Hangos sóhaj.
Tényleg igaz az, hogy ameddig az iskola falai ölelnek körbe, úgy hiszed, az élet legnagyobb problémája az, hogy hány százalékra sikerül az a nyomorult vizsga, a világ dolgaira meg vak, mint a bányaló. Vagyis, majdnem mindenki, de a lényeg az, ami. Aztán kikerülsz, lesz egy papírod és egy másik talán arról, hogy merre mész tovább. Örülsz, büszkélkedsz, vagy csak megvonod a vállad és ennyi volt, lapozol egyet.
Aztán jönnek a pofonok.
Amikor kiderült, hogy mi is lakozik a sorok között, sőt, már a sorokba magukba, nos, akkor jön az igazi hideg zuhany, a rettegés és a pánik. Menekülnél vissza a kényelmes kis zónába, a pihe-puha zugba, ahonnan eddig kileskelődtél, de nem lehet, azok az ajtók bezárultak. Vagy egyedül vagy, vagy a családdal, de a lényeg nem változik: szívás.
Aztán vannak azok, akik eleve nehezített pályán közlekedtek, és akiknek ez már ha nem is rémálom, viszont mégsem az, amit reméltél. Megállsz kicsit, átgondolod és tovább haladsz, ameddig csak lehet. Vagy valami ilyesmi. Amikor magamban vagyok, mindig olyan mélyenszántó gondolatok buknak fel bennem, máskor pedig, közösségben csak egy böfögés.

Én azt csak elképzeltem, hogy elvégzem hamar a képzést, és mehetek amerre látok. Már a Roxfort falai között is érezhető volt az, hogy a világ egyre sötétebb, hogy lehet jobb lenne egy apró lyukba vonulni, mint valami egér, nem pedig még megpróbálni érvényesülni. Lehet, mire elvégzem az iskolát, már nem lesz minek érvényesülni, nem nagyon lesz mit csinálni. Mert akárhogy nézem, errefelé haladunk. Mint a Mungó esete is. Valahogy szerencsésnek érzem magam, hogy egy nappal előtte vitt oda a fene, miután a gyakorlati részen egy elég csúnya harapásra kerestem gyógyírt. És másnap huss, az egésznek annyi. Hihetetlen nem? Bevallom, sokáig tojtam mindenre, eleinte csak gyerek akartam lenni, boldog kölyök, aki ha nehezen is indított az életben, itt majd talán viheti valamire. Nem kell azt nézni, hogy van anyuci és apuci, ezt egyedül éri, érte el. Hogy féltem-e? Csak amennyire kell.
Amikor azonban minden jó és minden szép – lehetne, akkor üt be a krach. Milyen jó dolog egy gyerekkel közölni, hogy ő más, hogy nem beteg, de mégis, hogy veszélyes de mégsem? Megsúgom, semennyire. Olyan dolog, amitől a gyerek, aki várta a nagy kalandot, befordul és onnantól kezdve nem is akar senkivel sem érintkezni, nehogy valami olyat tegyen, ami kárt okoz. Nehogy féljenek tőle, vagy valami ilyesmi. Aztán persze elnövi. Én elnőttem. A szakirodalom nem mondott sokat, mindenki másképp dolgozta fel a kórt és másképp kezelte. Igyekeztem normálisnak tűnni, aztán ahogy nőttem én meg a gond is, már nem is érdekelt, hogy annak tűnjek. Kicsit eleinte ezzel védtem magam, aztán rájöttem, hogy hülyeség. Inkább foglalkoztam azzal, hogy minden más, amit nem olvasni kell, az... nos, az irtó szívás. Erre emlékszem legjobban, nem a bálokra vagy épp a felfedezőutakra; a tömény szívásra, amíg más röhögve haladt előre. És mégis, nem mindig érdekelte ez a népet, mert mindig megvoltak a nagypályások, akikre figyeltek. Így lettem én háttérben munkálkodó bakfitty. Nem olyan rég végeztem és máris képes vagyok úgy rágondolni ezekre, mintha évtizedek állnának mögöttem. Vicces, vicces, én jókat derülök rajta.
Barátok jöttek és mentek, egy biztos maradt, a többi csak említhető. A családom nem változott, én igen, de mire megjöttek a pattanások, állandósultam. Így maradtam, meg a küzdelem is. Megtanulsz élni a nehézségekkel, gyakorolsz és máris nem vagy veszélyes, nem harapsz, de morogsz. Mindenből egy kicsike. És akkor, amikor már elég érett a felfogás, elérnek a külvilág zajai, azok, amiktől otthon meg idebent óvtak. A rosszak oldala, a sötétség, vagy ha normális lenne minden, akkor elég lenne a rideg valóság és a felelősség. No de itt minden más van, kegyetlenség, halál és olyan előszél, amelybe nem lehet nem beleborzongani. És elvárások. Már nem az számít, tudsz-e még maradni kicsit, bejössz-e hétvégén, bírod majd a vizsgákat, akármi. Ó nem. Válassz oldalt, tedd a dolgod, légy hős vagy rém, akármi. Egyre jobban nyomnak, pedig nem vagy senki sem, nem vagyok senki sem. A nevemet sem tudják, de várják, mit lépek.
És semmit sem fogok. Nem akarok. A magam kis dolgaival akarok foglalkozni, de nem vagyok se süket, se hülye. Látok mindent, mi történik, hallom és olvasom. Nem rettegek minden reggel ugyan, de nem is örvendezek. Inkább próbálok maradni abban, ami eddig körbevett, viszont semmi sem állandó, és ekkora nyomás alatt majd szétreped, mert a világ széthullik, hanyatlik. Drámai hangulat, kifejezés. De már nem tudok csak egy idióta suhanc fejével gondolkodni. Mégsem teszek semmit sem és nem tudom, ez rosszabb-e annál, mintha választanék. Az a nagy büdös helyzet, amit ki nem mondok, hogy nem is tudok. Nem mindig érzékelem mi a legjobb és azt meg pláne nem, hogy bele akarok-e folyni az egészbe. Muszáj-e, vagy sem? Inkább...
Nem csinálok semmit. A vart egy kaparással pöccintem le a seb tetejéről, majd hátradőlök a kényelmetlen széken. Ez a hely egy apró váró, alternatív maradéka annak, ahova bárki bejöhet ha baj van és segítséget vár. Én csak kísértem, hozzám hasonló korúnak sikerült benyelnie valamit, talán egy átkot épp Tudjukki embereitől. Mert a hősködés, az megy. És ha meghal, majd jól el tudja mondani, mennyire megérte. Nem csinálok semmit, a plafont bámulom, a repedéseket és a pókhálókat. Lehet holnapra ez a hely sem lesz már, vagy az egész utca. Lehet az egész világ égni fog, ami mondjuk közelebb állna hozzám, mint a borús és ködös valami odakint. Megdörzsölöm az arcomat, a borostát és az órámra nézek, amelynek betört üveglapját még nem javítottam meg. Már bent vannak egy ideje és a csend is túl nagy. Haza kéne mennem, ledőlni és egy hétig aludni. Meddig tudom eljátszani azt, hogy semmi sem érdekel? Ez egy jó kérdés. Mert egyre többször érzem azt, hogy már nem a flegma, morgós valaki vagyok, no de hogy jó vagy rossz? Erre talán sosem lesz válasz. Lehunyom a szemem, és várok.
Már csak a zene hiányzik. Vége lehetne az őrületnek, pedig aztán, még csak most kezdődött igazán. Lehet, hogy a bennem szunnyadó sárkányt ideje lenne felébreszteni.