A virágot idegesen szorongatva ült az étteremben.
Még csak pár perce értek ide Plum-mal, de máris leverte a víz. A mugli mozi igazán jó volt, a film tetszett mindkettejüknek, azonban míg a sötét és a koncentráció kicsit elválasztotta őket egymástól és nem tudtak kommunikálni, itt azért kellett. Mert fontos volt, hogy megismerjék egymást, bár jelen esetben leginkább Ben szerette volna, ha megismerik, mert ő igazán képben volt a lánnyal kapcsolatban. Már a Roxfort elején kiszúrta magának, és bár soha nem gondolta volna, hogy egyszer veszi a bátorságot arra, hogy randira hívja, mégis megtette.
Mert hát miért kellett volna a lánynak igent mondania?
Ő csak a lányok kis kedvence volt, a fiú, akiről örökké pletykáltak valamit, leginkább a nő ügyeiről, holott ez egyáltalán nem fedte a valóságot. Benjamin ugyanis igaz, közkedvelt volt, azonban mégsem tartott annyi parazsat a tűzbe, mint amennyiről beszéltek.
És hát igaz az titok volt, és csak a hozzá legközelebb állók tudtak róla, de totálisan odavolt Plumért.
Első látásra beleszeretett a lányba, annak csodás mosolyába, csillogó szemébe és nem érdekelte, hogy ki mit mondott ezzel kapcsolatban, vagy épp a lánnyal kapcsolatban.
Lehet, hogy nem őt képzelték el mellette, lehet, hogy nem pont ő volt az, aki a legjobban illett hozzá, azonban a fiú már a kezdetekkor eldöntötte, hogy senki más nem lehet a felesége és majd gyermekei anyja, csak ez a lány.
Ehhez pedig tartotta is magát.
Igaz, volt egy időszaka, mikor találkozott másokkal is, azonban nem tudott kiszakadni a másik bűvköréből, és hát így alakult, hogy végre összesezedte magát, és randira hívta a lányt.

Már két egész perce ült idegesen az asztaluknál. Plum a mosdóba szaladt kicsit felfrissíteni magát, ő pedig totálisan kikészülve, idegesen és meggyögyörten görnyedt az asztal felett. A tenyere izzadt, ahogy a pár másodperce megkapott apró levendulából és tulipánból álló csokrot szorongatta. Meg akarta lepni a lányt, így a virágot már a találkozás előtt megvette és a személyzetre bízta, hogy ezt akkor adják oda neki, mikor a nő lehetőleg nincs vele. És hát a pénze megtérült, ugyanis pont úgy történt minden ahogy eltervezte.
Már csak abban reménykedett, hogy a lány mégsem mászott ki az ablakon, nem hoppanált, vagy nem menekült el tőle, előle, mert akkor biztos hogy mély depresszióba esik.

Nem is igazán volt szükség arra, hogy kijöjjön a mosdóba. Persze, a "rendbeszedem magam" elég sok mindent lefed, pont olyan női dolgokat, melyek után egy épeszű férfi sem kérdezősködne, de ahogy magára csukja a fülke ajtaját jön csak rá igazán, hogy igazából semmi értelme nem volt annak, amit az imént Bennek mondott, és semmi értelme nem volt annak sem, hogy most magára zárja a fülke ajtaját.
Valójában csak meg akarta kicsit csipkedni magát.
Benjamin Brave nem pont az a fajta fiú volt, akik általában randevúzni hívják. És ez fontos különbség azzal kapcsolatban, egyébként neki mi lenne a kedvére, mindenesetre valahogy úgy alakult, hogy általában a kicsit bátortalan, nagyon széplelkű fiúk találták meg maguknak, akiknek a visszafogott csendességében az ő visszafogott csendessége nem hogy feloldódott, de véglegesen felszívódva keveredett el, az égvilágon semmit sem hagyva maga mögött, esetleg egy szép keverék-színt. Aztán ott voltak a nagyon hangos, kicsit erőszakos fiúk, akik mellett egészen más okokból tűnt el, mintha soha nem is lett volna. Ben Brave talán egyáltalán nem olyan más, végül is ő is lehetne ilyen fiú, népszerű (akárki akármit mond, sokkal népszerűbb nála, mert neki igazán nem volt soha sok barátja és a nagyobb társaságokban sem érezte jól magát soha, aztán meg ott volt az a temérdek előítélet, mert "a lány a véla faluból" mégis csak olyasfajta bélyeg, amit nehéz levakarni magadról), szóval biztosan kicsit hangos és biztosan kellőképp határozott, de ő mégis másnak látta. Látta és látja.
