Azt sem tudtam hol áll a fejem és ez most nem a munkának volt köszönhető, hanem mert tényleg úgy éreztem, hogy a nyakam nemsokára elengedi a tartóoszlopát és Félig Fejnélküli Nick hozzám képest stabil izmokkal rendelkező szellem lesz. Az Abszol Úton történő robbantás után, meggyőződve arról, hogy én már semmit sem tehetek az  ügy jobb irányba terelése érdekében és az emberekért, azonnal eszembe jutott, hogy a húgom a barátnőjével tervezte eltölteni a délutánt Londonban és csak remélni tudtam, hogy ezt nem az Abszol Út boltjaiban tették meg. Kutyafuttában, amennyire engedték, mindenhová próbáltam benézni, az összes arcban Ems vonásait kerestem. Amint megláttam egy barna hajzuhatagot, rögtön megfogtam a tulajdonosa vállát, hogy az arcát magam felé fordítsam, de egyikben sem találtam a húgomat. Megnyugodtam, amiért a forgatagban hűlt helye volt és éppen ezért kezdtem el aggódni is: mi van, ha azért nem találtam a tömegben, mert a komolyabb sérülést elszenvedők között van? Vagy ami a legrosszabb... meghalt? Megcsóváltam a fejem és elkezdtem elhessegetni a gondolatot, semmi szükség nem volt arra, hogy fokozódjon bennem a világvége-hangulat. Ugyanakkora rohanásba kezdtem, de nem a saját lakásom irányába, hanem a családi ház felé hogy leellenőrizzem, vajon a húgom otthon van-e vagy sem. Már beesteledett, ilyenkor nem szokott az utcákon járkálni, szóval ha nincsen semmi baja, biztosan otthon ült és vagy magában vagy a barátnője társaságában csokis kekszet evett.
- Anya! Ems! - Mire berontottam az ajtón éreztem, hogy kicsit vissza kellene fognom magam, de mivel senki sem válaszolt a hangos felszólításomra, ismét hevesebben kezdett verni a szívem. Benéztem a nappaliba és a konyhába és mivel egyiküket sem találtam, felszaladtam a lépcsőn. - Ems! - Kiáltottam ismét, már a szobája előtt állva. Nem várakoztam, lenyomtam a kilincset és hatalmas sóhaj tört elő belőlem, ahogy megláttam a húgomat. - Merlinre, hát itt vagy! - Két lépéssel átszeltem a szobát és magamhoz öleltem. Talán sohasem örültem neki ennyire, pedig tőlem kevesebb ember szerette jobban a testvérét.

Mostanában annyi dolog miatt aggódtam, hogy komolyan elgondolkodtam egy, a Mungóban történő gyógykezelésre való bejelentkezésen. Egyszerűbb lenne átvészelni ezt az időszakot, bár belegondolva, hogy nemrégiben mi történt ott, rögtön ki is húztam a mentális naptáramból a befekvés kezdetének időpontját. Ahogy magamhoz öleltem a kishúgomat, nem is érdekelt más, mint hogy neki semmi baja. Csontropogtatóan fontam át rajta a karjaimat és az sem érdekelt, hogy én leszek az, aki sérülést okoz neki: annyira örültem, hogy a megkönnyebbüléstől még levegőt is elfelejtettem venni. Amikor beléptem az ajtón és senki sem válaszolt, a szívem háromszoros ütemben kezdett verni és éppen csak kezdett visszaállni a normális állapotába, ahogy Ems eltolt magától és bizonygatni kezdte, hogy nincsen semmi baja. A vállára tettem a kezeimet, kicsit én is eltávolodtam tőle, tekintetemmel pedig a meglepődés és a szabadulási vágy egyvelegével átitatott arcát pásztáztam. Sérüléseket kerestem, karcolásokat, bármit, ami arra utalhatott, hogy mégsincs olyan jól; nem mintha az lett volna a kívánságom, hogy bármi baja legyen és kegyes hazugságon kapni sem szerepelt a vágyaim listájának első három helyén, de jobbnak láttam biztosra venni. A szobán is végigfuttattam a szemeimet, mintha bármi esélye lett volna, hogy a szekrény mélyéről előugrik egy halálfaló és csak akkor eresztettem le, amikor rájöttem, hogy Ems békésen gitározgatott a szobájában, amikor én feltéptem az ajtót: ha baja esett volna, anya tőlem is fejvesztettebb módon rohangálna fel-alá és már idefelé jövet tizenöt bagoly üldözött volna az utcán.
