A szemhéjaim már elnehezedtek, kicsípte a víz a szememet. Nem feladom, hanem belenyugszom. Ő nyert. Én vesztettem. Attól a pillanattól kezdve, hogy átléptem a tűzfalon az ő térfelére. Ő jobb volt nálam. És kegyetlenebb. Megérdemli, hogy megölhessen.

Lehúnyom a szemeimet, és...érzem, hogy megragadj a karom. Már nem is fáj. Már csak...hideg. Ahogy a padló is, amire ismét feldob. Kimászik, megint rám szegezi a pálcáját, csak ezúttal meg is szólal. Még köhögök, de már képtelen vagyok felemelni a fejemet vagy bármilyen testrészem. Csak vergődök a padlón, a pocsolyában, mint egy partra vetett hal. Szánalmas. Ölj már meg, bassza meg!

Nehezen hallom a szavait. Nem is értem, hogy miért mondja azt, amit mond. Csak egy idő után sikerül felfogni, hogy arról beszél, miért nem ölt meg. Iszonyú dühös. Tele van haraggal és azt hiszem, szomorúsággal. Nem tudja, megöljön-e vagy sem. Lehet, hogy mindkettőnknek sikerült összetörni egymást.
- Tom... – próbálok megszólalni köhögve, de csak gyenge hörgést sikerül produkálni. – Én...nem akartalak...megölni – legalábbis akkor már nem. Alig jön ki hang a torkomon. Szerintem nem hallotta, amit mondtam, mert csak áradnak belőle a dühvel teli szavak. Nincs erőm megállítani, nincs erőm már...semmire. Megvárom, amíg tart egy lélegzetvételnyi szünetet, és akkor folytatom. – Ölj meg – mondom halkan. – Ez a feladatod. De többet ne élessz újra, kérlek.
Nem hiszem, hogy ez elég volt neki. És attól félek, hogy nem fog megölni. Azt hiszem, egyszerre vagyok az, akit szeretett, és akit gyűlöl. És sajnos, ki kell mondanom, a szeretet gyengeség. Gyengévé teszi azt a gyűlöletet, ami képessé tenné rá, hogy megöljön. Ami képessé teszi arra, amit csinál.
- Nem akarok többet szenvedni – motyogom halkan, és közben ismét kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkában. Nagyon-nagyon fáj a lábam és az oldalam. Nagyon fájnak az izmaim a hidegtől. Reszketek, ami csak növeli a mozgás okozta sajgást. Ugyanúgy érzem magam, mint Henry házának a padlóján. Nem gondoltam, hogy valaha újra átélem ezt a fájdalmat. De most már nem akarok ellene harcolni. Azt hiszem, elfáradtam.

A mondókám közben csak hörgés meg köhögés jut el hozzám tőle. Akarhatott ugyan közben mondani valamit, de nem érdekel. Most én beszélek és végig fog hallgatni. Ez is a büntetése része. Az ítélethirdetés után őt is hagyom beszélni. Nem kér kegyelmet. Úgy tűnik elért abba a stádiumba, amikor már megváltásnak érzi a halált.
~ Én nem foglak megváltani. ~
Elárult, megbüntetni akarom, nem megváltani.
~ Ha most nem ölöm meg, akkor lehet később már megint képtelen leszek rá. ~
De nem akarom, hogy jobb legyen neki. Azt akarom, hogy szenvedjen, ugyan úgy ahogy én szenvedek és ehhez élnie kell. Nem ölöm meg, mert túlságosan gyűlölöm hozzá, hogy megszabadítsam a kínjaitól.
~ Már megint valami ürügy. ~
Tiltakozik az elemző gondolkodás, de csak halványan, mert tudja, hogy nincs igaza. Ez úttal nincs.
- Én sem akartam. Te még is erre ítéltél. Most visszakapod.
Mondom ridegen.
- Invito bilincsek.
Bár magát a bilincset nem látom, a padlón tátongó lyukon át bőven látom  a pincében lévő szekrényt, amiben a bilincsek vannak. Kivágódik a kulcsrazárt ajtaja, hogy egy kézbilincs és egy lábbilincs kezdhesse meg felém légi útját. El sem kapom őket, Dawnra szegezem a pálcám.
- Locomotor Mortis.
A lábbilincselő ártás itt most kézbilincselő is , hisz a bilincseket nem megidézem, hanem épp felém repülnek. Az újabb varázslat hatására Dawn keze és lába bilincsben van. Nem a mozgást akarom tőle elvenni, hanem a tüzet. Ezek a bilincsek nem először látnak pyromágust. Rájuk olvastam és bájitallal is kezeltem őket. Rá kell tenni őket a Pyromágusra hogy működjenek, de nem ilyen egyszerű. Addig nem működnek, míg a pyromágus vére rájuk nem kenődik. Egy pár csepp is elég és amennyi seb most van az áldozatomon, bőven jut belőle rájuk is. Dawn nem képes tüzet generálni.  Eztán felnyalábolom. Elég nyomorultul érzem magam közben, mert én is megsínylettem a harcot, tartalékaim végén járok. De még nem végeztem. Berakom a kandallóba, ami persze szintén csurom víz.
- Invító tüzifa.
Dawn gyakoirlatilag nem látszik ki a fa alól. Ez is rengeteg energiába került. Már homályosan látok, de a kihűlés jelei mutatkoznak rajta amit meg is értek. A víz amiben voltunk jéghideg, és a kinti hőmérséklet még hidegebb.
- Annulate. Hyppokrax. Ferula.
Sorolom a bűbájokat és ezzel az elsődleges ellátás kész.
~ Mi a francnak gyógyítottam meg? ~
Fut át rajtam a gondolat, de igazából ez medigmágus reflex volt. Sérültet láttam, elláttam és már csak utólag esett le, hogy ki vagyok és hol.
- Piroinitio.
Fentartom a tűzcsóvát, hogy valamennyira átmelegedjen a fa és a kandalló is száradjon valamennyit. Aztán minden előjel nélkül elfogy az erőm és sötét lesz.

A következő néhány perc úgy pörög le előttem, hogy csak néhány pillanatát tudom felidézni. Nem értem, hogy miért nem akart megölni, amikor pontosan ez lett volna a célja. Nem tudom, mi történt időközben, és frusztrál, hogy ezt nem értem. Aztán rám pattan egy pár...bilincs? Komolyan? A maradék erőmmel azonnal próbálom leolvasztani. De olyan furcsa érzés kerít hatalmába, amilyet még nem éreztem. Soha. Nem tudok melegedni. Egyáltalán. Se láng, se meleg. Mi a franc? Értetlenül, és közben kétségbeesetten nézek rá. De még időm sincs rajta gondolkodni. Ez a férfi megőrült... Amikor felkarol, hangosan felnyögök kínomban.
- Engedj már el – könyörgök neki rekedten. Amikor bevág a kandallóba, szintén nagyon jól esik. – Megőrültél – motyogom felé. Pont én. Újra és újra meglep. Nem értem, mit miért csinál. Talán ő maga sem. Őrült vagy, Thomas... És aztán helyrerakja a saját maga által okozott sérüléseimet. Rohadtul fájt, és nem mondanám, hogy utána jobb lett, de nem is számít. Már tökéletesen képtelen vagyok követni a cselekedeteit. A kandallóban (vicces, nem?) csak arra vagyok képes, hogy hátraengedjem a fejem, és hagyjam, hogy átjárjon a meleg. Mert hogy rám gyújtotta a kandallót a csávó...

Elaludhattam. Gőzöm sincs, mikor, de arra ébredek, hogy reszketek. Szemeimhez emelem az egyik kezem. Ja, hogy a bilincs... Kábán, de valamennyire magamhoz térve körülnézek. A tűz leégett körülöttem, és ezzel együtt minden egyes ruhadarabom hamuvá vált. Valójában mindig is erre a jelenetre vágytam, hisz egy kibaszott Targaryen vagyok, nem? Fantasztikus. Vázolom a képet: egy félhalott csávó fekszik a hamvas vízben a félig leégett háza padlóján, egy meztelen, de belső vérzés nyomaival és dagadt kék bokával díszített csaj ül a kandallóban, és lassan lemegy a nap. Ilyenkor télen nem lehet a napra számítani sokáig.

Szisszegve, nyögdécselve kimászok a kandallóból. Kell néhány másodperc, míg találok kapaszkodót a párkányán, de sikerül felállnom és rátámaszkodni. Leporolom magamról a hamut, de a korom még mindig történeteket fest a testemre. Bicegve, folyamatosan támaszkodva vonulok a fal mellett a fekvő férfiig. Nála van a pálcám. A lépcsősorba kapaszkodva, a sérült lábamra vigyázva letérdelek mellé, és kikapom a zsebéből a pálcámat, majd rá szegezem. Az övő egy méterrel arrébb van, nem fog tudni védekezni. Kivéve, ha... Vajon tudom használni a pálcám?
- Piroinito – mondom halkan a kandallóra célozva. Szánalmasnak érzem magam, hogy a sárkánykórommal együtt pálcával kell tüzet gyújtanom. De sikerült. Használhatom a pálcám. Mielőtt felkapaszkodom újra lábra, a férfi nyakára teszem a kezem. Van pulzusa. Helyes. Kérdéseim vannak hozzá. Elmászok a pálcájáig, és magamhoz veszem azt is, biztos, ami biztos. Most pedig keressünk valami göncöt. Fárasztó mozognom. Besétálok a hálóba, és felhúzok magam után egy pajzsot, ha netán felébredne. Tele van a ruhásszekrénye mindenféle típusú és méretű gönccel. Gyanítom, százfűléhez. Az első, ami a szemem elé kerül, az egy hosszú, fehér inget. Ó, tökéletes lesz. Mint a gyötrelmeim vászna.

A térdemig érő, korommal összekent, vérfoltos inggel visszamászok az előtérbe. Még mindig nem ébredt fel. Nekidőlök a falnak a kandalló mellett, és ismét a párkányába fogózva lecsusszanok a padlóra. Kinyújtom a sérült lábam, mert úgy sajog, hogy majd’ kiugrik a szemem. A férfi alig egy méterre fekszik előttem. És épp ébredezik. Rászegezem a pálcám, az övét a másik kezemben tartom, és várom, hogy magához térjen.
- Töröld ki a csipád, aztán figyelj ide, mert kérdéseim vannak feléd – mondom neki halkan, de határozottan. – Először is: ki küldött? Másodszor – nem várom meg a válaszát, csak fel bír fogni három kérdést egymás után – miért nem öltél meg? Ha az bérelt fel, akire gyanakszom, tuti nem kérte, hogy kínozz. Ahhoz túl hülye és gyáva. És harmadszor... Miért gyűlölsz?

