Kedves Apucsek

Tudom, régen hívtalak így utóljára. Tudom, igazából ez se jut el hozzád, de legalább tartsuk meg az illúziót, gesztust.
Csak annyit akartam mondani, hogy ne aggódj értem. Eltűntem, még a világ konkrét színéről is, de élek - egyelőre - és a lehető legjobb kezekben vagyok.
Na igen, egyelőre... Lehet, hogy ezt nehéz lesz fenntartani, helyrehozni, az is lehet, hogy változni fog, és itt elenyészek, de gondolom, ez az egész mostmár víz a híd alatt. Nem kell aggódnod rajta.
Azt szerettem volna még elmondani, akkor kellet volna, amikor még meg is tehettem tényleg, hogy köszönök mindent, főleg minden jót, mert hiába voltunk rosszabb viszonyban, mint illett volna, amit tudtál, te tényleg megtettél értem. Köszönöm.
Sajnálom, hogy rendesen seggfej voltam azért én is, remélem, meg tudsz bocsájtani, és remélem, nem tör össze, hogy engem is elvesztettél, mint Anyát azelőtt.
Lépj tovább, élj, és minden jót a továbbiakban. Esetleg nézz ki néha a Tower Bridge-re, hátha az emlékemből ottmaradt valami.

Szeretlek, kár hogy nem mondtam, amikor kellett volna
Merel

Lenyelem a torkomat kerülgető gombócot, aztán a tollat a galléromba csiptetem, az alátétül szolgáló, idézett deszkát megtartom azzal, hogy magam és a korlát közé teszem, ahogy annak dőlök. Körülpillantok, hogy ne jöjjön senki a hídon, és varázslattal meggyújtom a levél alját, gyorsan el is téve a pálcát.
Nézem a lángokat, ahogy felszöknek a papíron, állom a meleget, csak az utolsó pillanatban engedem el az utolsó sarkát, mielőtt megégetném az ujjam. A fénypontot még követi a tekintetem, ameddig ki nem alszik a Temze vizében a maradéka.
Némi mélázás után új papírt veszek elő, most borítékot is, a tollat és táblát.

Kedves Jed Everfen

Nem ismerjük egymást, de engedj meg pár sort egy fura idegennek.
Csak több sikert kívánnék ehhez az élethez, mint egy másik, sikertelenebben lenne, és egy tanácsot ehhez: Ha lesz gyereked, legyél az apja. Talán ijesztő lehet a felelősség, de legyél vele, legyél ott neki, és meg fogja érni a bátorságot. Mondjuk úgy, tapasztalatból mondom.
Mindenesetre minden jót.

Ha téves, elnézést, én tojjak sünt
Senki Releváns

Ezt elborítékolom, elteszem a tollal együtt, majd feladom, ha járok posta környékén. A deszkát egy újabb körülnézés után eltüntetem, visszaküldöm a semmibe. Ha itt is él Jed, a bagoly megtalálja, ha ebben a világban nincs, akkor meg tárgytalan úgyis, a levél meg gondolom kuka.
Feldobom magam a híd korlátjára, a szokásos helyemre, noha még soha nem ültem itt, átlendítem a lábam, hogy kifele forduljak, beakasztom a bakancsom megtartani magamat, a kezemet csak lerakom magam mellé, és mélyen szívom a folyami levegőt az új tüdőmbe.
Nem érezni különbséget, csak hideg, mint a szél.
Várok.
Kivételesen egy konkrét valakire, eltérve az itteni szokásomtól, hagytam Franknek egy cetlit, mielőtt kijöttem.
Addig meg ráérek üres tekintettel nézni a folyóba, valahol előrébb, ahol a városképbe csatlakozik előttem.

Egy egészen megszokott és semmitmondó nap, pennákkal játszom, nyitott szemmel alszom kivizsgálni a legújabb halálfaló támadást. Jegyzetelek, igen persze, visszafogom magam, francba ezzel a sok túlbonyolított taktikával, rohanjuk le őket és kész, minimális stratégia is elég bekeríteni nagyjából mennyit?  Ráállni a túl aktív hívekre, lopakodás és álcázás uram, hölgyek felesleges ez a Ki-kicsoda barkochba  fapofával tűrni, hogy beleszólnak az olyanok a Minisztériumban, akiket  Rend már egyértelműen azonosított Voldemort oldalán.
Saját szabotázsunk és a rengeteg variálás nehéz tervéből van elegem, hócipőm színültig tele és a körbe-körbe mókuskerekezéstől, mielőtt igazából megzakkannék be kellene vennem egy kis Merelt.
A saját apró, de ütős kiszerelésében, azonnal hatót és már mocorognék őt elérni patrónussal, vagy bagollyal talán, amikor arcom felderül rejtélye láttán.

