in haze

the distant hounds are calling
the sound of destruction

A negyedik kanál cukor után, amit a kávémba raktam, elgondolkodtam, hogy vajon valóban ki fog-e ez józanítani, vagy egyáltalán berúgtam-e annyira, hogy legyen miből kijózanodnom. Hajnali négy felé járt, nekem pedig előbb volt szükségem legalább nyolc óra egybefüggő alvásra valami meleg és mérsékelten csendes helyen, mint kávéra, de Casimir Piva szeretett lehetetlen helyeken és kényelmetlen időpontokban találkozót szervezni. Azt hiszem, élvezte, hogy mindezek ellenére sem mondanak nemet az emberek a meghívásaira (nem mintha mondhattak volna), mert, gondolom, gyerekként nem kapta meg azt a figyelmet és szeretetet, ami járt volna neki, és most így próbálja az elbaszott kölyökkorát kompenzálni. Vagy az is lehet, hogy nem a mély és megbocsáthatatlan fájdalom, hanem egy LSD-trip csillant a szemeiben, és egyszerűen számára úgy van értelme a dolgoknak, ahogy csinálja őket.
Kérdezett a nőről, szenvtelen hangon (egy centire a végkimerüléstől) válaszolgattam, majd egy ponton, csak úgy lopva rákérdeztem, hogy Casimir mégis mi a fenét akarhat kezdeni egy sárkánytojással, akkor viszont bedühödött. Nem nagyon, mire a kávém végére értem, már meg is nyugodott, de nem szedtem ki belőle semmit.
Hajnali hat volt, mikor elbúcsúztunk.

Egy átvirrasztott éjszaka után nem létezik pihentető alvás. De attól még érdemes vele próbálkozni.
A Zsebkoszközben nem létezik olyan vendéglátó-ipari egység, ahová betérve ne gondolná helyből mindenki, hogy csak azért mész oda, hogy valami mérsékelten illegális szarságba üsd az orrodat. Azzal már nem érdemes próbálkozni.
A túl sok kíváncsi fül, az amúgy is pocsék közbiztonság, illetve a lelkemben betokosodott büszkeség azt diktálja, hogy jobb, ha nem mossák össze a nevem az arra lébecoló söpredékével. (Ugyanakkor fogalmam sincs, mire vagyok büszke, vagy hogy miben lennék jobb náluk, de hé, ennyi tartásom hadd legyen!) Az underground mugli kocsmákban viszont a kábszeres senkiháziaknak szellő módjára száll el a füle mellett, bármiről is beszélsz, na meg mondjanak bármit a muglikról, a felzselézett hajú, új hullámos seggfejek mellett, akiknek egész éjszakára csak annyi céljuk van, hogy valakit (valamit?) alaposan megdugjanak, és lehetőleg próbálják meg nem lecsukatni magukat, elfér egy boszorkány és egy varázsló, akik egy sárkánytojáson próbálnak megegyezni.
A vörös neonfényben rózsaszínnek látszott az italom és a haja. Nem tudom, hány ilyen seftelést láttál már életedben, de a rend kedvéért, általában nem része a dolognak, hogy a zenegépből szóló zenekarokról való sztorikkal untasd halálra az ügyfeledet, de azt sosem mondtam, hogy jól végeztem volna a munkám.
- Szóval Mick Jones próbálta megtanítani John Simonon-t gitározni, de Johnny végül is a basszusgitár mellett kötött ki, mert annak csak négy húrja van.

Eleinte még számoltam a napokat, amik elteltek, mióta visszatértem Angliába. Határozottan túl lassan telt az első, a második, meg az összes többi, míg végül tizenhétnél feladtam a számolást, mikor rájöttem, hogy semmi értelme sincs; semmivel sem kerültem közelebb ahhoz, hogy visszautazhassak Romániába, a srákányaimhoz, az aranykalitka ajtaja becsukódott mögöttem és apám őrizte a kulcsát, úgy, mintha az bármiben is megakadályozhatott volna. Egyszer már elszöktem tőle, egy második alkalom semmivel sem lett volna nehezebb; de egyelőre minden csendes volt és nyugodt, elég érdektelen ahhoz, hogy úgy döntsek, elhagyom a családi házat legalább pár napra, hogy a fővárosba utazzak elintézni ügyes-bajos dolgaimat... Amik nagyjából a vásárlásra fókuszáltak, tekintve, hogy lényegében nem ismertem már itt senkit sem a családom tagjain és vendégeiken kívül (és még azok közül sem az összeset).

