si seulement

Émilie Volanges

áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt

Becenév

émil

Kor

huszonöt

Származás

arany, ha nem is fénylik

Lojalitás

~~le chaos~~

Képesség

született legilimentor

Csoport

mágiahasználók

Rank

minisztérium

Play by

zoe kravitz

Karakter típus

keresett

Ha nem lenne még mindig engesztelődni nem akaró, gyűlölettel vegyes számítás bennem, bizonyára értékelném apámnak azt a tulajdonságát, amellyel a holnap mindig kecsegtető üzleti lehetőségeket rejt magában, az udvariasság önmagában minden, és csak a szépre emlékezés majd felment bennünket minden elkövetett cselekedetünk alól, megszépülünk mind, megbocsájtunk és egymásra mosolygunk a sokat megélt vacsoraasztal felett. Mit számít apámnak idősebb nővérem büszkesége, mindig megfagyó testtartása, amellyel odatartja az arcát a csókra, Victoire erős, mindent kibír, a szégyent, a családunk lehanyatlását is.
Ha nem lenne valami kötődés lelkem azon részén, amelyet kevésbé kedvelek, nem követném Héloïse és Julie sorsát árgus szemekkel, bízva benne, hogy előbb-utóbb lesz megállj a lejtőn, mert nem lehetünk mind olyan deviánsak, mint én. Éles kontrasztunkat nem rajzolják meg közös estéink, nappalaink, legfeljebb néhány cinikus megjegyzésem kíséri őket, gondolom anyánk felé, ő mindig anélkül volt védőbástyánk, hogy nélkülözte volna a realitást. Apánk persze végül magával tudta rántani javíthatatlan idealizmusával, az rózsaszínbe öltöztette fiatalabb nővérem házasságát, majd azzá teszi özvegységét is, mit számít, ha a Delacour-ház rágalmai alatt fullad is meg, Julie, szórj egy kevés virágot, nézd, a pénznek úgysincs értéke, csak a szeretetnek.

Ha lenne veszélyérzetem, bizonyára nem ezt a szakmát választom végül, nem is osztanak mellé rögtön, ha nem is mint gyakornokot: már akkor gyilkos hírében állt, egyre ijesztgettek tetteivel, erőszakos módszereivel, és hol volt még Moody, mikor ő kezdte a pályát, ami felé lejtett...? A Főparancsnok ideje rövid, türelme talán még inkább, de most is lenyűgöz az a tulajdonsága, amellyel elkerülte részleteimet: figyelem, mint poháron megvillanó fényt, számolom, hányszor pislog, és melyik lesz az utolsó, mielőtt tekintete az enyémbe fúródik, mielőtt ő is megismer valójában.
Ha lenne lehetőségem, minden bizonnyal arra fordulnék, ahonnan több támogatást remélhetek - az anyagi bázist korrupt, de a minisztériumhoz hű kézzel teremtettem meg, látszólag az igazság zászlajának árnyékában, de talán túlságosan is pragmatikus vagyok ehhez a műfajhoz, úgy általában a jó és rossz kérdésköréhez. Abból a kézből fogok enni, amelyik nagyobb adagot nyújt - és abba fogok harapni, amelyik a legtöbb izgalmat nyújtja.
Ha nem lennék egy be nem teljesült ígéret.

Ha lenne szívem, nehezebben boldogulnék, bár közel sem vagyok olyan érinthetetlen, mint ahogy említeni szeretem. Családi beszélgetéseink elkerülhetetlen keserű mellékzöngéje vagyok, a kis hang, ami azt duruzsolja a fülükbe, a nincstelenség valódi bűn - és mert így gondoltam mindig, nem számítottam együttérzésükre, mikor le akartam vetkőzni azt. Irigy voltam éleslátásukat eltakaró álmaikra, reményeikre, apám szívében a kitartásra, aminek lenyomata az én arcomon is meglátszott, de fonákján, és elrántottam a kezem az övé mellől, ha ezzel nyugtatott, mert aznap sem vacsoráztunk mást üres kenyéren kívül, és hangja akkor is mézédes volt, mikor szemrehányóan elindultam a szobám felé: másoknak ennyi sem jut, mi szerencsések vagyunk, mert itt vagyunk egymásnak.

