A Sötétlő Erdő nem véletlenül tiltott a diákok számára, de egy képzett tanárnak kicsit kevésbé veszélyes, főleg ha elkerülöm a veszélyes területeket. Találkoztam már néhány lénnyel, és illően bemutatkoztam hogy néha fognak itt látni, de az iskola tanára vagyok, és nem keresem a bajt velük. Eredményes találkozó volt, hiszen még élek, pedig tudom hogy ők nem egy barátságos népség. Talán soha nem is voltak azok, érdekes és titokzatos népség, nem sok időt töltöttem még az ő tanulmányozásukkal, eleve más a szakterületem. Nem kentaur kutató vagyok, én a nagyra nőtt macskahajlamokkal bíró lényekre specializálódtam, szüleim nagy bánatára. Az én szívem a szójuk felé húz.

Azt szerették volna ha valamiféle mágiaügyi minisztériumi pozíciót töltök be, és nem mindenféle vadállattal foglalkozok, de engem nem érdekelt már akkor sem az ilyen aktatologató munka, én mindig a kalandot kerestem. Gyerekként is sok balesetet szenvedtem el, mert mindig másztam, kúsztam és olyan lényeket kergettem amiket nem kellett volna. Anyáméknak szerintem számtalan szívrohamot okoztam, amikor sérülten véresen de boldogan állítottam haza és elmeséltem miféle új barátot szereztem. Próbáltak beszélni nekem szépen, aztán kiabálva is, büntettek volna de azt is kikerültem, végül inkább az öcsém felé fordultak reményeikkel telve, aki kevésbé önfejű volt mint én. Mindig én voltam a kezelhetetlen a szemükben, pedig felnőtt fejjel rájöttem, nem voltam az csak nem tudták hogyan kössenek le, és mivel foglaljanak le engem. Az öcsémmel könnyebb dolguk volt, Shin mindig szelidebb és befolyásolhatóbb volt és most aurorként tevékenykedik. Szép és kemény szakma, de nem adnám fel érte a legendás lényekkel való foglalkozást, semmi pénzért sem. Ez nem csak egy munka, ez egy életstílus és életérzés.

Nem is tudom mikor kezdtem el a szójukkal foglalkozni. Már az iskolás éveim alatt érdekeltek, és ebbe az irányba mentem tovább, sok időt töltöttem a világban utazással, és mindenhol tanultam valamit. Úgy tűnik különös érzékem van az állatokkal való bánásmódban, meg tudom nyugtatni az ideges példányokat, és magamhoz tudok csalogatni a legvadabb jószágot is. Amolyan mágikus lényekkel való suttogó-nak tartanak, de sosem vágytam ilyen hírnévre, és egyszerűen csak mentem amikor kritikus esetekhez hívtak ki hogy segítsek megoldani a helyzetet. Elég sok esetben lett sikeres a részvétem, de valahogy menekültem a rivaldafény elől. Oké, hogy ebben jó vagyok de nem azért hogy villogjak vele, vagy hogy ebből csináljak felhajtást. Ezért is kaptam az alkalmon amikor felkértek erre az állásra, hiszen elég sok mindent tudok ahhoz, hogy ne legyen nehézségem az oktatással.

Az erdőben végre megtalálom amit keresek, egy magasabb sziklacsúcson egy fészket, amit most ki fogok rabolni. Tojáshéjakat keresek amit majd a következő órámon feladatként adok ki, hogy miféle állathoz tartoznak. Nekirugaszkodom a mászásnak, és egy órával később indulok vissza az iskola felé, kicsit szakadozottan, koszosan, itt ott lehorzsolódva de elégedetten. Megvan amiért jöttem.