Amint a szervezetem összekapart némi energiát, felébredek, mert még ugyancsak messze állok a megfelelő állapottól. Amit azonnal felfogok, hogy szörnyen éhes vagyok, és csurom vizes, ebből fakadóan fázom. Ezért tértem magamhoz, mert a szervezet egy remek találmány. Tudja, hogy most enni kell, aztán meleg helyre vonulni és ott aludni tovább, különben kihűlök, aztán éhen halok. De bajos dolog a kajával meg a meleggel foglalkozni, mikor pálcát fognak az emberre. Ráadásul pont az, akinek a kandallóban kellene ücsörögnie. Felfogom a kérdéseit, mert pillanatok alatt válok éberré ébredésem után, tekintve, hogy az állapotom elég siralmas ahhoz képest, hogy csak egy pultoslányt kellett volna kivégeznem.
~ Nem kötöztem ki a bilincseket. ~
Jövök rá a hibámra azonnal és közben azt is összerakom, hogy mit keres rajta egy még rám is ugyan csak bő ing. Még emlékszem a gyűlöletre, de már nem állok a hatása alatt. Fellángolna bennem újra, ha okát látnám, de jelenleg nem igazán vagyok képben Dawn-nal kapcsolatban. Mikor felélesztettem, egyértelműen ölni akart. Lehetőséget is kapott rá végül, e helyett begyújtott a kandallóba, aztán érdeklődik.
- Tudod én sem igazán értem, hogy mit is akarsz tőlem, de mivel nálad van a pálca, gondolom a te kérdéseid most fontosabbak. Az első kérdésedet felejtsd el. Momentám fogalmam sincs hányadán állok veled, így nem adom ki a megbízómat. ~ Edwardot nem árulom el még neki sem. Nem fedjük fel egymást. ~ Hogy miért nem öltelek meg.... - sóhajtok - mert nem vagyok normális. Ami nem meglepő, ha normális lennék, nem kellene időnként ölnöm. Viszont minél többet voltam veled együtt, annál kevésbé akartalak megölni, aztán már annál inkább nem akartalak megölni. - Megállok egy kicsit, mert nem akarok neki Margaretről beszélni. Most, ebben a helyzetben nem. S talán később sem. Témát váltok. - Így aztán mikor végül legyőztelek és a pincéből lett kacsaúsztatóban majdnem megfulladtál, - még most is végig fut a hátamond a hideg, mikor felrémlik a mozdulatlan testének megtalálásakor bennem keletkezett érzelemkavalkád, - utánad ugrottam és ujraélesztettelek. Ez így rendben is lett volna. De te erre lánga borultál és meg akartál ölni. - Felvillan a szememben a düh, amit akkor éreztem, de ez csak halvány árnyéka az azóta újra lelakatolt gyűlöletnek és szinte azonnal el is múlik. - Fogalmam sincs mi játszódott le akkor benned, de öntudatlanul is visszaéltél valamivel, amivel ha visszaélnek, így reagálok. Viszont azóta aludtam rá egyet. Most már elvesztettem a fonalat, fogalmam sincs mit is jelentesz nekem és mit kezdjek veled.

Csendben hallgatom a szavait. Nem tetszenek a válaszai. Kicsit sem. De lehet, hogy nem is ismeri azt, aki a lóvét perkálja. Lehet, hogy csak közvetítve kapta a feladatot. Jellemző lenne arra a gyáva féregre. Közbeszólnék, de csak összezavarnám, és nem fejezné be a meséjét. De akkor is furcsa, amit mond. Az tényleg bizonyos, hogy nem normális. De mégsem úgy, mint én. Olyan, mintha az érem két fele lennénk. Én érzelemmentesen ölök, ha kell, más miatt élek, mint ő. Ő gyűlöletből és szeretetből teszi, amit tesz. A pénz csak megnyugtatja a lelkét, hogy nem olyan érzelmi nyomorult, mint amilyennek tűnik. Pedig de. Az vagy, Tom.
Amikor abbahagyja a mondandóját, akkor szólalok meg.
- Én semmit sem akarok tőled – szólalok meg hidegen. – Te szedtél fel, te hoztál ide, és azt vártad, hogy eltűrjem, hogy megölsz? Pénzért? – a valódi választ úgysem tudja meg soha. Sosem fogja tudni, hogy miért akartam megölni, aztán pedig miért nem. És ha én nem mondom el, sosem jön rá. Soha senki nem jött rá.
- De miért nem akartál megölni?! – emelem fel a hangom, mert rohadtul nincs már türelmem ehhez a játékhoz. Kezd unalmassá válni! – Semmit sem tettem, ami miatt ne akarj megölni, semmit! Persze, hogy lángoltam, baszd meg! Az tart életben!
Nem értem, miért áll így hozzám. Nem kellene jelentenem neki semmit sem. Egy munkája vagyok. Egy feladat. Semmi köze nincs a valódi énemhez. Mit rontottál el, Tom?
Előre hajolok, és végigsimítok a bokámon. Még mindig rettentően fáj, nem fogok tudni felállni szenvedés nélkül. És azt is unom már...
- Vedd le rólam a bilincset! – nézek rá határozottan. – Odaadom a pálcád. Vedd le! Mindet – tudtam, hogy nem tenné meg csak úgy, minek tenné meg, amikor nyerő helyzetben van. Legalábbis a pálcájával együtt úgy lenne. És mégis hátrányban van hozzám képest. Őt eltelítik az érzelmek, ezer és ezer lyuk van a pajzsán. Nem fog megölni. Egy próbát megér. Néhány másodpercig csak nézek a szemébe, a pálcám még mindig rá van szegezve, aztán...odadobom elé a pálcáját. Tessék, Tom dönts!

~ Hallgatni arany. ~ Megfordult ugyanis a fejemben, hogy szólok neki, egy egyszerű Finite Incantatemmel ő maga is leszedhette volna őket. De nem akartam tovább növelni az előnyét és lám milyen jól jártam vele. Nálam van a pálcám. Nyugodtan fogom rá.
- Finite Incantatem. Depulso.
Semmi felhajtás, csak elmondom a két bűvigét. A bilincsek lehullnak, majd a vizet szertefröcskölve maguk előtt, belecsúsznak az előszoba padlóján tátongó lyukba. Nem szeretném, ha Dawn mérgében kárt tenne bennük. Sok munkámba kerültek. A pálcám az ölembe teszem és közben mosolygok mert nem hiszek neki.
- Semmit? Mi a helyzet a kabát levételével, meg a csókokkal? Még is csak akartál valamit. Most is akarsz valamit, valami mást, de akarsz, különben már halott lennék. Talán még leszek is, de aligha én fogok előbb támadni. Most sem akarlak megölni. Részben azért, mert te te vagy. Tetszel nekem és itt nem a külsődön van a hangsúly. Ámbár jól áll neked az ingem. - mosolyodm el megint egy kicsit, majd komolyan folytatom. - Másik részben azért, mert emlékeztetsz valakire. Valakire akit hagytam meghalni, pedig mindennél drágább volt nekem. Láttalak téged, láttam őt is benned és kettőtök együtt legyőzött. Megadtam magam neked. - Teljesen tárgyilagos vagyok. - Feladtam volna az egész addigi életemet érted. Te pedig erre lánga borultál és ne mondd, hogy nem akartál ölni. Nem te vagy az első pyromágus a praxisomban. Azt viszont már elhiszem, hogy nem én voltam a célpontod, neked is megvannak a magad démonai. De ott és akkor félreértettelek és azt hittem elárultál. Ettől bekattantam, de szerencsére elájultam mielőtt végképp megőrülök.

Leveszi rólam a bilincseket, amelyek leszáguldanak a majdnem a halálomat okozó improvizált medencébe. A pálcám még mindig az előttem ülő férfira szegezem, és úgy hallgatom, amit mond. Úgy érzékelem, hogy kiborult. Az egész helyzeten és történteken, de még azon is, amit válaszoltam neki az előbb. Pedig őszinte voltam. Félig. Na jó, egyáltalán nem voltam őszinte. Viszont elgondolkodtatott. Ő biztosan teljesen őszinte, ebben már nem kételkedem. Végig az volt. És ez vezetett arra a következtetésre, hogy ez a férfi...őrült. Megbomlott az elméje. Kíváncsian, már-már elemezve fürkészem, ahogy beszél az érzéseiről. Nem úgy őrült, mint én. De egyre inkább kezdem azt hinni, hogy jobban hasonlítunk, mint elsőre gondoltam. Azt hittem, hogy hidegvérű, hogy extrém önuralma van, pedig... Van egy emléke, egy traumája, amin nem képes továbblépni, és ez elborítja az agyát. Gyenge. De nem úgy, ahogy a normális emberek. Ez gyengíti el, a gyász. De ez teszi kiszámíthatatlanná, és ez bevallom, izgalmasan hangzik.
Megvárom, amíg befejezi a mondanivalóját, csak aztán szólalok meg, teljes nyugalommal, újra magamra öltve a semmit, mégis annyi mindent mondó arcomat. De a valódi szavaimat még senki sem hallotta meg.
- Amikor bejöttél a kocsmába, le akartam feküdni veled, ennyi. Ha ennyire féltetted volna az életemet, meg sem vártál volna. De meg akartál ölni, Thomas – végig a tekintetét figyelem, az arca rezdüléseit. Úgy döntöttem, kísérletezni fogok rajtad. Egy bizonyos szintig őszinte leszek veled. Ezt más emberrel nem tettem még meg, kivéve akiket utána meg is öltem. De te más vagy, mint a többiek. Te valahol...olyan vagy, mint én.
- Aztán amikor elhoztál ide, egy idő után rájöttem, hogy meg akarsz ölni. Bevallom, reméltem, hogy magadtól megpróbálod. De aztán rám sem bírtad szegezni a pálcád. Tudtam, hogyha megtámadlak, észhez térsz, és elvégzed a dolgod, de...így sem tetted meg – most tulajdonképpen szemrehányást kapott a szarul végzett munkájáért. Ez csak töredéke annak, amit mondhatnék erről az egészről, de legalább ez őszinte volt. Térjünk át rád, szépfiú. – Én nem az vagyok, akit cserben hagytál. Amikor bérgyilkos lettél nem jutott eszedbe, hogy esetleg olyat is meg kell majd ölnöd, aki emlékeztet valakire? Ugyan már... Nem vagy te ennyire amatőr – mi mást látsz bennem, amitől megadtad magad? Leteszem magam mellé a pálcám, és az égett rönkökbe kapaszkodva megpróbálok felállni némi szisszenés közepette.
Ki akarom deríteni, mi van a fejedben, Thomas!