Meglepetésből mondott valójában igent - nem mintha egyébként nemet mondott volna, nem akart ő nemet mondani, csak annyira meglepődött, hogy a "persze" volt az első dolog, ami kijött a száján. És moziba menni könnyű, csak le kell ülni és csendben lenni, de egy étteremben azért csak nem ülhetnek egymás mellett néma csendben és hirtelen rémesen zavarban van. Nem mintha nem beszélgettek volna soha. De valahogy soha sem csak úgy, ketten, valamiféle kifogás nélkül, itt pedig most nincsenek kifogások és nincsen senki más sem. A dolog egyszerre ijesztő, nagyon is ijesztő, ugyanakkor pont annyira izgalmas, hogy egy kicsit gyorsabban verjen a szíve a normálisnál és kicsit felszínesebben kapkodja a levegőt. Általában mindig mindenkire igyekszik jó benyomással lenni, de csak csendesen, a maga módján, itt meg nem lenne jobb, ha kicsit harsányabb lenne és egy kicsit láthatóbban igyekezne? De azt vajon hogy kell?
Elrágódik ezen pár percig a lehajtott wc-fedélen, de hát csak nem bujkálhat itt örökké. Kitör a fülkéből, a tükör előtt picit megigazítja a haját, elszámol kilencvenkettőig, amíg hideg vizet enged a csuklójára, és végül megrázza magát. Nem lehet ez olyan bonyolult. Más emberek is tudnak normálisan randevúzni meg normálisan viselkedni olyan emberekkel, akik meglehet, tetszenek nekik.
- Ne haragudj, itt is vagyok - szólal már meg tűnő mosollyal lépésekkel az asztaluk előtt és annyira elfoglalja, hogy ne gyűrje drasztikusan maga alá a szoknyáját, ahogy leül, hogy előbb nyúl aztán is az itallap után, semhogy észrevenné a virágokat. Az közvetlenül utána jön - Ó...! - csúszik ki a száján, mielőtt egyáltalán észrevenné, a szeme nevet, de aztán kicsit elpirul, mert... hát, mert talán hagynia kellett volna, hogy a másik valahogy felvezesse a dolgot, mielőtt egyáltalán mutatta volna jelét annak, hogy látja, amit lát.

A percek ólom lassúsággal vándorolnak, mintha egy örökkévalóságig kellene egyedül ücsörögnie az étterem igazán szépen díszített asztalánál.
Saját magát sem érti, miért is szorong ennyire, vagy miért van kétségbeesve, hogy Plum még nem ért vissza, hiszen élete eddigi szakaszát a lány nélkül töltötte. Valahogy megvolt nélküle...
Az más kérdés, hogy már fiatal sihederként tudta, hogy számára a tökéletes ez a véla lány, aki kedves és mosolygós és csodálatos, csak hát nagyon nagyon fiatal. Mert fiatal volt a férfihoz ez már biztos. Nyolc évnyi korkülönbség húzódik közöttük, és bár ez már nem annyira borzalmasan sok, mégis, a megismerkedésük pillanatában ez egy átugorhatatlan szakadékot jelentett. Mert hát egy 16 éves lány, mit is akart volna, egy 24 éves férfitől? Nem gondolkodtak egyformán, túl nagy volt a különbség kettejük vágyaiban.
Így tehát Benjamin kénytelen volt letenni a Plumról szőt álmairól jó időre.
Egészen addig, míg a sors újból nem keresztezte az útjukat.
