyan tud még rám nézni? -, és bár elsőre azt hiszem, hogy Marius számomra is követendő, hősies cselekedetet hajtott végre, ez a hitem gyorsan szertefoszlik, ahogy jobban belegondolok.
Szép dolog adni, szép dolog a vagyont, a boldogságot, az életet kockáztatni azért, hogy ártatlanokat mentsünk, de ebben az esetben ez mégis önző, gyerekes és undorító cselekedetnek hat. Nem érzem úgy, hogy önzetlenségből segített a családnak, de ha mégis, akkor is mások kárára, mások életét tette kockára, olyanokét, akiknek még a választást sem adta meg arra, hogy döntsenek a saját életük felől. Persze, nem hiszem, hogy ez okozta a családja pusztulását, de sokat elárul a bátyjáról. Persze, ettől még nem lesz igazán rossz ember.
- A bátyád olyan embernek tűnik, aki helyett mindig felelősséget vállaltak.- kicsit talán én is ilyen vagyok. Ritkán vállaltam a következményeket a tetteimért, ritkán kellett nekem igazán szenvednem a döntéseimért, legalábbis a Roxfort végéig megúsztam mindent, mert néhány felnőtt átrugdosott mindenen, és az aurori képzésen is inkább csak parancsot követtem. Talán akkor vállaltam először felelősséget, amikor először döntöttem úgy, megszegem a leírást, nem viszek be valakit egy apróságért a Minisztériumba, inkább csak segítek neki megváltozni. Úgy tűnik, Cailin bátyja soha nem hozta meg ezt a döntést, és még akkor is, amikor önzetlen próbált lenni, elvárta, hogy más viselje az áldozata következményeit. Ami a sárvérű szót illeti, meg sem hallom szinte. Talán a szelektív hallásom, talán a megbocsájtás teszi. Nem könnyű átlendülni egy élet előítéletein, még akkor sem, ha valaki tényleg szeretne.
- Gyerekkoromban nem voltak barátaim a testvéreimen kívül, és a Roxfortban töltött első hónapjaimban félénk és ügyetlen voltam, úgyhogy sokáig tartott, amíg barátokat találtam. Azt hiszem, úgy éreztem, hogy a szerencsémért cserébe tartozom azzal, hogy odamegyek másokhoz, váltok velük néhány szót. Szívesen mondanám, hogy önzetlen voltam, de tényleg csak néhány szót váltottam velük.- nem voltam rossz ember, tudom, hogy sok diáktársam számára szereztem egy-egy boldog pillanatot, amikor elfeledték kitaszítottságukat a gyerekek társadalmából, de végül nem barátkoztam egyikükkel sem igazán hosszú távon.
Elmosolyodva nézem a tüzet, elmúlik a fesztelenség, amit az illetlen megnyilvánulás adott, és egy pillanatra elképzelem, ahogy ott állok a Roxfort jól ismert, napsütötte folyosóin, oldalamon Cailin Flinttel, ahogy órára rohanunk. Könnyen el tudom képzelni roxfortosként, copfba kötött hajjal, kifogástalanul megigazított egyenruhában, könyvekkel a hóna alatt, szorosan kötött sötétzöld nyakkendővel és talán egy kis, vékony keretes szemüveggel. Talán a legkevésbé sem ilyen volt az iskolában, de el tudom képzelni.
- Szerintem jó barátok lettünk volna... látom is magam előtt, ahogy együtt sietünk órára, együtt üldögélünk egy fa alatt nyáron, és olvasunk.- furcsa, hogy egy barátom sem volt a Mardekárból, és még ha nem is mondanám, hogy ellenségesen viseltettem irántuk, és néhány felnőtt kollégámról tudom is, hogy oda járt, nem alakítottam ki egyikükkel sem barátságot. Talán most először vagyok igazán közel egy mardekáros diákhoz, aki nem csak, hogy tagadhatatlanul a ház tagja viselkedésre, kivételesen szimpatikus is. Talán a már útközben a kisdiákokba ültetett gyűlölködés, előítéletek miatt jönnek olyan nehezen ezek a kapcsolatok.
