Mostanában minden edzés úgy telik, hogy karra erősít a mester. Nem értem, hogy erre nekem mi szükségem is van, de persze csinálom. Bízok benne, és nem azért járok ide, hogy csak úgy itt legyek, hanem azért, mert fontos nekem a kviddics, és jövőre szeretnék bekerülni a teljes értékű csapatba. Sokkal jobb lenne, ha érettebbekkel dolgozhatnék, mint az ide járó idióták. A párom egyrészt egy idióta, másrészt nem is üt elég erőset. A szüleinek viszont van egy kevéske pénzük, hogy szépen fejezzem ki magam, szóval ez lehet az ittlétének oka. Irritál az ilyesmi. Semmi tehetsége ehhez, és csak foglalja a helyet, míg más próbálja kihozni magából az éppen aktuális maximumot és folyamatosan fejlődni. Mert szerintem ez lenne a cél egy válogatott ificsapatban, nem pedig az, hogy hány sültkrumpli fér a szájába az embernek. Igen… volt már ilyen versenyre példa.
Az utóbbi hónap megszokott feladata, hogy a gyenge, pénzes másik terelővel egymásnak kell paszolgatnunk a gurkókat a pálya két szélén repülve. Ez alapvetően nem lenne rossz feladat, ha vissza bírná ütni azt a vasgolyót ahelyett, hogy folyton lefordulna a seprűről. Mert minden alkalommal ez történik. Nem is merek már akkorát ütni neki, mint amekkorát bírnék, mert a végén még szörnyethal itt nekem, azt pedig nehéz lenne bárhogyan is kimagyarázni a pénzzel tömött szüleinél.
Sípszó hallatszik, ez pedig azt jelenti, hogy jöhet a levezető futás. Pontosan ezért a már jól megszokott módon megcélzom a labdáknak kijelölt dobozt, és megküldöm felé a gurkót, hogy a mester le tudja szíjazni a vérmes kis bestiát. Másképpen nehéz lenne visszatenni, és eközben még le is tudok szállni. Nem vagyok túl magasan, épp csak öt méter lehet a talaj és köztem, így gyorsan megjárom a lefelé vezető utat, és a tartójába teszem a seprűmet és a terelőütőmet, aminek a markolatába bele van vésve a nevem is. Tavaly kaptam apától karácsonyra. Fantasztikus ajándék, nagyon szeretem.
Száz fekvőtámaszt hallanak füleim levezetésnek, ezt követően pedig számtalan „lelkes” ember hangját. Persze páran szeretik, és elkezdik csinálni. Valószínűleg rá is fognak húzni még tizet, én viszont ráérősen pakolok. Úgysincs holnapra sok tanulnivalóm. Csak egy házidolgozatot kell megírnom Lestrange-nek, de az nem olyan nehéz. Az SVK-t RBF-en is lazán letettem K-ra,  nem értem, mit kell ezen túlspilázni.
Miután elpakoltam a cuccaimat, én is nekilátok a száz fekvőtámasznak, és közben azon gondolkodok, hogy tavaly még a sulis csapatban voltam, és ott lényegesen kevesebbet és erőtlenebbül edzettünk. Mondjuk tény, hogy nem véletlenül dobtam vissza idén a csapatkapitányi felkérést. Egyszerűen senki sem vette komolyan. Mindenki el volt szállva, hogy milyen jók is vagyunk, közben még elsők sem tudtunk lenni. Ez gáz. Elképesztően gáz! Nem vágyok ilyen nemtörődöm csapatban játszani, és egy mérföldkő volt a felkérés, hogy játszak a Falcons ificsapatában. Kapva kaptam az alkalmon, és nagyon is jól tettem. Még ha nem is lettek többen körülöttem az ambíciózus emberek, mégis kaptam egy ugródeszkát, és már csak rajtam áll, hogy elég nagyot tudok-e ugrani innen, vagy lezuhanok a mélybe.
Arra térek csak vissza a valóságba, hogy a mester a hátamra teszi a lábát, és ráhelyez egy kis súlyt a testemre. Már mindenki elment, csak én vagyok a pályán, a mester, és egy férfi, akit mintha már láttam volna valahol… Talán a rendes csapatban?
- Jó napot! - állok fel, és nyújtok izzadt kezet a még ismeretlennek. - Frederick Longbottom vagyok. - mutatkozok be, aztán egy törölközővel megtörlöm az arcomat.