- Nem figyelsz rám. - Csóválom meg a fejem, miközben talpra kecmereg. - Azt mondtam, egyre kevésbé akartalak megölni, aztán egyre inkább nem akartalak megölni. A kocsmánál még csak az első verzió élt. Ott még határozott célom volt végezni veled, csak nem voltam elragadtatva a gondolattól.  Már itt a rönkházban kezdődött az a rész, mikor egyre inkább életben akartalak hagyni. Amikor a pincében haldokoltál, akkor kapcsolt ki a bérgyilkos. De ahogy látom, te se nagyon tudod eldönteni, hogy örülj-e ennek. - Nevetek fel, meg sem mozdulva ülőhelyemről.  - Előbb számonkéred, hogy meg akartalak ölni, aztán meg a fejemre olvasod, hogy nem tettem meg.  Nem az vagy akit cserben hagytam ez igaz. De ha megteszem, akkor te is azzá váltál volna. A másodikká, akit elárulok. De tudod mit? Legyen. Csak kérned kell és itt helyben végzek veled. Szeretnéd hogy megtegyem? Ettől felnéznél rám? Mert ahogy hallom, most lenézel. - Mosolygok. Pedig pokoli éhes vagyok és még annál is jobban fázom, de ezt itt és most végig kell csinálni. Végig akarom csinálni. Magamat ismerve végig is fogom, ha csak meg nem bolondít megint. - Rád sem bírtam szegezni a pálcám... S lám, még így félgőzzel is magam alá gyűrtelek. Ennek ellenére igazad van, te győztél. De mondd csak mit nyertél vele? Mit akarsz nyerni vele? Mert szexuális vágyak ide vagy oda, átlag ember már rég elhúzott volna innen amíg a ráküldött bérgyilkos békésen alszik. Te meg az érzéseimről faggatsz. Miért érdekel téged ennyire, hogy mit érzek irántad?
Vannak ugyan tippjeim, de korai még találgatásokba bocsátkozni.

Azért érdekel, mert én nem érzek semmit. Legalábbis nem szoktam. Te mégis kiváltottál belőlem valamicske érzésfoszlányokat. És frusztrál, hogy nem tudom az okát. Idegesít, hogy beléd látok és mégsem. Átlátok rajtad, és tudod, hogy mi van mögötted? Füst. Mint amikor felgyújtok valamit, ami leég, aztán sosem tudni, mi marad belőle, amíg a füst fel nem száll.
- Bocs, hogy nem figyelek rád, miközben a törött bokámra állok rá – nevetek fel a szarkazmusra hajazóan. Aztán megbárom, amíg tart egy lélegzetvételnyi szünetet, és akkor folytatom. – Ha kérem sem fogsz megölni, te is tudod – nyöszörögve elkezdek a konyha felé bicegni. Legalábbis emlékeim szerint arra láttam a konyhát. De igazából az is lehet, hogy már porrá lett az egész, vagy mindent eláztatott a víz. Az ajtóból még hátrafordulok, és a kialudni készülő tüzet egy legyintéssel újragyújtom a kandallóban. A válaszadást a konyhapultnál folytatom.  – Ha esetleg nem tűnt volna fel, és lehet, hogy tényleg nem tűnt fel neked, nem igazán tudok járni – nyitogatom a konyhaszekrények vizes ajtaját, de nem igazán találok benne semmit, amit a víz nem tett ehetetlenné. – Nem az érdekel, hogy mit érzel irántam, hanem hogy miért nem öltél meg. És ha már az átlagembereknél tartunk – felé fordulok és háttal a pultnak támaszkodok –, a képességemmel szemben állva bárki más rég kinyírt volna, amikor először volt lehetősége, nemhogy többször. Erre te...nemhogy nem öltél meg, de nem is engedtél el – nem mintha elmentem volna –, hanem még szét is vertél. És mindeközben meg akartad kímélni az éeltem, sőt meg akartál menteni. Nem hinném, hogy kettőnk közül én szorulok magyarázkodásra – hárítom felé a saját kérdéseit. És nem, szépfiú, nem én győztem, hanem te. De nem félgőzzel, azt azért hozzátenném. Hogy mit akarok nyerni vele? Izgalmat. Hogy feldobd a halál unalmas életem. Mint minden mástól. De az emberek között te vagy az első, akitől ezt várom el úgy igazán.
- Van bármi ehető ebben a...kócerájban? – bicegek oda a konyha ajtajához, hátha felnyalábolta magát végre és kijött abból az elázott szobából.

~ Nem? Vajon tényleg nem ölném meg? ~
Az elsődleges kérdés igazából már megint az, hogy miért nem ölöm meg itt helyben.
~ Mert beleestem. Ez nem szerelem, annak valamiféle előszele. ~
De ez még önmagában kevés lenne. Ott van mellette Margaret. Itt ül ez a nő előttem vizesen, véresen, összetörve és tudom, hogy pontosan olyan, mint Margaret lenne felnőttként. Nem kinézetre, nem világnézetre. Hanem az alapszemélyiségét, a veleszületett tényezőket tekintve. S ezek alighanem annyira egybevágnak, hogy  ez az élet alighanem minden területén tettenérhető apró, nüansznyi részletekben. Bár Margaret még öt évet sem élt, és Dawnnak még véletlenül sem olyan élete lehetett mint a lányomnak lett volna, még is tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy már a kocsmában is igazam volt. Margaret, ha ott lett volna csapos, pontosan ugyan olyan mozdulatokkal törölte volna el a poharakat mint Dawn. Mert az alapszemélyiség ezekben a rutincselekedetekben nyilvánul meg és érhető tetten.
~ Ám én pont nem a lányomba estem bele. ~
Azokba a részletekbe, amik megkülönböztetik őt Margarettől. Abba a nőbe, aki az alapszemélyiséget ért ingerek hatására vált jelenlegi önmagává. Nem a mosolyát kedveltem meg, hanem azt amiért mosolyog. Olyan dolgokon mosolyog, amiken Margaret aligha tenné, sőt ő eleve itt sem lenne. Nem úgy lenne nevelve, hogy szó nélkül menjen fel idegen férfiak lakására. Ráadásul Margaret egy kicsivel törékenyebb is mint Dawn. Ám ez talán azért van, mert nem volt ideje az élet által megeddződni, nem járta végig a felnőtté válás útját. Teljesen mások a motivációik, a világlátásuk és igazából minden, amire az életútjuk befolyással van.
~ Két külön világ, azonos sziluettel. ~
S én ehhez a másik világhoz vonzódom.
- Talán igazad van. Tényleg nem ölnélek meg. - Állok fel én is, a felerősített tűz mellett már kevésbé dideregve. - Legalább is nem akkor, mikor kéred.
Mert én sem vagyok normális. Távolról sem. Normális embernek nem kell ölnie, hogy megőrizhesse a külvilág felé a nyugalma álarcát. Nem dobja le az álarcot pont a célpontja előtt és páne nem hagyja életben a célpontot mindezek után. Normális ember nem ver dühtől elvakultan félholtra valakit, akit egy perccel előtte élesztett újra. Normális ember ebben a helyzetben nem beszélgetne őszintén az érzéseiről, hanem elzavarná innen ezt a lányt ha már nem öli meg, és hazamenne átmelegedni, enni, aztán rendbehozni magát.
- Az érzéseimről faggatsz, mert az okot keresed amiért életben hagytalak. A kettő egy és ugyan az. S ahogy korábban már mondtam, nem vagyok normális. Végső soron ez a magyarázat.
Ezt már a konyha ajtajában mondom, miközben az excélszemély átkutatja a helyiséget élelem után. Ezt a helyiséget nem érte el a tűz, de a víz természetesen itt is a mennyezetig állt a bűbájom után és ezek a szekrények nem zárnak légmentesen. Kivéve a hűtőt. Az jól zár, viszont alighanem zárlatos lett mikor vízbe került. Nem működik, viszont emlékeim szerint van benne még némi élelem.
- Elhoppanálhattál volna. - Nyitom ki a hűtőt, majd pálcámat elővéve belevilágítok.
Emlékeim igaznak bizonyulnak, kenyér, szalonna, tej, sör, vaj, tojás és szalámi bizonyítják, hogy legalább a memóriám még a régi. Félre állok, odaengedve vendégemet, hogy kiszedje ami kell neki. Négy centi víz áll a padlón, noha a küszöb még két centi sincs. A székek kárpitjából is csavarni lehetne még a vizet. Világítás nincs, alighanem az aggregátor is megadta magát a pincében, a nap meg már lement. Az ablak ugyan úgy kitört mint a többi, de legalább a konyha ajtaját becsukltam magam után, így nincs huzat. Csak hideg. A kandalló messze, pokolian fázom. De nem akarom itthagyni ezt a lányt és hazamenni. Nem mintha félteném, ő tud magára vigyázni. Jól esik a társasága mert....
- Rájöttem most valamire. Te vagy második ember évek óta, akivel őszintén beszélhetek. Aki előtt nem kell játszanom a mintapolgárt, és alighanem ezt használom most ki, ezért hagyom magam faggatni. Az újraélesztés utáni bántalmazásért elnézésedet kérem, egy félreértés eredménye. A pyromágiádtól meg nem félek, öltem már olyat. Igazából kicsit irigyellek is miatta, mert te nem fázol. - Elnevetem magam. - A képességeidet látva... Ez úgy hangzott, mintha egyes varázslók félnének a pyromágiától. Ez pont olyan szánalmas lenne, mint ha a pálcádtól félnének. - Megkomolyodom. - Még ha ők ezt is hiszik, ők nem a pyromágiádtól félnek. Hanem tőled, attól amit a pyromágiáddal művelhetsz velük. Pont olyanok mint a muglik, akik félnek a varázslattól.