"Tower Bridge
Találj meg"

Ennyit az elfekvésről, mindenféle elegemből, melegem lesz, már éppen begyömöszölném magam a téren keletkezett kis lyukba, amikorhát felhagyok vele, kellene valami apróság és milyen snassz a csoki vagy virág, cetlire felírok pár beteg ötletet, hogy majd húzza ki a sorsát.
Kalapot veszek, abba bűbájjal jól elrejtem és nagyot lélegezve az eljövendő találkozás elő-atmoszférájából végre lépek egyet, esem előre a térbe, ahol Ő is ott van valahol.
Aztán a hídon sietve, néhány turistát, random velem szembejövőt oda sem figyelve ellökve nézek jobbra is, balra is, picit keresek, aztán rohanvást elindulok felé, korláton átlendítem lábam,  a kalap kissé megbillen fejemen, de ügyesen helyre egyensúlyozom.
Lábam kissé megtámasztom, nagy vízszag tüdőzés, közel hajolás hozzá, egészen bizalmas centiket szelve át
- Megtaláltalak most is napom megmentője Everfen. Te mindig pontosan tudod mikor kell az embert kirángatni a valóságból
Hiszen vele minden mese a jó legjobb értelmében külön világ és én olyan lelkesen zúzom szét érte a hétköznapok betontömlöceit.

Nem fordulok a futó léptek felé, bár gyanítom, kinek a lábában folytatódnak, úgyis hamarosan kiderül, ahogy Frank is feldobja magát a korlátra, mellém ül.
-Hnnm...- hümmögök üdvözlésként, szomorkás mosollyal a vállára hajtva a fejem, kicsit jobban megfogva a korlátot, le ne lökjük azért magunkat.
Örülök, ha ezt így eltaláltam, de kicsit máshogy tudom ezúttal, mikor kell. Most engem kéne nagyon, igazán rámfér.
Kicsit - tényleg apró, jelentéktelen módon meg mértékig - csalódok annak a ténynek a kapcsán, hogy felült ide mellém, tekintve, hogy így nem tudok nagyon theátrálisan rákészülve, széttárt karokkal hanyattdőlni innen, hogy ezúttal, a változatosság, drámai kontraszt nevében, valaki, Frank, el is kapjon, szemben minden alkalommal, amikor tényleg eljátszottam, de csak a párnázottra bűvölt dzsekim hátára kellett esnem. Én meg az első világi problémáim, igazán, együtt azzal, hogy az meg az egésznek a nagy drámai hangulatát lőné le, ha leszállítom Franket egy elkapás erejéig. De annyi baj legyen.
Így, hogy azért nem tudhatom már meg, milyen érzés lenne nem a távolságtartást tapasztalni a járdáról, hanem valakinek a bizalmas karjait, mert aki elkapna, ehelyett mellém ült ide, örömmel karolom át a tudatlanságot, meg Frank derekát, még jobb is ez.
Nem is örülök, hogy én készülök elrontani azon vidámságát, hogy velem találkozhat a napja macerái után.
-Neked volt igazad... Aggódni, hogy eltűnök.- Nem tudom, hol kezdjem, hogy tudnám felvezetni az egészet, jobb ötlet híján fejest ugrok a nehezébe.
Okkal vártam ezzel, bár nem tudtam, mikor akarjam elmondani, Frank csak bepánikolna az egészre, babusgatni akarna túlreagálva, "vigyázni rám megfontolásból", ahogy már a legelején is mondta. De talán most, hogy remény is van a láthatáron, valami pozitív a rossz hír mellé.
Először még nagy, talán irreális tervvel, szándékokkal mentem vissza a Sweetwoodsra, az augusztusi Abszolos incidenst követően. Elég hamar változott a terv, még ha az ajánlatom maradt is, hogy leszek én a kísérleti alany.
Csak végül arra, hogyan lehet életben tartani valakit, aki világidegen, annyira, hogy még az anyagát is ki akarja vetni az univerzum.
-Nyugi, nem fogok- folytatom is egyből, mielőtt még rápánikolna. -Legalábbis... nem valószínű. Eddig nem mondtam, mert nem akartalak aggasztani vele, de... ma kaptam egy új tüdőt. És valószínűleg nincs ennyivel vége.
Az volt a legijesztőbb a dologban, hogy anyám is így halt meg: a tüdeje alulműködött, nem tudott felvenni megfelelő mennyiségű oxigént. Mire engem hordott ki, elég rossz volt ahhoz, hogy ez legyen az egyik gyanusítottja a néhány defektemnek. Mire születtem, a megerőltetéssel együtt nem tudott már elég gyorsan utánpótolni elég véroxigént. Hiába kapott levegőt, gyakorlatilag megfulladt.
Tizennyolc évig semmi nyoma nem volt, hogy ezt elörököltem volna, erre az utóbbi hónapban magamon is észrevettem, hogy egyre könnyebben kifulladok. Meg ugye tudtam, amit tudtam már addigra, Wolff diagnózisából. Még lutri, hogy a következő csapás mi lesz, de elméletileg az új tüdőm már kibírja ameddig valami permanens megoldást nem találnak. Addig meg visszajárok vizsgálatokra és kísérletekre.
Ez a legdühítőbb, ilyen harcias kis vérgőzös hobbitnak, mint én, olyan ellenséget kapni, ami ellen még harcolni sem tudok.
Beletörlök egy kikószált könnycseppet Frank vállába, és magam köré terítem a karját, vagy közelebb igazgatom, ha már ott van magától is.
-Bocsi a hangulatért, te olyan boldogan jöttél értem...

