Heima

Vetek egy-egy pillantást mindkét kisebb épületre, miután úrrá leszek a hoppanálást követő enyhe szédülésen. Egy gyors pillantással nyugtázom csak, hogy mindkét testvérem jól van, és a saját kis házukban tartózkodnak, mielőtt belépek a főépületbe. Fáradtan leveszem a talárom, amit a fogasra akasztok, és egy biccentéssel válaszolok a házimanó köszönésére, és közlésére, készen van a vacsora. Nem adok neki utasítást: tudja, hogy mielőtt vacsorázok, mindig van egy utam előtte fel.
Sietve, hosszú léptekkel teszem meg az utat fel a lépcsőn, át a félig alvó, szendergő portrék között. Tudom, talán paranoid vagyok, különösen, hogy láttam, a házimanóm továbbra is várt rám az ajtóban, de mindig egyenesen felsietek, ha hazaérek. Régen nem féltem, csak egy csatabárdnak tartottam magam, egy fegyvernek, ami tovább vágja az ellenséget a családunk útjában, mielőtt eltörik és lecserélik. Most már félek elmenni, még ha néha muszáj is. Pénzem van, de ha fenn akarom tartani a látszatot, a társadalmi megbecsülést, kénytelen vagyok bejárni dolgozni, és a békét magam és a családom számára sem ajándékba kaptam a Főnix Rendjétől. Kötelességeim vannak feléjük, még ha nem is igazán hiszek az elveikben. Persze, legalább valóban számíthatok tőlük valamilyen hálára, együttérzésre, nem csak addig tartanak a kötelességek, amíg nekik van szükségük valamire. A Sötét Nagyúr szemet hunyt afölött, hogy az egyik társam megtámadott a saját házamban, amit fel is gyújtott, és semmiféle büntetés nem várt rá cserébe.
Lenyomom a kilincset, és halk léptekkel belépek a ház legboldogabb, legvidámabb szobájába. Kicsit meg kell nyújtanom a második lépésem, hogy át tudjak lépni egy plüss sárkányt, amit azután fel is veszek, és a bölcsőhöz lépek vele. Csillagok, bolygók, holdak köröznek a falakon sejtelmesen világítva, kedves állatok és varázslények néznek le a bölcsőre, szinte emberi méretű plüssök hadserege ül a bölcső körül. Az egész közepén pedig ott alszik a lányom. Elmosolyodok, miközben óvatosan befektetem mellé a sárkányt, azután óvatos puszit nyomok a fejére, a füle fölé. Tudom, hogy nem fog felkelni, csak az arcomat érinti meg egyik apró, hurkás kezével. Solvi tudja, hogy csak én jöttem haza, de ilyenkor még alszik. Talán egy-két óra még, mire felkel. Óvatosan benyúlok, kiemelem őt a bölcsőből, azután elindulok lefelé.
Átölelem a kisbabát, miközben óvatosan lesétálok a lépcsőn, vigyázva, hogy ne siessek, hogy még véletlenül se essek el. Megvédenék őt azok a hagyományos balesetektől óvó bűbájok, amikkel körbevettük, mégis úgy vigyázok rá, mintha apró teste törékeny üvegből lenne. Óvatosan megérintem az elméjét, hogy tudassam vele, minden rendben, nem kell felkelnie: csak átvisszük a lenti bölcsőbe, hogy apával és anyával legyen, amikor ők leülnek vacsorázni.
Belépek a szalonunkba, ahol most is csak néhány gyertya ég az esti világításhoz, azon kívül csak a kandallóban égő lángok adnak fényt. Kellemesebbnek találom a vacsorákat itt, ha csak mi ketten eszünk Aurorával, és nem hiszem, hogy a testvéreim igényt tartanak a közös étkezésre, bőven elégedettek azzal, hogy heti egy-két alkalommal együtt ülünk le enni. Óvatosan a bölcsőbe teszem Solvit, miközben felnézek a magas támlájú fotel felé, ahol Aurora szokott ilyenkor üldögélni. Nem látom őt ott, de szinte biztos vagyok benne, hogy ott ül.
- Hazaértem, Aurora.