- Jól vagy... - Ismét muszáj volt megölelnem, de most igyekeztem nem kinyomni belőle a szuszt. Kezdtem megnyugodni, amint elengedtem le is ültem az ágyára, mintegy átadva magam a szétesésnek. Arrébb csúsztattam a gitárját, vigyázva a hangszerre, ami talán a pálcájánál is fontosabb volt neki: apától kapta, persze, hogy odáig volt érte. - Bocs, hogy ilyen halálra várva rontottam be, de... hallottál arról, mi volt ma az Abszol Úton? - Abból kiindulva, hogy anya nem volt itthon, biztos Ems is tudott a történtekről, hiszen őt ismerve a jelenlegi helyzetben csakis azért hagyhatta egyedül itthon a húgomat, mert be kellett mennie a Minisztériumba. Most egyáltalán nem irigyeltem az amneziátorokat. - Azt hittem, Mary-vel ott töltitek a napot, de hála Merlinnek, semmi bajod. - Hanyatt dőltem az ágyon. Régóta esett ennyire jól a fekvő helyzet. - Ugye tényleg nem jártatok arra? - Nem szerettem volna, ha egyáltalán látja, mi történt ott, elég lesz, ha az újságokban látja majd a képeket.

Viszonylag nyugodtabbá váltam a húgom ágyán fekve, mint amikor elindultam az Abszol Útról. Az adrenalin tényleg csodákra képes, ha a katasztrofizáló gondolataimon múlott volna, hogy a lábaim ütemesen hoznak-e a családi házhoz, akkor valószínűleg még mindig az egyik sarokban ücsörögnék. Halálra rémültem, amikor eszembe jutott, hogy Em-nek és a barátnőjének baja eshetett. A húgom volt számomra a legfontosabb személy ezen a világon, imádtam őt attól a pillanattól fogva, hogy a szüleim bejelentették, kapok egy kistestvért. Öt éves voltam és azonnal magamra oltottam a védelmező, néha túlóvó és okoskodó nővér szerepét amihez a húgom hozzászokott és csak akkor kezdett némi ellenállást mutatni, mikor már megvolt a magához valóesze, elkezdett fejlődni az öntudata és belépett a kamaszkorba, amikor is mindenkinél jobban tudott mindent. Akkortájt volt néhány összeveszésünk, de ezek eltörpültek az együtt töltött idő szépsége mellett. Hetedéves koromban lett elsős a Roxfort-ban, kaptam egy évet az élettől, ami alatt figyelhettem, óvhattam, eligazíthattam és vigyázhattam őt, hogy aztán levegyem róla a szemeimet és beletörődjek abba, hogy ő is elkezdett felnőni. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment, hetedév végén a tanévzáró vacsora előtt egy hatodikos hollóhátast is befűztem a feladatra, miszerint a következő tanévben le ne vegye a szemeit a testvéremről. A kérésem az iskolaújság főszerkesztői posztjába került, muszáj volt kijátszanom, hogy Finnigan vegye át a helyem, de megérte, mert az Emmeline Vance-felügyelőbizottság négy évig töretlenül működött. Akkor leszek igazán bajban, ha ténylegesen kilép a való életbe, a nagyvilágban már nehezebb lesz állandóan figyelnem őt.
- Jól tettétek. - Sóhajtottam egyet és felé fordultam, ahogy ledőlt mellém. Mindig rácsodálkoztam arra, hogy kinézetre nem is lehetnénk különbözőek... mintha annyi közünk lenne egymáshoz, mint egy körtének és egy szilvának. Láttam rajta, hogy komolyan belegondolt az áldozatok és a hozzátartozóik helyzetébe, aminek köszönhetően a mellkasom szorítani kezdett: ez a lány csupaszív lélek, semmi rossz nincs benne. És éppen ezért féltettem őt ennyire. - Ne fogd vissza magad. - Szóltam rám, hiszen sütött róla, hogy majd megeszi a kíváncsiság és érdekli, mi történt pontosan az Abszol Úton. A kíváncsiságunk közös vonás volt, egyikünk sem tudott megülni a fenekén és mindenről tudni szeretett volna. Normális esetben én is elkezdtem volna arról faggatni, hogyan telt a napjuk Mary-vel, merre jártak, mit csináltak, a csajos naphoz méltóan terjengett-e egy-két vagy jó sok pletyka a levegőben, amit esetleg megoszthatna velem is, ám eszemben sem volt hagyni, hogy Ems agyában megállíthatatlanul kattogjanak a fogaskerekek.