Talán tényleg megölne. Hiszen egyre biztosabb vagyok benne, hogy őrült. És ez az, ami vonz benne. Ez teszi izgalmassá. Nagyon is izgalmassá. Bevallom, feltüzel a gondolat, hogy talán tényleg képes lenne megölni, de az okát megtippelni sem merem, hiszen gyakorlatilag bármire képes. Van egyfajta logikája, egy világa, van magyarázata a tettei legnagyobb részére, de...ittjön be az, hogy sérült az elméje. Innentől kezdve, azt hiszem, nincs miről beszélni. Ha sérül a burok, bármikor bármi kiszökhet rajta, és csak akkor vesszük észre, ha már megtörtént. Én már csak tudom...
- Már feltűnt, hogy őrült vagy – mondom neki bújtatott mosollyal, amikor már velem szemben áll a konyha ajtajában, igen közel. – De hasznos, hogy te is tudsz róla.
Amikor kinyitja a hűtőt, nagyot nyelek. Igen, éhes vagyok, nagyon éhes. És abban a hűtőben kaja van. De azt is tudom, hogy az ő gyomra is üres. Mégsem esik neki a kajának, hanem odaenged. Érdekes. Valami átkattant benned az elmúlt néhány órában, igaz, Tom?
- Bilincsben? Aligha – felelem, miközben odabicegek a hűtőhöz. Enyhe lángra lobbantom néhány ujjam, hogy lássam a tartalmát. Melyik legyen? Kiveszek egy darab szalámit és egy sört. Tökéletes kombó. Még egy pillanatra leteszem az asztalra. Odamagyek az ablakhoz, és egy kis melegítés után sikerül kitörni egy lécet a keretből. Odalépek az asztalhoz, a középen álló kancsóba állítom, és meggyújtom a tetejét. Lassú tűzzel. Fény is lesz, és melegebb is. Ilyen időben az, akiben nem ég sárkányok tüze, erősen fázhat. Nem fog itt kihűlni előttem. Ha meghal, akkor nekem kell megölnöm. A fényben látom is, hogy falfehér a bőre, és mintha kicsit remegne is.
Szalámi majszolás közben megbontom a sört, és hallgatom, ahogy beszél. Ejha, micsoda vallomást idéztem elő belőled. Szóval őszinte vagy velem. Önmagad. És hagyod magad faggatni, na hát...ezt ne siessük el. Még csak most kezdtem, de mindent tudni akarok! Azt is, amit soha senkinek nem mondtál el, azt is, amit magadnak sem vallasz be.
- Ülj ide, melegebb van – invitálom az asztalhoz, amikor verbálisan is megerősíti, hogy fázik. Aztán újra csendben hallgatom, ahogy elemezgeti, amit mondtam. Elismerésem, Thomas. – Mit művelhetek velük? – vigyorodom el. – Mondd csak, Thomas... Ez a neved egyáltalán? Azok a pyromágusok, akiket megöltél...ők milyenek voltak? – mert hogy nem olyanok, mint én, az százas. Mennyi esély van rá, hogy van még egy elborult elméjű, pyromániás sárkánykóros? De nem mondhatom el neki, mitől vagyok ilyen. Sosem fogom neki elmondani. Soha senkinek nem mondtam el. Ő sem kivétel, bár...ő az első, akire igazán kíváncsi vagyok én magam is. – Na fázol még?

Jó illata van. Ez is a sajátja, se nem Margareté és még kevésbé Nora-é. Mélyen szívom magamba, még ott a konyha ajtajában, hogy megjegyezhessem.
~ Talán ilyen illata lenne a tűznek, ha nem nyomná el a füst. ~
- Egy bérgyilkos legyen tisztában a saját korlátaival. - Mosolyodom el.
Ahogy ellép a hűtőtől, átveszem a helyét. Kenyeret, szalonnát és tejet szedek elő. Szalonnához nem szeretem a sört. Hallom, ahogy matat valamit a hátam mögött, de nem foglalkozom vele.
~ Vajon miért nem? Bízom benne?
Pontosan tudom, hogy veszélyt jelent rám. Bármikor lángra lobbanthat. Vagy ha nem öl meg, akkor később eljuttathat egy tippet a hatóságoknak rólam, erről a házról. Nem tűnik ugyan spiclinek, de eléggé hangulatember. Amit épp jónak lát, pontosabban amiben épp kedvét leli, azt teszi. Elmatatok egy kicsit a hűtőben, amíg ő valahol az ablaknál dolgozik valamin. Nem akarom látni mit csinál. Nem akarom megzavarni benne, nem akarom ellenőrizni, vizsgáztatni, megfigyelni és közben folyton azon rágódni, hogy vajon mikor fog megtámadni.
~ Hagyom, hogy veszélyt jelentsen rám. ~
Már azzal is veszélyt jelent, hogy él, hisz eljárhat a szája. Nagy dolog ez tőlem, hisz anyut is ezért öltem meg, pedig ő még csak nem is tudott semmit. Csak megfenyegetett.
~ Hmm, talán ezt el kellene mondanom neki. Hogy lássa, mekkora kivételt tettem vele. S hogy ezzel nem tanácsos visszaélni. ~
Csak akkor fordulok meg, mikor az asztalhoz invitál. Olyat látok, ami egyszerre aranyos és morbid. Elnevetem magam.
- Gyertyafényes vacsora házilag?
Tisztában vagyok vele, hogy nem a romantika kedvéért csinálta, hanem mert így nem vakon eszünk. Nem mellesleg meleget is ad. Lepakolom a vacsorának valót az asztalra.
~ Azért csinálta volna, mert látta, hogy majd megfagyok? Meglehet, elvégre a kandalló tüzét is aligha önmagáért élesztette újra. ~
- Köszönöm.
De még nem ülök le, előszedek egy kést. Egy vizes kést a vizes fiókból a szalonnához, közben mondom el amit a pyromágia iránti félelemről gondolok. Aztán ülök le, vele szemben. Szívem szerint mellé ülnék, de nem akarok tolakodó lenni. Lenyelek egy falatot mialatt beszél.
- Igen Jane kisasszony. - Mosolygok rá. - Én tényleg Thomas vagyok.
Újabb falat, mialatt elgondolkozom a válaszon.
- Különbözőek. Volt aki nem szerette a saját képességét. Volt aki annyira szerette, hogy alig használta még a pálcáját is. De te vagy az első, aki kedvére öldösi vele az embereket. Alapvetően megfontoltabbak voltak mint te, nem bíztak meg azonnal egy idegenben annyira, hogy komoly ok nélkül csapdába csalhassam őket. Volt közöttük arrogáns öntelt, kedves félénk, odadadó családanya és még hipochonder is. Volt aki erősebb volt nálad és képzett harcos. Még is mind közül veled volt a legnehezebb dolgom. - Nem sietek, mesélek. Ráérősen, tárgyilagosan. - Velük nem hibáztam, nem adtam nekik esélyt. Te meg leamortizáltad a házamat és engem is. Mikor azt hittem elárultál, eltört bennem valami. Te vagy az első áldozatom, aki képes volt felzaklatni és aki be tudott jutni a közönyöm mögé. Te nem csak bejutottál, hanem jóvátehetetlen kárt okoztál benne. S még sem öltél meg. Ők megöltek volna. Vagy elmenekülnek. Törött bokával, bilicsben, kimerülten de egyikük sem kereste volna azt a fajta veszélyt, amit a beszélgetésünk jelent.
Újabb falat. Mert pontosan tudom, hogy még ő sem hiszi, hogy biztonságban van. Úgy gondolja, bármely pillanatban megölhetem és ennek ellenére nem csak itt marad velem, hanem még gyertyát gyújt a kedvemért.
~ Ő sem normális. ~
Ámbár ez nem nagy felfedezés, aki szórakozásból öldösi az embereket, nem pont a normális kategóriába sorolható. S ha szórákozásból öl, akkor alighanem engem pont szórakozásból tart életben. Amíg szórakoztatónak lát.
~ Bízom benne vajon? ~
Azt tudom, hogy nem szabad bíznom benne. Meg kellene ölnöm, hiszen veszélyt jelent. Mégsem fogom megölni, amíg nem árul el. S ezért kell elvinnem anyámhoz, hogy ha mást nem is, ezt az egyetlen szabályt az eszébe véshesse. Az árulók meghalnak...
~ Ez most tényleg törődik velem? ~
- Nem. Köszönöm, már nem fázom.
El vagyok képedve és nem tudom nem e látszik rajtam ez árnyalatnyit.
~ Ez tényleg nem normális. ~
Nem vagyok hozzászokva, hogy törődjenek velem. Valaha Nora hozzászoktatott. Már a gondolatától is pipa leszek. Nora gondolatától egy pillanatra fellángol bennem a düh. Ennyire azért nem voltam rá érzékeny Dawn újjálesztése előtt. Ez is annak a hatása, hogy megrepesztette a gyűlöletem gátját.
~ Sokkal veszélyesebb vagyok mint voltam. Önmagamra is, de elsősorban Dawnra. Már attól pipa leszek, ha törődnek velem, mert Norát juttatja eszembe.
Pedig normális ember törődik a másikkal. De mi ketten együtt sem teszünk ki egy normálist.

Izgató volt fizikailag közel lenni hozzá. Sokkal izgatóbb, mint amikor idejöttünk. Akkor még csak egy sármos pasi volt, akivel lefeküdtem volna, aztán lelépek. De azóta felülmúlta minden várakozásomat. És megtörtént az, ami eddig vajmi kevés férfinak és egyáltalán embernek: kifárasztott. Csökkentette az ölési vágyaimat anélkül, hogy öltem volna. Ez azért durva, nem?

Amikor elneveti magát, elmosolyodom. Végül is elég beteg ez az egész helyzet ahhoz, hogy tetsszen. Nem válaszolok neki semmit, hiszen sejtheti, hogy nem vagyok egy romantikus típus. És egyébként sincs szükségem mindenféle nyálas kellékre, hogy bármelyik pasit elcsábítsam. Ha úgy akarnám, egy rezdülésembe telik, és bevisz az elázott hálószobába. De nem így akarom. Nem szeretem a könnyebb utakat. Leül velem szemben, és úgy folytatjuk a beszélgetést. Jó vele beszélgetni. Ritka jó. Olyan dolgokról beszélünk, amikről legutóbb néhány évesen a pszichológussal. Vagy még vele sem. Bár hangosan leginkább ő beszél magáról, mégis tudom, hogy a tekintetünk, a gondolataink játszadoznak egymással. Tud olyat, amit nem mondok ki. Tud olyan kérdést feltenni, amire nem akarok válaszolni. És tud olyan választ adni, ami után nem akarok kérdezni.