Hozzádszólok most, a hajnalnak ebben az ajtó órájában - nézd el a bolondnak, a mindenről valamire rákapónak, aki betölti a képernyőd, belelélegzik az arcodba, emlékeztet valamire, amiből mint érkeztünk ide: létezik Isten? Hogyan szólíthatnám, hogyan szólíthatnám meg benned, kérhetném meg, igazolja vissza létezésem értelmét, nem találja-e könnyűnek, szétszóródó falevelek suttogásának, mindenféle bonyolult megfogalmazás végén a helyesírás hibájának, gyöngyházszín palotakertnek, aminek ormai az égig emelkednek, de vissza semmit nem adnak az olvasónak?

Háború van, és mi úgy teszünk, mint diktálja a tudat: felhúzzuk az íjat, vadból vadásszá, megint vaddá, prédává leszünk, sorainkon fut a félelem, ami éjszaka jár, pedig megannyi anyátlan gyermek sikolya a köpenyük, és én tudom, felkel majd a nap: mérgező, bőrt pirító lángjai nem hoznak enyhülést, mert dobban a Föld, ledobbanunk majd róla előbb-utóbb. Mióta Solvi köztünk jár, érte aggódom, és a másodikért, ujjaim úgy gépelnek a képzelet asztalán, hogy valami dallam védje őket, dallam a reménykedésből, de ez olcsó, elhasznált hasonlatok erdeje a tudatom, végleges a szavak száma ebben a nyelvben, minden másban is. Solvi alszik most, nem gondol a világra, amelyet azelőtt megismert, hogy megszületett volna - én hozzádszólok, és ne hidd, hogy véletlenül írtam egyként, te és én emberek vagyunk ezen a világon kívül, és a többi, akit times new romanná, reagkódokká sápaszt a képzelet, mi mind vagyunk valahol, ha máshol nem, odabent, egy másik módon élünk, és mert kitaláltad, létezünk örökké, amíg nem felednek: mint egy hús-vér ember. Háború van, és én úgy teszek, mintha nem lenne benne részem - mintha megnyerni azt tényleges diadal lehetne, mintha az ember állandó küzdelme a történelemmel vezetne valahová, mert akkor vagyunk boldogok, mikor az út fut, mi rajta, megérkezni percek haláltánca, öröme, aztán lehullunk, viszontlátásra, jön valami újabb: kétszer kanapédon teát inni naplementében, a kaktuszt figyelve, hümmögve sosem ugyanaz, folyóba lépni sem, mert csak a kellék azonos, a pillanat nem, és elszalad.. emberként most, anyaként mindig bűntudatom van, holott nem hittem, hogy földön cipőt ad majd ez az érzés, ha láttam is, akkor sem hittem. Mind különbek vagyunk, hiszen tudod, még a reagkódok közt is hisszük, ránk nem vonatkozik a természet minden szabályszerűsége, rád pedig azért nem, mert megtanultál felismerni bennünk érzéseket, mintákat, a jó emberismerő nem lehet érzelmek rabja, igaz...? Bocsáss meg nekem, hogy nem nyertem meg a háborút, hogy nem oldottam meg minden konfliktust, hogy csak olykor érintettem mások elméjét így, vagy úgy.. bocsásd meg, hogy ember vagyok mégis, én is megbocsájtom előbb-utóbb magamnak talán.
Hozzádszólok, végül miért is élünk? Isten, te, aki olvasol.. miért vagyunk emberek?

- lassan áll fel, szoknyája fodrai a földre csúsznak lassan, nehezen fordítja álmosnak tetsző tekintetét az érkezőkre, lassú a mosolya is, amíg karjába zárja kettőjüket.
- Tudom, Lord Rowle. Hoztam neked kénsavat.. és néhány hírt. Jót meg rosszat, melyiket szeretnéd inkább hallani...?

