Herk&Valorie

Letörlöm a vért a szám sarkából, azután óvatosan felállok és a kanapéra fektetem a fiút, aki a részegség és a vérveszteség együttes hatásától már éppen csak magánál van. Tudom, hogy nem lesz semmi baja, holnap valószínűleg bevesz egy gyógyszert, valószínű pár alkalommal elmegy hányni, kihagyja a reggeli előadásait, azután éli tovább az egyetemisták gondtalan életét. Pár percig nézem csak az arcát, ami még fiatalos, kissé lányos- talán ezért tudtam rávenni magam erőfeszítés nélkül, hogy megcsókoljam. Nem a legkellemetlenebb vagy legmegalázóbb dolog, amit a vérért tettem.
Csendben felveszem a melltartóm és a tépett pólót, és miközben felveszem a bőrkabátomba, kisétálok az ajtón, közben egy óvatos pillantást vetve a tükörre. Nagyon könnyen rájönnek akár egy apró hiba alapján, hogy nem vagyok ember, ami muglik között komoly problémát okoz. A Varázstitok Alaptörvény szándékos megszegésének minősül még most is bármilyen vámpírészlelés, akár az ilyen teljesen véletlenszerűek is, ezért fokozottan kérünk mindenkit a VET-ben, hogy ha teheti, maradjon távol a varázstalanoktól. Én is csak azért merek csak így besétálni egy mugli kollégiumba, mert elég tapasztalatom van hozzá, és a muglik nem tudják, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva. Még a leghülyébb, legrészegebb boszorkányok vagy varázslók is tudják a törzshelyeimen, hogy mennyire nehezen jutunk vérhez, és ki is használnak érte minket. És mivel rá vagyunk kényszerülve, hogy gyakorlatilag drogfüggőkként éljünk, a társadalmi megítélésünk talán soha nem fog megváltozni. Kevesen értik meg, hogy mennyire öngeneráló ez a folyamat.
Keresek egy fülkét az egyik női mosdóban a folyosó végén, és miután meggyőződök róla, hogy senki nem fog látni, hoppanálok. Fiatal még az este, és nem vagyok különösebben elmaradni a munkával, otthon pedig egyedül lennék ma, úgyhogy a Deryl's-be érkezek meg. Csak biccentek a biztonsági őrnek, akit ismerek már. Ez a szórakozóhely az egyike azoknak, ahol nem zavar senkit, hogy mit csinálok vagy mi vagyok, és a zene is aránylag tűrhető szokott lenni. Beszívom a különböző szagokat, ahogy belépek az ócska vasajtón: a cigifüstöt, az alkohol, az izzadság szagát, a hely sajátos atmoszféráját. Hagyom, hogy a zene végigdübörögjön rajtam, bár a mai banda több hangosításra szolgáló bűbájt tanulhatott, mint zenét. Megállok az egyik falnak dőlve, és miközben a táncolókat figyelem, rágyújtok egy cigarettára. Nem okoz már akkora örömöt, mint régen, inkább csak megszokásból szívok bele, miközben végignézek a táncolókon.
Néhány percig figyelem a bulizókat, akik között van néhány gyanúsan fiatal varázsló is, illetve legalább egy másik vámpír és egy régebbi exem is ott van. Nem fog meg a zene annyira, hogy táncolni kezdjek, és nincs itt senki, akivel úgy érzem, hogy jobban meg szeretnék ismerkedni. Magára vonja viszont a figyelmem a pultnál egyedül üldögélő fiatal férfi, aki szemmel láthatóan levert, szomorú valamiért- általában nem érdekel az ilyesmi, most mégis megindulok felé, és elfoglalom a mellette lévő szabad bárszéket. Egy utolsó szívás után elnyomom a cigarettát a már félig telt hamutartóban, azután a pultra könyökölve felé fordulok.
- Ennyire gyászos ez a zene?- ránézésre ismerős a férfi, bár nem tudom megmondani, hogy hol láthattam, soha nem voltam jó arcokkal. Elképzelhető, hogy talán a Minisztériumban, ebben az esetben ő sem valószínű, hogy megismer- a farmernadrágban, rövid, szakadt pólóban és bőrkabátban alig tűnök húsznak, hivatalos alkalmakra viszont mindig elegánsabban öltözök, és figyelek rá, hogy annyira idősnek tűnjek, amennyire csak lehet. - Valami nőügy miatt vagy így letörve, ugye?

Ekkor még nem tudtam, hogy napok kérdése, és elmegyek az országból, aztán pedig a feje tetejére áll az egész életem, ahelyett, hogy teljes nyugalommal becsukhatnám a szemem, hogy soha többé ne kelljen kinyitni. Most is Gaia járt a fejemben. Az a pillanat, amikor a nyakam köré fonta törékenynek tűnő, de igen erős karjait, a homlokomhoz érintette puha homlokát, és hevesen megcsókolt. Aztán jött a szekrény, ráültettem, levette a felsőm, a sajátját is. Azalatt a néhány pillanat alatt, még a buborék kipukkanása előtt, kiürült a fejem, és megtelt a mellkasom. Nem gondolkoztam azon, hogy vajon mit művelnek Iggy-vel, azon sem, hogy beteg vagyok. Úgy éreztem, sosem fogok meghalni. „Lehetünk barátok? Úgy, ahogyan régen. Ahogyan eddig.” Visszhangzott a fejemben az a néhány mondat, ami keresztülvágta a mellkasomat. Mit mondhattam volna... Hogy nem? Ugyan. Sosem lehet az enyém. Ő... Ő nálam sokkal jobbat érdemel. Olyan férfit, aki vigyáz rá, nem olyat, aki saját magára sem tud. Ma este, itt, a pulton könyökölve, whisky-vel áztatott ajkakkal, kimerült és megadó tekintettel, ma itt meg akartam halni.

A pohár alján a scotch úgy aranylott, mintha angyalok könnye lett volna. Megigézve bámultam, ahogy az üvegen ide-oda csúszkálnak a molekulák, miközben lassan, szakadozva forgattam a poharat. Sokadik néhány korty volt, a második üveg. Az első mindig csak arra jó, hogy kedvet csináljon a másodikhoz. Olyan, mint egy kellemesen égető előjáték, simogat, időnként harap, kapar, néha vissza kell fogni, hogy megnyugodjon. De a második... Ő az igazi. Úgy vonaglik, mint egy kiéhezett tündér, mindent beterít, mély, mézes, mámoros, csillagporos, az utolsó kortyig. És aki ezt túléli, annak a harmadik üveg már csak kegyelemdöfés, pár csepp méreg, hogy teljes hitével a megadás mellé álljon, és fel se merüljön benne a menekülés képzelt lehetősége.

A második üveg közepén tartottam. Egy bukott angyal rézvörös hajtincseivel körülölelt, égetően fehér bőre keretezte simuló hangját. Nem voltam benne biztos, hogy eljutottam a szeszszagú képzelgés fázisához, vagy valóban leült mellém. Egy ideig csak bámultam az arcát, kerestem benne valamit, valami valóságosat, amitől hihetek abban, hogy élhetek. Gaia tekintete egyre erősebben égette a homlokomat, ezé a lányé pedig kifordított borogatás volt rá.
- Épp meg akartalak hívni valamire, de nem tűnik úgy, hogy kiadnak neked itt bármit. Már ami a korodat illeti. Azt hiszem, ez már tekinthető nőügynek – a hangom a megszokottnál érdesebb volt, és szőke herceg irigyelte mosoly sem társult hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy én fogom-e megbüntetni , mert önmagamat már képtelen vagyok még jobban, vagy ő fog tőrt szorítani a nyakamhoz.