Ez most az azért örülök neked macskaszerű dorombolása, vagy bajszagot kellene szimatolnom a Temze vizében?
Ott, mellette ülve mindenesetre átkarolom, hümmögése dallam és hiszek még egy jó napban.
Hogy majd elő kell venni a romantikusabb ént, amelyik nem butaságokra buzdít, a tudod milyen zuhanva hoppanálni a hídról, miközben a muglik öngyilkosnak hisznek és egyéb ötleteim háttérbe szorítva, hogy előtérbe kerüljön az üldögélünk ketten a magasban, miközben eszmei kérdésekkel babrálunk és nyilván nekem kell feldobnom az első labdát, kivesézendő dolgok terén.
Legyen például a tehén! Á, nem jó, semmi eszmeiséget nem hordoz magában, főleg, hogy tartok is az állatszerűtől, aminek miértjeit szintén nem romantikus és eszmei fejtegetni.
Mi lenne, ha a boldogságot hoznám fel? Elégedett-e Merel ezzel az idővel. Éppen átkarol és kimondanám, amikor tátva marad a szám és nem megy rajta ki semmi más, csak ea a hűvös levegő, amit nyelek.
- Az egy nagyon szerencsétlen és megalapozatlan hiszti volt! De én nem úgy…de te igen?
Zuhannék, hanyatt előre vagy hátra nem tudom, hirtelen azt sem tudom előre vagy hátra vagyok-e, esetleg a vezetéknevem, ha kérdeznék, néznék, pislogást is felejtve, vagy szavakat, beszélni, gondolkodni, kihagy a másodperc és a következőt sem találom.
Még itt van, mert még itt van, erősen megkapaszkodom a karjában, az én lábam is támasztékként csavarodik hídkanyarulatokba, ahogy megfogan a leesés lehetősége. De meg kell fogni Merelt is, amíg itt van.
- Pahh!
Egy nagy mérges –és nem is tudom milyen levegőfelleg hagyja el ajkam, hanggal.
- Semmivel nem aggasztasz. Tudom, egy gyökér voltam, hogy ráparáztam az eltűnésedre, de az ilyet azonnal, mert kinek, ha nem nekem? Mond el basszus, mond el! Úgy tüdőt? Új tüdőt? Ezt most, várj most hol és mikor és azért? Azért, mert tényleg eltűnsz? Új kell mindenből? Úgy érted…MINDENBŐL?
Lélegzem és dühösen, meg félve, forogva, mint aki nem tudja, jobbra vagy balra csinálja-e, végül valami nedveset érzek a vállamnál és a feje lesz a nyerő. Nehéz most minden tagom, mintha bármelyik pillanatban eltörhetne.
- Nem…baj. Csak engedd felfogni, hogy akkor első körben a legfontosabb, most jól vagy. Most igen, de nem leszel?
Karolom át jobban, ölelve, igazából sírhat, mert én vagyok a nagy és erős férfi, aki sziklatömb lesz, akinek vállában megteheti, úgyis úgy érzem magam, mint egy kövér vízköpő, akit idetojt a világ köveket pottyantó óriásgalambja.

