Régóta várok erre a mai napra. Elvégeztem minden teendőmet, minden alja és törvénytelen munkát amit a nyakamba sóztak. Egy ideje figyelek, egy ideje körültekintek. Tudom, hogy ezeken a napokon a szülők nincsenek otthon. Tudom, hogy nem fog meglátogatni a testvérem sem pedig az őrült felesége. Sokat vártam vele, de biztosra kellett mennem. Most itt van a lehetőség arra, hogy legalább csak egy kevés időre is láthassam azt, akiért a szívem ver. Így hát már hopponálok is el arról a csúf helyről, hogy aztán a régi lakásunk bejárata előtt álljak meg. Fejemen csuklya, hogy biztos legyek abban, hogy senki nem fog rajta kapni. Remegő kézzel nyomom meg egy csengőt.
- Meglepetééééés!

A visszahúzom a csuklómra Leo pulcsiját, kinyitom az ajtót, és akkor meglátom a küszöbön...
- Leo... - suttogom magam elé dermedten, mintha csak kimondva fognám fel egyáltalán. - Leo! - vetem a nyakába magam. - Mondd... mondd, hogy nem álmodom - húzódom hátrébb egy kicsit, a kezeim közé fogom az arcát, és a tekintetem végigpásztázza minden porcikáját, hogy tényleg olyan-e, mint ahogy emlékszem rá, végül a szemein állapodnak meg és megcsókolom.
Aztán amilyen meggondolatlan jelenet ez, olyan hamar kell észbe kapnom.
- Mit mondtam, hova menjetek edzőtáborba? - szegezem neki a pálcám a fáslival áttekert kezemmel, iszonyatosan fáj, de muszáj kételkednem abban, hogy ő az, egyszerűen muszáj.
- Mit mondtál, mi legyen a neve, ha fiú? - nem nézek rá, a pálcámra siklik a tekintetem, erővel tartom rajta, kibuggyannak a könnyeim, erre viszont már csak ő tudhatja a választ. Add, hogy tényleg ő legyen!

Rápillantok a pulcsira és erre csak egy halvány mosoly varázsolódik az arcomra. Ami már nem éppen olyan sima, mint régen. Kisebb szakállat növesztettem, nem foglalkoztam magammal. Látszik, hogy nem érzem ott magam jól ahol éppen vagyok.
- Nem álmodsz, nem álmodsz. Itt vagyok, itthon vagyok. Kezeim közé zárom és mélyen beszívom az illatát. Szükségem van erre, mindig is szükségem volt. Én is a szemébe pillantok és örömmel tapasztom az ajkam én is az övére. Aztán pedig már felemelem a kezemet védekezően.
- Moira, megvesztél? Most éppen mondani akartam volna, hogy nem vagyok halálfaló de ez sajnos nem igaz.
- Északra... izé Dániába. Hirtelen nem jutott ez eszembe és elég szépen néztem volna ki, ha rosszat mondok.
- Daniel. Apám után nevezném el. Remélem, hogy ez már tényleg elég.
- Moira, drágám. Én vagyok az, tényleg én vagyok.

Megváltozott. Ekkora szakálla szerintem még sosem volt, mindenesetre remélem, hogy nem vikingnek készül, keserű mosoly jelenik meg a számon, mert ez is fáj, minden fáj. Talán a csuklya még jobban is. De az illata ugyanaz, csakhogy ez még nem jelent semmit. Hiába öleltem úgy magamhoz, mint előtte, még ha a hasam már akadályoz is benne, rá kell jöjjek, hogy gonosz tréfa is éppúgy lehet, és akkor megnézhetem magam
Nem válaszolok, csak gyöngén megrázom a fejem, mert tudnom kell, muszáj józannak lennem. Ehhez persze Dánia nem elég, hiába jó válasz, ezt bárki kinyomozhatta, viszont a fiunk neve igazolja, leeresztem a pálcámat, és sírni kezdek, mint mostanában folyton, és újból megfogom az arcát, luhunyom a szemem, az övének támasztom a homlokomat.
- Gyere... gyere be... - suttogom. Aztán, ha elválunk, gyanakodva körbesandítok, ránk néz-e valaki, majd becsukom utána az ajtót. A házban semmi sem változott, a helyére pakoltuk már, amit újra összetörtem. Egyedül a vágások tanúskodnak róla, hogy valami történt: egy a csuklómon, egy a tenyeremen, és be van ugyan fáslizva mindkettő, de a pulcsi elég bő, hogy behúzzam alá.
- Meddig maradsz? - teszem fel félve a kérdést.

Lenézek a hasára. Együttlétünk növekvő gyümölcsére. Egy halvány mosoly látszódik az arcomon és már az ölelés s a csók után nyúlnék is a hasához, hogy megsimogassam, de aztán jön a váratlan fordulat s a kérdések lánca. Nem hibáztatom, sőt, még büszke is vagyok azért amiért ez eszébe volt és volt ereje hozzá megtenni. Lehet, hogy nekem nem lett volna.
Halkan felsóhajtok amint sikerült bebizonyítanom a személyazonosságomat és aztán miközben a homlokomhoz dönti az övét, letörlöm az arcáról a könnyeket és egy csókot nyomok az arcára.
- Ne sírj, megértem. Büszke vagyok rád. Aztán amint beinvitál, már lépek is be a házba. A védelmében már leveszem magamról az arcomat félig elfedő csuklyát s körülnézek. Semmi sem változott.
- Néhány órát maximum. Kipillantok az ablakon s lehúzom a redőnyt aztán meg rá a sötétítőt. Igen, egy kicsit paranoiás vagyok mostanság.
Felé pillantok és elé sétálok, majd két térdre ereszkedek, hogy szemben legyek a növekvő pocakjával és arra nyomjak egy puszit s egy simogatást.
- Hiányoztatok. Mondom a hasának, aztán kiegyenesedek és a feleségemre pillantok.
- Mi volt az a levél, hogy választottál oldalt?

