Perzselő augusztus

Az iskolakezdés előtt mindig rengetegen fordulnak meg az Abszol út utcáin. A boltok zsúfolásig, fiatalok és idősek is kihasználják ezen perceket idebenn. Ilyenkor még a Zsebpiszok közben is nagy a forgalom. Ebben a tömegben igen könnyű elvegyülni, nem lát és hall úgy az ember. Ha valaki nagyon jó megfigyelő, észreveheti a környéken garázdálkodó sötét taláros, csuklyás varázslókat, akik egyébként határozott léptekkel kerülgetik a tömeget. Egy külön álló, viszonylag kevés vevővel rendelkező üzlethez közelítenek, hamar pálcát is emelnek és pillanatokkal később, egy nagy robbanás zavarja meg az Abszol út boldog környezetét. Sikoltások, óriási füst gomolyog az itt lévők körül, mindenki zavarodott, alig látnak távolabb az orruk hegyélél. Valószínűleg akad néhány halott is, hiszen a lángok nem kíméltek meg senkit a környéken.

A következő dolog, amire nem számítottam, hogy elmondhatom egyszer magamról: önkéntes árvaság. Igényelhet némi magyarázatot így. Miután hosszabb távon tarthatatlan volt a semmiből élni azért, a Deranged-ben meg nem vettek föl "megint", elkezdtem - ha úgy vesszük - önkénteskedni.
Egy érdekes, kétes jellegű és mibenlétű helyen, ami felfogható bizonyos értelemben árvaházként, legalábbis utcai suhancok gyűjtőhelyeként. Többekközt. Lakni egyelőre nem lakok ott, apránként eszkábálom össze a sátortanyámat a Tetőn, viszont szívesség szívességért alapon tudok dolgokat intézni, intéztetni.
Például a tető mostmár A Tető, nem egészen bejelentett állandó lakhely, viszont a bagolyposta megtalálja, mint bármi normális címet. Cserébe általában kis utcagyereknek adom ki magam a többi tényleges között, pár bűbájjal álcázom azt, amire nem elég, hogy vannak nálam magasabb tízévesek is, és legyen guberálás, kukázás, zsebtolvajlás, guilt trip nagy bociszemekkel, jó támogatás a kölköknek, amikor velük van egy igazából felnőtt boszorkány.
Jelenleg csak jobb dolgom híján lófrálok az Abszolon, nézelődök, látok-e bármit a tömegtől, ami átlag egy egész fejjel magasabb nálam.
-Hé!- látok meg például egy gyanúsan csuklyás alakot feketében, aki engem viszont nem, így valahova siettében összeütközünk.
Még bocsánatot sem kér, csak célirányosan halad tovább, kivágva magát az emberfolyam szélére. Csak pár pillanat összerakni, hogy a sötét talár és csuklya nem a legalkalmasabb ilyen nyári melegben, viszont annál gyanúsabb ilyen viselkedés mellé. Elkerülhetetlenül felmerül bennem a Halálfalók lehetősége is. De mire úgy döntök, követem, már szem elől tévesztettem, a tömegen túl jár.
Diszkréten széttekerem a "kempingpumpám", hogy egy mozdulattal a kezemben lehessen a pálca belőle, közben kievickélek az emberfolyam szélére én is, hogy ne az árral szemben kelljen úsznom, és megpróbálom megtalálni, utólérni az alakot, talán fel is fedezek egy csuklyásnak tűnő tarkót,

éhes káosz lapul a
fénylő corona mögött

de mielőtt eldönthetném, hogy az-e, vagy csak például hosszú sötét haja van valakinek, hang- hő- és lökéshullám tör ki a semmiből előttem, lök hanyatt, ahogy minden környező járókelőt is.
A helyszín hirtelen válik pokollá, minden bizonnyal sérültek, tűz, és valahonnan ömlik a füst. A dzsekim párnázóbűbája tompította az esésemet, de megfordul a fejemben végigtapogatni az arcomon, és bár megvanni megvan, érzem a szemöldökömben és hajamban morzsák tapintását idéző megpörkölődött szálakat. Gyorsan kell gondolkodni, boszorkányüldözések, máglya, hőhűtő bűbáj.
-Ardor glacio!- Ez a tüzet megállítja, de a nagyobb veszély a füst. Buborékfej! Hogy van a buborékfej? Legalább a kezem ügyében volt a pálcám, és ez nem mindenkiről mondható el sajnos.
Jobb ötletem híján megpróbálok szelet, legalábbis légfúvást előidézni a pálcából, hogy csak helyileg oszlassak valamennyit a füstből, és a káoszba merészkedek.