-Én se gondoltam volna akkor még- sóhajtok, a nem Franket ölelő kezemmel a korlátra markolva erősebben, ahogy úgy érzem, meginoghat a hírtől. Le azért ne essünk, most nincs kegvem az adrenalinhoz csobbanás nélkül se, ha mondjuk el tudnánk hoppanálni még a levegőből. Majd egyszer lehet, de nem ma.
-Nyugi, köddé nem válok azért.- Egy szomorkás mosolyt sikerül kicsikarnom magamból, ahogy érzem a kezét megszorulni a karomon, emlékszem a talán mégsem olyan megalapozatlan hisztijére. Nem szívódok fel se, nem omlok porrá csettintésre, nem párolgok el csak egy üres köpenyt hagyva hátra.
Csak apránként, tehetetlenül elsorvadok...
-Mi a ló...gó falikárpit akkor ez?- Nagyot sóhajtok, pontosan így nem akartam aggasztani. -El akartam mondani, nyugi. Amint többet tudok, és remélhetőleg amint van valami pozitív kilátás is, nem csak a halálhíremmel bombáználak. Például most pontosan így mondom el.
Tény, hogy ha kiderül, hogy semmi esély, és a halálhíremet kéne megelőlegeznem, az mégnehezebb lenne, azt nem is tudom, el tudnám-e mondani. Bár valószínűleg látná rajtam, hogy én is megtörtem a hírtől, olyan lennék, mint az első napunk elején, csak mégrosszabban. Inkább folytatom is, mielőtt közbeszól, vagy letarolom a szavait a sajátommal.
-Szeptember óta visszajárok a Sweetwoodsra. Eredetileg az Abszolos incidens után mentem vissza hozzájuk. Apropó, azzal a pálcával mi lett?- A halálfalóéval, amit lőttem, Franknek adtam végül le, ha már ismerek aurort, a maszkot meg én raktam el trófeának. -Mindegy. Szóval megvizsgáltak, kiderült, hogy ez van, világidegen vagyok, próbál kivetni magából. És igen, valószínűleg mindenből, legalábbis nincs még vége. Dolgoznak valami jobb megoldáson, rendszeresen járok vissza vizsgálatokra és kísérletekre, csak én vagyok az első ilyen, legalábbis amennyire feljegyzések tudják, úgyhogy még nem létezik ismert gyógymód, én leszek a prototípus. Addig viszont életben kell maradni, úgyhogy jobb híján új tüdő. Meg ami még kelleni fog.
Az eredeti, önállóságom mellett az utóbbi időben ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy márpedig én a tetőmön fogok sátrazni. Ha bármi fontos van, megtalálom, megtalál, gyakran napokat vagyunk egymásnál, de legalább így könnyebb volt ...oké, szóval titokban tartani.
A vészmegoldást inkább el se mondom, ha semmi más nem válik be, vámpírként valószínűleg életben - élőhalálban inkább - maradnék szervleállások nélkül. Nagyon örülök, hogy nem ott tartok, hogy ez az egy választásom lenne az elsorvadós halálon kívül.
-Többnyire- bújok szorosabban Frank karja alá. -mostmár nem fogok abszurd mértékben kifulladni bármi erőfeszítéstől, de fel fogják ütni a fejüket más tünetek, aztán mehetek be új pótalkatrészekért.
Még nem konklúzív, a következő mi lesz, de figyelni kell rá. Amúgy nyugodt hétköznapi életet még lehet, hetekig el tudtam volna élni nagyobb panaszok nélkül is, de ha reggel úgy döntök, lefutok még, búcsúzóul a régi tüdőmtől, egy rendes versenymaratont, úgy már az életemmel játszottam volna most is.
Csak elvenni a búskomor élét mindennek, amit eddig regéltem, mert tudom, Frank milyen tud lenni aggodalmában, felhajolok a füléhez belesúgni.
-Mostmár csak rajtad fog múlni, mennyire lihegek.
Oké, szóval nekem is jólesik azért a pimasz vigyor, ami önkéntelenül is visszakúszik az arcomra, még ha társul is mellé egy mély, szaggatott sóhaj, ahogy visszafészkelem magam Frank ölelésébe.

