Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány olyannal állok szóba, akivel névlegesen egy szakon tanulok, vagy néha csak imitálom, nem ez a lényeg, hanem az, hogy hát én még mindig az vagyok, akivel el lehet hülyülni, ökörködni meg minden, aztán... Ennyi volt. A kis burkomba még mindig nehéz bemászni, meg vannak arcok, akiket savas kezelés után sem akarnék a közelemben tudni, a kis csodabogarak, akiktől ráz a hideg, meg az olyanok, akik elvannak magukban úgy, ahogy én magam is. És ezzel nincs is semmi gond, ez már nem a Roxfort, ahol kell a társaság, mert amúgy össze vagyunk zárva egész nap, egész héten és muszáj engedni, ez már kicsit sokkal másabb, függetlenebb és imádom, hogy nem kell bent lakni sehol, hogy az ágyam tényleg saját és senki nem akarja megmondani, mikor és milyen későn mehetek bárhova. Mert ugye mindenki ez ellen lázad, a korlátok ellen és, hogy neki aztán ne merjenek semmit se megmondani, de aztán amikor ott van az, hogy na, csapassuk, visszalép, hogy áááá, mégse, nem kell ez. A végére már beleuntam ebbe, Aiden és a banda, voltak páran ott és elegen, de rég nem figyeltem rájuk, csak egyre, aztán ő meg is maradt, a többi érdekes nekem azóta sem írt egy sort sem. Persze, miért is tennék a tüzes félvérnek – oké, ez félreérthető -, aki csak ment és ott volt, aki kolonc volt az elején, aztán pedig nagy lett a pofája, tartottak tőle eléggé és hát ja, akkor sem voltam a szívük csücske, de azt hiszem az iskolai kapcsolatok 98%-nak ez a sorsa. A maradék vagy egy kapcsolat/házasság, vagy valami véletlen folytán az egy szak és azon barátsága, ésatöbbi. Nem kesergek ezen amúgy, talán jobb is így, talán így kellett lennie, hogy legyen hely az újaknak, akiket pár évig ismerek, aztán utána eltűnnek. Vagy épp nem. Akadnak még meglepetések, még ha nem mindig indulnak a legjobb formában, aztán vagy elbuknak, vagy gyümölcsöznek. Általában a mentorkodást elhülyülöm, azokkal, akik épp nekem akarnak segíteni, de van, amikor nincs alkalom rá. Én is elég morgós és morcos tudok lenni, de amikor valaki ezen túl tesz, meglep és hát olyan rivális helyzet alakul ki, ahol nem sok nyálam marad a köpködésre. Beate valami ilyesmi. Az elsők mindig nehezek, bár nem fájt, szerencsére, elég szerencsétlen nyitás volt, mert amennyire volt harapós a kedve, olyannyira voltam magam is komolytalan, szarni bele, legközelebb megint a pattanásos srác lesz és mégsem. Másodjára mintha kicserélték volna, mosoly és minden segítség, aztán ráeszméltem, tudom én itt miről van szó. Magam is ilyesmi vagyok, hol bohókás, hol meg elküldök mindenkit a bús fenébe, melegedni vagy épp megfagyni, nem idegen nekem ez a hullámvasút, így ahelyett, hogy megint leszartam volna, hát adtam neki egy esélyt. Meg azért sokkal kellemesebb látvány, mint a pattanásos kép.
És akkor meg is van az újabb kapcsolat, amely kitart ameddig itt vagyunk. Nem dédelgetek én örök barátságról álmokat, még ha kettővel többet is beszélek vele, ha látom vagy épp valamelyik előadásra tartok, ő meg a sajátjáról jön kifele. Ez is olyan, mint a múlt, elvagyunk, aztán ki-ki megy a maga dolgára. Ő látja, hogy agyam van, néha elbénázom ha pálcáról van szó, aztán javítom másképp, ő meg lelkes és elszánt, valamennyire mint én, talán ő is többre tartja a lényeket, mint én is, a rokonlélek néha akaratlan fűzi összébb az ismereteket.
Valahogy így kezdődött.

És folytatódik, de hogy?
Megittunk már kávét együtt, most aztán lehetne mondani, hogy randi, de ezer jegyzettel, így megvan az, hogy szakmai minden. Én amúgy sem vagyok a romantika és az érzelmek hercege, és való igaz, lustább vagyok egyedül, Aiden is eleget böködött anno, most is, ketten meg már csak érnek valamit. Azonban most végképp nem azért jutott eszembe az ő neve, hogy jót tanuljak, két napja igen fejfájós és moslék hangulatom volt, de mert biztos nem a szülinapos tivornyázás volt a dologban, á nem, fogjuk a nyuszira. De már minden tiszta, fél szemmel és fél tudattal cselekedtem eddig és talán ez a fajta bolondok szerencséje az, hogy mikor már csak jóleső érzéssel kortyoltam a reggeli kávét, nem mint gyógyírt, megtaláltam a  zsebembe hajtogatott plakátot. Persze, cím van a hátoldalán, az, hogy kié, már fogalmam sincs, remélem szép volt és aranyos, én meg hát elfelejtettem, ahogy illik. Taplóságom nem érdekel, nem ez lenne az első és nem direkt csinálom, az agyam néha szita, főleg ha... Na mindegy, van elég gondom manapság mindennel, főleg magammal. Most kicsit felejtsük el a kórságot, olvassunk. A lapot forgatva aztán belém hasít az ihlet, akkor biztosan azért téptem le, hogy legyen mire írnia, de lehet már akkor is az forgott előttem, hogy minek tanulok bestiakutatónak, ha nem figyelek fel ilyesmire. A plakát gyönyörűen álcázott, vagyis volt, most félig egy díszes papagáj képe és az eredeti madár mozgó másolata hever a gyűrött papíron, mert a muglik lássanak csak egy átlagos madarat, a lényeg az, hogy ez nekünk szólt, így hát...
Felöltözve, normálisan, a szokványos farmer, póló kombót kaptam magamra, meg egy vékony fekete farmerkabátot, már csak azért, hogy az utcán az anyák ne fázzanak a látványomra, nekem amúgy ebben az időben már nem lenne rá szükségem. Oda se neki, kikotorva fejemből a azt a címet, ami most fontos, hamar és hát taxival teszem meg az utat, zsebemben a plakát, meg ami kell, fejemben az eltökéltség, én ma vadászni fogok, bizisten. Aztán vagy kiröhög és megyek egyedül, vagy nem.
Az ajtó elé érek hamar, a piszkos anyagiakat gyors elintézve, és kopogok. Nem tudom, mennyire jó ötlet, most épp milyen formában van, de hát na, ha nem próbálom meg, akkor minek. Szólhattam volna a lakótársamnak is, igen, de ő már korán lelépett, biztos ezernyi dolog van még, elvégre kitört a béke és sok vele a papírmunka meg a minden, neki meg egyre jobban nyúzottabb a képe, ha ennek ma vége és meglelem, vele is elbeszélgetek, hogy kicsit lassítson. Amúgy sincs manapság eleve jó színben.
Mindegy is.
- Nnnna.. ne várakoztass meg ennyire, elhervad a virágcsokor – vigyorgok az ajtólapnak, miért ne, ennyi móka belefér. De nem hoztam se csokit, se gazt, csak egy kis kalandot, lássuk, melyiknek örül jobban, hogy jól felismertem-e a dolgokat, vagy szokás szerint nem.