Hazugságomra való visszautalására elmosolyodom. Így már világos, hogy semmi értelme nem volt, hiszen nagyon is jól tudja, ki vagyok papíron.
- Gondolom, már mindent tudsz rólam – nézek rá mosolyogva. – Aktám is van? – kíváncsi vagyok, mi szerepel benne. Kíváncsi vagyok, mit tud rólam. – Mit tudsz még rólam, Tom? – faggatom tovább, és újra a számhoz emelek egy szelet szalámit, miközben a tekintetét vadászom. Aztán hallgatom, amit a többi sárkánykóros áldozatáról mesél. Mondhatnám, hogy számítottam a bókjára, hiszen mégiscsak én vagyok az egyetlen közülük, aki életben maradt. Még. Elmosolyodom, és nem szólalok meg, amíg be nem fejezi a mesét.
- Honnan veszed, hogy bíztam benned? – félig felhúzott szemöldökkel, sunyi mosollyal kérdezek vissza. Az arcát, a tekintetét, a rezdüléseit figyelem, amikor rólam beszél. Okos fiú. Tudja, hogy más vagyok, mint a többiek. Most, hogy viszonylag lenyugodott a helyzet, képes gondolkodni olyan dolgokon is, amikre akkor ott a pillanat hevében nem volt kapacitása. Mégis meglepő azt hallani, hogy beférkőztem a bőre alá. Pedig én nem így érzem és nem így gondolom. És valószínűleg ő se tagadná le, ha ezt kimondanám. Sokkal több van ott ennél a kis aranyos sztorinál, hogy hasonlítok valakire, akit cserben hagyott, vagy hogy tetszem neki. Ennyi egy jó bérgyilkost sem késztetett még arra, hogy életben hagyja egy áldozatát. Ez csak a jéghegy csúcsa, és én alá fogok merülni, még ha jeges vízben is kell úszni hozzá. Ki akarom deríteni, hogy ki a gyilkosom. Ennyire rég nem akartam semmit. És mindeközben el kell hitetnem vele, hogy neki is sikerül ugyanezt véghezvinni rajtam. De persze nem tudhatja meg, ki vagyok valójában. És most már vigyáznom kellene, mert jó helyen tapogatózik, még ha nem is mondd ki minden következtetést. Vissza kell fognom magam. De basszus, annyira izgat, hogy mi van benne! Annyira vonzanak a titkai. Sosem voltam jó szituációs döntésekben. Mindig a veszélyesebbet, de izgalmasabbat váalsztottam.
- Nem indulhattam el a fagyban, bilincsben, mezítláb, sérülten. Nem akarok én meghalni – mondom vigyorogva, miközben a sört kezdem el iszogatni, így a szalámi végére érve. Egész idilli ez a kép, ahogy most egy kívülálló látna minket. Annyira abszurd, ellentmondó, kontrasztos, claire obscure, és még ki tudja, mit lehetne rá mondani, hogy az már szinte maga a tökéletes univerzum.
- Örülök - úgy nézem, meglepődött azon, hogy érdeklődtem felőle. Helyes. Talán egy kicsit vissza tudom téríteni a korábbi vágányra. Nem kell tudnia, milyen vágyaim vannak valójában. De azt főleg nem kell tudnia, hogy miért.
Felállok a székemről, közelebb sétálok hozz, és sörrel a kezemben felcsüccsenek az asztalra. Lábaimat arra a székre teszem, amelyik eddig kettőnk között volt, és tovább iszogatom a sört. Aztán egy kis mutatványhoz támad kedvem, amíg még eszik. Nem égető lángar gyújtva a mutatóujjam, leírom nevét az asztalra. Pontosan előtte ég, és csak akkor alszik majd el, ha úgy akarom.

- Ami azt illeti egyetlen célszemélyről sem volt még önéletrajzom. Van valami anyagom rólad, vacsora után előszedem.
A későbbi kérdésén elgondolkodom.
- Azt hiszem rosszul fogalmaztam. Nem bíztál bennem. Óvatlan voltál. Már akkor óvatlan voltál, mikor velem jöttél. Aztán vakmerő. Az erdőben buktam le igaz? Ott jöttél rá, hogy mi a célom. S azóta sem értem, miért kockáztattál. Én  annál a csóknál kiszolgátattam magam neked. Miért nem öltél meg? Mire voltál kíváncsi?
~ Semmire. ~
Esik le a tantusz.
~ Szórakoztatónak talált, hiszen ezért is van még itt. Élvezte a helyzetet, élvezte a veszélyt.
- Neked sem túl fontos a tulajdon életed mi? - Toldom meg egy mosollyal a korábbi kérdéseimet. Ez már csak részben kérdés, inkább afféle megjegyzés.
A következő mondatán hangosan, nagyot nevetek.
- De csak amíg nem találod szórakoztatónak a halált.
~ Örül? Vajon most hazudott? ~
- Miért törődsz velem?
Nem vagyok benne bizonyos, hogy őszinte választ fogok kapni, de nem is lényeges. Ezesetben a hazugságaira is kiváncsi vagyok.
Nézem ahogy ül az asztalon és ír. Őt nézem, nem az alkotását. Szép, nagyon szép. Ami a legjobb ebben a szépségben, önmagáért van. Nem fizettem érte. Nem üzlet, nem színház. Azért szép, mert szép akar lenni, azért van itt mert itt akar lenni. Ugyan melyik prostit érdekelte valaha is a fázásom annyira, hogy tegyen ellene bármit is? Még ha csak tetteti, hogy törődik velem, már az is több mint amit évek óta egyetlen nőtől is kaptam.
~ Na, még a végén elsírom magam a meghatottságtól. ~
De hiába a szarkazmus, igen is hiányzik, hogy valaki törődjön velem, akivel én is törődhetek. S ez is egy olyan felfedezés, amit eddig is tudtam, csak eltemettem magamban valahova mélyre. Mert nem akartam újabb valakit az életembe, senkit aki elárulhatna.
~ Most akarok? ~
Azt hiszem igen. Pedig láttam mi lesz belőlem, ha ő is elárul. Akkor vége a mintapolgárnak. Némileg borús hangulatomat elfújja a felirat az asztalon. Incselkedve elmosolyodom.
- Ez nem nagy tudomány.
Előszedem a pálcám, az asztal lapjára szegezem.
- Pirocus.
Hamarosan a nevem mellett egy másik név is díszeleg az asztalon. Jane Colton.
Mikor az utolsó falatot is lenyele, megiszom a tej maradékát, felállok.
- Hozom az aktádat.
Csak a konyha ajtajáig megyek, innen már rálátok a hálószoba nyitott ajtaján át a szekrényre, aminek egyik zugában van amit keresek.
- Invito fotó.
Egy tenyérnyi, egész alakos fénykép kerül a kezembe, nemrég készülhetett. Képpel lefelé nyújtom oda, miután visszasétálok hozzá és megállok vele szemben, a lábát tartó szék túloldalán.
- Tessék.
A hátoldalán a neve, a kora, a címe és a kocsma címe szerepel ahol dolgozik, meg annak a nyitvatartási ideje. Ezen felül egy megjegyzés, hogy erős pyromágus.
Közben pillantásom az asztallapra esik és a feliratok láttán megjegyzem, hogy el kell majd tüntetnem őket.
- Ha itt végeztél, szeretném ha velem jönnél. Bemutatom neked anyámat.

Úgy látszik, hasonló dolgokra kíváncsi velem kapcsolatban, mint amiket én kérdeztem tőle. Végül is teljesen realisztikus, hogy megkérdezgetjük egymástól, miért nem öltük meg a másikat, amikor ezer alkalmunk lett volna. Csakhogy én nem mondhatom el az igazat. Nem mondhatom azt neki, hogy azért, mert élveztem, mert felizgat, hogy bármikor meghalhatok, az, hogy az ő élete a kezemben van, a küzdelem, a kihívás, a lángok. És hogy túl egyszerű lett volna megölni. Na jó, ezt talán elmondhatom.
- Tudok magamra vigyázni – válaszolok mosolyogva. – Igen, az erdőben. Te sem bíztál saját magadban. Túl könnyen megadtad magad. Letetted elém a fegyveredet, és fegyvertelen emberre támadni nem túl becsületes dolog – ennyi talán elég lesz neki. Ha pedig tovább kérdezősködik, majd újabb mesét szövök.
- A halál nem szórakoztató. Ahogy az elejtett vadat nézni sem az. A vadászat viszont annál izgalmasabb – nézek a szemébe. Most kapott egy kis jutalomfalatot, amin rágódhat egy ideig. Kapott egy falatot belőlem, és előbb-utóbb talán érteni is fogja, mire céloztam. De talán már valamennyire érti is, vagy azt hiszi, hogy érti. Soha senki nem fogja érteni, mit érzek, amikor a vadra szegezem a puskám és meghúzom a ravaszt. Mondhatnám, hogy érzelmi orgazmus, és talán tökéletesen le is írná, de kevés olyan ember van, aki ilyet él át. Ebből a szempontból igazán szerencsésnek tartom magam.
Aztán rákérdez valamire, ami nem létezik. Legalábbis nem úgy, ahogy ő el tudja képzelni. Elmosolyodom, és a sörösüveget kezdem fürkészni.
- Nem törődöm veled – nem mindig a hazugság a legélvezetesebb. – Csak ha már életben hagytalak, ne hűlj itt ki nekem idő előtt. Mocsok halál a kihűlés – nézek rá újra. Így ismét kapott egy kicsit belőlem. Csak szépen lassan adagolva egy bizonyos határig. Aztán átlépem azt a határt, hogy okom lehessen megölni. Hacsak közbe nem lép ő maga, jelentsen ez bármit is.
Amikor a saját égő neve mellé gravírozza az enyémet, illetve hát azt, amit behazudtam, halkan felnevetek. Van humora, meg kell hagyni. Aztán előkerül az „aktám”. Erős pyromágus? Szexi. Nem véletlenül készült azzal a bilinccsel, és talán csak nem véletlenül bízták meg pont őt. Talán tényleg méltó ellenfél, és ha bebizonyítja, hogy minden téren az, akkor... Akkor megtaláltam az egyetlen embert a bolygón, aki kifog rajtam.
- Ki ez a dögös csaj? – nézek rá vigyorogva, amikor megfordítom a fotót. Aztán olyat szól, hogy majd’ leesek az asztalról.
- Anyádat? Itt? – meglepne. Pedig bejártam a házat, igaz, az emeleten nem voltam. De csak nem árasztotta el vízzel a saját anyját. – Kíváncsivá tettél.
Lemászok az asztalról, és odabicegek mellé. Hát akkor menjünk!

