Hetek óta tudom, hogy baj van. Mégis reménykedtem. Az ember a legvégsőkig húzza, reménykedik, tagadja, de amikor már tehetetlen, akkor jön a legrosszabb: a kétségbeesés.
Napokig nem aludtam, azt sem tudtam, kihez fordulhatnék. A titokzatos betegség, oly ismeretlen volt, hogy még csak a felmerülése sem fordult meg senki fejében soha. Egyetlen könyvben, egyetlen feljegyzésben sem találtam, ötletem sem volt mitévő lehetnék az ügyben. Nyilván a legnehezebb elsőre az volt, hogy megszokjam, egyre kevesebb varázserőm van, egyre nehezebb az életvitelem. Ugyan kutattam a mugli szokásokat és az ő életmódjukat, de soha nem gondoltam bele, milyen lehetne ezt folytatni. Most kénytelen vagyok. Az utóbbi néhány napban már egyáltalán nem engedelmeskedett nekem a pálcám, de titokban tartottam amennyire csak tudtam. A nyár teljesen jó lehetőség volt arra, hogy a Mungót is elkerüljem, azt már végképp nem élném túl, ha az én lelkemen száradna, hogy a környezetemből valaki más is elkapja a kórságot.
A szenvedésem itthon tudtam, hogy teljesen felesleges és csak a lelkem kárára menne. Egyetlen ember jutott eszembe akihez fordulhattam segítségért, még ha csak apró szikráját sem láttam a reménynek, de levelet küldtem Remusnak. Nem hittem, hogy viszonzást kell kérnem úgymond a múltkori dologért, rémes érzésekkel töltött el ez is, ám a kétségbeesés annyira kezdett eluralkodni rajtam, hogy nem volt más választásom. Meglepődtem a gyors válaszon, de szűkszavúan, csak egy rejtett üzenetes cím érkezett, ám nem volt kétséges, azonnal pakolni kezdtem. A lehető legfontosabb dolgokat dobáltam bele a tágítóbűbájjal ellátott táskámba, majd nekivágtam az útnak.
Hosszú és fárasztó volt és közben aggódtam is, mert ismeretlen közegbe kerültem. A vonaton minden neszre és ismeretlenre felkaptam a fejem, talán furcsán is viselkedhettem, hisz sokan megnéztek. Nem szerettem volna kitűnni a tömegből, és reménykedtem, hogy ismerőssel sem találkozom, hisz magyarázkodásra egyáltalán nem lenne erőm. Szerencsére nem kellett.
Ahogy a városba érzem, a térképen tájékozódva kerestem meg a templomot, majd a temetőt. Annyiszor elolvastam, hogy hogyan juthatok el hozzá, hogy szinte minden egyes lépést fejből megjegyeztem. Némi bóklászás és eszeveszett fejforgatás után, a sírt is megleltem, innen pedig már csak reménykednem kellett, hogy a kór, nem húzott ki belőlem annyi varázserőt, hogy ne tudjak átmenni ezen az átjárón. Felsóhajtottam és szinte lehunyt szemmel indultam el.
Úgy éreztem megnyugodtam. Ugyan még mindig rengeteg kérdés és probléma ütötte fel a fejét bennem, ami megoldásra várt, de abban reménykedhettem, hogy az elszigeteltség talán segíthet ebben. Az érzéseim... szinte leírhatatlanok voltak. Óvatosan lépkedtem közelebb, majd a bejáratnál kirajzolódó alakot kezdtem pásztázni, háttal állt ugyan, de mind közül megismertem volna.
- James? - Beharapom ajkamat, táskám pántját szorongatom, a tekintetem zavaros, de nem tudom, hogyan kezdjem...