Csak arra nem számítottam, hogy ha én nem is ismertem itt senkit, engem ismerni fognak; a meglepetésem annál nagyobb volt hát, mikor hírt kaptam arról, hogy valakinek szüksége van rám, vagyis egész pontosan a szolgálataimra. Vagyis inkább egy sárkánytojásra. De azt meg én tudtam elintézni, szóval... Ezzel vissza is tértünk a kiindulási pontba.
A szórakozóhely varázstalanokkal volt tele; a vörös neonfényben figyeltem őket, ahogy az italjaikat fogyasztották, nevetgéltek, abszurdra zselézett hajukat igazgatták, és rá kellett jönnöm, hogy határozottan túl sok idő telt el azóta, hogy a tényleges civilizáció része lettem volna. A rezervátumban minden más volt, kezdve a társaságtól, befejezve azon, hogy a rövidke koktélruháért, amit most viseltem, minden bizonnyal kiröhögtek volna, tekintve, mennyire nem volt praktikus. Furán különcnek éreztem itt magam; nem is amiatt, hogy varázstalanok vettek körül és származásomból eredően gyűlölnöm kellett volna őket, sokkal inkább, mert valamiért éreztem, nem tudok ide beilleszkedni.
Abból sem értettem túl sokat, amit a mellettem ülő srác mondott; félszeg mosollyal figyeltem csak, aprót bólogatva a szavaira, a nevekre, amiket nem ismertem és úgy tenni, mintha tényleg értenék bármit is a zenéhez; hiába tanultam hárfán az iskola végéig, biztos voltam benne, hogy ha most játszanom kéne rajta, még alapvető dolgokat se tudnék, nem hogy bármi ambiciózusabbat. Ezzel a gondolattal húzom le az italom maradékát, felkészülve arra, hogy felkeljek és hozzak magamnak egy másodikat, meg esetleg Neki is, mert már csak ilyen kedves, szívélyes lány vagyok.
- Teljesen logikus. - Nekem kicsit sem az, bár mondtam már, mit értek én a zenéhez? A varázstalanok isteneire, szegény biztos halálra unja magát a társaságomban. - Mit szólnál egy üveg tequilához? Én állom, aztán... meglátjuk.
Példának jogán érdemes lenne lassan elkezdeni az üzletről is beszélgetni, mielőtt az alkohol hatására kitalálnám, hogy akkor én most táncolni akarok; de egyelőre nem hozom ezt fel, nekem jó így, ahogy most van. Azt hiszem.

the distant hounds are calling
the sound of destruction

Nem mintha olyan baromi bonyolult munka lenne, hogy megengedhessem magamnak a hozzá nem értés luxusát. Na meg, nem mintha valóban munkának számítana, de kellően megfoghatatlanul és sejtelmesen lehet tálalni ahhoz, hogy az ember legalább saját magát megnyugtassa kicsit, hogy valahogy tart valahová az életben. Vagy tudja fene, huszonnégy éves korodra szükségszerűen el kellett volna már valamit érj, amitől nem érzed magad feltétlenül a világ lúzerének (most felsorolhatnám még több zenész nevét, akik huszonnégy éves korukra nem csak karriert csináltak, de meg is haltak), ha pedig ez nem történt meg, kár áltatni magadat, már nem is fog.
Vagy hát épp ezért kell áltatni magadat, hogy ennek az egésznek van értelme. Mert jobb már úgyse lesz.

Szóval nem bonyolult munka, de nyilván lehetne ezt az egészet egy sötét sikátorban, előre szegezett pálcákkal és a pálcákat tartó izmos gorillákkal is játszani, szállhatnának az „elhoztad az árut?” és a „nálad van a pénz?” kezdetű klasszikusok (aztán sejthető módon se pénz, se áru nem lenne, a gorillák pedig mindezért elégedetten szórhatnák az átkaikat), kivéve, ha mondjuk jól is akarod érezni magadat azalatt a szar alatt, amit csinálsz, ráadásul lehetőleg úgy, hogy véletlenül se akarjon megkéselni az üzletfeled, ha valami nem úgy alakulna, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Flavia Rayne sárkányokkal cimborál, de ártana-e bárkinek, aki egy kocsmában a Clash-ről sztorizik neki?

Mármint, most, hogy ezt kimondtam fejben, igazából az lenne a válaszom rá, hogy lehet, de rövid ismeretségünk alatt én csak azért is próbáltam mindent megtenni, hogy a lehető legkedvelhetőbb arcomat mutassam. Kivéve mondjuk három másodperccel ezelőtt, de ez Mick Jones hibája. És teszem mindezt nem az örök barátság hiú reményéért, hanem, mert látod, kellő önbizalommal és egy kis kedvességgel (mint valami kikúrt gyerekmesében) a hideg sikátorok és a pálcával hadonászó féleszű gorillák is lecserélhetők… hát, valami ilyesmire. A kedvenc mugli kocsmám, ebben a fényben inkább érdekesnek, mint izgatónak tetsző nők és olyan zenék, amikért érdemes berúgni. És ha ezt, és csak ezt nézzük, akkor végül is nem tűnik akkora trágyának az életem, mint amekkora valóban, másszempontból viszont, azt hiszem, a sárkánytojásnak ugyanolyan mindegy, hol cserél gazdát, mint amennyire Flavia Rayne-nek is mindegy volt, hová rángatom el ma este (bármikor nemet mondhatott volna, szeretném megjegyezni), csak mondjuk egy sárkánytojás utólag nem fog panaszkodni (vagy megkéselni) (vagy, sokkal valószínűbben, megátkozni).
- Remek gondolat, az már majdnem olyan, mintha vacsoráznánk is – a jó vicc alapja: ne magyarázd meg a viccedet közvetlenül azután, hogy elmondtad. – Tudod, a só és citrom… – tehát nem így kell csinálni.
Amíg ő rájött, mit kell tenni, hogy itt kiszolgálják (ha csak egy centivel nagyobb úriember lennék, gondolom, segítettem volna), én rágyújtottam, majd mikor ismét magaménak tudtam figyelmének legalább apró hányadát, neki szegeztem a kérdést:
- És ott öhm… - mi a fene volt az ország neve? – Keleten nincs nagyon más idő? – Ha már szóba jött az úriemberség, a maga módján kifogástalan brit férfiúi lépés az első adandó alkalommal az időjárásra terelni a témát, nem? – Mármint, gondolod, hogy ezen a klímán is ki lehetne keltetni?

