Erről pont a Fekete Bárányt kérdezik? Amikor a Hugrabugba osztott a süveg, fél éjszaka nem tudtam aludni, és a reggelit sem tudtam leerőszakolni a torkomon, mert azt hittem, ki fog tagadni a családom. Büszke, aranyvérű família a miénk, a jelmondatunk: „Elsők a dicsőségben.” Soha a büdös életben nem fogom teljes egészében megérteni, de azt hiszem, lesz még pár évem törni rajta a fejemet. Egyke vagyok, és apámmal és anyámmal sem a legjobb a viszonyom – mindketten elkötelezetten támogatják a vér tisztaságának megőrzésére irányuló minden mozgalmat. Abból kiindulva, hogy a legjobb barátom egy mugliszületésű srác volt Roxfortos éveink során… Nos, el lehet képzelni, mit gondoltak. Semmi jót. Főleg anyám tiltakozott, hangosan és tettlegesen is – bár ez utóbbit csak sejtem.
Van azonban még néhány ember, akikről megemlékeznék, röviden. Az egyik David – sosem foglak elfelejteni, barátom. A másik a húga, Selene, akit ismertem ugyan a Roxfortban is, de csak mostanában töltöttünk több időt együtt. A gyász összehozza az embereket. Mondjuk Dave orrbavágna, ha megtudná, hogy megfektettem a húgát, de nem hiszem, hogy egyhamar látni fogom. Mintha félne tőlem.  

Két másodikos kölyök szalad végig a Roxfort lépcsőin, majd, izgatott suttogással kísérve rohannak a kviddicspálya felé. Már véget értek az edzések arra a napra, és bár fáradtak, de büszkék, és ez az érzés sokkal erősebb, mint a fáradtságuk. Mindketten bekerültek a csapatba, a vörös hajú fiú őrzőként, a szőke – én – fogóként. Úgy él bennem az emlék, mintha csak tegnap történt volna.
– Mit gondolsz, elrepülhetnénk a napig? – Ostoba kérdés volt, de abban a pillanatban több, mint lehetségesnek éreztem.
– Mi ketten még annál is tovább – feleli ő egy büszke vigyor kíséretében, aztán ellöki magát a földtől. És repülünk.
–––––––––––––
Most a koporsó fölött állok. Egyszerű, mugli szertartás volt, kicsi, de meghitt… Miért állok mégis itt, összeszorított fogakkal a koporsó fölött már majdnem egy perce? Nem a könnyeimet küzdöm vissza. Bármennyire szerettem volna, azóta nem tudtam sírni, hogy visszamentem az öltözőbe és megtaláltam a legjobb barátomat, holtan, a fal mellett. Üresnek érzem magam belül, mintha egy testvért veszítettem volna el, akit születésem óta ismertem. Persze nem ez a helyzet – de baromira úgy érzem.
Egy apró, finom kezet érzek a karomra kúszni. Meglepetten nézek oldalra és találom magam szembe a vörös hajzuhataggal. Ő azonban nem néz rám, a koporsót szemléli. Még majdnem egy percig állunk ott mielőtt Selene óvatosan odébb noszogatna. Hagyjunk másoknak is lehetőséget… De nem, csak beszélni akar.
– Tudod már ki tette? – kérdezi halkan.
– Hogy érted? – kérdezem meglepetten.
– Ugyan már, ne szórakozz velem. – A kirohanásától majdhogynem hátratántorodom. – Semmi külsérelmi nyom, semmi vér… Még én sem láttam semmit, Ig, márpedig képzelheted, akkor milyen erők munkálkodnak itt.
Bólintok. Tudom, hogy látnok – legalábbis megvannak a képességei. Álmok, ha jól emlékszem. Sosem értettem igazán ehhez a típusú mágiához.
– Ne itt – súgom neki vissza. – Az utca túloldalán van egy motel. Garantálom, hogy tartozik hozzá egy bár. Ott folytassuk, amikor itt végeztünk.
–––––––––––––––
– Ki fogom deríteni, ki tette – mondta, szeme villámlott.
– Sel, te nem vagy auror – kezdek bele vagy harmadjára az érvelésembe. – Ne csináld ezt. El fogják kapni, aki megölte…
– Azt ne mondd, hogy te nem akarod tudni – vág vissza. – Mert nem olyannak ismertelek, Ig.
Igaza van. Rohadjak meg, igaza van. Szóval megígérem neki, hogy segítek. Megígérem neki, hogy megteszem, amit tudok, pedig ami azt illeti, majdnem biztosra veszem, hogy nem tudunk tenni semmit az ügy érdekében. De ő hajthatatlan, és nem akarom, hogy a vesztébe rohanjon.
Három teljes hónapig dolgozunk együtt, de semmit nem tudunk meg. A végére a találkozóinkon, a túráinkon, a nyomozások alkalmával egyre kevesebb szó esik magáról a gyilkosságról. Egyre többször beszélünk egymásról. Végül aztán jól berúgunk és…
––––––––––––––
Pokoli fejfájással ébredek, pucéron, az ágyamról félig lelógva. Felülök, oldalra nézek, de Selene addigra már talpon van. Már valószínűleg egy ideje áll ott, félig felöltözve, és úgy mered rám, mintha kísértetet látna. Na, ne mondja, hogy megbánta, annyira azért nem voltam rossz…
– Hey, Sel, te emlékszel, hogyan jutottunk fel ide? – Kisajtolok magamból egy kaján vigyort is a rossz viccem mellé, de  arra végképp nem számítok, ami ezután történik.
A lány ajka megremeg, majd, mint valami őrült forgószél, kiront a szobából. Én kiugrok az ágyból hogy utána induljak, de csak az ajtóig jutok. Egy szál Ádámkosztümben mégsem rohanhatom utána a Roxmortsi utcán. Az ajtókeretnek döntöm a fejem miközben hallgatom a lefelé tartó, gyors, zaklatott lépteit.
Hát ez meg mi a fene volt?