Ezt pedig égi jelnek tekintette, már-már annyira, hogy szinte magától értetődő volt a kérdés, hogy a lányt elhívja randevúzni.
És minő szerencse, az igent is mondott.
Bár abban nem volt biztos, hogy csak udvariasságból tette-e mindezt, vagy pedig azért, mert túlzottan megijesztette a kérdéssel.
Nyilván a legjobban annak örült volna, ha a lány tényleg örömmel megy el vele bárhová, de azért ebben egyelőre nem igazán volt biztos.
Így tehát már érthető, hogy miért is ült olyan idegesen feszengve, kezében a virággal, mely lassan az erős szorítástól kókadásnak indult.

Minden érzéke kiélesedik, ahogy meglátja a közeledő teremtményt. Csodálatos, mint mindig! Arcára bárgyú vigyor telepszik, egyszerűen nem tud betelni a látvánnyal, amit Plum megjelenése jelent.
- Semmi gond, türelmes vagyok! - mondja, kissé megköszörülve a torkát, mert hát valahogy annyira nincs levegő ebben a teremben! Lehet hogy inkább a teraszra kellett volna asztalt foglaltatnia?!
És ami a helyzetet viccessé teszi, ezzel pedig oldja a hangulatot, az nem más, mint a lány totális figyelmetlensége.
Egy másodperc elég hozzá, hogy kisfiús zavarát legyűrje, félszegen mosolyog az Ó után, majd immár kissé sajnálkozva - mert hát nem pont most kellett volna odaadnia ezt a virágot - nyújtja a lány felé az apró és rendezetlen csokrot.
- Nem tudtam, hogy milyen virágot szeretsz, úgyhogy vettem kettőt abból, amit én kedvelek, remélve, hogy talán nem vágod a fejemhez. - mosolyogja, majd immár oda is nyújtja a lánynak, hogy nyugodtan elvegye.
A mozdulat után pedig kissé elpirulva nézi a másikat, hogy vajon örömöt sikerült-e okoznia, vagy épp éppen most űzte el vágyai nőjét a legmesszebb önmagától.

- Miért vágnám a fejedhez? - kérdez vissza kedves nevetéssel a hangjában, nem igazán tudja elképzelni, miért vagy hogyan számíthatna bűnnek egy csokor virág - legalábbis egy első randevún semmiképp, más helyzetekben, sokadig randevúkon, összeveszések vagy a másik ellen elkövetett válogatott bűnök esetén persze el tudja képzelni, hogy esetleg valaki ne örüljön neki, de hát esélyük sincs arra, hogy velük is ez legyen a helyzet.
Még csak nem is ismerik egymást annyira, hogy bármit zokon vehessen Bentől, bár reméli, ez hamarost megváltozik. Nem mintha valaha is komolyan megfordult volna a fejében a férfi a régi ismeretség ellenére - valahogy mindig olyan távolinak tűnt, hozzá képest felnőttnek, meg hát valakinek, aki biztos nem fordítana rá különösebb figyelmet. Ami persze nem jelenti azt, hogy azért ne vette volna észre a férfit, hát lehetne egyáltalán nem észrevenni? Kicsit mintha olyan lenne, akiről nehéz elfordítania a szemét az ember lányának, bárhol legyenek is.
Virágot kapni mindenki szeret. Ő legalábbis mindenképp, ezért természetes, hogy így gondolja, még akkor is, ha egyébként a vágott virágok sorsát nagyon sajnálja. Afféle emberi kevélység ez, főleg a női szívben, hogy még a józan ész ellenére sem lehet legyűrni ezt a vágyat a szép iránt, meg hát... ajándékot kapni végképp biztosan mindenki szeret, a szép ajándék pedig maga a tökély. Gyerekkorában ő is mindig csokrokat szedett az útszéli ibolyából, kankalinból, alkalmasint hóvirágból, büszkén vitte haza, hogy az édesanyjuk aztán mágiával kicsit tartósabbá tegye a csokrokat (melyen trükköt azóta nagy lelkesedéssel eltanulta tőle), de attól még a virágok ugyanúgy elhervadtak pár hét után és a szemétben végezték. De most igazán nem a szemétre gondol, meg arra, amikor már pár héttel később vannak, most a jelenre gondol, a szép ajándékra, a szívmelengető gesztusra.