Szóval odáig már eljutottunk, hogy konstatáltam magamban, hogy annyira illek ide, mint a pofán baszás egy családi ebéd közepére, vagy mint döglött macska a kerítésre, és hogy valamiért szentül meg voltam győződve arról, hogy még több alkohol ezen csak segíteni fog.
Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy normális esetben nem én voltam az, akinek le kellett ülnie megbeszélni az üzlet különféle részleteit, az én dolgom legtöbbször annyira korlátozódott, hogy észrevétlenül kivigyem a sárkánytojást a rezervátum területéről és odaadjam valakinek, aki azt továbbítaná a kliensnek, meg ne kérdezzek túl sokat, csak fogadjam el a fizetségem és tegyek úgy, mintha semmiről se tudnék. Ez egész eddig működött is, kényelmes, egyszerű élet volt, ártanom se nagyon kellett senkinek a saját biztonságom érdekében, aztán fater hazahívott, és... És itt kötöttem ki, egy varázstalanokkal teli kocsmában, összekötőként, és fogalmam sem volt, mégis mi a jó istent kéne mondanom, azon kívül, hogy tequila.
- A vacsorához a só és citrom kicsit kevés... de aperitifnek pont megteszi. - Játékosan kacsintottam rá, felkelve a helyemről, hogy a bárpult felé vegyem az irányt; míg elértem odáig, háromszor volt időm megbánni, hogy a magassarkú mellett döntöttem, kétszer kellett lefejtenem magamról valami idegen kezeit és legalább tizenhétszer összeszednem minden akaraterőm ahhoz, hogy ne forduljak sarkon és ne hagyjam itt ezt az egész kócerájt, meg az egész üzletet, meg az egész országot úgy nagy általánosságban.
Nem számolom a perceket, amik eltelnek, míg visszaérek; de mikor ez végre sikerül, triumfálisan teszem le a jobb napokat is látott asztalra a tálcát a poharakkal, citrommal meg sóval, meg az alkohollal, amiről már teljes biztossággal mondhattam, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgom. Az volt talán a szerencsém (vagy épp szerencsénk, lényegében inkább az övé), hogy sosem ittam magam szomorú részegre, még csak az kellett volna, hogy az eggyel túl sokadik pohár után kiöntsem itt neki, mi bántja a pici szívem; de lerészegedni se kellett volna, mert az meg egyszerűen csak nem illett, apám szerint már így is elég nagy szégyenfolt voltam a család pedigréjén, arra tényleg nem volt már szükség, hogy még rontsak ezen.
- Nem mondanám, hogy Románia annyira keleten van. - Szórakozottan vonom meg a vállam, mintha ennek az információnak legalább lenne valami jelentősége; a megfelelő eszközökkel és hozzáértéssel mindenhol ki lehetett keltetni bármelyik sárkányfajt, bár az tény, hogy az angolhoz hasonló éghajlatokhoz szokott fajtákkal minden bizonnyal egyszerűbb dolga lenne az embernek. Nagyrészt ilyenek is voltak a rezervátumban, az egzotikusabb fajták példányait legtöbbször csak átutazóban láttuk, pedig... nagyon sok mindent megtettem volna, hogy közelebbről is megnézhessek egy kínai gömblángsárkányt, és talán sikerült is volna, ha apám nem hív vissza, mert kitalálta magának, hogy akkor ő most elbassza az életem.
Azt hiszem, kicsit eltértem a témától. - A legtöbb fajtát biztosan... Bár a hidegebb éghajlatokhoz szokott fajtákkal biztosan egyszerűbb lenne, mint például egy kínai gömblánggal - mondjuk olyannal nem is tudok szolgálni.
Nem úgy, mint a tequilával, amiből időközben töltök magunknak; azzal a lendülettel már tolom is közelebb hozzá a poharat, meg a citromot, hogy ne csak bámuljunk itt az alkoholra, mint borjú az új kapura (miért pont borjú? és miért az új kapura? a régire nem bámult?) - végülis, ha már egy kocsmában voltunk, kár lett volna ezt nem kihasználni.
- Csak biztosítani kell neki a megfelelő körülményeket, meg a kellő szakértelmet a felneveléséhez, nehogy kezelhetetlenné váljon és "véletlenül" dekapitálja a gazdáját. - Vagy akkora lyukat tépjen az oldalába, hogy annak maradandó nyoma maradjon - bár ez a történet egy teljesen más alkalomra és más időbe való volt, meg gondolom, annak mindenki tudatában van, hogy erősen ittas állapotban nem megyünk a sárkány közelébe, hogy lyukat tépjen az oldalunkba... Mondjuk ezt nekem is elmondhatta volna valaki, na de, most már mindegy volt, meg egyébként is, ez egyáltalán nem tartozott most a témához, végülis nem rólam beszélgettünk. - Van esetleg konkrét faj, ami érdekelné a főnököd?