Nem számít büszke-e rám, nem számít, hogy letörli a könnyeimet, nem számít a nyugtató csók sem utána. Nem tudom magamnak megbocsátani, vagy neki azt, hogy kételkedek, kételkednem kell, rosszabb ez bárminél, mert én nem értem meg, nekem fáj, és már kezdem megtanulni, hogy mindig van még lejebb. A könnyeimet nyeldesem, és mély levegőkkel csillapodom.
- Bocsáss... bocsáss meg! - hüppögöm még a küszöbön, majd bemegyünk a házba.
- Értem - bólintok, és elfordítom a fejem, sértett vagyok, és haragszom, hogy nekünk csak ennyi idő jutott, még akkor is, ha egyáltalán csoda, hogy itt van. Ezen a sötétítés sem változtat, csak növeli.
Megdöbbenek, ahogy elém térdel, de feljebb húzom a pulcsit. Ezerrel ver a szívem, ahogy hozzáér, és ha minden igaz Danielé is. Továbbra sem örülök ennek a névnek, annak, akire emlékeztet, főleg ezek után....
- Te is nekünk... - el sem tudom mondani mennyire... Lepillantok rá, simogatom a fejét, a haja is kezd túl hosszú lenni már, és már nyúlnék, a kezéért is, aztán inkább visszahúzom sajátomat, észnél kell lennem. - Már azt hittem újabb lánykérés -  mosolyodom el. - De egy hajvágás meg egy borotva habbal talán sokkal jobban hiányzik - teszem hozzá ugyanazzal a hamar keserűvé is vált mosollyal az arcéleit is megdörzsölöm játékosan, nem tudtam előbb rápirítani.
- Én sem maradok ki a háborúból... Meg kell védenem titeket - és főként tudnom kell mi van veled... - Nem veszek részt gyűléseken, nem tudom kapok-e feladatot valaha, de Kev... - összeharapom a számat és lehunyom a szememet, basszameg, eddig figyeltem, eddig! - szóval valaki elintézi, hogy bekerüljek valahova, ami a valódi elveid mellett áll ki - nézek a szemébe végig, mintha farkastekintetet tartásában vívnánk, csakhogy ez sem játék már, nem túl konkrét, és a fele fricska, él, de ebből értheti is.

Nem kerülte el a figyelmem a kezére rásimuló fehér anyag ami ki tudja, hogy milyen sebeket rejt. Nem hoztam még fel hiszen el voltam azzal foglalva, hogy bebizonyítsam a személyazonosságom és ne kapjak egy átkot az arcomba.
- Mi történt a kezeddel? Körülpillantok a lakásunkon és csak egy halvány mosoly varázsolódik az arcomra. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy itt jártam. Boldogsággal tölt el, hogy újra érezhessem a megszokott illatot.
Bármennyire is szeretnék nem maradhatok többet. Nem kockáztathatok. Ha a családom észreveszi vagy a többi halálfaló akkor bizony bajuk is eshet Moiráéknak. Azt meg nem viselném el.
- Szeretnél megint esküvőzni? Váljunk el gyorsan? Kuncogok halkan aztán beletúrok a saját hajamba és sóhajtok egyet. Igaza van. Olyan vagyok, mint egy hajléktalan .
- Szállj ki. Nem maradhatsz bent. Túl veszélyes. Rázom a fejemet. Nem szabad. Azért mentem el, hogy nyugodtan éljenek. Erre ő meg beleugrik a hülyeségbe.
- Kev? Most komolyan Kevinnek volt ennyi esze, hogy beszervezett? Vonom fel a szemöldökömet.
- Moira, légyszíves. Ne csinálj semmi meggondolatlanságot.

- Semmi - húzom rá jobban a pulcsiujjat zavartan a kezeimre, elrejtem őket, mint a csínytevő gyerek. - Megvágtam - helyesbítek, mert nem tudok hazudni. Neki nem. Ez pedig igaz, még ha nem konyhai baleset, vagy nem olyan, mint amire az ember elsőként gondolna. Nem kell tudnia. Ezt nem.
A fejemet rázom. Nem akarom újrakezdeni azt a hercehurcát, mert ha a családom nem segít be, minden bizonnyal megőrülünk, és nem csak a gyerektéma miatt leszünk feszültek.
- Csak ha szeretnél még egy lehetőséget, hogy bebizonyítsd, tudsz táncolni - mosolygok rá, és csendben fürkészem minden porcikáját, figyelem, hogy jól megnézhessem, hogy az eszembe véssem minden mozdulatát, hogy az emlékük kitartson és megtartson. És valahol mélyen belül várom, hogy azt mondja, vágjam le a haját, hiába elvetemült ötlet megbízni a remegő kezemben.
- Nem csinálok meggondolatlanságot, volt időm rágódni rajta úgy, ahogy te szoktál dolgokon, megfontoltam... alaposan - jelentem ki határozottan.
- És Kevin nem engedte, nem akarta, én akartam. És nem szállok ki - úgysem bíznak rám semmit, terhes bálna vagyok, megbízhatatlan, beszámíthatatlan, és az idegrendszerem nélküle már tényleg teljesen taccson. Ennek a felét tudja. És ha azt is, hogy ott van Clive, akkor azt is, hogy még annál is kevesebb ügy közelébe engednek egyáltalán. Nem tehetek semmit, nem is ezért vagyok ott... Miatta, ahogy ő miattunk.
- Miben más ez, mint amit te csinálsz? - nézek a szemébe. - Ez feleannyira sem veszélyes - motyogom. Itt bújik ki a szög a zsákból, témánál vagyunk.