Meg azért arra, hogy azért ettől csak még jobban zavarban van.
- Nagyon szépek, köszönöm szépen! - mondja leplezetlen lekesedéssel szemlélgetve a csokrot, elsimít pár kissé felborzolódott virágszirmot, ami persze szemernyit sem csökkent sem a virágok szépségén, sem a gesztus értékén - Szerinted kérhetünk neki egy pohárka vizet? Nem akarnám, hogy azonnal hervadásnak induljanak - kapja fel a fejét a gondolattól, pillantása pincért, vagy a személyzet akármilyen tagját keresi, hátha maguktól is észlelik az igényt egy kis segítségre. Vizet még csak bűvölhetnek, de a semmiből poharat vagy vázát csak nem varázsolhat.

Így utólag visszagondolva már ő is eléggé nagy hülyeségnek érzi ezt a kérdést, de hát akkor, abban a pillanatban meg akart bizonyosodni arról, hogy a lány értékeli, és nem érzi túlzásnak.
Mert hát mégis csak ez az első randijuk, és a férfiak nagy része nem ad feltétlenül virágot az első randin, és ha már itt tart, akkor azzal is tisztában van, hogy milyen tetemes korkülönbség feszül kettejük között, és igaz, nem tartja egy könnyűvérű lánynak Plum-t, mégis benne van a félsz, hogy túlzottan gyermekien fog reagálni minden tettére, azt pedig nem akarja.
Mert ő tényleg komolyan gondolta ezt az estét, a lehetséges boldog kimenetelt, és nagyon is remél! Ha kell akkor a csillagokat is lehozza neki az égről, csak ne egy álomba legyen szerelmes, mert hát férfiasan és nehezen vallotta be saját magának is, hogy mennyire gyengédek azok az érzések, amit a lány iránt táplál. Mert hát ki ne szeretne egy olyan nőt, akinek nevetéskor apró ráncok jelennek meg pisze orrának tetején, és finom gödröcskék kúsznak orcája közepére?
Tetszett neki minden…
A kellemesen édes illat, ami körüllengte, ruhájának tiszta illata, ami őt magát is jelképezi és még az az álmodozó tekintet is, ami néha el-elrévedt a távolba.
Csodás volt, és a hülye film alatt sem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mennyire szerencsés, hogy igent mondott neki, és hogy van kedve vele közösen építkezni!

Arcára boldog mosoly kúszik, lelkébe pedig megkönnyebbülés, mikor a lány elfogadja a virágot. Szíve szinte már őrült módon járja a tamtamot, mikor meglátja a kissé pirossá vált orcát, és a csillogó szemeket, melyek a csokornak szólnak és természetesen neki, a gesztusnak!
- Nagyon szívesen! Szokták mondani, hogy virágot a virágnak! - makogja zavartan, majd ő is belepirul ebbe a hatalmas izgalomba. Sőt, teszi ezt olyan nagyon, hogy muszáj belekortyolnia a mellette lévő vízbe, az alkohol még várhat a koccintásig.
Egy szuszra legurítja a hűsítő vizet, egyetlen korttyal eltünteti, majd mivel a lány úgyis szeretné a virágokat biztos helyre rakni ezért felemelt kezével int a pincérnek, hogy az jöjjön izibe.
A felmentő sereg pár másodperc múlva ott is terem, hogy immár kissé körbe ugrálja őket.
- Kérhetnénk egy vázát, benne vízzel a virágoknak? És őőő…. Kérsz inni valamit? Üditő? Alkohol? Amit csak szeretnél! Bár lehet ha mindkettőt kérsz, az lenne a legjobb! - mosolyog félszegen a lányra, és míg az elmondja mit is szeretne, majd saját maga számára is kikéri a vizet és egy pohár bort, izgalmában összefogja kezét az asztalon.
