Nem mondhatom, hogy szeretem Nagy Britanniát. Az időjárásától állandóan álmosnak érzem magam, ittlétem alatt pedig elkezdhettem felépíteni egy ígéretes karriert, hogy nevezhessenek csodagyereknek, generációja legnagyobb tehetségének szakmáján belül, ellenben mégis, végtelenül idegennek és magányosnak érzem magam, mióta csak átléptük a vonattal a Szovjetunió határát.
Félreértés ne essék – ugyan maga az otthon hiányzik, összes abominációjával együtt, igazán nem hiszi, hogy jövője és otthona lehet még ott. Elvégre kirekesztették, megalázták, megsemmisítették a családot, aminek a hajdani Anyaország annyi mindent köszönhetett. Az Ő őseik voltak, akik kiemelték a tehetséges gyermekeket még a legeldugottabb vadonokból is, ők voltak, akik pálcát adtak a kezükbe, fegyelemre, tiszteletre és méltóságra tanították őket. Esélyt adtak, hogy kiemelkedővé váljanak medvék és babonafélő muglik vacsorája helyett.
Nem, a Koldovstotetzek nem várnak hálát őseik tetteiért.
Csak egy kis tiszteletet.
Elképzelni sem tudom, mi minden változott. Tudom, hogy Apol, az Én Apolkám már szíve alatt hordott egy gyermeket, amikor nekem mennem kellett, azonban túlzottan korai volt, hogy mondani tudjak róla valamit, akár azt, hogy fiú vagy lány lesz. A gyomromból előugró görcs a torkomban duzzad össze egyetlen csomóvá. Szándékában áll kimondatlan szavaim útjába állni, amiért épp annyira gyűlölöm, hisz megfoszt attól, magyarázkodni tudjak, de szeretem is, mert mégis mit mondhatnék neki? Három nyelven szólalok meg, szavak mögé rejtőzni viszont épp olyan gyávaság volna, mint meg se jelenni az ajtajában. Karkarov ajtajában.
Pedig nem szeretem Nagy Britanniát. Nekem nincs itt senkim, csak egy idegen vagyok, jól festő címekkel, amiért több helyre beengednek.
Nekem csak Apol van itt.
Életem legnyomasztóbb két hónapját töltöttem Karkarovék kúriájában. Ha a házimanó nem igazítana ki, még mindig képes lennék eltévedni benne. Ittlétem alatt nem azzal foglalkoztam, hogy felfedezzem a helyet, utáltam, csak menekültem, a nappalokat, és néha az éjszakákat is abban az ispotályban töltöttem, ahol többé nem lenne etikus élőkkel foglalkoznom, hogy életben tartsam őket. Képzeletemben mindig egy gyerekszobába repítette, nekem háttal, bölcső előtt, kezében pedig azzal, akit bármennyire is utálni akarok, mert tudom, kiből sarjadt, mégis tudom, hogy képtelen leszek rá. Megannyiszor elképzeltem, hogy mit fogok mondani, a hosszú utak alatt felidéztem az arcát és az illatát, s míg más a szeretőjét várja ennyire haza, azok múlandóak, pótolhatóak.
A testvér nem az.
És minket erre tanítottak.
Bölcső helyett Karkarov dolgozószobájába igyekszem. Gyakorlatilag percekkel ezelőtt kötött ki a hajó, ami visszavitt a szigetre, amit a britek szeretnek kontinensnek nevezni, nemzeti büszkeség tárgya, pedig a Bajkál tó is nagyobb nála, ahová nyaranként fürdeni jártunk, ha csak tehettük. Hajam csapzott, vállamon tértágított batyum pihen lustán, mely külleme ellenére tele megannyi kinccsel, amit az utazás alatt felhalmoztam. Mögé osonok, a lépteim hangja viszont jól tudom, hogy már elég hozzá, hogy megismerjen. Tenyereimet arca elé teszem, hogy eltakarjam szemét.
- Meglepetés. – hajolok közel a fejéhez, a szemeit takarva, és akárhányszor képzeltem el ezt a napot, akárhányszor játszottam el magamban a képzeletbeli párbeszédet, hirtelen egyik sem számít, és közben mindegyik. A gombóc kitágul a torkomban, mintha békát nyeltem volna, és gátolja, szándékosan szabotál benne, hogy még többet mondhassak.
A szavak csak szavak. Nem számítanak.