Nekem az égvilágon semmi problémám nincs sem a disznókkal, sem az ők csíkos hátú testvéreivel. Egyszerű, és nagyszerű oka van annak, hogy három-négy nappal ezelőtt egy döglött, férges patkányt dobtam egy csenevész, általam befogott vaddisznó elé. Nem, tényleg nem a vaddisznóval van a bajom, sokkal inkább a kíváncsiságom által meg nem szabott határokkal. Amik nincsenek. Mert ugyan, ki ne akarna felboncolni egy igazi erdei vaddisznót? Mert én most szét fogom kapni, és porcikáról porcikára megvizsgálom minden izmát, minden inát, az összes csontját, és különös figyelmet fogok fordítani a trichinellára is. Legfőképp erre fogok figyelni. Kell az a kis féreg egy bájitalomhoz. A férgek ugyanis pusztítanak, és ha valamit le akarok bontani, akkor pusztító állatok bizonyos nedvei, sejtjei kellenek. Bíztam abban, hogy Lorcan eljön, és segít nekem, hisz egyedül mégsem olyan mókás felboncolni egy emlős állatot, mint társaságban. Emberi társaságban, ami nem vaddisznóanyuka. És nekem tényleg semmi bajom nincs a vaddisznókkal. Amiatt sem neheztelek, hogy tavaly felöklelt egy példány kísérletezés közben. Nem fáj már, csak az anyagveszteség meglátszik a zsebpénzemen. De semmi bajom a vaddisznókkal. - Na, készen állsz egy kalandos utazásra a féreglepte, hájas-húsos testecskében? - persze tisztában vagyok azzal, hogy nem fogunk egyből férgeket találni, de annál nagyobb a lelkesedésem. Legalább keresni kell, legalább nem olyan egyszerű. Legalább eltart egy ideig, és az idő alatt mást is tanulmányozhatunk. Megfogom a gondosan kiélezett zsebkésemet, és kesztyűs kezembe veszem át a fenyegető szerszámot. Na, mondd már, hogy kezdhetjük! Nem akarom, hogy tovább kínlódjon az állat. Semmi bajom sincs a vaddisznókkal...
I solemnly swear
I am up to no good
Lorcan Crabbe
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Darvin Gray
»
»Szer. 2 Jan. - 19:56
Patrick,
Boncolni megyek. Önmagam elől nem titkolom a szörnyet, hogy majd megölök valamit – ha egy unikornist, tisztelettel át is adom a helyem Neki a sötétben. Ha nem azt, valami átlag állatot a pillanatért, ahogy felvisít, utolsó pillantásáért, fényért, ami eltűnik szemeiből, a végső, riadt mozdulatért, hatalomért, hogy az enyém és mindenhatót játszhatok. Mert kell a vér, nyakszirt törés hangja, az elmúlás megismételhetetlen pillanata, Te ott, Neked véged, állat vagy és nem tudok leállni, mi van ha majd több kell és mindig nagyobb, mi van ha… Aztán jut eszembe, ahogy a fák közé lépek, találkozóm van, miért hittem, hogy ott lehetek az elmúlás pillanatában? Hogy én lehetek A szörnyeteg… Drake hívott el, aki egy flúgos idióta és mégis összeköt vele a flúgos idiótasága, mert nem lehetek ott az elmúlás pillanatában, le kell győznöm a szörnyet. Jó lesz nekem a hulla is. Tetem, aminek van vére, belsőségei, trancsírozás. Már látom a disznót, nagyobb, mint remélni mertem, ujjaim reszkető izgalomban bizseregnek. Remélem kanca, remélem kiszedhetem a méhét, belenyúlhatok a vaginájába, hasába… Elnyújtottan veszek levegőt, remeg a lábam és a naivok, mint Patrick Drake, majd azt hiszik, félek. - Férges? Mikor ölted meg? Guggolok le mellé, tekintetem villan, ahogy pillantásom a késre siklik. Én…nem hozhattam, nem szabad. - Majd belevágok én is Ez nem kérés, át fogja adni a kést, csak még túlzottan remegek. Érezni akarom, ahogy széthasítja a bőrét. Nem hoztam kesztyűt sem, látni akarom a vért, magamhoz akarok nyúlni és sóhajtok, a szörnyeteg bennem túl hangosan üvölt.
Kezdőlap