Kiléptem a Reggeli Próféta szerkesztőségének ajtaján és rögtön belevilágított az arcomba az augusztus délutáni napsütés. Londonban kevés alkalommal volt ennyire jó idő, én pedig még kevesebbszer szoktam ilyen korán búcsút mondani a napi munkának, de már napokkal ezelőtt elterveztem és bejelentettem, hogy ezen a délutánon nem vagyok hajlandó sokáig maradni. Nem mintha bajom lett volna a túrórázással, legszívesebben sötétedés környékén egy ágyat varázsoltam volna az asztalom mellé, hogy feleslegesen ne kelljen minden nap megtennem az utat a lakásom és az iroda között, viszont ma akkor se maradtam volna sokáig, ha halálos átokkal fenyegetnek. Legalábbis pár órával ezelőttig így volt: a húgom tankönyveinek és iskolai dolgainak beszerzésére szántam volna az elkövetkezendő órákat, csakhogy pár órával ezelőtt kaptam egy baglyot, amiben a kishúgom sűrű elnézések kérésének közepette azt javasolta, hogy tegyük át a találkánkat holnapra, mivel a könyvek ráérnek, ám az egyik barátnője csak a mai napon tartózkodik Londonban, így inkább vele töltené a napot. Egy megértő mosoly kíséretében írtam meg a válaszomat, miszerint a holnapi nap is ugyanúgy a miénk lehet, mint a mai lett volna és mivel minden munkámmal végeztem az eredetileg tervezett időpontra, úgy döntöttem, nem ülök bent feleslegesen a szerkesztőségben, hanem teszek egy lassú sétát. Régen néztem végig tüzetesen az Abszol Út üzleteit, talán legutoljára egy éve, amikor szintén Em cuccait vásároltuk meg. A seprűbolt kirakata előtt megállva elmosolyodtam. Eszembe jutott, mekkora esemény volt diákkoromban, amikor kiraktak a kiemelt helyre egy-egy új példányt, és a kviddics csapat tagjaként időnként szükségét is éreztem egy frissebb modellnek, de legtöbb esetben végsőkig ragaszkodtam a régi seprűmhöz. Szentimentális merengésemből egy robbanás zaja rángatott ki. Az erősségétől az épület falának csapódtam, a bolt kirakatának üvege csörömpölve tört össze, én pedig beleestem az üvegdarabokba. A fülem csengett, a fejembe, az oldalamba és a tenyerembe szúró fájdalom nyilallt. A halántékomhoz kaptam és a kitisztulni kezdő tekintetemmel a másik kezem ujjait észrevettem, hogy valahonnan szivárog a vérem is.
- Aqua Eructo! - Ez volt a legelső szókapcsolat, ami eszembe jutott, miután előhúztam a pálcámat. A lángok szinte nyaldosták a bőrömet és miután eloltódtak körülöttem, a még jobban szállingózni kezdő füst kezdte csípni a szememet. Feltápászkodtam és megpróbáltam körülnézni, de alig lehetett látni valamit. Tettem pár lépést, a füstben éppen csak észrevettem egy varázslót, aki a földön gubbasztott és a torkát szorongatta, alig kapott levegőt. - Anapneo! - Suttogtam, majd meggyőződve arról, hogy kicsivel jobban van, ismét lépegetni kezdtem, mígnem egy kissé tisztább területre értem, ahol egy lány próbálta eloszlatni a füstöt.
- Jól vagy? Lattál valamit abból, ami történt? - Kérdeztem tőle, majd köhintettem párat. Szinte semmit sem lehetett kivenni a zűrzavarból. Lehajoltam, hogy felsegítsek egy a közelben fekvő boszorkányt. Túl sokan tartózkodtak itt.. és talán halálos áldozatok is lehetnek. Ebbe bele sem akartam gondolni.

A robbanás miatt a környező üzletek mind megkárosodtak, a füst mellett üvegszilánkok ropognak a lábunk alatt és törmelékek repültek szerteszét az utcán. Szerencsére a legtöbben megúszták apróbb sérülésekkel, viszont a boltvezető és az eladók bent égtek, ameddig néhány boszorkány és varázsló sikeresen el nem oltotta a tüzet, de hiába, már késő volt. A füst viszont továbbra is lappang, néhol árnyakat lehet kivenni belőle, a sötét taláros alakok nem tántorodtak el, úgy tűnik, még nem végeztek. Talán hárman lehetnek, így első ránézésre, de senki sem biztos benne, hogy nincsenek többen a környéken. Merel és Julianne mellett épp elsiet egy ilyen alak, ha gyorsak, akkor akár le is fegyverezhetik azt.
Ha bárki megpróbálna elhopponálni vagy elmenekülni az Abszol út kijáratain, sajnos nem sikerül nekik, elzárták a járatokat, lebénították az ide vezető hopp-hálózatokat; így a sérültek is csak a körülöttünk lévőkre vannak utalva. Jajgatások, értetlen hangok, síró gyermekek hangjai szűrődnek mindenfelől.
Hamarosan a Gringotts felől érkezik egy Bombarda Maxima, majd mégegy, a füstben fel-felvillanó varázslatok fényei láthatóak; most már biztosak benne az emberek, hogy halálfalók ütöttek rajta a békés Abszol úton, hiszen hamar felkerül a jelük az égboltra, és mikor a füst kicsit már kezd szétoszlani, jól látható, hátborzongató érzést hagy maga után.

Egy füstgomolyaghoz nem is lenne hamvábahalt ötlet a próbálkozásom, de miután egy egész, az utcát keresztbe átszelő felhőben állok, a varázslatom leginkább csak kavarja a füstöt, mintsem oszlatná. Talán valamivel ritkásabb lett, de inkább leguggolok, minnél alacsonabban tartva magam, bár ebből a fejem számítana főleg, mégis így is a legmagasabb pontomat képezi.
De idekint, hogy nincs plafon, és van egy egész, nyitott utca kétfelől, fel tud már annyira szállni a füst, hogy idelent reálisan túlélhető legyen.
Ekkortájt szólít meg valaki, csak bólogatok válaszul, hogy én jól. Talán megtévesztő lehetett, ahogy próbálok valamit látni a füst alatt, háromkézláb, a fennmaradó kezemben készen tartva a pálcát.
-Maradj lent, maradjatok lent!- adom ki szinte parancsként az engem is megszólító nőnek, ahogy látom, hogy fölsegítene épp valakit a földről. -Magasabban veszélyesebb a füst. Kéne ide egy buborékfej-bűbáj.
Már indulnék oda én is kisegíteni a tiszta levegőre a túlélőt, ha nem inkább csatlakozni akar az önkéntes mentőszolgálatba és van ehhez elég jó bőrben is. Indulnék, de felkavarva az apránként oszló füstöt épp elsietni látok, talán egy méterre tőlem, egy pont olyan, gyanúsan csuklyás alakot, mint aki korábban majdnem fellökött. Tudomást sem vesz rólam, pedig ha látom, láthat, és tudomást se látszik venni a füstről, tehát ő be lehet védve ellene, amilyen biztossággal mozog.
Megelőlegezem a gyanúmra alapuló megérzésemet, és nem várom meg, hogy biztosra kiderüljön, tényleg az elkövetők egyike-e, hisz mi más lenne a látottak alapján. Ahogy elhaladt mellettem, belecélzok a háta közepébe.
Stupor! Ha nem lenne elég a nonverbális átok, azaz nem egyből rögtön összezuhanni látom, követi is még kettő, gyors egymásutánban. Stupor! Stupor! A hangomat nem hallatom, nehogy árulkodjon, inkább egy pajzsbűbájt próbálok felvonni, és az előző helyemről mindenképp kitérni, arra az esetre, ha érkezne bárhonnan válasz az átkaimra.
Ha sikeresen elkábítottam a csuklyás alakot, odaiszkolok elérni, csak bárhol megfogni, hogy kiljebbhoppanáljak vele, remélhetőleg átadni remélhetőleg jelenlévő hatóságoknak.
És megtapasztalom, hogy nem tudok elhoppanálni. Se vele, sehogy.