Ha lenne bennem megbánás, bizonyára nem gúnyosan emlékeznék ezekre az alkalmakra, de elaltattam minden maradékát, mikor elszakítottam magam folyton a végtől tartó, de azért víg kedélyüktől, és felálltam a tartozásról szóló levelekkel borított asztal mellől, el sem köszöntem, csak felvettem a rongyosra hordott, rég a húgomnak átadásra ítélt kabátomba - amelyet megtartottam magamnak, és amelyet ma is olykor kitapintok az újak mögött, és tudom, nem a szentimentalitás nem engedte kidobni a szemétre, ahová való, hanem a félelem, ami engem is elért, mint közös örökségünk a semmi mellett - és legközelebb már nem mosolyogtam vitriollal átitatva, mikor érkezett a panasz az új veszedelmekről. Arra gondoltam, amit apám oly bölcsen utalt a részünkre: ők ott vannak egymásnak!

Ha nem lenne a sok nélkülözéssel és holnaptól való reszketéssel töltött év, a kérlelhetetlenségem nem szolgálna magyarázatul egyszer, ha lebuknék: indokolatlan lennék, mert velem ellentétben másokat nem elégít ki a magyarázat, léteznek eleve önző személyiségek, be nem teljesült álmok, és néha ezekhez társuló zsenialitás, ami nem hagyja, hogy másoknak engedjük át helyünket, másokat engedjünk előbb inni. Híján vagyok sokszor a valódi empátiának is, de már nem okoz nehézséget megkülönböztetni a szükségest a lehetőségtől: és nem felhőzi látásom másoké sem. Talán lennének, akik elmormolnának értem néhány imát, esetleg megemlítenék az aurori kollégium lélekölő vasmarkát, de eleve ezért választottam azt. A hatalommal bélelt talár vonzza a hasonlókat..itt vagyunk egymásnak.

Ha nem lenne a minden helyet elfoglaló keserűség, elképzelhető, morálisan jónak nevezhető természetem lenne, rajongok a klasszikus szórakozásokért, és szívesen költök társasági eseményekre - tapintatosnak írnak le mindazok, akik a vállamon megpihenve tekintenek a világra, türelmes pedig főleg vagyok az új auror főparancsnok egykori társaként, most jobb kezeként, nem kifogásolom módszereit, véleményem mégis van, és ezt tudtára is adom. Nélkülözhetetlen vagyok, és ha nem is viselem jól, valahol ő is azzá vált számomra, az öntudatom lefejthetetlen kérge, kávé hidegen és forrón - mondhatná apám, ha a nyomor és az ostobaság nem lenne a sötét humorérzék ellenfele, hogy ők ott vannak egymásnak!

Ártatlan játéknak indult, egy későig nyúló péntek délutáni megbeszélés margójára készülő illusztrációként: láttam, ahogy feláll a mellettem elhelyezett asztala mellől, aznap harmadjára, hogy végre leadja a jelentést valódi pénzügyi kiadásainkról, tételesen - hogy fejben számoltam ki az összeget, nem zavarta meg egy pillanatig sem, figyeltem összepréselt ajkait, homlokán dolgozó ereit, mielőtt leírtam volna helyette az összeget, de hát mi vagyok én, ha nem a társa? - árnyéka végigfutott az arcomon, mielőtt megint megállt volna, ezúttal egy beröppenő üzenet nyomában helyet foglalt, és most már minden figyelme a kis fecnié volt, mert ő ilyen alapos volt, ilyen férfias volt, én pedig tudtam, hogy látnom kell, amint elveszíti a kontrollt, és megszűnik alaposnak, férfiasnak lenni.
Egy sóhajjal emeltem fel előle a jelentést tartalmazó pergament - jutalmam egy szigorú, de köszönésnek is tekinthető pillantás volt - és úgy indultam el vele Crouch irodája felé, mintha fáradtságot okozna, mintha a brossúra, amit addig tanulmányoztam, halaszthatatlan kötelességeket rótt volna rám, nyílt az ajtó, végigmértem még egyszer utoljára, mint aki átlépi a folyót, nem dolgozott bennem vágy, sem harag, nem nehezményeztem vadállatokhoz hasonló csókjait vagy azt, hogy mindig a saját nevét tüntette fel mindenen előbb, hogy ignorálta kérdéseimet, vajon meghallanak majd a szomszédban...? - utoljára és először mértem végig, mint aki sosem látott ekkora összeget együtt, mint aki alföldön élt, és már nem is hitte, hogy léteznek a hegyek. Végigmértem, és tudtam, hogy őt kerestem, azaz kereste épp éhes, apjára dühös kiadásom egy régi, valakitől örökölt krimi mélyén, a nagy ellenfelet, az örökzöld párbajtársat, kereste és kutatta, számolta a perceket, amíg meg nem érezte illatát, mint vadász a vadat, forró borban az évjáratot és a fűszereket, mert olcsó szokásaimat zsugori módon szorongattam még most is, mikor független lettem, ha gazdag nem is.

