Hármat lépett, és megbotlott saját lábában,
Majd felállott, belenézett a másik arcába,
S így szólt:
Ki volt?
Az nem válaszolt, csak nézett szomorúan.
Az nem válaszolt, s most pálcáját nyújtja.
Bús hangú átok,
Mit azonnal rámond.

Azonnal rámondta, de mellette csapódott
A falba mélyen, erővel, s az egyből lebomlott.
Halál!
Mondá,
S eltűnik arcáról a testvéri szeretet, nem kell,
Gondolja, hogy majd eltűnik minden ezzel.
De más látszik.
Két testvér játszik.

Elesett. Elesett megint, saját lábában botlott,
Fel akart kelni. Nem ment. Kár, hogy loholt.
Kár, hogy
Mormolt,
S már nem teheti többé, el kell ezt feledni,
S akkor talán könnyebb lesz. Fel kell emelni
Azt, aki kiáltott.
Meg kell menteni Clive-ot!

Ha, ha, mi ez? Ágyú dörren, átok ropog,
Minden repül, de el egy sem találja a pontot.
Össze-
Esett.
Elájult, s ezért csak egy ember lehet hibás.
Talán magára vállalja, talán lép tovább.
Nem fontos
Az elveszett rokon.

Pálcáját megemeli, céloz a mozdulatlanra,
De egyre húzza az időt, szemét nem láthatja.
Ez fáj,
Fel már!
Kiabál, s a célpont lassan nyitja szemeit.
Nem hiszi el, hogy testvére áll most itt
Előtte, mereven.
Mindez hihetetlen…

Kegyetlenség villan nagy barna íriszében,
Elfelejti, minden emlékét, jóságát iziben.
Mondd ki…
Mondd ki!
Most várja, hogy célpontja áldozattá váljon,
Vár még, nem szól, azt hiszi, ez már átok.
Életét most rontja:
Avada Kedavra!

@Clive Staples McGonagall