beengedni a sötétséget

Szokatlan érzés volt újra itthon lenni; az elmúlt nyár óta még csak gondolataimban sem jártam a családi ház környékén, igyekeztem azt annyira messzire elkerülni, amennyire csak lehetett - helyette tündérvilágokat jártam, lassan ébredező virágokkal, törékeny szárnyú pillangókkal és a friss tavasz illatával, menekülve a sötétség elől, ami ott rejtőzött az iskola minden árnyában és minden sarkában, minden lélekben, aki valaha is járta a folyosókat... aztán mindez végetért, mikor elérkezett a nyár, és vele együtt a pillanat, amikor csomagjaimat összepakolva haza kellett térnem, vissza a falak közé, amiket családi háznak kellett volna hívnom. Idegennek éreztem magam itt; csupán szobám falai között éreztem magam valamennyire otthon, felkucorodva a nyitott ablak párkányára, hogy még megragadhassam a lemenő nap utolsó sugarait, megtarthassam őket, hogy beragyogják az éjszaka sötétségét, megvédjenek mindattól, ami a falak repedéseiben rejtőzhetne - hiszen ez a ház rengeteg titkot és vágyat ismert, jókat és rosszakat egyaránt, és néha elgondolkodtam azon, mit mondana, ha beszélni tudna, de végül sosem szólt. Talán jobb is volt így, mindketten csendes hallgatagságban élveztük a saját társaságunkat, a csendet, a nyár első napjait, míg le nem ment a nap, és így minden nap, nap mint nap, csendben és monotonul, végesincs táncot járva.
Nem változik semmi; csak erre tudok gondolni, ahogy megtöltöm vízzel a kézzel festett paraván mögé rejtett kádat, szobám legújabb szerzeményét - bár talán a legjobb a kertben lenne, vad, megszelídítetlen növényekkel körülvéve, a ragyogó nap alatt, de azt minden bizonnyal a család többi tagja nem helyeselné, így jobb híján csak a szobanövényeimmel raktam körül, páfrányokkal és örökzöldekkel, ezek leveleire fröcskölöm a vizet, ahogy beleereszkedek a kádba, nem törődve azzal, hogy az időpont már rég nem fürdésre való, hogy már órák óta aludnom kéne ahelyett, hogy a gyertyák sápadt fényében fürkészném a sötétséget az ablakon túl, várva valami olyanra, ami sosem fog megtörténni - hiszen az ismeretlenül ismerős fantomfájdalom nem múlik, éget és kapar, és hiába igyekszem, nem tudom lemosni magamról, sem kikaparni a gyenge, sebezhető húsból, kivágni a hóka bőrből. Nem tudtam megölni magamban ezt a fájdalmat - mert nem belőlem eredt, hiába hordoztam magamban, mint halott csillagot a szívem helyén, amit nem tudtam megszeretni; nem tudtam beletörődni, hogy megint egyedül vagyok, hogy vannak dolgok, amik sosem változnak... Minden csendes és monoton, csupán a vízcseppek hullanak a földre a növények leveleiről, a hajamról, a kád széléről; mintha megállt volna a világ, visszatartva a lélegzetét valami nagy változás előtt, mintha csak azt akarná mondani, ez még nem a vég...
- ...csupán a kezdet. - Motyogom magam elé, mielőtt elfordítanám a tekintetem az ablakról; a sötétség nem súg semmit és nem simogat, legalább olyan barátságtalan, mint az iskoláé, ahová most hirtelen visszavágyok, csak egy percre, egy pillanatra, egy éjszakába...

Greta

Kaloyan

Hajastul

Egy végső, igaz szót keresek,

"De jaj, a szók mind üresek."