the distant hounds are calling
the sound of destruction

Sejtelmesen visszamosolyogtam a kacsintására, mielőtt felkelt az asztalról. Nem mondom, hogy ne lennék bármikor kapható egy laza flörtre (egyébként mániákus hazudozó vagyok, na meg az a meglátásom, hogy ezt a mondatot nem szokták olyan emberek kimondani, akik amúgy is flörtölni szoktak, én pedig sose leszek elég laza bármiféle flörthöz, ha ennyire feszülten próbálkozom, hogy az legyek, ami nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de ha te szorosan a tárgynál akarsz maradni, akkor sajnos rossz ember gondolatainak narrációjában vesztél el), bár ezzel a mosollyal lehet, hogy azt a fájdalmat próbáltam palástolni, ami attól a felismeréstől állt belém, hogy pont ettől kezdek el azon kattogni, hogy mikor ettem utoljára normális vacsorát egyáltalán. (Már minden más kattogásom mellett. Ha kevesebbet drogozok tinédzserként, talán most épeszű felnőtt lennék, remélem, mindenki épülésére válik szomorú, szomorú példám.)
Amíg távol volt, elszívtam a szál cigarettám. A fentiekhez hasonló gondolatmenetekből pedig végigjátszottam magamban még vagy tízet, de kíméletes leszek, és nem számolok be róluk. Nem mindről. De az például valahol aggaszt, hogy mi sodorhat egy Flavia Rayne féle fiatal nőt oda, hogy egy magamfajta balfa--- balfácánnal feltétlenül meg akarjon inni egy üveg tequilát egy ilyen helyen. Mármint rendben, legyen, lecseréltük a sikátorok klasszikusan baljós marhaságait rock zenére és alternatív köcsögökre, de ez önmagában még mindig nem ok arra, hogy ne fogjuk a lehető legrövidebbre a találkozót, hogy aztán…
Jó, várjunk csak, nem tudom, hogy ezen például miért akarok ennyit lovagolni, végül is még mindig nincs több dolgom annál, hogy megtudjam, amit Casimir meg akar tudni, miközben élvezem a potya piát, csak hát… (Képes leszek még valaha lezárni bármilyen gondolatmenetet?)
Mire visszaért a láncdohányosokra jellemző fürgeséggel rágyújtottam egy újabb szálra. Egy fél mozdulattal felé nyújtottam a dobozt, hogy vegyen, ha ő is kér.
Ráhagytam Románia kérdését. Habár a muglik között kifejezetten tájékozottnak tudhatom magam, Németországtól keletre fogalmam sem volt, hogy mi történhet a világban, már azon kívül, hogy az emberek folyamatosan műanyag ruhákban szenvednek a kommunizmustól, és ha véletlenül nyugatra kerülnek, eldobják az agyukat egy McDonald’s-tól.
Viszont sárkányt például még soha nem láttam. Sárkánytojást is még csak képen, és habár csábító volt a gondolat, hogy ez a jövőben megváltozhat, ugyanakkor egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy Casimir Pivának dolgozom (nem mintha hagyná, hogy elfelejtsem), és ha most tényleg segítek neki szerezni egy sárkányt, akkor az a minimum, hogy később még biztos megbánom, és valami furcsa módon vissza fog ütni rám. Ha viszont nem segítek neki sárkányt szerezni, az sokkal-sokkal előbb fog visszaütni rám. Ne értsd félre, nem azért aggódom, hogy esetleg a féleszű főnököm egy nap majd rám uszítaná a sárkányát – vagy akárki más a zsarukat (kit áltatok? nyilván ezért is aggódom), csak attól mászom a falra, hogy ha a pénzes seggfejek olyan dolgokat akarnak pénzen megszerezni, amikhez nem feltétlenül elé a pénz.
Levertem a hamut, aztán kinyúltam a pohárért.
- Az attól függ, hogy mennyi pénzt akarsz keresni ezen az emberen. – Slukkoltam még egyet, majd leraktam a cigit, hogy felvegyem helyette a sót. – Illetve a pénz érdekel inkább, vagy, hogy mi lesz utána a sárkánnyal. Nem mintha olyan hú de nagy állatvédő lennék, de gondolom, ez is szempont.

Fura este volt ez.
Sosem gondoltam volna, hogy egy nap eljutok odáig, hogy varázstalanok társaságában fogok kocsmázni, sőt, még el is határozom, hogy ez az elkalom bizony tequilát kíván, de most, hogy ez megtörtént, csak arra tudtam gondolni, hogy kár, hogy ezt apám nem látja, mert valahol mélyen reménykedtem, hogy ettől elvinné a szívroham és akkor már a következő nap összepakolhatnám a dolgaimat és mehetnék vissza oda, ahonnan jöttem - Romániába, nem a picsába, mielőtt ez megfordulna bárki fejében is. Vagy akárcsak az is, hogy legszívesebben már elföldelném a tulajdon apám, hogy alulról szagolgassa a virágokat (na nem, mintha élve szagolgatna virágokat, vagy úgy egyáltalán szagolt volna valaha is virágot); ezen is csak olyankor gondolkodtam, amikor néha-néha eszembe jutott az, hogy még mindig azon erősködött, hogy férjhez adjon, mikozben evidens volt, hogy eszem ágában sincs egy hamar férjhez menni, se hallgatni rá, úgy nagy általánosságban. Gondolom, már az is kiakasztotta, hogy jóval liberálisabban vélekedek az életről nála, de ha még most látna... Mondjuk ne, inkább ne lásson. Egyáltalán miért gondolok rá ennyit?
Ha már így megkínál, akkor rágyújtok; az első slukkal arra gondolok, mennyire ironikus lenne, ha valamikor a tüdőrák vinne el, mint bármelyik varázstalant, aki ezzel küszködött rövid élete során - meghagyhatnám Viviana-nak, hogy apánk orra alá dörgölje, mennyi időn át dolgoztam azon, hogy meghaljak, mielőtt bármit bevégezhetett volna a nekem szánt tervei közül, amikből már legalább egy tucatnyit kudarcra ítéltem, és most még a halálom után is kibaszhatnék vele, egyszer, utoljára. Milyen szép is lenne! Mármint nem meghalni, azt nem akarok, bármennyire sokat is gondolkodtam ezen az elmúlt néhány pillanatban.
Só. Tequila. Citrom.
A kelleténél valamivel erősebben csapom le az asztalra a poharam, beletörődve abba, hogy valószínűleg itt rombolom le az elegáns nőiességem utolsó romjait is, valószínűleg a külső szemlélő nem mondaná meg rólam azt se, miféle családból származok - de talán jobb is így. Ha tehettem volna, letagadnám a nevem, a családom, a vérem, mindezt a szabadságért, de még mindig csak Rayne vagyok, és a família szent, a família örök.
- A pénz igazából másodlagos szempont. - Óvatosan vonom meg a vállam, ahogy elnyomom a cigarettám a jobb napokat is látott hamutartóban (aminek mellesleg elkélt volna egy takarítás); a családomnak elég pénze volt ahhoz, hogy akár ingyen is osztogathassam itt a sárkánytojásokat (még ha ez sosem fog megtörténni, mert nem vagyok jótékonysági szolgálat), meg ráadásul jobban is szerettem ezeket a bestiákat annál, minthogy a saját anyagi érdekeimet előbbre helyezzem az ő jólétüknél - vagy jelen esetben annak az egynek a jóléténél, amit készültem eladni. - De azt jó lenne tudni, mire kell az a sárkány igazából, anélkül még ajánlani se tudom, melyik lenne a legjobb.
Bár ha ezt meg is teszem, mi a garancia arra, hogy akár Ő, akár a főnöke hallgatni fognak rám? Vagy hogy bármelyikük is igazat mond a sárkánnyal kapcsolatos tervekkel kapcsolatban? (Ah, a szóismétlés.)
Újabb, kör: só, tequila, citrom.
Ilyen tempóban kiütöm magam, még mielőtt nyélbe ütnénk az üzletet.