- A helyzet... elég rossz. - Értelmetlen lett volna hazudni, mégsem vitt rá a lélek, hogy azt mondjam, borzasztó, tarthatatlan és világvége hangulat uralkodik az Úton. Le kellene szoknom arról, hogy óvni próbálom a lelki világát, úgyis rájön, ha csak egy kicsit is ferdítek az igazságon. - Rengeteg ember volt az üzletekben és az utcán, amikor robbantottak. Nem is egyszer tették. Nagyon sokan megsebesültek és... valószínűleg meg is haltak. - Nem volt egyszerű kimondani, pár másodpercre elcsuklott a hangom. Merlin a családom mellett állt, amiért nem engedte, hogy Ems-el ma vásároljunk be a tanévkezdésre és a lányokat is eltérítette a merénylet helyszínéről. - Eddig én is ott voltam és segítettem, de muszáj volt elkezdenem keresni téged, aztán megnézni, hogy hazaértél-e anyához. Nagyon féltem, hogy valami bajod esett. - Vallottam be. A sikolyok és a sebesültek arcai az elmémbe égtek és volt egy olyan érzésem, hogy egyhamar nem fogok elfelejteni őket. Csak most kezdett realizálódni bennem, mi történt. - Anyát biztosan behívták a Minisztériumba... nekem is vissza kellene mennem. - Felültem az ágyon. A szerkesztőségben hatalmas lehet a káosz, már ha egyáltalán bárki képes volt arra, hogy a holnapi címlappal foglalkozzon. Aki mozgósítható volt az Abszol Úton, az segített, senki sem ért rá és nem is akart a munkájával foglalkozni.

Nem voltam biztos abban, hogy készen álltam kérdésekre válaszolni. Az volt a lényeg, hogy lássam a húgomat, meggyőződhessek róla, hogy épségben van és egyetlen karcolás sem esett rajta, aztán amikor rájöttem, hogy tényleg kutya baja, leeresztettem, mint egy lufi. Azt hiszem, kezdtem feldolgozni, mi is történt az Abszol Úton. Eddig dolgozott bennem az adrenalin, a kavalkád és a fejetlenség nem engedte, hogy a gondolataim saját magam körül forogjanak. Túlélni és segíteni másoknak is ebben; ez volt a lényeg, semmi más. Kijutottam, a húgom és a családom többi tagja is rendben volt, úgyhogy megnyugodhattam. Aztán a következő másodpercben belém hasított a felismerés: mi van a munkatársaimmal? És azzal a névvel, aki mint egy mugli világban igencsak használatos fényvillogó kúszott a szemeim elé? Fabian Prewett.
- Halálfalók voltak. – Bólintottam egyet és összeszorítottam a számat. Gyűlöltem kimondani ezt a szót… mintha még egy lapáttal rátettem volna a létezésük valóságára azzal, hogy hagytam a torkomból előtörni a hangokat. Tagadhatatlan volt, hogy mindenhol felbukkanhattak és igenis problémát jelentettek. Voldemort egyre erősebbé és erősebbé vált, a Mungóban történt támadás és az Abszol úti rajtaütés pedig egyre inkább azt jelezte, hogy senki sincs biztonságban. A gonosznak bármeddig elért a keze és egy egyszerű napot is gyászindulóval körített fájdalmas órák tömkelegévé volt képes változtatni. – Egyszer csak megjelentek és lezárták az egész utcát. Senki sem menekülhetett… a tömeg bepánikolt, aztán robbanásokat hallatszottak a Gringotts felől. Még egy sárkány is felbukkant. – Nyeltem egyet, mert kiszáradt a szám a visszaemlékezés közben. Tényleg átéltem. Nem csak álmodtam. A húgomra nézve tudatosult bennem, mekkora szerencsém volt, hogy a mai napon elhalasztotta a vásárlást; fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha neki baja esik. És mit fognak tenni azok a személyek, akik megsérültek vagy akik szerettei megsebesültek a támadásban? Hogy fogják feldolgozni? Egyáltalán miképpen lehetséges, hogy vannak személyek, akik ilyen szörnyűséges tettek, halált okozó támadások és fenyegetések közepette úgy érzik, csatlakozniuk kell a sötét varázslatok vezéralakjához? Milyen ember az, aki mások szenvedésében örömet lel és szeretné, ha még több kín vetülne a varázslótársaira? Sohasem fogom megérteni, miért teszik, amit tesznek. Élvezik, hogy pusztulást okoznak, amerre járnak… miért?
- Aggódom érte. – Nyögtem ki. Anya imádta a munkáját és nagyon jó volt benne, viszont közel sem volt veszélytelen. Belül Merlinhez rimánkodtam azért, hogy ne legyen semmi baja és a halálfalók ne bukkanjanak fel ismételten a helyszínen. – Remélem sikerül minél hamarabb és minél hatásosabban elsimítani az ügyet. Bele sem merek gondolni a következményekbe. – Alapjáraton nem voltam vészmadár, de a mai délután kihozta belőlem a legnagyobb aggodalmaskodást, amit lehetetlenség volt visszafogni.
- Nem megyek sehová. – Közelebb araszoltam a húgomhoz és átfontam rajta a karjaimat. Nyugalommal töltött el a közelsége és az ölelése, ami miatt nem ő, hanem valószínűleg én váltam a legönzőbb emberré a bolygónkon. – A szerkesztőségben lenne a helyem, de nem tudok innen felállni. – És nem is akartam. A húgomra volt szükségem, a mosolyára és a puha takarójára, amit a vállamra terítettem. - Mesélj valamit... bármit. Miről beszélgettetek Mary-vel? Tudsz valami jó pletyit?