A pánik egyre fokozódott és ezen semmi csodálnivaló nem volt. A füst kezdett eloszlani, ami csak rosszabbá tette a helyzetet, hiszen a körvonalakon kívül éles alakokban is kirajzolódott a pusztítás. Földön fekvő emberek tömkelege próbált feltápászkodni a törmelékek közül, míg mások a macskakövekre lapultak. A mellettünk lévő épületek kirakatai betörtek, néhányból sebhelyekkel csúfított és korommal mocskolt varázslók és diákok léptek ki, megtöltve az utcát. Akiknek volt energiájuk és lélekjelenlétük, ott segítettek, ahol tudtak. Egy ideig én is a földön fekvőkkel foglalkoztam, de ahogy felegyenesedtem és a lányhoz léptem, aki szintén önkéntes segítőnek állt. A buborékfej-bűbáj nem lett volna rossz ötlet, viszont az ezirányú cselekvésre való szándékomat elterelte az újabb robbanás zaja. A Gringotts fel kaptam a fejemet. A hatalmas épületből leszakadó darabok látványa és az alapzajként szolgáló morajlásba vegyülő fájdalmas sikolyok szívszaggatóak voltak, sokkolóan hatottak a legtöbb emberre, Ki viszonylag biztonságos távolságból figyelte a történteket. A bámulásból egy erős fizikai behatás rángatott ki: valami nekicsapódott a vállamnak. Megfordultam és láttam, hogy nem valami, hanem valaki, egy magas, fekete köpenyes, csuklyás alak lökött fel majdnem. A tengelyem körül megfordulva láttam, hogy a kétes egyének megsokszorozódtak és amint egy pálcából kitörő fénycsóva az égre rajzolta a Sötét Jegyet, szorosabban markoltam meg a pálcámat. A halálfalók bevették az Abszol Utat, megsebeztek és megöltek Merlin tudja, hány embert és nem is úgy néztek ki, mint akik tágítani terveztek.
- Capitulatus! - Kiáltottam az egyikre, a hozzám legközelebb állóra szegezve a pálcát, mivel ő is felemelte a sajátját. Nem hagyhattam, hogy még több ártatlant tartson sakkban vele vagy újabb épületet robbantson fel. Oldalra pillantva láttam, hogy a lány, akihez odaléptem szavak nélkül harcolt... ha túlélem, valahogy elsajátítom ezt a képességet. Most nem érdekelt, hogy feltett szándékom volt elkezdeni beépülni a halálfalók közé és ehhez megtettem az első lépéseket is, a megtámadásukkal pedig talán minden esélyemet elvágom: sokkal komolyabb volt a helyzet ahhoz, hogy erre koncentráljak. - Relaxo! - A foltokban sűrűbbé váló füst miatt bizonytalan voltam abban, hogy célt értem-e. Igyekeztem fedezékbe húzódni, ahonnan fél szemmel láthattam, hogy a hopp-hálózatok becsődöltek. Az emberek hiába próbáltak menekülni, nem tudtak.

Mivel a Mungó elesett a legutóbbi - nem is olyan rég történt - harc alatt, és a halálfalók teljességében átvették, sokan nem mehetnek és nem is szeretnének annak közelébe jutni, hiszen félnek. Így a Rend tagjai és a minsztérium titokban felállított bizonyos menedék házakat, ahol a sérültek, akik nem tudják kihez forduljanak, betérhetnek. Egy ilyen akad az Abszol út egyik eldugott ki utcáján is, így talán az még esélyként szolgálhat a lányok körül fekvő sérülteknek.
A támadásaik a csuklyások ellen teljességgel hatásosak, Merelnek sikerül meglepnie a sötét alakot, aki a harmadik Stupor után elveszíti eszméletét és jó ideig még ott fekszik.
Julie halálfalója ugyan elveszíti a pálcáját, de ez nem tántorítja el abban, hogy közelebb siessen a lányhoz és puszta kézzel próbáljon tőle megszabadulni. A dühös férfi rövid ideig próbálkozik csak, hiszen a Relaxo varázslat megbénítja és vele valószínűleg több gondjuk nem lesz a lányoknak.
A Gringotts felől érkező robaj még mindig nem csendesedik, koboldok és manók töltik meg az utcát, értetlenül figyelik ahogy a régi épület omladozni kezd, és mivel sokuk nem érti, miért nincs még itt a felmentő auror sereg, ezért akik a jó oldal szolgálatában állnak, harcolni kezdenek a csuklyásokkal, ám néhányuknak mégis sikerül bejutni a bankba. Vajon ez egy elterelő művelet lehetett?
A füst már szinte teljesen felszállt, a por és a levegőben terjengő hamueső is épp elég zavaró most mindenki számára. Láthatóvá válik az óriási pusztítás, a környéken elszabadult varangyok, bagolyok, patkányok futkosnak, a Zsebpiszok közből is csak ki-kilesnek néhányan a sötét alakok közül, de nem mernek kijebb jönni. A Merel által elkábított halálfaló éledezni kezd, a lányoknak esélye nyílik rá, ha élnek vele, hogy kiszedjék belőle azt, hogyan tudnak távozni az abszol útról.
- Engedj el! - Szólal fel azonnal és pálcáját keresi, nem lehet valami túl idős a hangjából itélve, de arcát nem látják, maszk takarja.