the distant hounds are calling
the sound of destruction

Legurítottam én is az első italom, de aztán inkább elvoltam a dohányzással. Az az igazság, hogyha elköltesz úgy egy-két évet, hogy nincs olyan negyvennyolc óra, amit színjózanon kibírsz, akkor nem pusztán azzal a tudattal fogsz felkelni minden nap, hogy vajon alkoholistának számítasz-e már, hanem, ha mondjuk eljutsz addig, hogy ebből ezért vagy azért, de végül is visszavegyél, de véletlenül sem lépnél rá a teljes önmegtartóztatás útjára (mert mondjuk nem tartod megoldásnak a teljes önmegtartóztatást, meg végül is arra jutottál, hogy nem vagy alkoholista, legfeljebb egy picit meghíztál a sok ivástól, de ez amúgy is a korral jár, mármint abban nincs semmi különös, ha az ember nem úgy néz ki huszonakárhány évesen, mint tiniként, nem?) (egyébként, ha vannak pillanatok, amikor nem kell mániákusan a súlyod miatt aggodalmaskodnod, akkor azok valószínűleg egy sárkány-biznisz kellős közepén vannak) (de amúgy vajon sokat híztam? a két évvel ezelőtti kabátjaim már nem jönnek fel úgy rám), naszóvaltehát, onnantól egyszerűen csak nem lesz ERŐD az ivásra, ha pedig mégis lenne, akkor ihatsz bármennyit, akkor sem rúgsz be. Jó, legalábbis nem egykönnyen, meg simán lehet, hogy azelőtt elhányod magad, hogy esélyed legyen egy black outra. Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy két sörtől már fejre álltam. (És úgy, de úgy, de úgy tudnék erről még panaszkodni, de tudom, hogy nem ezen kell őrlődni most, na.)
Levertem a hamut, figyeltem a nőt, és eldöntöttem, hogy Casimir üzletének meghekkelésére mégsem az a tökéletes megoldása, ha felcsapunk most világvége hippinek a sárkányok védelme érdekében. Mármint, ne értsd félre, valamiben meg kell egyeznem ezzel a nővel, egyrészt mert nekem is ebből lesz pénzem (tudod, mit csinál egy kereskedelmi mediátor, vagy mindegy neked az egész, mert annyit sem akarsz tudni a mediátorokról, hogy rímel a radiátorokra a nevük?), másrészt, mert Casimir is ki fog golyózni, ha üres kézzel térek vissza, harmadrészt, a nő se olyan típusnak tűnik, aki csak úgy elállna a biztos üzlettől. Slukkoltam, tovább figyeltem a nőt, ahogy lehúz még egy italt (vajon rá kéne kérdeznem, hogy jól van-e?), kifújtam a füstöt.
- Mondd csak, van neked gyereked? – Nem mintha nekem lenne, de miért ne legyünk félrevezetőek? – Tudod, hogy milyen az, mikor elviszed a srácodat egy bevásárlóközpontba, vagy… valami édességboltba, ő pedig meglát valamit, ami nagyon tetszik neki, de egyébként semmi köze hozzá? Mit tudom én, mondjuk egy nagyon szép üvegű pezsgőt. Aztán ordít és hisztériázik neked, hogy pont olyat akar, te pedig csak úgy tudod befogatni a pofáját, ha elmagyarázod neki, hogy fiatal még a pezsgőzéshez, de kaphat egy szép üveg gyerekpezsgőt. Na, valami ilyesmi kéne nekem. A sárkányok gyerekpezsgője. Valami, amivel biztos nem lehet nagy bajt csinálni.