- Nincs semmi baj. Túléltem, látod, itt vagyok. – Rögtön bekapcsolt a nyugtató-üzemmód, amint láttam, hogy a húgom felvette az aggódó arckifejezését és a hangszíne kétségbeesés öltött magára. Semmi más nem hiányzik, minthogy most kezdjen el pánikolni és esetleg anya miatt is aggóni kezdjen… kettőnk közül én voltam az, akire ez a teher hárult és akár ezerévnyi aggodalmat elviseltem volna annak érdekében, hogy a húgomnak még csak gondolnia se kelljen a rossz dolgokra. Talán túlságosan védtem őt, de mégis mi a dolga a nagy testvéreknek, ha nem az, hogy megóvják a kicsiket a bajoktól? Éppen emiatt örültem annak, hogy a mai délután a közelében sem volt az Abszol Útnak; képtelenségnek tűnt belegondolni, mi lenne velem, ha neki bántódása esett volna. Nekem egyáltalán nem számított a magam testi épsége, ha választanom kellett volna, habozás nélkül Emmeline-t tettem volna előre a sorban. És persze az anyámat, aki éppen azon ügyködött, hogy a romok ne legyenek túl feltűnőek és a Minisztérium valahogy képes legyen eltussolni a történteket. Vajon sikerülni fog nekik? Ems-nek igaza volt, az ő csapata a legjobb, ugyanakkor kérdéses, hogyha a muglik elől el is tűntetik a csapás bizonyítékait, a varázslóvilág meddig fog nyugton maradni?
- Nem lesz könnyű elfeledtetni a muglikkal, ami történt. Biztosan látták, hogy ne látták volna? – Egy miniatűr háborút az is észrevesz, aki nem akarja. A varázslók óvatos népség, ám van, amire nem lehet felkészülni és a halálfalók délutáni akciója ilyen volt. Megpróbáltam elhessegetni magam elől a robbanástól megrogyott épületek és a sikongató emberek képét, a zaj hangjait legszívesebben kihúztam volna a fülemből, mert ha csak egy pillanatra nem a húgomra figyeltem, rettentő élesen hallottam az ott történteket. Borzasztó volt és holnap ismét látni fogom  támadás maradványait; ha el is takarítják a romokat, a lelki szemeim előtt valószínűleg hosszú ideig lebegni fog a sötétségbe borult Abszol Út képe.
- Itt maradok. – Halványan elmosolyodtam. – Gyere ide! – Magamhoz húztam és megpusziltam a haját. – Minden rendben lesz. A Roxfortban biztonságban lesztek, erre mérget vehetsz, oké? Sem neked, sem Mary-nek, sem egyik barátodnak nem fog bántódása esni. – Örültem, hogy Ems egy biztonságos környezetben fogja eltölteni a mindennapjait. Roxfort falai mindig az erőt és a védelmet sugározták magukból és Dumbledore professzor számára elsődleges a diákjai épsége. Erre akkor is a nyakamat tenné, ha nem lennék a Rend tagja és nem értesültem volna első kézből arról, hogy az iskola biztonsága az egyik legelőrevalóbb; a gyerekek védelme a legfontosabb. Ismételten eszembe jutottak a közeli jövő teendői: a Rend ezután biztosan gyűlést fog hirdetni, arról nem is beszélve, hogy a támadás miatt még inkább megerősödött bennem az igény a Prófétánál elkezdett magánakcióm nyélbe ütéséhez, ami a halálfalókat illette.
- Hogy micsoda? – Ems mondandója kizökkentett a gondolatmenetemből és széles mosolyt varázsolt az arcomra. – Szóval már ennyire jóban vagy Preston-nal? – Felvillanyozott, amikor ilyen témákról beszélt velem, hiszen így éreztette, hogy tényleg fontos neki a véleményem és nem csak azért áll szóba velem, mert összeköt minket a vér. És a kamaszkori szerelemtől nincs szebb, édesebb és kegyetlenebb téma, tehát persze, hogy érdekelt a kishúgom életének romantikus vonulata. - Ennyit mondott? Hogy annyira örült a testi épségednek, hogy megcsókolt? - Felvontam a szemöldököm. - Érdekes, én senkit sem kaptam le az utcán, látva, hogy nincs semmi baja. - Jegyeztem meg vigyorogva. Magam alá gyűrtem a lábaimat és Ems-re nézve tartottam egy szusszanásnyi szünetet két mondat között. - Mesélj róla, hogy viselkedik veled mostanában? Bár, ez a lépése bármilyen viselkedésnél többet árul el.