Melegágya

Háromszor koppant az ajtón, míg várja a választ, látja megint magukat, valami egészen szürreális élőképben Szenteste, amelyről nyilván megvolt apjuk véleménye, mióta a muglik is ünnepelték, ültek a nagy díszletek között, anyjuk kezében pohár bor, ő pedig még nem érti, belülről rothad minden, ami most életének kissé szűkös, de oltalmazó falait adja. Richard és Rigel, ezek korinthoszi oszlopaiként tartják a mennyboltot, a tömjén és mirha illatú csendben percekre talán, de családnak érződnek, diszfunkcionális, de olyan családnak, amely kedvenc meséiben szerepel - javítható óraszerkezet, ami kattog néhol, de amit az ő képzelete utólag is aranyfüsttel tálalva érzékel, milyen butaság pedig, mindkettő olyan konzolnak bizonyult, ami saját súlyát sem emelheti meg, óhatatlan csalódásként végződött közös életük.
- Beszélhetnék önnel, professzor? - nyit be aztán önkényesen, a prefektusok jelvényével mellkasán, és azzal a szándékkal, hogy megérti, miért hitte a rég holt, az új majd jobban szolgálja igényeit. Igaza volt, olyan negédes eufóriában élhet most, amely elképzelhetetlen számukra, de nevét sem hagyta hátra, nem kellett neki mégsem a családja, újat keresett, és az övék rovására boltozatot emelt fölé. Aztán mégsem rántotta magával, nem is próbálta megfelhőzni elveivel, minden maradt a régiben, azaz a szobája nem, azt kiégetve találta, de nem kérdezett róla. Lett új szobája, lett új élete, és most a küszöbén belepillant.. nem teljesen azzal a vak akarattal, amellyel küldték, de mert kíváncsi, és a kíváncsiság minden bűn melegágya. - Most nincs alkalma úgy elsietni, mint teszi mindig. Olyan rég nem láttam.. láttalak. Egy élettel ezelőtt lehetett.

Háromszor kopogtak az ajtón. Valamelyik kollégára tippeltem, ki más lett volna? Rody lendülettel tört be mindenhova, Flora félszegen nyitotta ki az ajtót, Dixon úgysem jött, a diákok pedig tudtommal nem veszítették el az eszüket és nem jártak passzióból a tanáraik nyakára. De a mágiatörténeti szaklapból felpillantva nem Clive McGonagallt vagy a tanári kar egy másik tagját találtam a küszöbön, hanem azt, akit tudatosan kerültem a tanév kezdete óta. Bűntudatomban arról győzködtem magam, hogy ez tulajdonképpen Rhea érdeke, apánk mérhetetlenül dühös lenne - rá, természetesen, nekem már úgyis mindegy volt -, ha megtudná, szóba állt velem. Az igazság azonban az volt, hogy csak a saját, már rég sérült komfortérzetemet próbáltam menteni. Nem hiányzott semmi a régi életemből, Rigelt is csak nehezen engedtem vissza, miután meggyőződtem róla, hogy lényegében egy csónakban evezünk, már ami apánk utálatát illeti. De Rhea... egyáltalán testvéreknek lehet nevezni azokat, akiket a véren kívül nem köt össze semmi?
- Én... nem sietek el, csak... - Elhallgattam, nem jutott eszembe hihető indok. Nem akartam még kínosabb helyzetbe hozni magam. - Persze, beszélhetünk.
Idegesen pillantottam az ajtó felé, mintha azt várnám, hogy a húgom után belép rajta az apám is, a szokásos megvető tekintetével. Azt hiszem, csak attól rettegtem, ugyanezt látom majd egy tizenhét éves lány arcán is, akit féltem a húgomnak nevezni. Próbáltam felidézni a vonásaiban az egyéves kislányt, akit utoljára láttam, de már nem emlékeztem rá, csak az ügyetlen lépteire és ahogy csecsemőként kalimpált a kezeivel. Épp, mint minden kisbaba, talán ezek sem igazi emlékek voltak.
- Ne haragudj, ha korábban megbántottalak. Nem kellett volna ilyen gyerekesen viselkednem, sajnálom. - Kerültem a tekintetét, zavaromban szamárfülesre gyűrtem az újság sarkát. Pedig mennyire gyűlöltem, mikor valaki kárt tett a teleírt lapokban...

Látni őt, ha csak tudásból emelet trónuson ülni is, szembement mindennel, amit otthonról hozott - hoztak, azaz, lehetséges, hogy a rég halott szívében is valami ilyesmi motoszkált, ha nem elbújt, de kérkedett másságával, ez nagyon Avery volt, nagyon ismerős - meg is áll egy pillanatra, mielőtt beljebb lépne az ajtón, becsukná azt maga mögött. Nem is tesznek hát úgy, mint akik rég vártak erre az alkalomra, holott őt bujtogatta valami rosszindulat, okozzon kellemetlen perceket valakinek, aki így tett az apjával, de ő messze jár most, a kíváncsisága pedig nagyon is jelen van.
- Azt gondolod, én is olyan vagyok, mint apánk? Ezért nem kerestél soha? - kérdezi halkan, mint drámákban a végszó, bár tulajdonképpen minek, erre nem lehet mást mondani, mint sajnálomot, saját vérmérsékletünk szerint. Az asztalához sétál, lepillant rá, és őszintén, lassan körbefonja figyelme: te olyannak látsz engem, mint őt? Tudja, hogy a férfi benyomása nem több, mint asszociáció, egy gyermek apja felé tanúsított utálatának kivetülése, hozzá semmi köze, de jól esik, jobban, mint kellene. Reynard bizonyára végtelenül boldog, de róla a rég halott még annyit sem tud, mint róla.
Különben furcsa így tapasztalni őt, ilyen közelségben - történeteket hallott diáktársaitól, ők persze nagyra becsülték, érdemeit emlegették, és hogyne lehetne tisztelni azt, aki a régi világ romjain épített valami egészen mást.. Zászlóshajója volt a liberalizmusnak, el kellett neki ismerni bármi ellenszenv felett, átszelte a lehetetlent, és lehorgonyzott itt, ahol másokra is elég befolyással lehet egy szebb korszak elhozatalában. Nem tűnt ez másnak, mint bármelyik Avery bármelyik hódító hadjárata, és ezzel rokonszenvezni nem is volt nehéz, ha épp lerombolni is vágyott azt az új és szép birodalmat, ahol mindenki egyenlőnek születik.
- Nem gondoltál vele, hogy a fiad ellen fordul majd, ha ezt a nevet viseli? Nem akartál megismerni, ezért nem ismerlek, de bárkitől különös döntés volna.