A második kör tequila után azt hiszem, elhatározom, hogy addig nem áldozok többet az alkoholizmus oltárán, amíg el nem intézzük az üzletet, vagy legalábbis el nem jutunk egy olyan pontra, ahol a józanságra már nem igazán lesz szükség. Pedig egyébként kifejezetten csábító a gondolata annak, hogy annyira leigyam magam a sárga földig, míg már a nevemre sem emlékeznék, de hát...
- Gyerekem? - Hitetlenkedve vonom fel a szemöldököm, motyogva ismételve el a szót, inkább magamnak, mintsem neki; így, jobban belegondolva, még nagyon gyerek-közelben sem voltam, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor az egyik munkatársam meglátogatta a lánya, de az egész kontaktusom velük ennyiben ki is merült. Talán gyerekként még néha gondoltam arra, hogy egy nap, ha férjhez mennék, lehetne sajátom is... De a téma ennyiben ki is merült, felnőttem és rájöttem, hogy nem akarnám, hogy a gyerekem legalább annyira el legyen baszva, mint én vagyok, szóval le is mondtam erről a jövő generációk érdekében is. De amúgy komolyan, úgy néztem én ki, mint akinek lehetett gyereke? Mert ha a válasz erre "igen", akkor valamit nagyon szarul csinálhattam az életben.
- A sárkányok gyerekpezsgője. Oké. - Aprót bólintok, belekapaszkodva a szavakba, amiknek jelen pillanatban több értelmük van, mint a korábbi gondolatmenetemnek a gyerekekről; szóval olyan sárkány kell, ami még tapasztalatlan kezekben sem lesz életveszélyes... És az első gondolatom erre az, hogy hát ilyen, basszus, nincs. Ha valaki nem értett a dolgok hogyanjához és miértjéhez, annak a kezei közt még a legkezesebb sárkány is életveszélyes volt, és ez valahol aggasztott; bár onnantól kezdve már nem az én gondom lenne bármi is, ami megtörténne, végül is az ember csak saját felelősségre kezd el a privát házának kertjében életveszélyes dolgokat nevelni, bár mondjuk gyereket is mindenki saját felelősségre nevel, és..
...azt hiszem, kicsit eltértem a tárgytól.
- Ez esetben vagy walesi zöld vagy a román hosszúszarvú, talán ez a kettő a legbiztonságosabb így elsőnek... - Elgondolkodva vonom össze a szemöldököm, egy hosszabb pillanatig elfilozofálva azon, nem mondok-e véletlenül valami orbitálisan nagy faszságot az alkohol hatására, de nem találok kivetnivalót a saját mondanivalómban; talán ez megnyugtat annyira, hogy végül hátradőljek a kanapén, valamivel kényelmesebben elhelyezkedve (meg távolabb az alkoholtól), aztán figyelmem újra a srácra irányítsam. Vajon azzal is megbízták, hogy szükség esetén döntést hozzon, ha választani kéne? Mert hát az egyik itt lenne pár órára talán, a másikra meg egyedül a sors tudja, mennyit kéne várnom, mielőtt továbbítani tudnám; innentől tényleg minden rajtuk áll, akarnak-e várni vagy sem, mert hát nekem a világ összes ideje megvan, nem sietek sehová, szóval nem nekem kéne döntéshozónak lennem ebben. - A walesi amúgy szelídebb, nem eszi meg random a családtagjaidat és viszonlyag kevés gond van vele, de a románt fel lehet darabolni bájital-hozzávalónak, ha megunod, szóval...
Óvatosan vonom meg a vállam, félszeg mosolyra húzva az ajkaimat; én, a sárkánykutató és sárkányszimpatizáns épp arra biztatok valakit, hogy daraboljon fel egy sárkányt. Vajon milyen mélyre süllyedhetek még ma éjjel?

the distant hounds are calling
the sound of destruction

Szóval, ez megint csak egy olyan téma, amibe adott esetben nem kellene mélyebben belemenni – tehát most belemegyek mélyebben, mert hogyismondjam, van valami különös a gyerektelen nőkben. És mielőtt még eldobnád az agyad, felhúznád magad és nekem rontanál egy törött üvegből készült vágóeszközzel, hogy torkon szúrj, hogy már pedig az én testem, az én döntésem, meg amúgy is mi a picsa ez a nemi sztereotipizálás, a gyerektelen férfiak talán nem furcsák (amúgy meg faszomat, ha tudna a férfi szülni, mind tudjuk, hogy úgysem tenné), szeretném leszögezni, hogy felőlem aztán csinál mindenki, amit akar. Távol álljon tőlem, hogy egyáltalán érdekeljen, hogy ki mit gondol családalapítás terén magának, szóval hát hiszek az individuumok szabad döntésjogában, viszont valamennyire értek a biológiához is, az emberi lény mint olyan pedig akkor is a húszas évei környékén van a gyermekvállaláshoz ideális állapotban. És hát tudja fene, ha családban nevelkedünk, ha ezt a mintát látjuk, hogy évezredeken át szentül működött, még ha amúgy a saját, közvetlen felmenőinkben egy idő után csalódunk is, akár csak a világban, és amúgy is szép lassan mindenből kiábrándultunk (érzem, hogy messzire kanyarodtam a kiinduló gondolatomtól, de várj csak, még egy picit várj, esküszöm, hogy mindjárt a végére érek), én ezért akkor sem hiszem, hogy ekkora megütközést érdemelne ez a gyerekkérdés. Mármint, komolyan, gyereke bárkinek lehet, ez biológiai ügy, nem társadalmi, szóval elvben semmi nem zárja ki, hogy te sárkánytojásokkal seftelj egy kocsmában tequilázgatva, meg mellette szülj is, ha akarsz szülni. Vagy akár csak aránylag érts a gyerekekhez, de…
Lehet, hogy az én megütközésem a megütközésén persze komolyabb, mint az övé. Semmi gond, imádok lényegtelen dolgokat túlreagálni, vélhetőleg ez az egyetlen igaz hobbim. Már azt leszámítva, hogy a komoly dolgokat félvállról vegyem, de így legalább tökéletesen kiegyensúlyozott maradok.
Vissza a tárgyhoz, meg a cigarettához, amit szívtam. Slukkoltam, hümmögtem valamit, majd a két ujjam között megállítva a szálat, a másik kezemmel előkotorásztam a kabátom zsebéből egy tollat (egyszerű mugli golyóstoll, piros tintával, mert az volt kéznél otthon), magam elé vettem egy szalvétát, és leírtam rá a két nevezett sárkányfajt.
- Aha. És csak családtagokra nem megy? – Ezt mondjuk viccnek szántam, röviden el is vigyorodtam (mert sajnos én vagyok az egyetlen ember, aki valóban értékeli Daniel Turner vicceit), majd kattintottam egyet a toll végével, utána pedig még egyet (azt hiszem, nem jó ötlet kattogtatós golyóstollak közelébe engedni), míg slukkoltam egy újabbat. – Szerinted igyunk még egyet, mielőtt rátérünk az anyagiakra?

