Nem létező, keserű és karcos képek között élek hónapok óta. Fojtogat a soha be nem teljesülő vágy, érzem, ahogy elszorítja a gégémet, és tovább halad, le a nyelőcsövemen felhasítva a falát, és kapálózó szívemet körülöleli, mint egy magasztos óriáskígyó, de nem roppantja össze azonnal, nem, csak bezárja, hogy biztosan tudja, esélye sincs menekülésre, itt fog meghalni, történjék bármi, lassan húzódnak össze a falak, hogy lélegezhessen, az utolsó pillanatig, hogy tudja, érezze a rettegést, átjárja az utolsó pillanatok vad kétségbeesése, amitől senki istenfia nem menekülhet. Visszhangzanak könnyes szavaid, makulátlan könyörgésed, hogy ne menjek el, boldog befejezésért imádkozol hozzám, valakihez, aki nem segíthet, mert saját magán sem tudott segíteni soha, te pedig fejedet homokba dugva hiszed azt, hogy elég az akarat, a makacs, keserves akarat, kapaszkodás valamibe, ami már sosem lesz olyan, mint eddig volt. Sosem lesz már olyan, mint régen. Mindketten megváltoztunk, nincs már helyünk egymás mellett, így, ahogyan Gaia és Hörk, barátok, akik egymás mellett ragasztják le ugyanazt a csempét, és mugli plázákba járnak, hogy neked, legalább neked ne kelljen arra gondolnod, hogy mit tesz az emberrel a bánat, a gyötrelem, és nem fogjuk már egymásnak elmesélni, hogy kivel feküdtünk le helyettem és helyetted, mert amink van, csak volt, oly törékeny, mint egy kecses kristályszobor, és mi levertük az asztalról, te meg én, Gaia és Hörk.
És most itt fekszel, foltozott, ketyegő mellkasomon, hithű tűzszerészt játszol, és azt hiszed, hogy a halántékod meggátolja majd a felmérhetetlen robbanást, mert te, Gaia Winters, magad vágtad le a hajadat csak azért, hogy ne bánts mást, és más ne bántson téged, falat akartál emelni a pulóveremmel és Iggy pulóverével, de az a fal vattacukorból készült, amit mi sodortunk, te, ő és én, hogy aztán önzően felzabáljuk körülötted, te pedig ott maradj velünk és nélkülünk, de mindenhogyan egyedül. Nem akartalak egyedül hagyni, Gaia, téged akartalak, senki mást, csak a te nyöszörgésed a nyakizmomban, a te hajtincseidet az arcomban, a te lábadat a lábaim közé simulva, és a te gyógyító csókodat, amikor más már nem segít. Az arcod oly elgyötört, ahogy lenézek rád, és arra vágyom, bár ne emlékeznék arra, ahogy kétségbeesve vetkőzni kezdtél kint az utcán, hogy végre figyeljek rád is, ne csak magamra, rád és ránk, és most száraz könnyek elillant törekvései borítják sápadtra fáradt bőrödet, ahogy reszkető, érdes ujjaimmal hozzáérek, és végigvezetem lenyomatát csillogó homlokodtól lüktető halántékodon át száraz, kívánatos ajkadig, amikor könnyed pilláid megmozdulnak.
- Jó reggelt! – suttogom ismeretlenül ismerős illatú hajadba, hörögve, mint egy haláltusáját vívó, büszkeségét tört vad legyőzője lábai előtt.