Meginogok a hírtől. Talán felfogom mennyire szerencsés Merel óvintézkedése, valahol ott hátsó lebenyeimben biztosan, az elülsők fagyottak és hideg levegőt habzsolok elnyílt ajkaimon is.
Beszélj, mert én nem tudok. Erős férfinak kellene lennem és ha nem tudok?
Azt hiszem nyelek, nagyot és jól láthatóan, hogy mindig idült képem komor lesz, homlokom ráncos, értetlen és ismét nyelek, sokat, miközben emlékszem, vagy tudom inkább, nekem kell helyrebillentenem az egészet valahogy.
Mármint elcsendesülök a nagy, hadarós kifakadás után, ahogy bénultan ismétlem, kijelentő módban, tényként, pontpontponttal.
- Halálhíred…
Biztosan ez a szó csavarta félre bennem a pánikot, talán csak átmenetileg, mint aki most fogja fel aggodalmai súlyát.
A Sweetswoods kap egy nyögést, meg a pálca is. Mintha nem akarózna olyan jelentéktelenségekről szót ejteni, mint egy pálca.
- Bent tartják, elkobozva, bizonyíték. Aztán majd megsemmisítik, de csak ha lezárul az ügy teljesen. Tudod, visszaidézik a varázslatokat, azonosítják, pálcaszakértőknek adják, de valahol ott van. Kéred?
Ez amolyan ellopjam neked kérdés. Lebukhatnék talán, vagy nagyon ügyes lennék adott esetben, mintha egy lopás segíthetne rajta, mert ha így lenne, nem igazán foglalkoznék a következményekkel. Talán így sem, hiszen a nélküle szóval elveszne az értelme több mindennek egyszerre. Igazán nem szeretnék nagy gondolatokkal fejben dobálózni, mint élet, de mégis arrafelé kattan most dühödt dacom, mit érne akkor bármi?
Ez egy szuszra rosszabb, mint sejtettem és tehetetlenebb vagyok, mint előre láttam. Kérődzöm rajta, mint mocskos patkány az utolsó maradékon, szavait gondosan megrágom, kiköpöm és felbüfögöm magamban.
Azok a kibaszott tudósok!
- Elmegyek veled és befenyítem őket, hogy nagyon találjanak ki valamit és marha sürgősen én… szóval mit tehetnék?
Kérdezem összeráncolt homlokkal, egész öreg vagyok biztosan és inkább magamtól, mint tőle. Mert nyilván felpattannék, most azonnal, mert csinálni, tenni kell valamit, mégpedig nekem, mert nem bírnám elviselni, ha nem, mert alapjáraton csak teszek és  Merel messze túl van az alapjáraton.
- Mindig rossz volt a tüdőd, vagy hogyhogy ez? Meg akkor gondolom szépen lassan a többi, csak folyamatosan, ha újra elhasználódik, megint? És az alkímia, ott a bölcsek köve, én beszélek Flamellel, erre nem gondoltak, mi? Olyanrohadtokosak, hogy megidéznek és ennyit nem tudnak megoldani aztán, ilyen apróságot?
Józanság ellenében beszélek, bután és akkor mi van? A Flamel igenis jó ötlet, beszéljünk vele, hoppanáljunk rögtön hozzá.
- Mechanikusan? Olyasmi, ami nem használódik el, mint mágikus, csavaros szerkezettel működő pótalkatrészek?
Mintha megnyugodna, de nem, nincs vége és nem hagyom békén, pajzán megjegyzésére is most csak fanyar vigyort vetek.
- Fogsz. Ha rajtam múlik, fogsz.
Karolom át teljesen, kicsavarodva is felé fordulva, eléggé erősen ahhoz, hogy biztonságban érezze magát ideiglenesen.
- Úgysem hagyom… Nem hagyom, hogy meghalj
Közlöm vele, beledörmögve a nyakába, csak érezheti mégis, hogy a hozzá képest nagyobb test megremeg, ahogy ígértet tesz, ahogy felfogja, visszafojtja mégis minden esetleges gyengeségét, kitartó és kemény lesz, annak ellenére, hogy reszket.