A karjaimba zárom Aurorát, ami olyan természetesen jön, mintha nem lett volna még kétséges néhány hónapja, hogy látom-e még valaha egyáltalán. Hosszan tartom őt a karjaimban, mielőtt elengedem és óvatosan a bölcsőbe teszem Solvit a fotelek mellett. Helyet foglalok a sajátomban, ami a nagy rácsos kandallóra néz. Furcsa belegondolni, hogy tíz éve még apa és anya ültek itt.
Veszek egy mély levegőt, amikor felmerülnek a hírek. Nem kell látónak lenni hozzá, hogy valaki manapság sejtse, a hírek rosszat jelentenek. Elfogadom a kólát, és miközben iszok egy kortyot, a lány arcára nézek. Tökéletes, ártatlan a kandallóban táncoló lángok ezt csak még jobban kiemelik. Szinte lehetetlen elképzelni, hogy mennyivel többet látott és élt át, mint akár én, akár bárki más, talán nekem sem menne, ha nem lettem volna már egy vele.
- Legyünk túl a rossz híreken először.- a karfára teszem a pálcám, és hátradőlök, hogy a fejem kissé megpihentetve hallgassam meg Aurora híreit. A rosszak egészen biztos megint valaki haláláról szólnak, talán a Rend valamelyik tagjának, egy támogatónknak haláláról, rosszabb esetben akár hírekről egy ostromkísérletet illetően. Elvileg senki nem juthat be ide a Minisztérium bevétele nélkül, de a Sötét Nagyúr nem senki.
Csendben megérintem a pálcám, amikor észreveszem, Solvi felkelt, és egy apró, kékes fényből álló cinegét hozok létre, ami csipogva körberepül a házban, azután leszáll a bölcső karfájára. Hallgatom, ahogy nevet, miközben a trillázó madár tesz néhány kört a bölcső felett- remélem, hogy neki már egy olyan világban sikerül felnőnie, ahol nem kell félnie kimenni az utcára. Jelenleg nem látszik esély rá, hogy bármilyen változás várható a következő évtizedekben. A terveink, az álmaink és a vágyaink mind veszélyben vannak, amíg nincs vége a háborúnak.
- Elmehetnénk hétvégén moziba. Csak te és én.- tudom, hogy csak rövid időre szabadulnánk ki a hétköznapokból, de még nem tudtam rászánni magam, hogy nyíltan arra kérjem, hagyjuk el az országot egy időre. Akármennyit gondolkozom rajta, az egyetlen biztonságos megoldás az ország elhagyása lenne, bár tudom, hogy az sem biztosíték végül semmire. Nem hiszem, hogy van olyan hely, ahol a Nagyúr legjobbjai nem találnak meg végül. Végül mindig arra jutok, hogy itt vagyunk a legnagyobb biztonságban.
Hagyom, hogy a cinege lereppenjen a bölcső karfájára, át Aurora ujjára kis fémlábaival, ahonnan folytatja a trillázást. Elmosolyodok, ahogy hallom Solvi nevetését, és egy pillanatra teljesen elfelejtem a külvilágot, a politikát.

Mit Lord Rowle még nem sejt, és ami bárányfellegekként belepi a homlokát - míg gondolatai egy templomban járnak, letérdel, karja, térde nem elég erős, hogy megtartson bennünket, megtartsa a jövőt, hát Thorfinn a Rowle-házból letérdel, mint megteszi majd sok száz, letérdelnek mind a szerencse elé, időt igyekezvén nyerni utódaik számára, mielőtt a világ cuppant, és ti mind alácsúsztok, mert elsöpör az, ami mögöttünk érkezik, leáldozik egész nemzetségünknek, mától lefelé fut a lépcső testünkön, és becsukja szemét még sok száz, mielőtt erekben az arany sárrá nemesül..
- Vége lesz a háborúnak, Lord Rowle, de mégsem lesz. A Nagyúr még szétszórja érzékeit, lesz szem, fül, nyelv, bőr, orr és ego, szétszórta már, ő ringatta a bölcsőt, amelyből a huszonegyedik kikel, és ami majd pontot tesz kérdéseink legvégére, és meghajtjuk térdünket a többnek, a soknak. Ezt látom mostanság, hogy véget érünk, nem mi ketten, de mi mindannyian. - állapítja meg, elkerülik ujjai a poharat, amelyben fekete kénsav pezseg, a madarat figyeli, madarat, amit képzelet szült - ez pusztul előbb, elnyeli a tenger, alámerülnek vele korszakaik, évgyűrűiket nem éri többet fény, és ő -
és én, aki láttam, hogy zárjuk majd le az oldalt, itt leszek, arra gondolok majd, az én hibám, az én vétkem, mert mikor beleavatkoztam, tönkretettem, kinyitottam az ablakot, és a hideget nem viseli az, amit melegségben neveltek olyanná, hogy különleges maradjon, rátenyereltem, és a tenyerem hullámai megformázták a mintát, amiben élhettek itt. - itt élhetnek, kegyelemből, de megbillenti kicsit Sólvi bölcsőjét, amit egyszer lefejel majd, és sírva keresi az apját, az apját, aki nem lesz már magasabb, és csak az után ringatja el, hogy megölt egy halálfalót. De akkor elringatja, és erre gondol majd Sólvi, mikor ő ölt meg egy halálfalót, én már rég odafent sétálok, szálaim végtelenségbe érnek, és -
és én, aki tudtam, hogy alkalmas lehetek, mégis mekkorát tévedtem, nagyobbat aztán soha, megbújtam sorokban, hatalmas ötletek átriumaiban, ama sötét parnasszusok sikoltó éjfelein, magaslatain tudásnak, irodalomnak, közben elfelejtettem emberként látni, mert a márvány, a körmondatok ellopják a test melegét, ti pedig alkalmazkodtok, mit tehetne ember mást, mikor isteneket rajzolnak egére, élni csak kell, élni tovább csak kell másként, máshogy.
- De Lord Rowle, ismét apa leszel.