Már túl régóta akartam auror lenni, vagy valami hasonló magas rangú, minisztériumi ember. És ez azt jelenti, hogy már bőven elég ideje találtam ki ezt ahhoz, hogy változtassak az elképzeléseimen. Ezért jelentkeztem a Falconsba, mikor láttam a Reggeli Prófétában, hogy terelőt keresnek. Nyáron volt a meghallgatás, és már ott is mondta a mester, mennyire is örül annak, hogy olyan emberekkel dolgozhat a jövőben, mint én, és ez a mai napig is simogatja az egyébként sem kicsinyke egómat. Mindenkinek jól esik, ha megdicsérik, így nekem is. Nem mondom, hogy hízik a májam, de ez mégiscsak nagyobb elismerés, mint egy iskolai érdemjegy. Azt naponta kapok, ilyesmit pedig sokkal kevesebbszer. Talán az egész életemben először és utoljára, ezért nem adhatom meg magamnak azt a luxust, hogy megfeledkezek erről a pillanatról.
Mikor a mester mellett álló férfi kezet nyújt, és bemutatkozik, majd mikor leveszi a sapkáját, megáll bennem a terelőütő. Ami azt illeti, ez a szó legtöbb értelmezésében igaz, mert a kezembe nyom egyet, amit magamhoz szorítok, és elképedve veszem elő ismét a seprűmet. Mit akarhat tőlem Leonard Burke? De most komolyan! Egy dolog az, hogy jó vagyok, az még egy másik, hogy zseniálisan okos vagyok és a humorom sincs a mérce alján, de miért akarna nekem bármiféle esélyt adni? Ennyire nem lehetek jó! Még csak hatodéves vagyok, ilyenkor még biztosan senkire nem figyelnek fel. Túl korai, túl… túl kiszámíthatatlan, nem?
Felszállok a seprűmmel, és igyekszem visszarázódni abba az állapotomba, ami tudja, hogy a pályán vagyok, és vissza tud rendesen ütni egy felém repülő gurkót, de csak egy gyenge hárítást tudok mutatni, ami alulról történik, és bár erősebb az átlag ütéseknél, nálam ez nem több egy normális lendítésnél. A fiatalok mostanában puhányak, vagy csak ide nem érnek el a jobbak, ami egészen szomorú, lévén a válogatáson sok tehetséges fiatalt láttam.
Sosem gondoltam, hogy akár idáig is eljuthatok. Két évvel ezelőtt el sem hittem volna, hogy leszerződök egy ifjúsági kviddicscsapathoz. Annyira hihetetlen volt tehát, mikor szeptemberben megkaptam a levelet, hogy kellek a csapatnak, hogy sokáig nem is beszéltem erről senkinek, csak akkor, amikor már tényleg muszáj volt. A szüleim és Algie bácsiék persze nagyon örültek a sikeremnek, és pont ezért kaptam is egy új seprűt, amit bár részben én fizettem, és én is választottam ki, mégis úgy tekintek rá, mintha ajándék lenne, vagy valamiféle díj. Mert nem érdekel, hogy hány galleonomat vitte el, van egy profi seprűm, és most éppen egy profi csapatba is bekerülhetek, ha nem rontom el ezt a kis bemutatkozásomat. Amit persze nem kellene, mert ahogy hallottam, ha ez megtörténik, repkedhetek bárhol, de itt semmiképp, amit én merő túlzásnak érzek, hisz az ifiben én vagyok a legjobb. Miattam nyertük meg legalább azt az egy meccset ebben a szezonban. Csak mert a gurkóval eltaláltam a kvaffot, és ugyanannyi pomtunk lett, mint a másik csapatnak a cikesszel együtt. Hosszabbítás, és mi nyertünk. Szívesen! Másképp lenne egy fantasztikusan tragikus vereségi szériánk, amit senki sem köszönne meg senkinek. A legtöbb meccs után a mester arcáról égett a bőr, hogy milyen gázak vagyunk. Illetve, két emberen kívül mindenki az. Én és egy hajtó srác odatesszük magunkat, de minket leszámítva senki.
