Nyáron találkoztunk először, amikor Londonban jártam. Megláttál a Temze partján, ahogy magamba roskadva ülök egy padon, és talán azt gondoltad, hogy tudsz rajtam segíteni, ezért leültél mellém, és faggatni kezdtél. Én persze eleinte nem akartam beszélgetni, de alig telt bele öt percbe, hogy azt érezzem, talán nevetni is tudnék melletted. Majdhogynem önfeledten beszélgettem veled, holott a mai napig a nevedet sem tudom.
Elmondtam, hogy még a tanév végén meghalt a macskám, és nincs szívem egy újabbat szerezni, olyan friss a seb, melyet halála ejtett bennem. Elmondtam, hogy nélküle milyen magányos vagyok, de arról nem beszéltem, hogy melyik iskolában dolgozok. Te valahogy mégis megtudtad, és utánam szegődtél, hogy boldoggá tegyél. Minderről én a mai napig nem tudok. Az egyetlen dolog, ami megváltozott az életemben, hogy a pályaudvaron mellém szegődött egy cirmos macska, aki azóta is követ szinte mindenhova.
Te vagy ez a macska. Kiolvastad fejemből, hol is dolgozom. Kiolvastad, hogy kvibli vagyok, de úgy tűnik, nem voltak elég riasztóak az emlékképeim.
Mrs. Norrisnak neveztelek egy kedvenc könyvem főhőse után, és elpanaszolom neked szívem minden fájdalmát, mégis érzem, hogy te más vagy, mint anno Mr. Baffet volt...

//PB, név, lojalitás, származás nem fontos. Minden háttérinformációt rád bízok, de a legilimencia és az animágia fontos tényezők.
Szeretném, ha Frics a közeljövőben tudomást szerezne cicája valódi kilétéről, de ezzel nem sietünk sehova. Ahogyan azzal sem, hogy összeboronáljuk kettejüket. (Még ha csak rövid ideig is. Lehetnek igazából legjobb barátok, lelki segítőtársak, de elsősorban szerelmi szálra gondoltam, mikor körvonalazódott a karakter.)
Nagyon várlak! Ha megérkezel, kérlek dobj meg egy féltéglával, vagy karmolászd végig a lábam szárát.