Hagyom, hogy a cinege még énekeljen Solvinak, még van elég energiám hozzá, hogy élethűnek tűnjön, ahogy kiröppen a kislányunk látóköréből, mielőtt fényfoszlánnyá esik szét. Ez a varázslat a boldogságból, örömből táplálkozik, én pedig félek, mert nem értem ugyan Aurora szavait, sötét jövőt festenek le nekünk. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de elég bolond voltam hozzá, hogy remélni merjem, még boldog lehet. Lehunyom a szemem, hallgatom, ahogy a feleségem szürcsöli a kólát, ahogy első gyermekünk csendben szuszog. Nem érintem most meg az elmémmel, azonnal sírva fakadna.
Nem kell mondanom ilyenkor semmit- Aurora tudja, hogy hogyan érzek, valószínű azt is tudja, hogy hogyan fogok érezni. Talán azt is tudja, hogy hogyan omlik majd össze ez a ház, hogyan temeti alá az őseim emlékeivel a családunk jövőjét, boldogságát, ártatlanságát. Tudom, hogy van valami apróság, amire nem gondoltam, talán a Nagyúr most is ott áll a kapunk előtt, a láthatatlan épületet kémleli kígyószemeivel, és azon gondolkozik kérlelhetetlen professzorként, hogy mibe köthet bele a mágiatudásomat illetően. Ha nem száz százalék, be fog jönni, és ebben nincs száz százalék, csak nehezebben észrevehető hibák. Egyszer valaki talál egyet, hiába veszem körbe magunk bármivel.
- Mi mindannyian?- nem attól félek, hogy feleségem a világ végét látta. Ha a családomnak, a szeretteimnek nincs boldog jövője ebben a világban, nem érdekel a sorsa, pusztuljon akár az egész, ne maradjon emléke sem a mágiának, az emberiségnek, az életnek. Ha Solvi és az ő gyermekei nem láthatják az őseim emlékeit, nem játszhatnak a pálcaerdőben, nem mehetnek velünk az Abszol útra, a Roxfortba, nem mutathatják be nekünk választottjaikat, akikkel majd átveszik a helyünket egy napon, ez a világ visszafordíthatatlanul megromlott.
Hossz másodpercekig el sem jut az agyamig, hogy mit mondott a nő. A boldogtalanság, a sötét gondolatok, mintha felhők lennének, amiket a Nap fénye szétoszlat, úgy jut el a tudatomig: megint apa leszek. Felállok, közben lesodrom a pálcám is a földre, de nem foglalkozok vele, nem jut eszembe, hogy esetleg kellhetne, ha egy vörös szempár pillantana be most az ablakon, hogy a gyengeség első jelére bekússzon. Odalépek a feleségemhez, letérdelek elé, a kezembe veszem a kezét, azután szorosan magamhoz ölelem, a karjaimban tartom több másodpercig.
- Mióta? Fiú vagy lány? Jól vagytok?- behunyom a szemem egy pillanatra, elmosolyodok, ahogy kinyitom és felnézek rá. Fáradt vagyok, félek, nem tudom, hogy a döntéseim következményeit elbírom-e még, de most elfelejtem mindezt a megtörtséget. Most csak mi vagyunk. - Solvi... nemsokára nagytestvér leszel.