Eltűntem a házból. Nem számítottam ugyan másra, néha én is úgy érzem, mintha soha nem lettem volna ott, soha nem éltem volna ott évekig. Mégis, mikor visszatértem, zavart ez a sematikus üresség, az apró finomságok hiánya, amire rajtam kívül soha senki nem figyelt ott. Mániákusan kezdtem újrarendezni mindent, új függönyöket szabattam, kárpitokra szakosodott varázslót kerítettem, virágokat vettem és díszpárnákat. Ruhákat tucatszámra Bellának és Maxnak, a nevelőnők ízlésében a jelek szerint nem lehet bízni, de hát mit tudna egyébként Cygnus is a gyerekruhákról...? Kifolyik a szobájukból a játék, de ha el akarnám őket vinni vasárnap a parkba, máris gondban lennék.
El akarok innen menni. El ebből a savanyú országból, ahol mindig köd íze van a nyelvemen, eső szaga a levegőnek. Elviselhetetlen ez az állandó apátia, az üres tekintetek, a túlfőzött ételek, a végeérhetetlen viták a manókkal a főzést illetően. Meg hát eleve... a manók.
Menni kell. Egyszerűen csak menni, de az egyszerű sosem elég egyszerű, listákat írtam, és alig kezdtem el csomagolni, amikor kínosan világossá vált, mennyi mindenre szükségünk lesz. Nem hagytam odahaza a szülői házban semmit. Talán a szobám ott vár még, de esélyesebb, hogy csinos vendégszoba lett belőle. Azért majd megkapjuk, de már semmi sem lesz olyan, mint régen, talán csak a széles, faragott ablakkeretek, a kilátás a szőlősre, a kertre, a végeérhetetlen rózsa lugasokra, a barackfákra. Sajgással dobog a szívem, ha az otthonra gondolok, nem erre itt, erre a színtelen, borongós városra, hanem Franciaországra, a színekkel, illatokkal, ételekkel, parfümökkel, ruhákkal, a borral.
A gyerekek még sosem utaztak, nem is vagyunk erre felkészülve. Eljátszottam már ezerszer is a gondolattal, hogy nélkülük egyszerűbb lenne, de tudom, mégsem mehetek nélkülük, nagyobb árat fizetnék érte, mint amekkora kellemetlenség lesz elvinni őket odáig. Nem számít. Elég békát nyeltem már le életemben, nem pont ez fog megakadni a torkomon.
Kilépek az üzletből, széles táskával megpakolva, odabenn meleg volt, idekinn meg átfúj rajtam a szél, meglebegteti a kabátom szárnyait. Megtorpanok, mint aki maga sem tudja, merre tovább, és nem is, kissé tétován hordozom végig a tekintetem az Abszol út többi üzletén, aztán végül nem kirakaton, nem cégéren akad meg a tekintetem. Nem-nem. Rodney Lestrange-en akad meg a tekintetem, pontosabban szólva, fennakad a tekintetem az övén, most már csak udvariatlan és feleslegesen kínos lenne nem köszönni, de egyébként is - nem igazán tudom számon tartani Lestrange-ék listáját arról, kivel beszélünk és kivel nem, fáraszt az egész, a politikai aspirációik, a hatalmi terveik, ez az egész mániákus viselkedés, az önmagukkal való nagyra levés, vajon én most épp miféle listájukon szereplek? A szégyenfoltokén? Nem tudok még ezzel is foglalkozni.
Hát csak lépek felé kettőt, nem kerül semmibe, akár még őszinte is lehetne az érdeklődésem, őszinte a tétova mosolyom, de ahogy általában, most sincs bennem több élet, mint egy a fáról leszáradni készülő, de valahogy még mindig élő ágban. Elvégre élnem kell ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha találkoztunk volna valaha is hivatalos keretek között, mintha Cygnus, úgy ahogy illik, bemutatott volna a testvérének, mintha nem fordult volna elő, hogy arra kényszerítettek, forduljak el én is, ha már véletlenségből ehhez hasonló találkozókra került sor. Nekem már nincs kedvem az ő szabályaik szerint játszani. Nem fordulok el. Lusta kíváncsisággal nézek rá, mintha mondani akarnék valamit.

- Mr. Lestrange - jó volna azt mondani, tudom, mit csinálok, vagy miért. A név olyan idegenül pereg le az ajkaimról, mint mindig, tulajdonképpen a mai napig idegen az is, hogy engem ezen a néven szólítanak Mrs. Lestrange, le strange, mármint, eleve nem lehet ezt nem kihallani, nem igaz? Furcsa marad, idegen, különleges, de nem a szó egzotikus, bódító értelmében. Kimondani most kettősség is, hiszen persze, ez a nevem nekem is, mert ez a férjem neve - és ez a férjem neve, így hát ez a neve a testvérének is, de ezek a szálak nem hordoznak számomra mást mint ürességet és felesleges bonyoldalmakat, egymásba gabalyodó fonal-szálakat, melyeket ha rossz helyen vág el az ember, valami végérvényes, valami visszafordíthatatlan történik, míg ha csak hagyja őket szerteszét futni, csak még jobban belegabalyodik...
Valahol érzem, én is csak belegabalyodni készülök itt valamibe. De ez még mindig jobban hangzik, mint légüres térben zuhanni, kapaszkodók kellenek, fényfoltok, hogy ne vesszek el tökéletesen odabenn, hogy itt tudjak maradni, vagy épp itt akarjak maradni... nem hiszem persze igazán, hogy Rodney Lestrange segíteni tudna ebben nekem. Ha mást nem is érek el most, legalább biztosan felbosszantok valakit, és valaki haragja majd vörössé változik az én arcomon is, mintha élnék, mintha igazán lenne bennem élet.
- Ugyan már. Akarom mondani, Rodney. Ugye szólíthatlak Rodney-nak? Mégis csak... - üres bájossággal mosolygok rá fel, nem is olyan nehéz ez, olyan tánclépések ezek, melyeket ha egyszer megtanultál, örökké járnod kell őket, és nem számít, ha kimarad közben két év, akkor sem leszel képes elfelejteni őket soha, de soha. Mégis könnyedén átugrok belőlük párat, sosem tegeződtünk, de persze nem is igazán volt alkalmunk rá, talán csak két élettel ezelőtt, és a körülményeskedéshez nekem most épp nincs türelmem.
Talán kezet kéne nyújtanom, ha már tánclépések. Akár kézcsókra, akár kézrázásra, akár csak valami fájdalmasan bizalmas szorításra, ami persze hazugság lenne, de végül csak fogást váltok a táska fülén. Nem nehéz, csak nagy, folyton a lábamnak ütődik, vagy a kabátomat csapja hozzá újra meg újra a szél, a szél a csalafinta, az örök játékos, talán pont a szél sodort Rodney Lestrange útjába. Vagy őt az enyémbe.
- Nagyon régen nem hallottam már rólad semmit - lehetne bántó éle ennek a kijelentésnek, mint olyan ember, aki tudatában van annak, miért képtelenség bármi mást várni a Lestrange családtól, de esetemben nyoma sincs semmi illetlen rosszindulatnak, sőt, mintha csalódott tényszerűséggel mondanám a szavakat, pillantanék fürkészen Rodney-ra, tulajdonképpen mindig újra meg újra rá kell eszmélnem, az angol társadalom mennyivel merevebb, mint a miénk odahaza. Persze odahaza is botrány lett volna ilyesmiből, de ki azért talán nem tagadtak volna senkit - Hogy vagy?