- Van két testvérem... régen nem beszéltem velük. Cedrickel amúgy sem sokat találkoztam, és azóta, hogy ez történt, Ameliat is elkerültem. Nem is tudják, hogy mi történt. Tudod... nem sikerült eldöntenem, hogy akarom, hogy egyáltalán megtudják.- nehezen palástolom a szégyent, ahogy lesütöm a szemem, és hagyom, Cailin rájöjjön, egyáltalán nem szerepelt a terveimben, hogy sokáig túlélem. Inkább akartam hősként meghalni, mint szörnyként a családom terhére lenni. Hestia után már nem merem azt remélni, hogy elfogadnának így, hiába szeretnek. Azt hittem, hogy a feleségem is szeret.

Ez a fajta önzetlenség egyenesen hivalkodó most - mi célja, kérdezném akkor, ha ott álltam volna a gyerek Edgar mögött a szánakozók kórusában, minek ennyi erőt és türelmet pazarolni olyan magvakra, amelyeket nem is akar nevelni? Nem csoda persze, hogy vak maradnék a magyarázatra, amely nem szorul rá, hogy szavakkal írják körbe, azt becsültem mindig, aminek valódi értéke a logika mentén szabható, és milyen büszke voltam, mint valami lovag, erényes különösen, ismertem mindent, ami tanulható volt, ez a mesebeli ajánlkozás és kedvesség meg teljesen haszontalan, én apámra akartam hasonlítani, nem jóindulatú parasztfiúkra, csatákra vágytam és elismerésre, ez pedig azokon kívül eső emberség volt, haszontalan. Olyan haszontalan, mint Edgar sírása, vagy megmentésre egyből elapadó könnyei, annyira bosszantott az egész jelensége, hogy komolyan nem tudom, mi állíthatott meg benne, hogy valóban megátkozzam.. nem a jó szívem, bár szeretném hinni csak a pillanat töredékéig, mondjuk amíg itt vagyunk, hogy mégis ez lehetett.
- Nem találtál volna unalmasnak? Elsőre legalábbis mindenki így gondolta.. pedig nem volt jobb nálam bújócskában, csak akkor már gyerekesnek tartottam volna. Pedig azok voltunk, gyerekek hisznek csak abban, hogy a házaik meghatározzák őket - gyerekek maradunk végzős korunkig is talán. - talán ebben még most is legyőzném, de már eloszlatta az a bizonyos az elképzeléseimet egy esetleges párbajban kivívott győzelemről, vagy akár arról, hogy egyedül is olyan eredményes lehetek, mint hittem. Már az, hogy csapatban gondolkozom, szokatlan, de nyilván Edgar körül minden csak az lehet. - Az alapján, ahogy.. viseled magad, gyanítom, szabadszellemű szüleitek lehetnek. Nem ismerem egyiküket sem, de úgy hangzik, mintha egyszerűen gyáva lennél megadni nekik a lehetőséget, hogy maguk döntsék el, mit gondolnak.
Olyan mélyen gyökerezne ez a tévhit a közösség elméjében, hogy a szülei és testvérei tényleg kivetnék maguk közül az állapota miatt? Természetesen az enyéim is rettegéssel tekintenének rám, de bízva édesanyám értékítéletében, a leányuk maradnék, ahogy még Marius is számot tarthatott szeretetükre és gondolataikra árulásai után, ez nem lehet kisebb vétség, de nagyobb sem, akkor végképp, hogy maguk szabaduljanak meg tőlem, főleg, mert ezért ritkán okolható az áldozat, eleve csoda a megléte. Egy vérfarkas támadása esetén a várható túlélési ráta meglehetősen alacsony, de ha bekövetkezik a ritka szerencse, inkább azt kívánják, bár ne így alakult volna a fiuk és fivérük sorsa? Elég persze arra gondolnom, hogy rettegnének egy vérfarkas említésétől is, Agatha halálsikolya örök árnyékot vont az édesapám homlokára, az enyéim minden hónapban elmélyítenék az árkokat.. de valóban vak lenne a családi kötelék a többi nap, minden nappal és éjjel annyira, hogy önként vesse ki az amúgy is szenvedőt...? Megfelelő óvintézkedések mellett, de azt kívánnám, ne engedjenek el...
Megmarkolom Edgar kezét.