Miután a hoppanálási kísérletem meghiúsul, az első dolgom elvenni és biztosan elrakni a - minden gyanúm szerint - halálfaló varázspálcáját, amennyiben egy gyors kereséssel, motozással megtalálom. Biztosítani kell arra az esetre, ha - amikor - magához tér.
-Incarcerandus- kötözöm meg egyből ezután. Legjobb esetben elfogva, tovább is akarom adni, ha záros határidőn belül itt előkerül, kirendelt aurornak, de a verzió szerint, amit legvalószínűbbnek látok, Franknek, amint alkalom adódik rá. Milyen jó dolgom is van, hogy van egy saját aurorom és egyben Főnixem. De a minimum is a merengő-emlék erről az egész balhéról itt.
De egyelőre nem érek rá a frontvonal közepén macerálni mindennel, még akkor sem, hogy a tettrekészebb járókelők is beszállnak a harcba a csuklyás-maszkos elkövetők ellen, miután a füst feloszlott, vagy inkább csak a nyílt tér örömére feljebb szállt az utcaszintről.
Meglátom az egyelőre névtelenül maradt bajtársamra támadó másik ellent, ahogy a pálcája elvesztése ellenére is rátámad. Már telibecélzom őt is, remélve, hogy bajtársat nem találok el véletlen, de mire küldeném az átkot, a sötét alak kifekszik.
-Kötözd meg!- ajánlom, határeset parancsnak hangozva inkább talán, és gyorsan szétnézek, meglátom-e a törmelék között, de nem figyeltem merre repült a másik pálca.
De nem is jut sok időm keresni, és itt örülök is, hogy nem távolodtam el az én halálfalómtól, mert magához tér.
-Kussol, ha nem kérdezték!- förmedek rá rászegezett pálcával, és pillanatokon belül rajta is vagyok megint, a pálcám a torka tövébe nyomva, készen reflexből átkozni, ha vicces ötletei akarnának támadni.

sötét elméd vág keresztül
a mélylő égen

És a legelső ötletem egy egyszerű, de tiszafával, sárkányszívvel, és az én akaratommal számolva nagyon durva diffindo lesz, úgyhogy nagyon remélem, hogy inkább közreműködni óhajt.
Nem bízom magam véletlenre, az ő torka meg nem énrólam szakad le.
-Mire készültök?- Ez is inkább követelés, nyomok is egyet a pálcámon hozzá, érezze a törődést, a szabad kezemmel pedig megpróbálom letépni a maszkot az arcáról.

Egyszerre próbáltam összpontosítani a tomboló pánikra és a fel-feltűnő fekete ruhás, csuklyás alakokra, akik mint méhet a virágpor vonzották a tekintetet: amerre jártak, a legtöbben feléjük kapták a pillantásukat, ki reszketve, félve és megdöbbenve, míg mások erőt véve magukon húzták ki az összegörnyedt testüket, hogy a pálcájuk után nyúlva, eltökéltséggel a szemükben szerették volna megvédeni magukat és a körülöttük lévőket. A több helyre figyelést biztosító képességem cserben hagyott, egy idő után csakis arra tudtam koncentrálni, miképpen mozognak a csuklyások, akik közül az egyik előbányászta belőlem a támadó-védekező oldalamat. Egyébként sem terveztem meghúzódni a sötétben és mivel jelen helyzetben nem lett volna ideális, ha az előbb megszólított lány vendégén és az enyémen kívül tömegestül idecsődülnek a halálfalók, muszáj volt ideiglenesen kiiktatnom a járőröző ellenfelet. Amint eldőlt, azonnal közelebb léptem hozzá és mire a lány odakiáltott nekem, hogy kötözzem meg, már kész is voltam... a gyakorlott túszejtéstől messze álltam, viszont nem szerettem volna, ha a csuklyás egyszer csak felpattan és a gondatlanságom miatt ismételten megpróbál eltenni láb alól. Zsebre vágtam a pálcáját, a sajátomat pedig "Mobilicorpus!" felkiáltással suhintottam felé, hogy olyan helyre taszigáljam, ami nem volt messze tőlem és a maguknál lévő és segítőkész varázslók is rajta tudták tartani a szemüket
- Mondott valamit? - Híján voltam a denevérfülnek, ezért rákérdeztem a rögtönzött kihallgatásnak tűnt beszélgetésre, amit a már korábban látott lány kezdett tartani. Közben néha-néha fordítottam egyet a fejemen azt vizslatva, vajon jönnek-e a többen is és a másik ártalmatlanított delikvens magához tér-e, de jelenleg csak a koboldok ordítozása volt a leginkább felkavaró. - Locomotor! - Reméltem, hogy a varázsige kimondásával egyszerűbben leszedhető lesz a maszk a támadók egyikének arcáról, de bőven kitelik belőlük, hogy varázslattal védik az identitásukat.
- Hányan vagytok? - Kevés esélyét láttam annak, hogy egyszerű kérdésekkel ki lehet húzni belőle a válaszokat, de egy próbát mindenképpen megért. Ugyanakkor úgy éreztem, kezdünk vészesen kifogyni az időből, ezért a felé szegezett pálcámat ismételten használni akartam. - Legilimens! - Most kiderülhet, mennyire jól sajátítottam el a gondolatolvasás tudományát. Ha a földön kuporgó az okklumencia képességével rendelkezik, akkor kicsit nehezebb lesz a tánc, mint hittem.