- Úgy sejtem, téged még senki nem győzött le eddig. - Viszonzom a mosolyát. - Nálam még sem az önbizalomból volt hiány, hanem a motivációból.... Akkor ez értsem úgy, hogy nem támadsz rám, amíg védtelen vagyok?
A hangomból és a kétkedő mosolyomból a vak is tudná, hogy nehéz lenne ezt elhinnem. Aztán felnevetek, mert én pont hogy átéltem amit ő tagadott.
- De mi van, ha nem akarod elejteni a vadat?
Én kész lettem volna meghalni, hogy őt ne kelljen bántanom, és egyáltalán nem féltem ettől. Kicsit olyan utolsó buli volt ez a harc, ami aztán mégsem lett végzetes, mert a táncpartnerem sem normális. De épp ellenkezőleg bolond mint én. Engem zavar, hogy elvesztettem a kontrollt, hogy van valaki, aki ki tudott zökkenteni. Megadtam magam ugyan ennek az érzésnek, de attól még zavar a léte. Ő meg maradéktalanul kiélvezi a maga abnormalitását. Csak játszik velem, még akkor is ha közben megvillan benne némi empátia.
- Tehát ha képes lennél megégetni magad, akkor másokat sem tüzelnél el?
Mert ez úgy hangzott. Aminek a borzalmait maga is átélte, amit ő maga nem bír elviselni és gyűlöl, azt másoknak sem kívánja.
~ Ez elég betegen hagzik, mintha nem fogná fel, hogy az élve elégés ugyan olyan borzalmas halálnem.~
A fényképére adott reakciójára egy elismerő mosolyt kap.
- Mikor a kocsma előtt szépnek neveztelek, és az utána következő pár mondatot komolyan gondoltam.
Miután lehuppan az asztalról, megkomolyodom. Amit most mutatni fogok neki, annak tétje van, akarom, hogy felfogja. Kinyitom a konyha ajtaját előtte és csak egy intéssel jelzem, hogy a tersz felé menjen, a bejárati ajtó maradékán át. Kint a teraszon már mellette vagyok.
- Volt egyszer egy aranyvérű varázsló és annak egy szeretője. Afféle kitartott, a felesége tudta nélkül. - Nem vagyok sem komor, sem szomorú. Tárgyilagos vagyok, de ugyanakkor mesélek, mint ha csak a hófehérkéről meg a hét törpéről lenne szó. Közben nyílegyenesen haladok a célom felé, leszámítva azt a néhány fát amit ki kell kerülni. - Egyszer aztán gyermekük fogant és a férfi majdnem eldobta magától a nőt. A nő, hogy ne veszítse el a rengeteg pénzt, amivel a férfi támogatta, amint megszülte a fiát, azonnal be is adta állami gondozásba és onnantól kezdve gondatalnul élt tovább az aranyvérű varázskó kurvájaként. Telt múlt az idő, a fiú felnőtt, saját lábára állt, az anyja pedig megörgedett és megcsúnyult. Már nem kellett az apjának gyerek nélkül sem, így az anya gondolt egyet és megkereste a fiát, hogy onnantól az ő nyakán éljen. Ám az immár fenőtt férfi azonnal átlátott az anyja rosszul játszott bűnbánatán, mire az egykori kurva mindenféle jelentéktelen dolgokkal kezdte fenyegetni őt. Az egykori árva gyerekből azonban addigra már bérgyilkos lett, aki bizony nagyon rosszul viseli, ha bárki veszélyt jelent rá, bármilyen csekély mértékben is. Így aztán elcsalta ebbe az erdőbe, és a nő azóta is itt van.
Direkt nem mondtam ki egyértelműen, hogy megöltem. Érdekelt Dawn vajon milyen következtetésre jut. A legjobb persze az lett volna, ha odaérünk anyámhoz a történet vége előtt. Ám többszáz méterre van a háztól és a helytől is, ahová hoppanálni szoktam.

- Valóban – felelem megjegyzésére. Tényleg nem győztek le, amíg nem jött ő. – Értsd úgy, hogy amíg nem húzod ki a gyufát, addig nem gyullad meg – kacsintok rá.
- Ha nem akarod elejteni a vadat, ne indulj el vadászni, Tom! – tanácsolom neki, majd a hajammal babrálok egy kicsit. – És ha csak vadászat közben jössz rá erre, nos...meg se közelítsd a vadat, de főleg ne vedd elő a puskád – előzöm meg a potenciális következő kérdését.
Rátapintott a lényegre. Vannak olyan őrültek, akik a saját bántalmazásukat használják fel inspirációnak kegyetlen tetteikhez. Én viszont nem teszek olyat mással, ami rajtam és bennem gyógyíthatatlan sebeket okozott.
- Ha képes lennék megégetni magamat, nem lennék sárkánykóros, így másokat sem tudnék úgy megégetni, ahogy most. Gondolkozz, Thomas! – finoman a homlokára bökök. Aztán bókjára ismét elmosolyodom.
- És most higgyek neked? – búgon halkan, közel hajolva az arcához. Persze tudom, hogy igazat mond. Valójában egy olyan pasival sem találkoztam még, aki ne akart volna legalább megérinteni.De szeretem, ha tudatosul bennük is, hogy odavannak értem. Úgy könnyű játszani, ha mindenki ismeri a szabályokat. Lassan, de biztosan megtanulják őket.
Ahogy kivezet az ajtón, elkezd mesélni. Aztán csak megyünk egyre messzebb a fák közé. Szólhatott volna, hogy sétafikálni kell, nem túl kellemes frissen összeforrt bokával. Csak bizegni tudok, és ami azt illeti, egyetlen szál ing van rajtam, mezítláb császkálok a deres fűben. Mázli, hogy lobog bennem a szeretet.
Ahogy mesél, kikeredik egy gyönyörű történet. Az ő története. Amikor az állami gondozást említi, egy pillanatra megtorpanok, de azonnal lépek is tovább. Színlelésképpen felszisszenek, mintha a bokámba nyilallt volna a fájdalom. Ez a férfi árvaházban nőtt fel. Akárcsak én. A mocskos anyja miatt. Aztán csak mesél tovább. Egyre többször nézek az arcára a talaj helyett. Düh van bennem. Ismét. Úgy tűnik, igen hasonló a sorsunk. Lehet, hogy emiatt lettünk őrültek mindketten. Olyan érzésem van, mintha...felzaklatott volna a történet. Szikráznak a karjaim, és csak akkor veszem észre, amikor már majdnem lángba borulnak. Amikor elhallgat, észhez térek, és visszahúzom a szikrákat. Összezavarodtam. Kiestem a játékból, nem tudok összpontosítani. Pislogok néhányat, sóhajtok egy mélyet, és próbálok úgy tenni, mintha egy hétköznapi történetet hallottam volna. Majd ööö...megpróbálom arra fogni, hogy maga a történet volt megrázó. Így nem fog kérdezősködni rólam. Szedd össze magad, kislány!
- Ő volt az első, akit megöltél? – tippelek egyet még mindig kissé dezorientáltan. Amikor odaérünk arra a bizonyos helyre, ahol az anyja „tartózkodik”, odalépek hozzá, és átkarolom a nyakát. – Megérdemelte, tudod? – kár is titkolnom, hogy nem hat meg egy gyilkosság, vagy hogy ez nem rémiszt el tőle. Tudom, hogy nem lepi meg. – Végre hallok olyat is, ami bizonyték a golyóid létezésére -  vigyorodom el, majd elengedem, és elindulok visszafele. Vissza kell jutnom a házba minél hamarabb, aztán valahogy elérni, hogy lefeküdjön aludni. Ha sikerül, elhúzok innen a fenébe. Időre van szükségem.

Nem hiszek neki. Csendben maradok, de kétkedő mosolyom beszél helyettem.
~ Ha úgy tartja kedve, akkor kivégez. ~
Az már más kérdés, hogy egyelőre valamiért jobban tetszem neki élve.
~ Vagy csak simán hazudik. ~
Ugyan olyan jól műveli ezt, mint én, talán még jobban. Ha már most tudná, hogy fél óra múlva fog velem végezni, akkor is a szemembe tudná hazudni, hogy sosem fog bántani. Nem szeretem a hazugokat. Az már az árulás határmezsgyéje. A józan eszem most is azt diktálja, hogy tartsam magam távol ettől a nőtől, mert ő is el fog árulni amint teheti. Ugyanakkor ez megnyugtató. Tudom mit várhatok tőle. Tudom, hogy ez csak egy játék, aminek Dawn egyszer véget fog vetni. Mikor úgy tartja majd kedve. Ez óriási tehertől ment meg. Nincs csalódás, nincs rádöbbenés önnön vakságomra, nem ismétlőthet meg az ami Norával. Mert Nora-ban bíztam és ennek jutalmaként ő mindent elvett tőlem. Dawnban ostobaság lenne megbíznom. Ostobaság ez az egész amit művelek, már régen el kellett volna zavarnom. Még is belemegyek a játékba mert tetszik, hogy itt nyílt lapokkal játszhatok. Itt nem mintapolgár vagyok. S nem félek az árulástól, csak szeretném, ha minél később következne be, ha minél később támadna rám, vagy uszítaná rám az aurorokat, vagy ég tudja mit művelne. Nem érekel ha belehalok, nem érdekel, ha hátralévő életemet az Azkabanban kell lélnem, hiszen nincs már senki, akiért felelősséggel tartoznék, akiért vigyáznom kellene magamra.
Megcsóválom a fejem, mert nem szeretem magamat ismételni.
- Nem figyeltél rám. Már ki volt terítve a vad, mikor rájöttem, hogy  bármi áron életben akarom hagyni. Mindaddig azt hittem, vagy legalább reméltem, hogy a vadászat sikere majd helyre billent. Addig azt hittem, mindegy lesz, hogy győzök e vagy veszítek.
Szépen kikerüli a választ és van abban valami igazság amit mond. A kérdés ettől még nem válik meg nem történtté. Ahogy a homlokomhoz ér, kellemesen melegnek érzem az ujját. Ezt az érzést is megjegyzem, egyúttal ez a válaszom is. Azzal válaszolok, hogy elmosolyodom erre az incselkedő gesztusra. Nem próbálom meg bebizonyítani, hogy nekem van igazam, hogy tudom, hogy ha ismerné a halálraégés érzését, akkor nem égetne halálra senkit. Az arca elől sem húzódom el kicsivel később. A szemeit nézem. A pillantása is emlékeztet  Margaretére. A lányom is nézett engem ennyire közelről. Eleinte azért, mert megnézte a szemem, felfedezte milyen látvány közelről egy szempár. Később rájött, hogy sokkal könnyebben rávesz engem valamire, ha a szemembe mosolyog. Három-négy évesen már ugyan úgy fegyverként használta a mosolyát és gyermeki báját, mint Dawn a szépségét és a nőiességét.
- A szemeim nem hazudnak. - Ezúttal legalább is nem. Most sincs rajtam a közöny vasálarca, hagyom látszani magamon mindazt, amit érzek és gondolok. Tetszik nekem a csaj, tetszik a nő és nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye. Hiszen pont ez a lényeg, tudom mi lesz a következménye, elárul majd ő is, amint megun.
A felszisszenése sem zökkent ki, túlságosan bele vagyok mélyedve a történetbe, arra koncentrálok, hogy még véletlenül se áruljak el magamról többet mint szükséges. Még csak félbe sem akarok hagyni témákat, nehogy később kérdéseket vessenek fel. Egy kerek, lezárt, egész történetet akarok előadni, ezért még mikor megtorpan a bokájával, akkor is csak automatikusan olyan testhelyzetet veszek fel, hogy ha akar, rám támaszkodhasson. Csak a történet végeztével térek vissza teljesen a valóság talajára. Dawn pislog, sóhajtozik, egyáltalán úgy néz ki, mint ha a történetem megérintette volna.
~ Empátia? Megint? De ehhez neki is át kellett volna élnie mindezt. Ha még a tűzhalál borzalmai sem hatják meg, akkor mitől lenne számára az én történetem megrázó? Átélte valamelyik pontját. ~
Felesleges lenne találgatásokba bocsátkoznom a közös pontot illetően. Talán ő is kinyírta az anyját, vagy állami gondozott volt, vagy őt is felcsinálta az egyik szeretője, őt is eldobta valaki... Utóbbi megmagyarázná miért öldösi a férfiakat. Ám ezek csak a legszembeszököbb lehetőségek, az igazságra talán nem is gondoltam még.
Közben elérjük anyámat, egy különösen vén tölgyfa mellett állunk meg. Nincs körülötte tisztás, semmi amitől ez a hely érdekesebbnek tűnhetne az erdő többi részétől. Nem egy áldozatom nyugszik ebben az erdőben, egyiket sem ástam külső szemlélő számára említésre méltó helyre.
- Nem. - Megint nem figyelt rám, a történetben benne volt, hogy mire anyám meglelt, már bérgyilkos voltam. De már nem is dörgölöm az orra alá. - Már gyakorlott gyilkos voltam addigra.
Ahogy odalép és átkarol, átfogom a derekát. Ezúttal nem a csípőjénél, mint ha táncolni vinném. Átfogom, körbeölelem a karjaimmal és megint csak centikre van egymástól az arcunk. Az ítéletét hallva megmozdul bennem valami, valami megint a helyére kattan, de nem ugrik be mi az. Talán a fáradtság, a hideg, és az ölelése. Mert jó meleg és bennem csak ekkor tudatosodik, hogy nincs rajtam kabát. Egyetlen viharvert ing van rajtam és a nap már régen lement. A hideg is végigfut a hátamon a felfedezéstől, hogy nagyon fázom.Aztán elenged és ettől még jobban fázom.
- Visszavigyelek? - Nyújtom ki felé a karjaimat. Csak most látom azt is, hogy cipő nélkül, sérül bokával jött idáig. Nem sokkal lehet több hatvan kilónál és az én szakmámban az embernek karban kell tartania a testét. Nem szakadnék meg vele a házig. - Legalább melegítenél. - Mosolygok rá.
A második megjegyzését elengedem a fülem mellett. Gyengének tart, mert elbuktam előtte. Voltak ugyan tanúim rá, hogy a golyóim még a helyükön vannak, de ezekkel a tanúkkal kacsolatban nem véletlenül használok múlt időt. Egyébként sincs eszem ágában sem bármit is bizonyítani ennek a nőnek, vagy bárki másnak. Megvan a magam önképe és önértékelése, Dawn pedig bármit is mondanék, úgy is azt hisz amit akar.