-Ja... De ugye, hogy jobb, hogy ezt mondhatom el, hogy új szervek kellenek, hogy ne haljak meg, de kaphatok is, és jobb megoldáson is dolgoznak; és nem azt kell közölnöm, hogy "bocsi, szivi, ez a helyzet, bármelyik nap leállhat valamim, amitől nem szerelmetesen omlok majd a karjaidba, hanem."
Komolyan nézek rá, el- és megvárom, hogy értse is amit mondok, teljesen. Pont ezért vártam vele, mert amilyennek ismerem, a "bocsi, szivi" esetben nagyon reális eséllyel szökne az egekbe annak a lehetősége, hogy úgy megrázza a hír, még itt helyben megcsókol utóljára, magához ölel szorosan, és együtt borít mindkettőnket a Temzébe. Hogy én ne szenvedjek a mindenféle horribilis tünetektől, ahogy sorra leáll mindenem, és hogy ő ne szenvedjen az élete szerelme, elvesztésemtől, gyorsan és együtt haljunk meg, egymás karjaiban.
Bár el kell ismerjem, nagyonis hozzánk illően drámai, romantikus, és adrenalinnal teli vég lenne. Igazából ha valahogy muszáj már, szivesen érnék véget drámai, romantikusan, adrenalinnal tele. Nem ballagva csöndben amaz éjszakába. Persze ráér majd úgy száz év múlva is.


Ez mi volt? Nem tudom, hova tenni, de betudom egyelőre a stressznek. Látszódjak akármilyen erősnek, magabisztosnak kifele, azért eléggé megvisel a tehetetlenség, hogy még harcolni se tudok az ellen, ami az életemre tör, legfeljebb megvárni, hogy valaki legyőzze nekem.
Mindegy, legalább mostmár ledobtam a szívemről a követ, megosztottam Frankkel, amit titkoltam eddig, őt féltve a hírtől. Sóhajtok egy nagyot a beszámolóm végén, és visszatérek a pálca kérdésére.
-Neeem, nem kell, ha bizonyíték, akkor ne lopkodd.- Bár a gondolataim eljátszanak magukkal, hogy kezdhetné egy gyűjteményemet, az általam legyőzött halálfalók elorzott pálcáiból. Közelebb hajolok megsúgni neki: -A maszkját úgyis megtartottam trófeának.
Illetve nem egészen, kettőjüket szedtük le, az elsőt kilőttem redundáns mennyiségű kábítóátokkal, azt fegyvereztem le, a maszk a másiktól van, akit a spontán szerzett bajtársam terített le, annak a  kikérdezéséhez szedtem le az álarcát. A másikét is be kellett volna harácsolnom, mostmár mindegy.
-Frank,- emelem fel a hangom, helyrepofozni a figyelmét. -nyugi. Mindent megtesznek így is. Te csak... te csak legyél itt nekem. Abban elengedhetetlen vagy, el se fogadnám senki mástól.
Megpróbálom a korlátba ékelni a bakancsom, mert átölelem most előlről is a derekát, az eddig kapaszkodó kezemmel, feléfordulok a mellkasára hajtani a fejem. Sok pillanatig csak hallgatom azt a heves, néha túl forrófejű szívét, mielőtt a következő kérdéseire felelnék végül.
-Nem gondolod, hogy ha csak puszira kérni lehetne abból a bölcsek kövéből, mindenki nála állna sorba, és mindenki örökéletű lenne az utóbbi fél évezredben? Az a baj, hogy ha az a baj hogy egy másik idő jövőjéből rángattak át, és azért akar kivetni ez a most, azon nem segítene a kő sem, nem többet, mint az új szervek.
Felnevetek, belegondolva az érkezésembe, és rá kell jöjjek, nem meséltem még részletesen a mikéntjét. Bár én is csak apránként szedtem össze, amit nem első kézből tapasztaltam még a rövidrefogott legelső ottjártamkor.
-Tudod, hogy idéztek meg? Egy ijedt fiú idézett meg, aki legfeljebb félig tudta, mit csinál egyáltalán, mert az átmenő jegyéért parázva próbálta lenyűgözni a dékánt valami utolsó pillanatban előkapart nagy varázslatbemutatóval, amivel a haverját, az anyám itteni megfelelőjét akarta áthozni a szomszéd épületből, csak úgy elkúrt valamit, hogy a téridőt is átszaggatta. Az itteni Morgana két évvel idősebb annál, ahogy én ismerem, úgyhogy valószínűleg még nem is csak simán a jövőből jövök, hanem a szomszéd jövőből.
Már majdhogynem sírva nevetek az egész abszurditásán, és azon gondolkozok, megint alkoholterápia és képzeletbeli baráttá alakulás kell-e, hogy az agyfaszt elkerüljem ennek az egésznek csupán a megfogalmazása miatt. Talán már nem.
-De minden tiszteletem amúgy az ottani professzorok és kutatóké, nekik mostmár tényleg az életemet is köszönhetem. Ennek a Lynch srácnak meg téged. Nem amúgy, soha nem volt baja korábban a tüdőmnek, még vizsgálták is, mert anyámé rossz volt, amiatt is halt meg. A pótalkatrészeket meg csak így értettem, új normális tüdő, aztán mittudomén, máj, szív, vese, kislábujjköröm, csak ezt, hogy ilyen átültetésekre lesz szükségem még ezután is.
Bár így belegondolva, még kiderülhet, hogy nem mond hülyeséget, és a végén terminátort építenek belőlem. Fene, a kedvenc filmeimet le se forgatták még. Vaaagy,..
-Persze, a végén Darth Vader leszek, géptüdővel, kézzel-lábbal.- Imitálom kicsit az ikonikus légzést, amit Frank biztos nem fog felismerni. -Azt se néztük meg, hallod, pedig nyáron jött ki. Tudodmit? Elviszlek legalább a legelső Star Trek mozifilmre, most jön, decemberben. Kicsit vontatott, de abban szerepel legelőször a kedvenced, a tlhIngan Hol.
Nem fordítom le a "klingon nyelv"et, abból is megérti, hogy nem érti. Máris jobb így a hangulat, elviccelődve, legyen az komolytalankodással csak, vagy pikánsabb gondolatok előpiszkálásával.
-Ajánlom is- csókolom még fültövön, túrok fel a hajába, végül csak összeborzolni a tarkóját, mielőtt gyorsan, erősen visszakapaszkodok egyik kézzel a korlátba, ahogy felém fordul átölelni. Azzal a kezemmel és lábakkal megtartom valahogy mindkettőnk egyensúlyát, a többi minden tagommal belebújva az ölelésébe, odatelepedve a szívéhez.
-Köszönöm... Szeretlek...
És megérezve a remegését, nem bírva el több érzést, Frank karjai közt eltörik végül, hangtalanul a mécses, belepityeredek végül a mellkasába.