Csak egy könyvért indultam, olyan bizonyosért, amit még a Roxfort gazdag könyvtára is mellőzött beszerezni. Willért. Minden érte van,
meghódította gondolataim nyolcvan százalékát és ez sok, mellette éppenhogy megfér a forró kis probléma, vagy Draven halála.
Anyámnak írt levelek, tehetetlen düh és egyre mélyebb kétségbeesés a káoszban. Néhány nyugtatófőzet csúf foltja szobám falán, kezelhetetlen ingerültség, sok-sok meggyűrt papiros. Olyan, mint egy vírus, a Mungo bukásával a helyzet felkavarja elmém és gyomrom, fogytam, meghalt egy férfi és azóta rá sem bírtam nézni a sárkányokra.
Nem csak mert időm és lehetőségem sem volt rá, a halála arra az első találkozásra emlékeztetett, parádé, sárkányok, Mungo, mintha visszafelé élnék, Mungo, sárkányok, halál.
Olyan emberek megroggyant vállával, sápadtságával őgyelgek folyosókon, utcákon, tereken, most a Czikornyai és Patza poros teraszán, mint akik már elvesztettek egy csatát és megsiratták halottaikat.
Őgyelgés ez és nem peckes vonulás, kihúzott hát, díjnyertes mosoly. Az olyan emberek, én, nem nevetnek többé, igazából. Ez a jelen depressziója, de nem látok jövőt, úgy nem, ha megölöm az öcsém, vagy még egyszer belehabarodok egy férfiba.
Amint megérintem A Jövő nincs előre megírva egy példányát, elsötétül a világ, még felfogom a robajt, rázkódást, talán füstöt, amikor valami oldalról fejbe csap és magával ránt a jótékony semmi.
Eltűnik kép, hang, érzés. Igazán hálás vagyok a Korunk varázslói ötezer oldalas példányának.
Sikolyok ébresztenek, ricsaj, por, köhögés, homlokomhoz kapva letörlök egy ujjnyi vért. Bágyadtan forog rozsdás agyamban a gondolat, megint szőkén léptem utcára, milyen messze hagytam azt a másikat, aki olyan sokszor vallott kudarcot.
Régi beidegződés, szokás, babona és hajam máris sötét, hosszú, megint azt hiszem Ő, a másik Én megmentheti a világot.
Nem olyan hevesen, mint a Mungo ostroma óta, visszafogott önbizalom ez, kételkedős, hogy Ő, Én sem vagyok elég erős így sem.
Ahhoz egyelőre hogy párat tántorogva feltépjem a bolt félig leszakadt ajtaját, zihálva, kóválygón nézzek végig a látképen. De a könyv megvan és meg fogom akadályozni Will halálát egy másik történetben.
Csak sietek, aztán lerázom a sántítást, szaladok, gyanús köpenyesek, nők, ügyesek, koboldok és ez baj. A koboldok.
Amikor először meghallom már összeáll, rámarkolok pálcámra, készenlétben, de nem a vakvilágba átkozódva.
Hölgyek oldották meg a nagyját, de nekem nem is ez a dolgom most.
- Menjetek, tűnjetek innen! Most!
Ordítok rájuk, a lányokra, ahogy szembefordulok a Gringots zörejeivel és érzem az emelkedő adrenalint, készenléti félmozgást, alakzatba vágom magam tulajdonképpen csak félig harci, mint részben Rendtag, másrészt fellobbannó másik énem elköteleződése.

Julie sikeresen eltünteti a maszkot a fiú arcáról. Egy igen fiatal, nagyjából 18-20 év körüli halálfalópalántáról van szó, Smith nevet viseli. Akár ismerhetik is őt a Roxfortból, a mindig nagyképű, macsó aranyvérűek társaságába tartozott. Nem úgy néz ki, mint aki teljesen tiszta, őrült vigyorral tekint Merelre, és ugyan megpróbál szabadulni a béklyóktól, hangos, beteges kacaj hagyja el a száját amikor rájön, hogy most itt ragadt.
- Mire készülünk, mire készülünk... még nem jöttél rá cicám? - Tekintete egy pillanatig a Gringotts felé siklik. - El sem tudjátok képzelni, milyen erőfölénybe van a Nagyúr, és milyenbe lesz majd, nem számít az életem és a tiétek sem. - Ismét elhagyja a száját egy vihogás, de a lányoknak talán most épp ideje sincs tovább kérdezősködni a halálfalótól, hiszen a Gringotts felől érkező robajoknak az okozója is feltűnik, óriási durrogásokkal. A törmelék ami az utjába állt egyszerűen csak a nagy erő miatt mindenfelé szétszóródik az Abszol úton, és igazából a hang az, ami elárulja mi tört magának utat.
- Egy sárkány, egy sárkány! - Kiabálják a tömegben, miközben sokan ismét menekülni próbálnak mint a Foltozott üst, mint a legközelebb lévő hopphálózatok felé. Sajnos mindenki akadályba ütközik, a félig romos, és még ép épületek jelentik most az egyetlen menedéket. A sárkány nagy súlyával érkezik meg az utcára, földmozgást hagyva maga után, és mivel meggyötört szárnyai miatt nem úgy tűnik, hogy el tudna repülni azonnal, zavarodottan indul el, az útjában álló varázslókat és boszorkányokat nem kímélve. A tudatlanok még ingerlik is, átkok és bűjátok röppennek, de mind hasztalanul.

Julie legilimencia varázslata részben hatásos, a fiú védekezni próbál, de mégis apró mozzanatok feltűnnek a gondolatok közül, egy ismeretlen átok ami lezárta az kijáratot és a Foltozott üst bejáratán, a kőfalba égetett rúnák, amiknek megfelelő kombinációja feloldja a zűrzavart és valamennyi embernek menekülőutat biztosíthat.