- És esetleg, majd idehozná az étlapot is? - néz a pincérre kérdőn, az pedig bólogatva távozik, miután a lány leadta rendelését, majd azonnal vissza is tér egy aprócska vázával, benne vízzel, és az italokkal, melyeket kértek.
- Koccintsunk! - emeli fel a poharát Plum-ra nézve. - Az estére, a virágokra,de leginkább Rád! - mosolyog kedvesen, mert hát ritka szerencsés flótás, akárhogy is nézzük!

Egészen olyan, mintha a saját öröme kicsikét zavarba hozná Bent - valahogy sosem tudja megszokni, hogy bármivel képes lenne zavarba hozni másokat, most is finoman furcsa fátyol a másik arcán a helyes kis piros szín; most azonban egy kicsit mégis örül és tetszik neki a dolog.
Fele annyira sem jó emberismerő, mint amilyennek azért már illene lennie az ő korában - még mindig hajlamos folyton a legjobbat feltételezni másokról, aztán amikor már valami tétje is lenne egy ismeretségnek, mint mondjuk most, sosem tudja végül eldönteni, jól teszi-e, hogy efféle bizalmat osztogat mindig mindenkinek, vagy esetleg nagyon meg fogja ütni a bokáját. Mégsem tud ezen sosem időben aggódni, most sem aggódik igazán, inkább csak izgatott és azért egy kicsikét zavarban van. Sosem beszél túlságosan sokat, addig pedig végképp nem, amíg nem ismeri egy kicsit jobban azt, aki vele szemben ül, de ahhoz meg mégiscsak beszélgetni kell, hogy valakit jobban megismerjen, ami olykor valamiféle áthatolhatatlan, ördögi körnek tűnik. De olykor épp elég beszédesek a tettek is éppenséggel, és hát ezen a téren az égvilágon semmit nem róhat fel Bennek. Udvariasan hívta randevúra, moziba vitte, de úriemberként viselkedett, most meg a virágok, meg az étterem...! Mégis miért kellene tényleg aggódnia?
- Jaj, persze, én öhm... - a gyakorlati kérdések aztán egészen megakasztják mindenféle ábrándjait, amikor felbukkan a pincér és hirtelen ki kellene találnia, mit kíván inni, a világon semmi nem jut eszébe, csak óvatosan ing a pillantása a kötényes férfi és Ben között - Jó lesz nekem is, ami neked - böki ki végül önmaga számára rémes sutasággal, de mellé legalább mosolyog, nem mintha nem lenne fontos, mit esznek és mit isznak, de annál azért sokkal fontosabb most éppenséggel a társaság és hogy azzal mit kezdenek. Márhogy... egymással mihez kezdenek.
Ben választása ezesetben bort és vizet jelent, ami egyébként neki tényleg tökéletesen megfelel, bár sosem iszik sokat, mert egészen könnyen a fejébe száll és akkor borzalmas képtelenségeket képes összefecsegni, igazán nem ilyen benyomást akar tenni a férfira. Nem mintha pontosan tudná, akkor milyet, de ennél azért mindenképpen jobbat. Ezért (is) teszi rögtön a vázába a virágait, amint megérkezik az italjaik mellett a kért víz a virágnak is, kicsit el is rendezgeti őket, mintha legalábbis fontos lenne, hogyan állnak, mielőtt úgyis hazavinné a csokrot.
- Rám? Ugyan, miért épp rám? - emeli fel azért egészen zavarban a poharát, a füle mögé tol pár a nyakát csiklandozó hajtincset, alternatívák után kutat gondolatai között, mégis mi lenne méltóbb arra, hogy ők ketten koccintsanak, mint ő maga, aki aztán igazán semmi lenyűgözőt nem produkált ma este, de aztán nem jut eszébe semmi értelmes, úgyhogy csak nevetős fejrázással belemegy a dologba, és összekoccintja poharát Benével, aztán aprócskát kortyint a borból, mielőtt az egyik étlapért nyúlna.
- Szuper volt a film, nem? - kérdezi, ahogy felcsapja azt, kurtán felpillant Benre - De még nem is meséltél róla, mivel fogalkozol mostanában.