Hark, echo!

A tenger vizén a hullámok egyre fodrozódnak, némelyik eléri a hajó árbocát is. A vitorlákat tépi a nyakunkon lévő vihar vad szele, és már most látom, hogy innen élve nem kerülhetünk ki, hacsak nem hopponálunk azonnal. Szerencsétlen helyzet, merthogy a hajón senki sem képes erre, hisz nagyrészt a szobatársaim, háztársaim vannak jelen, és egyikük sem tette még le a vizsgát. Előre lehet látni, ahogyan egy hatalmas hullám rövidesen maga alá gyűri majd a hajót, de ameddig nem jutottunk el idáig, még él a remény, hogy mindezt megúszhatjuk. Még kiérhetünk a viharból, vagy elcsendesedhet körülöttünk a már most is tajtékzó tenger. Azonban erre a legkisebb az esély.
Hirtelen, mintha az álmot elvágták volna, minden kérdés, minden logikus magyarázat nélkül tűnnek el szemeim elől a kilátástalan helyzet képei, s helyét felváltja egy nyugodtabb, ködösebb tenger képe. A legénység ugyanaz, mint az imént, és mintha a hajó sem változott volna semmit, pedig tisztán emlékszem arra, hogy az imént még az árbockosár le volt törve. Most sértetlen az egész hajó. Olyan, amilyennek lennie kell, és amilyennek mindigis megálmodtam.
Körbenézek, felmérem a terepet, de a sűrű köd miatt semmit sem látok a körülöttünk lévő tájból, csak a közelben egy másik hajó sziluettjét. Nem törődök vele, mert nem tett bennünk kárt. Nincs okom közelebb hajózni hozzá, és ahogy látom, egyre távolodik. Mindenesetre elkérem helyettesemtől a távcsövemet, és bepepillantva majdnem elejtem azt. A hajó közelebb van, mint eddig. Ez pedig nem a távcső érdeme, mert ahogy elemelem arcom elől az eszközt, a hajó ismét közelebb úszik hozzánk. Mintha csak akkor mozogna, mikor nem figyelünk. Minden bizonnyal jobb lesz szemmel tartani, erre pedig a helyettesem a legmegfelelőbb ember. Meg is hagyom neki, hogy éjjel tartsa szemét a megmagyarázhatatlan közlekedési eszközön, amíg én lepihenek a kabinomban.
Nem tudok aludni, így fél óra elteltével ismét a fedélzeten állok, és tekintetemmel a hajót keresem, amely csalódást nem okozva ismét közelebb van hozzánk. Olyan közel, hogy tisztán hallatszik róla egy nőnek a sikolya, amit én elsőre nem tudok mire vélni, ám másodjára rádöbbenek, hogy miért sikít.
Olyan hirtelen hunyom le szemeimet, hogy ennek köszönhetően felébredek. Érzem magam alatt a puha matracot, a fejemet támasztó párnákat, valamint az egyik kedvenc takarómat. Itt biztonságban vagyok, itt nem eshet semmi bajom, itt már nem láthatok semmit, itt már nem hallhatok semmit, de… De még mindig hallom a sikolyt, ezért nem merem kinyitni szemeimet. Meg se merek moccanni, és talán két-három percen át fekhetek így mozdulatlanul, míg el nem hal a titokzatos női sikoly. Csak ekkor nyitom ki szemeimet, csak ekkor merek felülni az ágyon, és csak ekkor merek kilépni a szobámból.
Sietős léptekkel tartok apám irodája felé, belezeng minden folyosó, ahol elhaladok, de végre elérek az ajtajához, és csak a kilincset remegő kezeimmel megszorítva veszek nagy levegőt. Eddig nem mertem, elég volt a kicsi, csak éljem túl, de itt már biztonságos. Itt minden rendben van, és mindig is rendben lesz. Amíg Őt látom, nem eshet semmi bajom.
A kilincset szorosan markolva kopogok be, de nem várok választ, már be is nyitok, és remélem, hogy még dolgozik. Remélem, hogy még ki bírom nyitni az ajtót. És igen! Itt van, még ég a lámpa, az asztalon kacatok hada, az asztallal szemben pedig pár szék, melyek egyikébe le is ülök, felhúzott lábakkal, a takaróval a kezemben, és még az is csoda, hogy nincs rajtam hálósipka.
- Remélem, nem zavarok.