-Szépen kéri, hogy euthanizáljam- jegyzem meg szarkasztikusan az eddigi szótlanság összefoglalására, mélyebbre döfve a pálcám hegyét, és előveszem a legeszelősebb tekintetemet, hogy befúrjam a maszk szemrésein. Kiaknázatlan színésztehetség, még ha nem is vagyok ilyen őrült igazából. De itt senki nem ismer, a maszkosnak nem kell tudnia, elég, ha megijed tőle, és megszólal végre.
a mágikus besegítéssel a maszk majdnem a kezemből is kirepül, felfedve a fiú arcát. Nem is férfi, ez még legfeljebb fiú. De akár az ösztönzésemre, akár a bajtársam becsatlakozására, elkezd a fiúcska valami talán használhatót is mondani. A maszkját diszkréten megtartom, mint ha csak a kezemben maradt volna, talán trófeának. A pálcája valószínűleg úgyis bizonyítéknak minősül majd.
Átengedem a terepet, és elismerően bólintok, ahogy a bajtársam legilimenciához folyamodik, és inkább figyelek, mert nem árt figyelnie is valakinek.
-Folytasd. Protego- húzok fel egy pajzsbűbájt, ahogy egyre inkább az a benyomásom kel, hogy a Gringotts vulkánként készül kitörni. Hölgyismerősöm viszont ne szakítsa meg a vallatást, ameddig nem muszáj, ő a jelenlegi legjobb módunk megtudni valamit.
-Hogy is?- vetem oda számonkérően egy új, férfihangnak, aki a jelek szerint minket szólít meg, nem tudom, feltűnt-e neki a talán már magát tipró tömeg vagy a hopp-inhibitor. De úgyis hamar kiderül, mi készült kitörni a Gringottsból, és túl sok pikkelye, tüskéje, meg szárnya van ahhoz, hogy vulkán legyen. De annál sárkányabb. És a hülyén bátor járókelők hergelik. Nem jártatok LLGre?
-Qu'vatlh ghuy'cha... Sonorus, BÉKÉNHAGYNI!- kiáltok bele a népbe, remélve, hogy kizökkennek annyira, hogy hatástalan átkokkal nem szórják tovább a sárkányt. Anélkül is elég tűzhalál és -sérülés volt, hogy ez gyújtogasson mindent.
-Inkább azzal segíts, ha tudsz valamit!- fordulok megint a férfihoz, ha már ennyire hősködne, közben töröm a fejem, mit lehetne bevetni a sárkány ellen. A fizikára nem rezisztensebb bármi másnál. Omlott gerendákból óriáskarók? Sokáig tart.
Reméljük, hogy első lépésnek ér bármit összekötözni az állkapcsát, hogy tüzet fújni meg harapni ne tudjon legalább. Ugye megakadályozza tűzfújásban is? Mindenesetre rákoncentrálok a kívánt eredményre.
-Incarcerandus!

Meglepődtem a fiú arcára pillantva. Fiatal volt, lehet, hogy még diákkorú, de a szemeiben olyan szilárd elhatározás és félelmetes eszmeiség ült, mintha egy szótárban két egyenes vonalat lehetett volna húzni az ő személye és az őrület között. Az elvetemültség testet öltött benne, ahogy pedig megszólalt, már hallható is volt, hogy teljesen komolyan gondolja a küldetését; semmi értelme nem lett volna elkezdeni őt szép szavakkal győzködni, megpróbálni mosolyogva rávenni, hogy tegyen le az Abszol Út sakkban tartásának tervéről és árulja be a társait… Tudjukki követői legtöbbször varázslat alatt állóknak tűntek, mintha a vezérük megbabonázta volna őket, hogy kövessék. Lehetséges, hogy így van, sosem lehet tudni, de a befolyásolás nem jelenthetett teljes felmentést a bűnök alól.
Lélegzetvisszafojtva, meglepődésemet konzerválva figyeltem a fiút. Fél füllel hallottam kétfős csapatunk másik tagjának védőbűbáját, de igyekeztem kizárni minden felesleges zajt, neszt vagy akár ordítást: nehéz dolgom volt, hiszen az utca zsibongása nem lankadt, szüntelenül jajveszékelések és szívszorító hangok törtek bele az elmém lecsendesítésének próbálkozásába. Felvillanó képeket láttam magam előtt. A fiú küzdött, nem szerette volna elárulni az általa képviselt ügyet; nem csupán mentálisan, hanem fizikailag is ki szeretett volna szabadulni a béklyóból, ám erőmnek erejével tartottam a varázslatot, hogy legalább némi információhoz juthassunk. Láttam a Foltozott Üstöt és zavaros, ősinek tűnő rúnák részleteit, azok valószínűsíthető lezárásának pillanatait és egy gyűlést, amin néhány hang a menekülés módjának részleteiről beszélt.
Egy közelről ordító hang szakított ki a koncentrációból, ami menekülésre szólított fel minket. Ügyelve arra, hogy a fiú ne szökjön el – amit szerencsére jól biztosított a lány korábbi varázslata – az érkező férfi felé kaptam a fejemet, de megszólalni se volt időm, hiszen hatalmas csattanás rázta meg az utcát. Ismételten sűrű porfelhő szállta fel és miután kicsit tisztult a környezet sem lett jobb a látvány.
- Merlin szent szakállára! – Pár másodperc erejéig eltátottam a számat a sárkányra nézve. Eddig nem volt szerencsém egyetlen példánnyal sem találkozni és felettébb örültem volna, ha nem egy pánikhelyzet közepén toppan be az életembe egy ennyire különleges lény, de… az alkalom az alkalom. – Próbáljatok csinálni vele valamit! – Kiáltottam a két másik önkéntes segítőnek. – A Foltozott Üstnél van a kijárat, rúnákat égettek a bejáratba! Muszáj megtisztítani az utat arrafelé! – Adtam át az információt. Visszafordultam a fiú felé és ismételten a fejébe másztam, remélve, hogy több konkrétumot megtudok a zár felnyitásáról. Közben pedig fohászkodtam azért, hogy a sárkány ne akarjon kiharapni belőlem egy nagyobb darabot – bár bíztam a Protego-varázslatban.