Ó, figyeltem én, Tom! De jobb nem kimondani mindent, főleg, ha a vaddal játszol. Csendben hallgattam, amit mond. Megint az érzéseiről beszél. Igen, teljesen másképp őrült, mint én. Vajon másokkal is ilyen őszinte, vagy ennyit beszél az érzéseiről? Én jó hallgatóság vagyok, ezért is vagyok príma csapos. De csak ideiglenes, pillanatnyi szórakozásnak jó mások panaszait és érzéseit hallgatni, miközben olyasmiről beszélnek, amit nem érthetek.
- És győztél vagy veszítettél, Thomas? – ha már a vallomásoknál tartunk. Én tudom, hogy nézőpont és idő kérdése. Abban a pillanatban, amikor ott feküdtem kvázi élettelenül a padlón, mielőtt újraélesztett, akkor győzhetett volna. De feladta. Azt pedig már csak az idő dönti el, hogy végül ki nyeri a játékot.
Amikor odaérünk a bizonyos fához, semmi nyoma sírnak. Csak elásta és kész. És valamilyen pervertált módon még büszke is rá. Megint egy különbség kettőnk között. Én nem tudok büszke lenni dolgokra, emberekre, magamra. Így arra sem, amiket időnként teszek. Bevallom, felkeltett valamiféle kíváncsiságot bennem, hogy milyen az a sorozatgyilkos, aki érzések miatt öl, és alkalomadtán ugyanezek miatt nem.
De a története összezavart. Ez az érzés dolog csak egy mellékszál volt a fejemben onnantól kezdve, hogy megemlítette az árvaházat. Nem igazán tudtam a töltelékszavakra figyelni. Semmire sem tudtam figyelni, amire kellett volna. Tennem kellett valamit, ami visszatérít a játékba, de úgy tűnik, meglepően kicsúsztam a pályáról. Még a közelésge sem segít most, sőt merőben ront a helyzeten. Rossz ötlet volt közel lépni hozzá, pont, hogy szabadulnom kellene tőle. Elindulok visszafele, alig néhány lépést teszek a ház felé, amikor megszólít. Próbálok rezzenéstelen arccal visszafordulni, de most nem tudok olyan mesterien színészkedni, mint általában. Valójában mint mindig. Azóta nem zökkentett ki senki és semmi. Kedves a mosolya. Őszinte. És teljesen más, mint a történet előtt. Néhány pillanatig csak nézek rá, aztán észbe kapok, elmosolyodok, és tenyerébe teszem a kezemet.
- Végül is...- odalépek elé – rád fér egy kis forróság – mosolygok, de érzem belül, hogy ez a mosoly nem az igazi. De nem tudom, hogy milyen... Nem tudom, hogy zavarban vagyok-e, dühös vagyok-e, mekgönnyebbültem. Több mint 10 éve nem éreztem szinte semmit sem. Olyan, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell. Tudom, hogy nem maradhatok a közelében sokáig. S mégis...csak mosolygok... Dawn, nem győzhet le! Ha megadom magam neki, végem...

- Mindkettő. - Ezt teljes bizonyossággal állítom. Nyertem, mert átléptem az önmagam által  épített színfalakon, és vesztettem mert elvesztettem a színfalak mögötti biztonságot. - De ami legfontosabb, nem bántam meg.
Még mindig nem értem miért gondolja Dawn jogosnak anyám meggyilkolását. Majd elgondolkodom rajta. A lényeg most az, hogy nem értette meg az üzenetet. Nem csodálom, úgy tűnik érzékeny pontot ért a történetem. Valami olyat találtam meg akaratlanul, amivel összezavartam és nem csodálkoznék, ha most én is bent lennék az ő álarca mögött. Ha így is van, nem akarok ezzel visszaélni. Csak azt akarom, hogy tudja miért hoztam el ide.
A tenyerembe tett kezét megfogom, aztán őszinte örömmel veszem ölbe Dawn-t. Örülök annak a meghittségnek, amit ez a kép sugall, pedig tudom, hogy ez a kép hamis. Nem a családtagom, nem a párom, semmi közöm hozzá, csak viszem, mert mindkettőnknek kényelmesebb így.
- Rám fér egy kis melegség. - Bólintok beleegyezően, kétértelműnek szánt válaszom után. Nem titkolom, hogy kellemesnek találom az így kialakult helyzetet. Sétálok pár lépést vele, jobb karom a térdei alatt, bal karom a háta alatt. Pár mozdulattal felveszem a végleges testhelyzetet és nekiindulok. Nem rohanok, de gyorsabban megyek mint idefelé. Közben átmelegszem és hagyom őt is pihenni egy kicsit, én is kiélvezem a pillanatot. A hangulatát ennek a látszólagos idillnek. Mosolygok, mert élvezem, mert jó érzés az ölemben vinni ezt a nőt.
De nem felejtettem el miért jöttünk ide a háztól. Hagyom, hogy összeszedje a gondolatait, hogy kikerüljön a történetem hatása alól, aztán szólalok meg.
- Nem jelentett semmit. Nem azért halt meg, mert bármit is éreztem iránta. Azért halt meg, mert veszélyt jelentett rám. Azért halt meg, mert megfenyegetett, mert fel akarta borítani a nyugalmamat, holott semmi esélye sem volt rá. - Nem mosolygok. - Neked nem csak esélyed van rá, meg is tetted. Te úgy járkálsz ki-be a magam köré épített falakon, mint ha ott sem lennének. Ott vannak, de valamiféle, általam sem teljesen értett módon előtted megnyíltak. - Nem haragszom rá, nem vagyok mérges sem. Csak elmagyarázom a helyzetet. - Amióta elkövettem az első gyilkosságomat, te vagy a második ember akivel őszinte vagyok. S te vagy az első, akinek hagyom, hogy veszélyt jelentsen rám. Anyám hozzád képest ártalmatlan volt, ennek ellenére is zavart. Te mindent elvehetnél tőlem, még sem zavarsz. Ha visszaélsz ezzel, te lennél az első áruló akit megkímélnék.  De egyikünket sem fogom megkímélni.

Nem bánta meg, hogy életben hagyott. Talán azt sem, hogy félig agyonvert. De nem érdekel, nem érdekelhet. Nem érdekelt, amíg meg nem tudtam, hogy legalább kicsit hasonlóan mocsok sorsa volt, mint nekem. Fiúnak lenni biztos könnyebb volt, mint nekem. De eldobták őt, ahogy engem is. Sokszor. Megérdemelte az a ribanc, hogy kinyírja. Rosszabbat érdemelt volna. Életben kellett volna tartani, és ugyanazt csinálnia vele, amit a gyerekével tettek miatta.
Mélyen beágyazódott gyűlöletből fakadó forróság járja át a testemet, amikor odanyújtom a kezem. Gyengéden az ölébe vesz, én pedig belekapaszkodom a nyakába. Biztosan érzi a melegségemet, mert néhány méter után már nem is remeg. Még icipicit sem. Mosolyog. Örül. Vagy nem tudom. Minek örül? Hogy becipelhet a házig? Magam is el tudtam volna jutni odáig. Vagy annak, hogy nem fázik? Hát hopponálhatna is. Miért akar nekem segíteni? Miért akarja, hogy közel legyek hozzá? Én...én nem akarok közel lenni hozzá...
- Ez kamu. Csak elgyengültél egy szép nő láttán – motyogom. Nem akarom, hogy ilyeneket mondjon, vagy legalább hazudja. De ne mondja ezt őszintén, mert nem igaz. Magát is becsapja. – Nem nyíltak meg előttem a falaid. Csak elég hangosan dörömböltem.
Nem tetszik, amit mond. És nem azért, mert unalmas romantikus nyál, hanem azért, mert...mert nem akarom, hogy ezt érezze. Azt akarom, hogy ne érezzen semmit. Meg kellett volna ölnie! De lehet, hogy pont azzal tette meg, hogy életben hagyott. Ebben a sztoriban már senki sem nyerhet...
- Tegyél le – mondom neki, amikor kiérünk a tisztásra, amin a ház áll. Illetve a romjai. Kikászálódok az öléből, mert nem bírom kivárni, hogy finoman letegyen. A bokámba megint belenyilall a fájdalom, de nem számít. El kell mennem, nem maradhatok vele. – Bárcsak hihetnék neked – felelem, amikor azt mondja, nem kímélne meg és magát sem. Amikor beérünk a házba, szó nélkül bebicegek a hálószobába. Kinyitom a ruhásszekrényt, kikeresek egy farmert nagyjából az én méretemben, leülök az ágyra, és sajnos csak lassan tudom felhúzni. De sikerül, úgyhogy felállok, és odasántikálok elé.
- Akkor én most...hazamegyek – a pulzusom az egekben, nem is tudok tisztán gondolkodni. Sosem veszítem el a fejem. Sosem veszítem el a kontrollt. És hiába nem tart itt fogva, hiába mehetek el bármikor, hiába tudom, hogy nem fog megölni, mégis azt érzem, hogy már nem én irányítom a helyzetet. De ő sem. Ez kész káosz. A testemen kívüli káosz szórakoztató, de ez sajnos most belül van, és ez egy kicsit...megrémít...