Hogyan képes enyészetben fényt látni, nem tudom, csak azt tudom őszbe merülnek a tavaszi mezők és ennyi, tovább nem jön költői kép, gondolat, semmi.
Biccentek, merev nyakkal, darabosan, mert tény: még ki lehet cserélni.
Akkor most bízzak nálam okosabbakban, engedjem el, ehhez én kevés vagyok, bár hajlamos minden téren túl soknak képzelni magam.
Ajkam fittyen, fejem biccentésbe áll, mint görcs a nyakba és nincs kedvem megszólalni.

Mintha dementor söpört volna végig a környéken, ajkam ha mosolyra is fittyen, rögtön utána visszakámpicsorodik, mintha nem lenne benne elég rugó.
Vállrántás válaszom arra is, bizonyítékot nem kellene lopkodni, priuszt szerezni a Varázsbűn-üldözésen, mindezt szeszélyből Merelnek, akinek úgyis van maszkja.
- Ügyes vagy
Vetek rá leficcenő mosolyt.
Átkarolva Őt, hajára fektetem ajkam, miután állam megtámaszkodik fején. Érezheti a folytonos, monoton mozgást, ahogy hatására mosoly húzódik, majd lankad le rajta.
- Igen, ez érdem és amióta ismerlek biztosan tudom, hogy senki másnak nem hagynád, de hasonló helyzetben nem ölne-e meg téged a tétlenség? Én eddig és általában mindent el tudtam intézni, nem fájt a cselekvés, de most ez…
Nyitva felejtett mondat, bezáruló száj, lenyelt szavak. Magamhoz szorítom megint. Tudom, hogy pocsék ötlet a kő, de kétségbeesett elmém megmozgat minden lehetségest, legyen az akár nevetséges.
Aztán az ajkam mégis nyitva marad, egészen Merel monologizálása alatt, végig, a levegő áramlik belé, jól ki is szárad, míg agyam fáradhatatlan robottal próbálja összehegeszteni a mozaikokat.
- Egy alternatív valóságból, ahol az anyád tudja, hogy világok közötti rokona vagy?
Merel tulajdonképpen nem létezik, de ki nem ejteném  számon ezt a felfedezést jelen pillanatban, csak ölelem, mint aki mégis kapaszkodni akar húsvér ábrándjaiba.
Egy kamasz különös megfelelése, szerencsés véletlen eredménye, túl sok ez neki, nekem, mélyeket lélegzem illatából és szúr, éget a tehetetlenség.
Meg sem kérdezem honnan az „ottani” professzoroknak ez a rengeteg pót szerv, ajkam harapdálom, ahogy egy velünk egy idős „anyát” képzelek el neki, a Jedként emlegetett pasas tehát fiatal és rá majd akkor máskor kérdezek.
- Remélem elég jók áthozni téged ide épen és teljesen. Hasonlók miatt nem keresem el, hogy beverjem a képét.
Vele kellene lennem akkor is.
- Szörnyű lehet…
Menni akarok, amikor történik, lecserélik ezt is, amazt is.
- Fogalmam sincs miről beszélsz, de bármit megnézek veled. Az összes kedvenced, ha így részese lehetek a világodnak.
S akkor még nem is tudom, hogy Star Wars rajongó leszek, ajkát csókolom, mert most nem számít még a jövő, s hogy tulajdonképpen rettegek tőle. Talán új félelmem lesz, ez majd leváltja az állatokat.
Érzem, milyen hangosan csattog szívem, képzelem micsoda kifejezést ölt képem, ahogy kimondja, pedig mondtuk már, talán nélkül is tudjuk, csak úgy ott lebeg köztünk, ahogy száraz ajkaim én is megnedvesítem, köszönöm neki, szeretem, de nem bírok megszólalni.
Csak hagyom, hogy átöleljen és zokogjon, hosszan bizonyára, míg én dermedten ölelem a Temze felett, mint egy uszadékfa, aki mellette lebeg, elsüllyeszthetetlenül és erősen.