Zsivaj és fájdalom egyszerre az utcán, fejemben. Halálfaló gyerek valami különös, vérmes kislánnyal, azt hiszem kezeli a helyzetet, így őt csak pislogással illetem.
A zavarodottság nem múlt el, fokozza a kis törpe, hogyhogy nem lehet menekülni? Az első döbbenet után a kezei között vergődőre sandítok és nagyjából összerakom a káoszelméletet, hogy a halálfalók valamiféleképpen blokkolást alkottak.
Nagy levegő, akkor is tartom magam első reakciómhoz, hátra mindenki, tudom mi lakozik ott bent, azt is hogyan bántak vele, vagyis rengeteg elmélet és régi jó stratégia mondhat unalmast hosszú kínzások számlájának okán.
Természetes emberi reakciót produkáló tömeg, kislány sonorusa mit segít? Csak remélem a sárkány nem vadul meg tőle jobban, föld alatt tartották fogva, elszokott a hangtól és jól tudom, egyetlen egyet ismer csak. De talán nem zavarja jobban, mint a tömegsikoly. Mindenesetre eléjük kerülök hamar és minden olyan gyorsan történik, mint általában egy becserkészésen, de megint emlékszem, emlékeztetnem kell magam Az a Clive vagyok, aki sárkányokat szelídít.
Az a Clive, aki tudja mivel kínozták és petíciót írt alá varázslény kínzás címén, hiszen láncraverték, megvakították majdnem, tulajdonképpen, de szimata az van és érzi, ahogy mélyen beszívja a reszkető szabadság levegőjét, most van itt az ideje leszámolni.
Eltépni a láncokat, felrepülni, bármelyik következő reakció lehet szabadulásra tett kísérlet.
A kislány társa, oldalpillantást vetve rá annyit fogok fel, szőke, felnőttebb kettejük közül, noha nekik együtt címzem:
- A halálfalókat intézzétek, idézzetek vizet, nagyon sok vizet, hamarosan oltani kell.
Nagy levegőt veszek és a magam ádáz, régi harcos módján, az adranalinfüggés okán, magamtól elmenekülések ostoba ürügyén megint játszom a hőst, kihúzott háttal, sőt ajkam szegletében kissé várakozó mosollyal.
Mert ó igen, nem véletlenül választottam akkor titkos életet.
- A sárkányt bízzátok rám, idomár vagyok.
Vetem hátra és bár rengeteg amolyan szelídítési elméletem bukik, amit egyénként használnék egy ilyen helyzetben és egyébként harcra felkészülten, nem pedig mint most ez, random, mégiscsak…
Egyetlen dolog riasztja, s azt rögtön hozom, mint végszükség és remélem majd nem kell
- Invito csödítő! Sonorus, NYOMÁS A FOLTOZOTT ÜST FELÉ!
Legalább csóvaútban ne legyenek és igen… Sonorus kell ahhoz a hanghoz is, amit kiadok sárkánylesen, amivel elterelem a figyelmét kissé, ami néhány év tapasztalattal mögöttem hasonlít arra, amit kiadnak nyugtatás esetén, a morgással elegy üvöltés.
Nem, félreértés ne essék hogy pont olyan lenne, mint egy sárkányé, de a Romanian Longhorntól elleset és már betanult hanghatási módozat, miközben pálcám máris újabb varázskész állapotban kavarja a levegőt, vízgömb, Aqua Eructo, képes lennék rá? Mekkorára? Amíg a csördítő ide nem ér, zavaros minden, adom a hangot, mi lesz?

Ugyan elsőre nem érdekli a fiút mit csinálnak vele, a tetteknek él, a pusztításnak és az őrületnek, nem tiszta, szívesen meghalna a Nagyúrért ezt Julie is látja a legilimencia közepette, ezzel próbál Ő védekezni, de túl gyenge emlékek ezek, így mikor a fontos információk képei megjelennek, a srác megijed és elengedi magát, mire Julie a teljes képet látja végre. Ott van Smith és még négy társa, egy tervrajz az Abszol útról, X-el jelölt épületek: A Gringotts, valamint az első bolt amit felrobbantottak és a Foltozott Üst - de ez egy rúnával jelölve, egy különlegessel, ami talán a kulcsa lehet az egész ügynek. Julie látja, hogy milyen kombinációt írnak a falra, látja, ahogy a tervrajzon is felizzik a rúna közben és a csuklyás egyszerű átváltoztatással változtatja meg a pergament valami mássá és rejti el ezzel, de ekkor megszakad a kép és lezárul a fiú elméje, Julie pedig kizáródik és jön a sárkány, elterelődik a figyelem.
A félelem szinte kézzel tapintható, a hangvarázs nem segít először, az emberek a saját fejük után mennek és menedéket keresnek, szerencsére a legtöbben a második figyelmeztetés után elkerülnek a sárkány útjából így viszonylag kevés sérülttel megússzák a dolgot. Merel kötözése sikeres, de csak rövid ideig tart mert az állat erős, addig rázza fejét és mozgatja állkapcsát, míg szét nem szakad a kötözés. Úgy tűnik, idegesebb lesz ettől, üvöltő hangja betölti az egész környéket, betöri a még ép üvegeket, de elfordul, így lehet, hogy csak pillanatokig, de megnyílik az út a Foltozott Üsthöz. Most kell dönteni, lehet, hogy veszélyes lesz és pillanatokon fog múlni az életük, de túl sok az ártatlan, már ígyis túl sok az áldozat.
Clive ötletein van most a világ szeme, de ha a lányok időben cselekednek, könnyen segítség is érkezhet.

-Ésszel, nem taposva!- teszem hozzá az állítólagos idomár szavaihoz, én csak tüdőből üvöltve. A menekülő tömeg legnagyobb ellensége önmaga, ha egymásra lépnek, és hátha, csak hátha elég a szó és a mi látható tettrekészségünk a hangulat kordában tartására.
Meh, egy próbát azért megért a kötözés, most optimista leszek úgy hinni, hogy egy tűzcsóvát megelőztem vele, akkor legalább volt értelme is az egésznek.
Víz. Nagyon sok, oltáshoz. Meg ahhoz, hogy sárkány, úgy eleve. Mibe? Lebegtetni tudnám? Úgy igazából ha kiterítem, még pajzsnak is használható. Vagy ha a sárkány fejére húzzuk egy teljes vízgömbként...
Mindenesetre a fickó állítólag sárkányidomár, és egyértelműen terve is van, a leghasznosabb úgy leszek, ha neki segítek.
Az átkok és bűbájok mindigis erősségem voltak, de inkább kis, erőteljes csomagokban. Ha úgy vesszük, passzol. Ez viszont elég nagy, érzem, ez most próbára fog tenni, szükségesen irdatlan mennyiségű víz a levegőben tartva, pajzsként használva sárkánytűz ellen, ha szükséges.
-Aqua eructo- mondom ki szóval is, elég dologra kell koncentrálnom így is. A semmibe töltöm az idézett vizet, emelem levegőbe, megforgatva teszek próbát örvénylő korongba formálni.
Megállok annyi víztömegnél, amiből úgy saccolom elég lenne ahhoz, hogy egy tűzcsóvát felfogjon - vagy Frank kádját talán, de inkább kevesebb, mint kétszer megtöltse - és készenlétben tartom fallá teríteni, ha a sárkány tüzet fújna. Elképzelni könnyebben megy, mint meg is mozgatni ekkora tömeget, de reméljük a legjobbakat.