Ez egy nagyon rossz ötlet, minden tekintetben, mert sehogyan sem látnak szívesen sehol, ami ezt az országot és legfőképpen talán a családi házat illeti, hogy én normális esetben teljes száműzetésben kallódhatnék az utcán és jaj azok az átkos teliholdak.
A kiátkozottak élete ez és bizonyára telibe kellene bőgnöm az összes kölcsönpánámat, de Archer és az ő gondolata egyszerűen a fellegekbe repít, minta semmi más nem számítana.
Azért ez a semmi így igaztalan, hiszen rajta kívül is létezik egyetlen olyan fontos teremtmény, mint a saját nyomorom, hiszen másik felemnek nevezem folyton és csak miatta én itt most átmászok minden kerítést, nagyon ügyesen, még ha el is szakad közben az ingem néhol.
Ha ilyen „mugli” mód lopakodok haza, sunyulok fától fáig a szomorú kertben, talán nem vesznek észre és én, aki Gretának folyton megígérte, jönni fog, tartom majd szavam.
Nekem lesz még jövőre és majd meglátogat, remélem megismeri őt is, kíváncsi leszek az új életére, hogyan illeszkedik majd az új enyémbe, hogyan sikerül együtt maradnunk, ha minden ellenünk szól, ha szüleink még lányuknak tekintik, de engem már nem akarnak ide, pedig hazajöhetnék, két hónapra igazán, kegyetlenség nem? Hogy látni se akarnak és levelet sem küldenek, haragudnom kellene, ha nem tudnám ki vagyok én és miért mindez, ha nem lennék gyilkos.
- És teljesen méltatlan ide jönni, igen, Sötét szín izzik, vékony vonal indul,
Az ébredő kert formát bontogat, az ében tömbökből merengve mintáz a halk fény rózsaujja lombokat.
Talán még nem alszik, vagy ha igen, csak melléfekszem halkan hajnalig vigyázni rá és mosolyogni, miközben sírnom kéne, megtiltani magamnak őt, minden mással, de sosem voltam elég bátor meghalni.
Megállok a ház előtt, nagy levegőt veszek, próbálok semmi másra nem gondolni, csak Gretára, mert minden más nagyon vegyes.
Ezt újra látni mind, tudni, hogy nem kellek, nincs nekem semmi megbocsátva, emlékezni rá mit csináltam, hogy az Archer irántak is elhalványuljanak, ahogy a sötétség bekúszik gondolataimba.
Felmászom valahogy, túl jól ismerem a járást kívülről Greta ablakáig.
Ha nem alszik talán kinyitja az ablakot, bekopogok. Fülelek közben, nehogy észrevegyenek, végülis világ életében a szülei elől bujkál az ember.
Ó, látom fürdőt vesz, bárcsak ott lennék vele és vadul integetek, hogy ott akarok lenni, egész éjjel mellette.

Végtelenné nyúlnak a percek; minden néma és mozdulatlan, a fák ágai nem karistolják az ablakot és nem ciripelnek a tücskök, mintha odakint halotti ágyán feküdne a világ, hosszasan kitartva utolsó lélegzetvételét, mielőtt kilehelné lelkét. Egy ilyen éjszaka lenne tökéletes arra, hogy az ember eltávozzon, lelkét átadja az univerzumnak, vérét a langymeleg vízzel keverje a kádban... De aztán valami megtöri a csendet, halk kopogás az ablakon, és az irányában fordulok, talán túl hevesen, túlságosan kapkodva, és a víz a földre loccsan, és hideg a padló a lábaim alatt, mikor kiszállok a kádból.
Remeg a kezem, mikor magamra kanyarítom a hűvös selyemköntöst; nem számítottam vendégre egy ennyire kései órán, főleg nem odakintről, még bentről sem igazán, ilyenkor már mindenki aludt és csendes volt az éjszaka, és most valaki mégis kopogtatott, ismeretlenül ismerős arc a sötétségben, mikor ablakot nyitok neki, vele együtt beengedve a nyár fülledt langymelegét is, virágainak illatával együtt. Honnan került Ő ide?
Nevét halkan, elhalóan suttogom a sötétségbe; nem számítottam Rá itt, nem ilyenkor, nem így, általában minden találkozásunkat megbeszélni hetekig tartott - de most örülök a meglepetésnek, fénye beragyogja az éjszakám, mint az ezüstös hold és ezer csillag, és nem törődve a vizes hajammal, sem az átázott köntössel, borulok a nyakába, amint csak belép a szobámba, karjaim a nyakába kulcsolva simulok hozzá, keresve a szavakat, de nem találom őket, így nem is próbálkozom, csak kapaszkodok felé, félve attól, hogy ha elengedném, eltűnne, örökre, mint ahogy eltűnt legutóbb is, és nem akarom, hogy eltűnjön, még nem most, nem így...

Greta

Kaloyan

Hajastul

Egy végső, igaz szót keresek,

"De jaj, a szók mind üresek."

Greta mindig a természetes lágyság és szépség, mint valami kitalált személy messze álomországból, valaki, aki nem létezhet saját materialitásában.
Én rá büszke voltam folyton, lélektárs, lelkem azon fele, amit dicsérni lehet. Hogy a jobbik én messze van, én is távol érzem magam attól, ami azt hittem jó bennem.
Greta, rossz ez így, messze tőled, integetek az ablakon, mintha vidám lennék, hogy most visszatérek a jóhoz, pedig árulód leszek, mert találtam valakit és arról nekem sokat kell beszélnem és neked segítened.
Már tárom karom, előre, amikor az ablak kinyílik és beenged.
Sokáig csak szorítjuk egymást, fájt nekünk az eltűnésem, de nem akarok elmenni most, majd elrejt ugye és annyi kérdésem, annyi szeretetem van a számára.
Nincs is kezdete annak, amit mondok, mert örökkének akarom, csak ölelni, de beljebb megyek, hogy ott folytassuk és csak finoman figyelmeztetem:
- Meg fogsz fázni. El tudsz rejteni? Ha eldugsz, az ágy alá, a szekrénybe, egy dobozba, maradok. Szeretnéd?
Mert a szüleim nem, többet látni senki rajta kívül, én mindenkit megbántottam, a családra szégyent hoztam, de tőle elválasztani? Inkább vágják le a karomat, lábaim, majd talán akkor nem térek újra vissza Gretához.