Felsóhajtok, miközben belemártom a pennát a vörös tintába, és instrukciókat kezdek írni az előttem fekvő dolgozat margójára. Talán át is húzhatnám ugyanezzel a lendülettel; teljesen egyértelmű, hogy bármit is vélt Mr. Rowle felfedezni az időhurkokkal és az azokban építhető aurori erődítményekkel kapcsolatban, azok inkább illenek egy olcsó fantasztikus regénybe, mint az én óráimra. Nincs más dolgom, mint leosztályozni, azután végre itt hagyhatom az irodát, csak azért időzök még a dolgozat felett, hogy megpróbáljak rájönni, pontosan milyen eredménnyel járna a Számmisztika, az Időmágia és a megemlített ősi viking rúnák együttes használata. Egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy járna-e bármilyennel. Az egyetlen biztos dolog, hogy Rowle nem kapja meg az aláírásomat ebből a kurzusból.
Hátradőlök a székben, és iszok egy kortyot a teámból, azután megnézem a falon lógó megbűvölt térképet. Nem tud Hedwigen kívül senki arról, hogy elbűvölt, név- és helykövető térképpel figyelek minden mozgást a campus területén, persze főleg biztonsági okokból, inkább azért, hogy gyorsan észrevegyem, ha vörös listás személyek tartózkodnak a campus területén. Ma mindenki a saját lakosztályában vagy a kollégiumban van, három diákot kivéve, akik a tengerpartra mentek, valószínű inni és cigarettázni, és a cantina is nyitva van, bent hat további diákkal. Ez persze nem az én dolgom, nem szólok bele abba, hogy mit tesznek a diákok a szabadidejükben, de kifogásokat sem vagyok hajlandó figyelembe venni, ha rendszeresen másnaposan érkeznek az óráimra, és ez ront a teljesítményükön. Észreveszek még egy mozgó nevet, Patrickét- már éppen elindulnék, hogy megnézzem, miért készül a fiam ilyen későn egyedül mozogni a birtokon, de nem állok fel, amikor látom, hogy az irodám felé jön. Csak egy pálcaintéssel befordítom a megbűvölt térképet a falba, mielőtt belép.
Nem mondok semmit arra, hogy nem kopogott, hogy ez szembe megy a nevelésünkkel. Tudom, hogy Sid okos fiú, nem kell neki egynél többször elmondanom valamit, hogy megjegyezze, főleg, ha ilyen egyszerű dolgokról van szó. Nem szidom le azért, amiért pizsamában nekivágott az irodának, és sok más szülővel ellentétben nem kezdek el arról sem magyarázni, hogy mennyire furcsa ez az ő korában. Sok más szülő szemében egy ilyen korú fiúnak három-négy év múlva már készen kéne állnia egy háborúra is. Szerintem nincs semmi szégyellni való abban, ha bevallja, valami felkavarta, és ártana is a pszichológiai fejlődésének, ha magában tartaná.
- Nem zavarsz, éppen végeztem. Teát?- nem várok választ, odalépek a szamovárhoz, és forralni kezdem a vizet, ezúttal a pálcám használata nélkül, közben előkeresem a csipkebogyó teát. Azt, amit mindig készítettem a gyerekeimnek, ha rosszat álmodtak, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez a helyzet. Annyi dolog felkavarhat egy tizenéves fiút, különösen ezekben az időkben. Hátrafordulok, amikor biztos vagyok benne, hogy forr a víz, azután odasétálok hozzá, és leülök az egyik székbe mellette. - Mi bánt, fiam?

Nem, nem zavarok. Sosem zavarok, és ezért vagyok talán a leghálásabb. A szüleimnek majdnem mindig van rám idejük, ha pedig úgy hozza az élet, hogy mégsincs, akkor is sietnek, hogy minél hamarabb tudjak velük beszélni. Persze igyekszem minél kevésbé a terhükre lenni, és próbálom megoldani egyedül a problémáim nagy részét, de ez nem mindig sikerül, olyankor pedig nem szégyellek segítséget kérni. Most is ezért jöttem rögtön apához. Ő mesélte el a hajós Drake történetét, ezért bizonyára ő tud segíteni ezzel kapcsolatban. Anyához is mennék, de talán alszik már. Vagy az is lehet, hogy nem tudja, mit mondjon erre. (Bár ez némiképp elképzelhetetlen. Mindig, mindketten tudják, hogy mit kell mondani.)
- Gyógyír a kellemetlen álmokra. - elmosolyodok, hisz minden alkalommal ezt kaptam, és bizonyára a testvéreim is, mikor rémálmok gyötörtek, vagy nem bírtam aludni. Az egyik kedvenc éjszakai italom, bármennyire is nem szeretek fogmosás után enni vagy inni. Ez bármikor jöhet. Ez is része annak, hogy megnyugodjak. Mert bár nem sokszor zaklat fel egy álom, egy történet, alkalomadtán mindenkivel előfordul az ilyesmi. Még úgy js, hogy kifejezetten szeretem a rémtörténeteket.
Áldom a székeket, hogy egyiknek sincs karfája, mert így neki tudok dőlni apának, és sokkal inkább érzem, hogy együtt vagyunk. Mindig is szerettem, ha testi kontaktus is jelzi ragaszkodásomat, így amikor csak tehetem, megölelem és megcsókolom a szeretteimet, mondjanak azok bármit. Én így fejezem ki szeretetemet, és nem szeretnék változtatni ezen.
- Emlékszel arra, hogy múltkoriban meséltél nekem? A kalóztörténetet, amiben sikít a hajó orrdísze… - megigazítom magamon a takarót, és összébb húzom magam, hogy egy kicsi meleg neki is jusson, melyet a meleg paplan nyújt, és csak ezután folytatom. - Láttam a hajót… És hallottam a sikolyt is… - talán gyerekes vagyok, talán teljesen normálisan viselkedek, nem is igazán érdekel, de minden jogom megvan ahhoz, hogy tizennégy évesen átöleljem az apukámat, és elrejtsem arcomat mellkasában. Mert egy kamasznak is lehet biztos menedék az apja mellkasa és ölelő karja. Nekem bizonyára sok év elteltével is ugyanolyan fontosak lesznek az ilyen éjszakák, mint most.
- Öt percig csengett a fülem a sikolyától, és elsüllyesztette álmomban a hajót. És nem is úszott felénk, hanem sokkal inkább hoppanált. Minden képkockánál közelebb volt, és… Rettegtem… - suttogtam az utolsó szót. Talán három éve hagyta el ez a szó utoljára a számat, amikor az a bizonyos vaddisznókölyök felöklelt. Abban a pillanatban, mikor közeledett felém, szintén azt éreztem, mint most. Halálfélelmem volt. Remélem, továbblépni is olyan lesz, mint akkor volt: gyors, és csak kicsit fájdalmas. A csontforrasztás nem volt kellemes, ez viszont lelki törés. Talán ezt fájdalmasabb összeforrasztani, mint pár csigolyát...