Szóval eljutottunk odáig, hogy sikerült kiválasztani két sárkányfajt, aminek nem az lesz a vége, hogy a fél környék felég majd és a minisztériumi takarítóbrigádnak kell majd felszednie a mocskot a mi kis üzletünk után, amit lényegében már elkönyvelhetek fél sikernek; a legnehezebben már, azt hiszem, túl vagyunk, vagy legalábbis ezzel a gondolattal igazítom meg magamon a ruhát, afféle pótcselekvésképp, amíg ő tollat vesz elő, én meg magamra maradok a gondolataimmal arról, hogy igazából lehet, kezdetnek már az is hiba volt, hogy visszatértem ide Romániából. Mármint, félreértés ne essék, egyrészt megvoltak a maga pozitív aspektusai az ittlétemnek, Vivana-t például hiányoltam azon a hét éven át, amíg nem láttam, de negatívum határozottan több volt, kezdve az apámmal meg... Azt hiszem, megint visszakanyarodtam ezzel a gondolatmenettel valami olyan irányba, amibe nem akartam.
- Ha szerencséd van, senki másra sem. - Igyekszem elviccelni a dolgot, de a humorérzékem minden bizonnyal legalább annyira száraz, mint egy odaégetett pirítós lehetne; egy pillanatig még azon is elgondolkodok, hogy talán az egykori munkatársaim is csak azért nevettek rajtuk, mert megszántak, hogy ilyen béna vicceket mesélek...? De szerencsére nem érek rá túl sokat ezen gondolkodni, így megmaradhatok abban a hitben, hogy nem a vicceim a bénák, hanem csak a kontextus gyenge, és ebből minden bizonnyal még a világ leghumorosabb embere sem tudna jobb viccet kihozni... Talán leszámítva Danny Turnert, mert ebben a kontextusban ő legalább háromszor humorosabbnak bizonyult nálam, na nem, mintha ezt valaha is tervezném elmondani neki.
- Még egy kör még sosem ártott meg senkinek. - Talán leszámítva azokat, akikben a kelleténél eggyel több volt, de hát ki gondolt volna ezekre egy ilyen pillanatban? Meg ez elég időt adott arra is, hogy elgondolkodjak a kis üzletünk anyagi részén is, mert így, jobban belegondolva, nem vagyok biztos abban, hogy az anyagiak lennének azok, amikre jelen pillanatban szükségem van. Talán inkább egy vészkijárat kéne ebből a rémálomból, ami az életem volt az elmúlt időszakban, valami megoldás arra, mit tehetnék, ha valami váratlan okból eredően elkezdene égni a talap a lábam alatt...
...és ezzel a gondolattal töltök még egy kört mindkettőnknek, és tolom oda elé a poharát; újabb pár perc halasztás, próba az időnyerésre, amivel minden bizonnyal ugyanúgy nem fogok kezdeni semmit, mint ahogy korábbi próbálkozásaimmal sem kezdtem semmit. Mintha csak teljesen fölöslegesen húznám az időt csak úgy, különösebb ok nélkül, mert miért ne? Ennek így semmi értelme.
- ...egészségedre. - Igaz, csak odáig jutok el, hogy a poharat a kezembe vegyem; végül csak rezignáltan dőlök hátra, kinyújtva lábaim az asztal alatt, pótcselekvésekkel kitöltve az időt. Mikor lettem ennyire unalmas személyiség?