- Öltem már szép nőket is. - Nevetek fel.
De azért a motyogást is észre veszem. Amióta elmondtam neki a történetemet anyámról, azóta egyre zavarodottabb.
~ Anyámról.... Ez a kulcs, az övé sem lehetett túl jó, ha az én anyám halálát jogosnak érzi. ~
Azt már megtanultam, hogy mindenről az őt ért benyomások alapján alkot véleményt. Ami alapvetően egy természetes emberi tulajdonság, de ugyancsak alapból, ezt tanult dolgok is befolyásolják. Mondjuk az erkölcs, nem szép dolog halálra égetni valakit puszta szórakozásból. Veszélyérzet, nem megyünk el vadidegenekkel a világ végére.
~ Ámbár ez utóbbi még magyarázható a magabiztosságával, eddig még senki nem tudta legyőzni. ~
Kivéve engem, én másodjára győztem le. Először fizikailag, és most lelkileg. Menekül előlem, ezt a vak is látná. Már arra sincs türelme, hogy elérjük a házat, egyedül biceg be. Nem mintha így gyorsabban haladna, mint ahogy én vittem, de így legalább ő megy és nem csak tehetetlenül ül. Nem forfulok el miközben öltözik, ámbár nem a látványért maradok ott.
~ Na jó, egy kis részben talán. ~
S ekkor tudatosodik bennem, hogy megkívántam. Hogy akarom és nem azért, mert  a testem ezt parancsolja. Dawnt akarom. Ezt a nőt akarom, nem elsősorban a testéért, ~ ámbár az sem rossz, ~ hanem mert ő Dawn Colton, aki Jane-nak hazudta magát, aki úgy mosolyog mint a lányom, aki nevetve tarolta le a házamat, aki gyertyát gyújtott egy lécből a konyhában, aki átmelegített míg visszahoztam a házba, aki beleégette a nevem az asztallapba, aki sörrel eszi a szalámit és, akit olyan szörnyű ilyen védtelennek látni, hogy a szívem szakad meg érte.
Csak nézem ahogy öltözik, meg akarom fejteni a félelmét. Mi elől menekül, mit jelent neki a történetem és mit jelentek neki én a történetem fényében. Mert hogy jelentek neki valamit az biztos, csak még nem tudom mit.
~ Ez elől menekül. ~
Áll össze a kép. Valamit érez, bármi is az. S ez rémítette meg, ő nem mer kilépni az eddigi életéből. Fél, mert fogalma sincs mi vár rá a korlátain túl, ahogy nekem sem volt és most sincs. Nem akar ismeretlen vizekre evezni.
~ Hmm. Akkor mutassunk neki ismerős vizeket. Valamit, amit már nagyon is jól ismer. ~
Mosolygok, mert már van ötletem hogyan tartsam itt. Nem akarom, hogy így menjen el. Nem akarom, hogy sose lássam többé. Szeretném, ha itt maradna és megnyugodna, ám ehhez momentán csak egyetlen ötletem van. Ami végül is egészen tetszetős, ha beválik.
- Ha már itt vagy, esetleg visszatérhetnénk erre a kabátlevételre, meg a csókokra. Nélküled megint fázni fogok. - Villantok egy mosolyt, de nem lépek közelebb. - Ha már leromboltad a házamat, legalább a vigaszdíj ne maradjon el. Úgy is bizonyítékot akartál a golyóim létezésére.
Semmi más ötletem nincs jelenleg, amivel észre téríthetném. De semmit nem akarok jobban ebben a pillanatban, mint hogy megint a régi legyen, az a Dawn, aki Jane.

Amikor elé lépek, csak mosolyog. Akkor is, amikor kijelentem, hogy elmegyek. Itt hagyom. Csak mosolyog... Örülsz, hogy győztél, mi? Örülj csak. Nem fogsz sokáig. Meg fogod bánni, Tom, meg fogod még bánni, hogy életben hagytál! Egyszer rájössz, hogy feleslegesen ajánlottad fel az életed nekem. Át foglak verni, hazudok neked, elárullak, mint ahogy mindenki teszi. Mindenki elárul egyszer. És engem te nem fogsz. Ha egy rossz mozdulatot is teszel, megöllek. Kérdés nélkül. Ha utánam jössz, akkor is. Soha többet ne keress!

Már majdnem kimondom az utolsó gondolatomat, amikor megszólal. Azt akarja, hogy maradjak. Fázni fog. Hideg lesz. Hideg van. Fázni borzasztó dolog. A legrosszabb. Ha kidobnak az utcára, ha nincs semmid, ha hideg van és... Te jó ég, abba kell hagynom ezt. Nem is értem, mi a fenén gondolkodom. Semmi sem történt! Ő senki! Árva volt, na és? Sokan vagyunk így. Túl sokan. Ő is csak egy dögös pasi a sorban. Semmi sem fog változni. Semmi. És amúgy sem hagyhatom itt fázni. Éjszaka van, hajnal fele egyre hidegebb lesz. De hát ő is tüzet tud gyújtani...

Azt akarja, hogy maradjak. Csak nézek a szemébe, közel az arcához, csak bámulom a pupilláit. Akarja, hogy maradjak. Naná, hogy akarja, melyik férfi ne akarná. De ő... Na jó, ez nem mehet így tovább! Sosem veszítek! És eszem ágában sincs most megtenni! Csak egy pillanatnyi figyelemkiesés volt, semmi több. Bebizonyítom! Odahajolok az arcához, és megcsókolom. Az első pillanatban csak gyengéden, aztán beleharapok az ajkaiba. Erősen. Karjaimat a nyaka köré emelem, és egész testemmel hozzá simulok. Sajnos nem jött be, mert...egyszerre akarom és nem akarom. Most már mindkettő gáz. De ha egyszer belekezdek ilyesmibe, nem szoktam abbahagyni.

~ Mire gondol most? ~
Néz a szemembe, én nézek az övébe és most bármit megadnék ha legilimentor lehetnék pár percre. Talán felesleges lenne, az az érzésem, hogy semmit nem segítene ha ismerném a gondolatait. Most dől el, hogy megy vagy marad és bizonyos vagyok benne, hogy az a pár mondat amit az előbb mondtam, az egyetlen lehetőségem volt. A jelek szerint elég is volt ez az egy lehetőség.
Megcsókol. De ez még valahogy nem az igazi. Nem önmaga, csak önmaga akar lenni. Érzem az első csókján, hogy ez nem az a Dawn akivel a többi férfi találkozni szokott. Aztán vér buggyan ki az ajkamból, de meg sem rezzenek tőle, nem merek megerezzenni. Hiába az immáron erőteljes kezdeményezése, még ingatagnak érzem. Átölelem, magamhoz húzom. Nem szorítom, nem akarom semmiféle módon megijeszteni. Ki tudja mire asszociálna egy szorításból. Csak azt akarom, hogy hozzám simuljon. Hogy csak ez létezzen számára, felejtse el most a történetemet, felejtse el a bajait, tegye félre őket.
Amit a kocsmánál mondtam, komolyan gondoltam és most valóra fogom váltani. Megismertetem vele a törődést, ha eddig esetleg még nem ismerné. Az emberi test egy lenyűgöző szerkezet, öntudatlanul is ezernyi jelet ad le a külvilág felé. Én pedig az elmúlt két évben a prostikat is megfigyeltem, miközben használtam őket. Afféle medimágikus bolondéria, hiszen az orvosin tanultam anatómiát és volt abban valami szép, hogy ezt élesben, szinte kivülállóként megfigyelhettem a valóságban is, a fizetett nőkön. Itt és most felhasználom minden ott szerzett tapasztalatomat, Dawn testének minden rezdülésére odafigyelek és reagálok. Őt valóban szeretni akarom és nem használni. Azt akarom, hogy érezze milyen az, ha valaki nem csak a testét kívánja, hanem az egész lényét. Érezze milyen egy odaadó partner.
Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy nem fizetek a partneremnek. Talán nem lesz több alkalmam semmire, mert meg sem érem ennek az éjjelnek a végét. Eléget engem is, ahogy többiekkel tette. De azt akarom, hogy ha így lesz, akkor bánja. Hogy egy életen át bánja, ha egyszer elveszít, bármilyen módon is teszi. Mert én bánnám ha eltűnne az életemből. S ha csak kicsit is figyel, akkor ezt ő is tudni fogja abból, ahogy hozzáérek, ahogy kényeztetem, ahogy átadom magam neki, miközben a magamévá teszem.

A meleg vére hozzáér az ajkaimhoz, aztán a nyelvemhez. Finom. Selymes. Meleg. Kicsit rászorítom még fogaimat, hogy kibuggyanjon még egy csepp. Karjaimat szorosabbra fűzöm. Ez furcsán fog hangzani, még nekem is, de nyugtató a vére. Nem gondoltam volna, hogy pont ez fog újra sínre tenni. Bár ezt még nem állíthatom, de merőben javult ezzel a helyzet. Kívánom őt. Most már eszem ágában sincs elmenni. Ahogy a vére hozzáért a nyelvemhez, átjárt a forróság, és most már újra egy dologra összpontosul a figyelmem. Nagyon kívánom őt. Jobban, mint általában bárkit. Magamba akarom szívni azt, ami miatt nem ölt meg, azt, ami miatt marasztalt. Most már nem tudni, hanem érezni akarom. Elönt az izgalom, a kíváncsiság és a vágy. Ahogy karjai a testemhez érnek, végigfut rajtam a hideg. Csak ez nálam a meleggel van így. Libabőrös lett a karom, és a bőröm egyre forróbb. Nem annyira, hogy égési sérüléseket okozzon, de remélem, felkészült erre.
- Fájni fog neked. Égetni – suttogom az ajkaiba két csók között. Bár nem érdekel, hogy szereti-e a kéjes kínzást vagy sem, hiszen ez velem elkerülhetetlen, mégis úgy érzem, megérdemel annyit, hogy felkészülhessen rá. Kezeimmel körbefogom a nyakát, és érzem, ahogy átforrósodik az ő bőre is. Vajon meddig bírod, szépfiú?
Aztán elengedem a nyakát, és kezeim levándorolnak a pólója aljához, majd alá is. Isteni érzés megérinteni a hasát. Nemcsak az izmai miatt, hanem azért, mert az ember talán ott a legvédtelenebb. Ahogy kezeim felcsúsznak mellkasára, végigkaparok a bőrén. Te akartad ezt, Tom. Ha velem akarsz lenni, az nem lesz sétagalopp.