Csak büszkén vigyorgok a dícséretre. Ki is tehetném a falamra a trófeát, csak a sátor falába nemigen lehet szöget verni, hogy meg is maradjon. Hiába van belülről egy takaros közepes szobányi, a fala még mindig ponyvából van, azon nem tudok változtatni. Cserébe el tudom rakni összecsukva-lezsugorítva, ha nem vagyok épp otthon.
-Szerinted nem öl így is a tétlenség engem is?
Megszorongat, én visszaszorongatok, nem kellenek a szavak, beszélnek ezek a ragaszkodó, kapaszkodó öleléseink is eleget, mindkettőnkről, mindkettőnknek.
-Az anyám semmit nem tud tudni, egészen azóta, hogy megszülettem. Morgana nem az, és jobban is járok, ha ezt így szeparálom, mert ebből is csak agyfasz lenne, de legalább van objektív különbség köztük, hogy ne vonjam őket össze. De amúgy igen, Morgana tud annyit, mint én, arról, hogy honnan jövök. Egyszer még ittunk is együtt.
Ő is kábé olyan gördülékenyen fogadta az időutazós-multiverzumos sztorit, mint én. Meg kell hagyni, a piákhoz legalább ért. Jól is jött a szaktudása.
-Igazából nem akkora horror.- De azért nem részletezem inkább, hogyan zajlik, nem akarom ijegetni vele Franket. A mugli módszerrel összehasonlítással meg pláne nem, ő kapna szívrohamot a gondolattól.
Már hogy még attól is, hogy nem vagdalnak fel nyitottra, mint ha mugli műtét lenne, nem maradnak gyönyörűen geometrikus hegek rajtam mindenhol, meg varratok, amivel vigyázni kell sokáig, meg visszajárni vele, mert ennél kíméletesebb módokat tudnak a medimágusok, és talán ezért se vagyok biztos, hogy szeretném, ha velem jönne. Nagyon szeretném egyfelől megadni azt a törődést, hogy ott lehessen velem, lelkiekben - mert valószínűleg a műtét alatt konkrétan nem engednék azért - foghassa a kezem is végig.
Fura gondolat, hogy ezzel én támogatnám őt, nagyobb valószínűséggel, mint ő engem. De, sajnálom bár, okosabb lehet, ha egyedül járok ezekre a látogatásaimra.
-Óóó, az nagyon jó lesz! A legnagyobb kedvenceim ki se jönnek nyolcvannégy előtt, úgyhogy mindenképp megnézzük mindet.
Még a legkorábbi Conan is nyolcvankettes, én meg nem fogok csakazértse lemaradni a szélesvásznú Schwarzeneggerről, ha már visszahoztak idáig. Bocsi, Fránk.
De nem leszek gonosz.
Schwarzenegger csak szemnek ingere, semmi nem helyettesítheti Franket, őbelé kapaszkodhatok akkor is, amikor ilyen pici és törékeny vagyok, az agyonaggódós sajátos módján megtartja bennem a lelket még akkor is, amikor én, az eltántoríthatatlan, adamant akaratú, harcias kis görcs is feladnám, akinek a mellkasára kuporodva pityereghetek, mert gonosz a világ, hogy még esélyt se ad visszarúgkapálni azért, amivel megdobál.