the distant hounds are calling
the sound of destruction

Ha igazán belegondolok (mostanra biztos levágtad, hogy amúgy pont az igazán belegondolós típus vagyok), kicsit olyan ez az egész helyzet, mint valami elcseszett elsőrandi, ahol igazából egyikünknek sem az a célja, hogy ágyba vigye a másikat, vagy mondjuk legalább egy picit úgy tegyen, mintha összességében érdekelné, hogy ki az az idegen ott vele szemben. Két mániákus golyóstoll kattintgatás között (meséltem már, hogy ilyenért már konkrétan meg is vertek, és hogy tényleg, tényleg, tényleg le kéne állnom erről, de hogy csinálja az ember, ha egyszer ez így van és, kitt-katt, kattog, a fenébe is, neurotikusnak születtem, lehet, hogy ez az egyetlen egy dolog, amiben jó vagyok, lehet, hogy életemben másodszor fognak megverni azért, mert golyóstollakat basztatni jó, tudja a fene, de hát nem úgy jó az élet, ha mindig van benne valami kósza izgalom, meg ami még fontosabb kérdés, nem érthető, hogy a Roxfort sohasem állt le arról, hogy a diákok inkább pennákkal írjanak?), ahogy végig mértem a nőt, elkaptam épp egy olyan pillanatot, ahogy fejben kirepül ebből a kocsmából (megjegyzem, nem kevés csalódottsággal tölt el, én tényleg szeretem ezt a kocsmát, hát nem lenyűgözők azok a műanyag játékbabák, amiket a plafonról lógatnak le? de tényleg nem?). Az egy dolog, hogy én inkább csak bemondásra értek az ilyen üzletekhez. Mármint, egy nap elhatároztam, hogy már pedig ebből fogok élni, azóta pedig még senki nem ölt meg, hogy ezt egyszer és mindenkorra megakadályozza, ez pedig már tényleg majdnem olyan, mint egy komolyan átgondolt, választott hivatás. Aztán pedig, ahogy az évek során egyre több üzletféllel sodort össze a sors, ahogy egyre többet tanultam el azoktól, akiket rendre meg kellett győznöm arról, hogy igenis tudom, hogy mit csinálok (egy kis belsős információ: amúgy legtöbbször fogalmam sincs, hogy mit csinálok), ahogy egyre mélyebben láttam a kulisszák mögé, késszé tettek annak a fontos gondolatnak a megosztására, amit most majd rád fogok zúdítani. Ha valóban jó irányba halad egy üzlet, akkor abba általában ennyi egzisztenciális krízis magadban való végigzongorázása nem fér bele.
De hát mi a faszt csinálunk itt tulajdonképpen?
Már azon kívül, hogy lányos zavaromban várok egy árat, és kitöltök magamnak még egy italt, és ügyet sem vetve arra, hogy ő például csak szorongatja a magáét, legurítom, ami a pohárban van. Csak úgy só meg citrom nélkül, mert a tequila amúgy tényleg egy bonyolult ital, abból viszont még nem lett semmi rossz, hogyha elhagyod a köré épült szertartás egyes részeit. Mármint, legfeljebb grimaszolsz egy kicsit, de amúgy…
- Ugh, oké, hol is tartottunk?

Ismeretlenül ismerős az érzés, ami úrrá lesz rajtam, hiszen így éreztem minden alkalommal, amikor valami készült vakrvágányra siklani; mintha ez az üzlet is épp készülne vakvágányra siklani, mert gondolom, túl sokat fiolozofálunk a semmin (vagyis én biztosan, most is ezt csinálom, miközben valószínűleg elég bamba arckifejezéssel nézek a tequilás poharamba), túl sok időt vesztegetünk el a semmire, ahelyett, hogy csupán arra fókuszálnánk, ami lényeges, hogy minél hamarabb lezárjuk ezt a félresikerült, látszatra biztosan első randinak tűnő... akármit, ami ez az este volt.
Hogy hol tartottunk? Én a gondolatmenetemben valahol ott, hogy kéne nekem egy vészterv arra az esetre, ha valami véletlenül vakvágányra akarna siklani az életben, meg ott is, hogy ez az akármi, ez az ismeretlen rossz érzés a fejemben csupán a vihar előtti csend, mert valami változik, valami készül, és én nem is tudom, mi az, és ez az érzés megijeszt, irritál. Nem szerettem így érezni magam, nem szerettem a bizonytalanságot, mert így nem is igazán tudtam felkészülni arra, ami jöhetett, bármi is lett volna az jó. Jó idők? Rossz idők? Az én szerencsémmel biztosan az történne meg, amire semmilyen tervem nem volt, sem A, sem B, sem az ábécé többi betűje, teljesen felkészületlen voltam, botorkáltam a sötétségben és a ködben, teljesen vakon.
- Az árnál tartottunk. - Halvány mosolyra húzom az ajkaimat, elvetve a korábbi gondolatmenetem az életem nagy, egyéni szocproblémáiról; nem tudom, bajon Ő is ennyire kínosnak éli meg ezeket a perceket, mint én, vagy csak tökéletesen elszórakoztatja magát a tollának a kattintgatásával, de a világért sem akarnám ebben megzavarni, így végül csak lehúzom a poharam tartalmát, a fölösleges kísérők nélkül, fintorogva egy sort, mert hát... fúj. - De azt hiszem, azt már korábban egyeztettem a főnököddel, így ezt a részt ki is hagyhatjuk... És ezzel talán minden meg is van, ugye? Ha választott sárkányt, keressetek meg újra és megbeszéljük, mi legyen tovább.
Bármennyire is igyejszem, nem jut eszembe már semmi más, amit meg kéne beszélni; hacsak neki nem jut eszébe még valami, azt hiszem, már nem is marad más hátra, mint befejezni a maradék tequilát, ami még az üveg alján volt és menni a dolgunkra, mert az elég valószínűtlen volt, hogy ezt valami úton-módon a korábban emlegetett, elfuserált vakrandiba fordítsuk, az gondolom, az ő életéből sem hiányzott, én meg nem igazán gondolkodtam ilyen dolgokon, szóval... Tényleg, mi más maradna még hátra? Akárhogy is igyekszem, csak nem akar az eszembe jutni.