Negyvenöt évvel ezelőtt születtem a Zabini családba, egyetlen gyermekeként a szüleimnek. Nem hagytam lehetőséget másnak állítólag. Anyám megszenvedett a szüléssel, és nem sok híja volt hogy belehaljon, mindenesetre elvesztette azt a képességét hogy még egy gyermeket kihordjon. Így hát apámnak minden reménye és hite bennem volt, és igyekeztem nem meghazudtolni ezt a hitet és méltó lenni a családra és a hírnévre. Mert ez fontos volt, ebben nőttem fel, ezt láttam magam előtt, és nem volt furcsa.
Mindössze akkor, amikor a Roxfortba kerülvén láttam másokat, akik nem aranyvérűek voltak, nem olyan családból jöttek mint én, nem tudtak vívni, nem beszéltek nyelveket és nem volt tradíciójuk amit követhettek volna.
Persze ismertem a korombelieket akik hasonló családból valók mint én, és nem is tagadtam le őket. Együtt bandáztunk és vannak akikkel a mai napig is jó kapcsolatot ápolunk. Akkor is ez volt, amikor megbeszéltük a családi állapotokat. Tudtuk jól mindannyian mit kell tennünk. Én is tudtam mi a kötelességem és miért kell elvennem Savannah-t. Nem igen ismertük egymást de tudtuk hogy jegyesek vagyunk és egyszer majd összeházasodunk. Ez ezzel járt.
A házasságunk viszont nem indult könnyedén, holott az iskola után mi összeházasodtunk ahogyan elvárták tőlünk és ráfeküdtünk az utódlásra is, de nem jártunk sikerrel, legalábbis elsőre. Az első gyermekünk elment, a harmadik hónap körül, ahol már kezdtük azt hinni hogy sikerült. Végül mégsem.
Savannaht nagyon megviselte hogy nem tudott fiút adni nekem elsőre, és eléggé maga alá került. Neki biztosan jobban fájt, hiszen a testében fejlődött az új élet, és így... többször mentem be hozzá esténként, és nem akartam szexet csak... néhány percet hogy tudassam vele, nem hibáztatom. A kapcsolatunk valamiképpen fejlődni kezdett, és lassacskán megismertük egymást hogy milyen ember is a másik. Nem lett ez szerelem de sokkal jobb volt mint eddig bármi.
Eltelt egy év lassan, és bár nem terveztük mégis úgy alakult hogy Savannah terhes lett és még hozzá nem is akárhogyan. Ikreket várt, és végül... duplán boldog szülőkké váltunk. Életem legszebb pillanata volt ahogy a kezembe vettem a két újszülöttet. Azt hiszem az a felhőtlen mosoly soha vissza nem tér amit lekapott a fotós.
A gyerekek nőttek, és neveltük őket mindenre amit fontosnak tartottunk és szinte biztosak voltunk benne hogy a Roxfortba fognak járni, a többi család utódjaival együtt. Ki is néztük a megfelelőnek ítélt párt nekik, és beszélgettünk is erről.
Az iskolát sikerrel vették de Shane... nem egészen olyan lett amit elképzeltem, és szerintem túl nyitott volt mindig is a kevert vérvonal felé, amit nem igazán kedveltem. Emiatt ritkán vitatkoztunk de akkor nagyon, és volt hogy megütöttem. Sajnos ez is beletartozott a családi életképbe. Vesta jobban vette a dolgokat és tudomásom szerint nem is igen ereszkedik le arra a szintre mint a fiam.
Legnagyobb baklövése Doris volt. Az a kis... Nem akartam hogy egy ilyennel álljon össze a fiam, és lépéseket tettem ellene, hogy eltávolítsam az életéből. A cél, szentesíti az eszközt de sajnos nem hozta meg a várt eredményt és most duzzog. Mert a kis barátnője majdnem életét vesztette miattam, amit amúgy meg is érdemelt volna. Nem az első élet lenne ami kiontok, de hát vagyok aki vagyok. Nem egy jó ember, de egy jó harcos.