- Beszélj velük, amíg lehet! Amíg.. életben vannak. Biztosan azt gondolják, eltűntél, vagy valami még rosszabb... - lassan engedem el, komolyan az arcába fúrva minden figyelmem, megértetvén vele a kijelentésem fontosságát. Nem okozhat még több rettegést gyengédségből, és tudom, nem is áll szándékában, meg van rémülve maga is, ehhez pedig kevés leszek, minden kompetenciám ellenére bántóan nyers talán. Pedig szeretnék segíteni rajta.. meg kell értenie, különben nem lennénk itt. - És épp ezért kell előlépnünk. Hogy az emberek megértsék, mi mind emberek vagyunk, te, akit nem értenek, és a halálfalók is, akiket mesének gondolnak, gyerekmesének, legfeljebb valami egyszerű bűnözőkből álló körnek, de nem gondolnak bele, hogy.. emberek tudnak a legjobban ölni. És én büszke vagyok, hogy együtt tesszük meg, Edgar, bármit is mond majd a családod: büszke lehetsz arra, amire készülsz, amit tenni fogsz.

Elképzelem, hogy milyen lett volna Cailin Flinttel találkozni, mint gyerek a gyerekkel. Látom szinte őt, ahogy először szállunk fel a Roxfort Expresszre, a fiatal lányt, aki már akkor is komoly, intelligens, ambiciózus, de nem tudom elképzelni, hogy ezek abban az értelemben jelentek meg a személyiségében, mint sok máséban. Cailin soha nem lehetett gonosz, nagyképű, kirekesztő, lenéző, és éppen ezért talán lehettünk volna barátok.
- Én pocsékul bújócskáztam mindig is. De azt hiszem, hogy kedveltük volna egymást, hiába voltunk különbözőek, hiába voltunk különböző házakban.- csendben elgondolkozom a szüleimről tett megjegyzésen. Talán nem undorodnának tőlem, talán csak szánnának, de félek a szánalmuktól. Félek, hogy elfogadom, elengedem a felelősséget, hogy elfogadjam a segítségüket, támogatásukat, és egy napon nem leszek más, csak egy megkeseredett gyermek egy öreg testben. Félek tőle, hogy hagynám, hogy sajnáljanak, hogy elhitetik velem, nem vagyok felelős, nem tehetek semmiről, csak súlyos beteg vagyok. Olyan könnyű lenne sokszor csak lefeküdni egy ágyba, aludni, és hagyni, hogy mások döntsenek. Ijesztő volt elhagyni a szülői házat, még ijesztőbb lenne újra függésbe kerülni. - Talán igazad van. Csak nem tudom, hogy készen állok-e rá, hogy beszéljek erről velük.
Némán belebámulok a tábortűzbe, elveszek benne pár percre. Amikor kicsi voltam, mindig azon gondolkoztam, hogy az emberek talán évezredek óta így ülnek esténként a szabad ég alatt, nem törődve a nappal problémáival. Egy kis béke volt ez mindig, egy biztonságos pont, ahol nem kell foglalkozni a múlttal és a jövővel, a tűz csak egy kicsi jelen volt. Most mindketten érezzük a múlt és a jövő árnyait, látjuk a felhőket gyülekezni, de mégis a jelenben vagyunk.
Felnézek a lányra, végig a tűzfényben égő arcot nézem, amíg beszél hozzám. Tudom, hogy igaza van, olyan ritka, hogy nincs igaza, mégis képtelen vagyok megérteni, hogy hogyan tehetném meg ezt ilyen egyszerűen. Csak oda kellene sétálnom apámhoz és anyámhoz? Csak oda kellene mennem a Minisztérium elé, és elhitetnem velük, hogy még mindig ugyanúgy ember vagyok? Nem tudom elképzelni, hogy bárki úgy kezelne, mint eddig, csak az lenne a kérdés, hogy szánalom vagy iszonyat lenne, amit kiváltok. Mégis, szeretnék hinni. Talán soha nem mernék többet reménykedni, de Cailin Flint szavai valahogy mindig elérik, hogy merjek hinni az idealizmusában.
- Rendben... beszélek velük. És köszönöm. Köszönöm, hogy kiállsz mellettem azután, ami a nőv...- elharapom az ostoba mondatot, elvörösödök szégyenemben, lesütöm egy pillanatra a szemem. Félek, egy pillanatra őszintén félek, hogy megöltem a pillanatot, megöltem a barátságot közöttünk, talán megöltem a bizalmát is, hiszen még mindig úgy érzem, hogy részben felelős vagyok más lycanthropiában szenvedők tetteiért. Pedig talán még ő maga sem volt felelős érte. A szemébe nézek, miközben leküzdöm a szégyent, amit az ostobaságom váltott ki. Mélyen a szemébe nézek. - Köszönöm, hogy másnak látsz, és hogy még hiszel bennem.