Mély levegőt véve készültem fel arra, hogy ismét a fiú fejébe nézzek. Normális esetben, ha nem éppen egy krízisállapot kellős közepén táncoltunk volna, nem biztos, hogy megtenném… a kíváncsiságom hajtana előre, viszont túlságosan távol állt tőlem az elvakult oldalpártolás, amit Voldemort hívei műveltek. Nehéz volt elképzelni, mi ragadta meg őket a sötétségben. Mi az, amit ajánlottak nekik? Miért ártanak másoknak? Miért gondolják, hogy jobb lesz, ha ártatlan varázslókat sebeznek és ölnek meg, akiknek az volt a legnagyobb bűnük, hogy fel akartak készülni az iskolára vagy éppen munka után szerettek volna meginni egy lángnyelv-whiskyt a barátaikkal? Elszorult a torkom, ahogy végighordoztam a pillantásomat a tömegen, ám megráztam magam és minden erőmmel a fiú gondolataira koncentráltam. Segíteni akartam és mivel a körülöttem lévő két másik varázsló megpróbált gondoskodni az utcán lévők testi épségéről, nekem kutyakötelességem volt kiszedni a gonoszt követőből a lehető legtöbb információt. Én magam is tanulója voltam a legilimencia mesterségének, viszont a mélyvíz néha tényleg csodákra volt képes: a képek egyre élesebbek és finomabbak lettek, alakok, arcok, tettek, cselekedetek rajzolódtak ki előttem. Öt személy; egyik a fiú volt, a kezében egy pergamennel, amire az Abszol út térképe volt felkarcolva. Láttam a rúnákat, a bonyolultan elrendezett csapdát, a menekülőút lezárására szolgáló bonyolultságot… annyira koncentráltam a megoldásra, mint eddig soha semmire, pedig jó pár dolgot komolyan vettem már az életem során. Reméltem, hogy az emlékezetem nem most tervezett cserbenhagyni. Minél tovább szerettem volna a jelen másodpercekben közös elménkben létező pergamenlapot bámulni, csakhogy elég volt egyetlen milliszekundum a koncentráció elvesztéséhez. A fiúnak sikerült kizárnia. Megszédültem az ismét a tekintetemre szálló füstfelhőtől és míg a fiatal megkötözve dőlt el, én éppen csak képes voltam megtámasztani magam a saját lábaimban. A sárkány üvöltése térített magamhoz, az öblös ordítás bőven elég volt ahhoz, hogy megrázzam magam és a lányéhoz hasonló bűbájt szórjak ki a sebtében előkapott pálcám segítségével.
- Aqua Eructo! – Kiáltottam én is, remélve, hogy a lehető legnagyobb területet képesek leszünk megtisztítani. A nő által eloltott részen előrébb merészkedtem, hogy a Foltozott Üst felé elkezdjem járhatóvá tenni az utat. – Megvan a rúnacsapda megoldása! Fedezzetek! – Kiáltottam a lány és a sárkányok nyelvén érteni tudni tűnő férfi felé, miközben elindultam. A lehető legkevésbé szerettem volna sárkányeledellé válni, ezért megszaporáztam a lépteimet és az Üsthöz érve azonnal a rúnák keresésére indultam. Ahogy nagy nehezen megtaláltam őket, a látott irányba rendezésükre tettem fel az önkéntes munkásságomat és a koncentráción kívül nem tehettem mást, mint reménykedtem, hogy a valóságot láttam a fiatal fiú fejében.

Mennyire máskép képzeltem ezt a találkozást éppen vele, vonagló tömeg nélkül, pánik mentes övezetben, egyrészt felszerelkezve, másrészt kiszabadítása tántoríthatatlanságával.
Most mégis első a nép, a tépelődést napolnom kell és sok nagy-nagy levegővel próbálom visszafogni gondolataim kegyetlenül tomboló cunamiját.
Ráadásul feketeként teljesen el kell hagynom a másikat, kedves, szőke gondolatoknak nincs helye.
Újra az arénában vagyok. A kislány hallgat rám, mind tömegösszeszedésben, mind vízbiztosításban segít, ahogy a hátulsó szőke tevékenységeiből a menekülési útvonal biztosítására asszociálok.
Érkezik a Csördítő, csak biztosítékképpen, mint egyfajta legvégső eset. Most elé megyek, egészen közel, csak lassan, kinézve egy embermentes területet, háttal az eseményeknek, elvonva figyelmét, de még nem azzal, amitől retteg.
Csalogatom magam után, Sonorussal felerősített hím-Romanian torokhangokkal, mert bár hosszú ideje tartották fogva, bízok az ösztöneiben.
Csak hallgasson rám, tűnjön innen mindenki, itt a lehetőség törvényt bontani, de mégis minden ösztönöm ellenére kell majd cselekednem, ha megcsörrentem az eszközt, vagy az embereket védve ellene lépek fel.
- Partis Temporus
Egy pillanatra kénytelen vagyok felfüggeszteni a hím sárkány csalogató üvöltésének hangját, hogy gátat szabjak magunk köré, legalábbis pálcám hegyét úgy irányítom, ha sikerül, elzárjon engem a bestiával mindenki menekülő mástól.
A kis szünet után folytatom, csalom egyre arrébb a tömegtől, hátha sikerül lezárnom, elmenekül mindenki, maradok én és a sárkány, akkor vajon van esélyem? Azt mondanám elszabadult, teljesen magától, hiszen soha vissza nem térő alkalom a szabadság.
De ha akár egy féltizedesnyi eltérés is tolakszik elképzeléseimbe, vissza kell adnom a banknak és maradnak az eredménytelen petíciók, süket fülek, érzéketlen döntéshozók.