Csak át kellett adnom a titkárnőnek - a folyosó végén elhelyezett iroda egyszerre volt harsányan közel és ijesztően távol, függően attól, milyen szándékkal közelítjük meg. Harmincöt másodperc ettől a lépéstől kezdve - mert nem szoktam le hasonló dolgok kiszámításáról, nem, olyan kevélyen tudtam, hány darab lépcső vezet fel idáig, mintha ezzel büszkélkedni lehetne olyan dolgok mellett, mint mások bankszámlája, családi értékei - és a huszadiknál megint éreztem a hirdetés súlyát az ujjaim között, a finom papírt, amire nyomtatták, csábító szövegek között ígéret, hogy ezért az összegért végre elismerésben lehet részem egy olyan iskolában, ahol az lehetek, akinek nem csak álmodtam, de tudtam is magam. Sosem lett volna a családomnak annyi pénze, hogy támogassanak, és eszem ágában sem volt apám javaslatára koldulni a nővérem hirtelen szerencséjéből egy keveset..
Csak át kellett adnom a titkárnőnek pénzügyeink kivonatát egy rövid módosítás után.

Ártatlan játéknak indult, mint egy apró ugratás, fricska kollégák között - megint kivégezted azt az ártatlan növényt? megint nem csuktad be az ablakot a vihar előtt? - és csak a hátam mögött összefont ujjaim bizseregtek meg, ahogy felnézett rám, azt képzeltem, némiképp segélykérően, de azon a héten már harmadszor. Hibás jelentések borították az asztalát, hírek eltűnt aurorokról, rosszul leadott kérelmek keretezték szoros napirendjének táblázatait, egy tégla ígérete lebegett az iroda légkörében, míg kávéval kívántam, ígértem, megoldom, ahogy mindig megoldottam, délutánra itt lesz a dísztalárja is, habár nem vagyok a titkárnője - bizsergett az ujjam, ahogy vállához értem, már majdnem mosolyogtam, láttam a régi ismerősöket, a vérereket heves vonaglásuk közepette, hallgattam halk, de súlyos szidalmait, megtalálja a téglát, megtalálja az ellenfelét, és kibelezi majd.. igen, egyszer biztosan megtalálod, de addig függeni fogsz tőle, imádni és gyűlölni, küzdeni és feladni, ha elesnél, felsegítelek, ha nyerésre állnál, tönkreteszlek ismét, leszek a társad és legjobb barátod, rutinos szeretőd és a tolvaj, aki meggyalázza az uralkodásod, te pedig felnézel most rám, nem is sejtvén, én vagyok az.
Én.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Émilie!

Nehéz a racionalitás éleslátásával születni egy ideáktól zsongó családba. Különcként megtiporni szép gondolatok hamisságát, tartással viselve a bélyeget.
Sokszor mondogatott hitegetések, Önök ott vannak egymásnak, míg másnak szerető családja sincs, nem csak kenyere, üres vigasztalás, a nehezebb utat választotta, tudni ezt.
Nehéz utat főparancsnokok jobbjaként, szándékos távolságtartással viseltetni bizonyos „szívjóságok” iránt, elvégre egyesek nem engedhetik meg maguknak a luxust, tisztán jónak lenni.
És szomorú ez, valahol az egész dallamot áthatja kegyed méla zöngéje, a sok terhet vállalók nehéz tudásával, lépcsők, lépései számlálásával, huszadiknak súlyával.
Mind magunk választunk utat, az Ön szerepei közben igen választékosak a főparancsnok tükörvilágában talán tönkreteszi, életére tör, legnagyobb ellene női fondorlatokkal, hogy segítse, szeresse a másikon. Jobb keze, híve, támogatója, Árulója, megcsalója, eltiprója.
Sokan élünk kettős életet, váltjuk álarcainkat, számláljunk rossz lépteinket, élünk magányunk poklában.
Mit kívánjak Önnek Émilie? Jó sorsot, sikert? Hogyan máshogy bocsáthatnám útjára, mint szomorú megindultsággal, csendes csodálatomban?
Foglalja el, amit lehet, tükörvilágokban találkozom Önnel

Clive

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje listája