A gyenge védést szerencsére kellőképpen meg tudom végül tolni Leonard irányába, és még a célzás is elég jól kivitelezhető ebből a helyzetből, ezért a gurkó a férfi gyomra felé kezd el száguldani, én pedig magasabbra repülök és kicsit közelebb is Leonardhoz.

Az imént letörölt izzadságcseppek ismét a homlokomon és a nyakamon futkároznak, és visszaverik a napfényt. Télhez képest egészen sokat süt a nap. Persze britt mércét elemezve juthatunk erre, nyilván. És most egész könnyen át is tudnék térni az időjárás taglalására, mint jó angol szokásra, de ugyan, miért fárasszam saját magamat ilyen felesleges tényezőkkel? Kviddicsezni mindig lehet. Minél rosszabb az idő, annál élvezetesebb a játék. Nem is értettem soha, hogy a legnagyobb viharok idején a suliban miért nem edzettünk soha. Puhány banda volt, annyi biztos, de hogy ennyire! A csapatkapitányt jócskán el is küldtem volna párszor a szépségesen jó fenébe, de ugyebár idősebb, okosabb, prefektus, meg minden. Hát bocs, ez most én vagyok, és ha jól rémlik, többre vittem már most, mint ő. Kviddicsezni akart, de még ifibe se kellett senkinek. Ez azért jelent valamit az én értelmezésemben.
Kikerülöm a visszaérkező gurkót, majd követem egészen addig, míg bumerángként vissza nem fordul. Ekkor pedig utánaszáguldok, és amikor már érzem, hogy meg kell hagynom a kellő távolságot, lendítek egyet az ütővel, és egy kisebb szitkozódás mellett egy egészen erőteljes ütést mérek a csavart labdára. Hát az eszem megáll, ilyen jó hogy lehet valami? Ha ma meg is halok, ez a legszebb halál! Egy profival játszhatok. Egy profi próbál képletesen kinyírni. Ez mekkora királyság már!
- Nem én állítottam fel a szempontrendszert. - utalok ezzel a mesterre, aki gondolom még mindig a pálya szélén áll, ha nem unta meg a végeláthatatlannak tűnő, még csak épp kezdődő macska-egér harcunkat. De ez nekem igazából abszolút mindegy.
- Miért engem szúrtál ki? A párom sokkal jobb, mint én… - nézek az imént Leonard alá repülő gurkó után, ami ha szerencsém van, és jól találtam el, felfelé fog kanyarodni, egész pontosan a seprű tollazata felé. Büszke lennék magamra, ha telibe találnám, de persze, nem várom meg, míg visszaüti, még feljebb repülök. A gravitáció kérem a mágiában is jelen van, még ha egy kicsit átalakulva is.
Csinálok egy kisebb hurkot a levegőben, majd rögvest ezután körözni kezdek röpke öt méterrel az ellenfelem fölött, és lesem minden egyes mozdulatát. Óvatosnak kell lennem, ha nem akarok rögtön padlót fogni.

Élvezem, hogy vele játszhatok, ez csak természetes. Azóta erről álmodok, amióta bekerültem az ifibe, de sosem gondoltam komolyan. Sosem hittem benne, hogy tényleg megtörténhet, mert láttam a többiek játékát, és tisztában vagyok az eredményeinkkel. Nem tudunk semmit sem felmutatni azon az egy meccsen kívül, amit én nyertem meg a csapatnak terelőként. Ez annyira szánalmas, hogy legszívesebben kipicsáznék mindenkit egy-egy gurkóval, de az edző ennél fatökűbb. Ő nem tesz ilyet, mert fontos, hogy mindenki egyenlő, élvezzük, stb. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy már a válogatáson is legalább ennyire pacifista volt, de nem tűnt fel a nagy örömtől, hogy bevettek.
- Ami azt illeti, öt embert tudnék felsorolni, aki protekcióval került ide be vagy lefizetéssel. - a két igazi tehetségen kívül mindenki mást. Talán még az edző is ide tartozik. De ez az én szempontomból igazából lényegtelen, mert én legalább elmondhatom, hogy tényleg a tehetségem miatt kerültem ide, nem azért, mert van egy jól fizető vagy egy seggnyaló apám. Hasznos lehet az ilyen, de kösz, inkább küzdök, minthogy minden az ölembe pottyanjon. Az nem az én műfajom, nem is várom el. Egyedül a prefektusi jelvényemet köszönhetem ennek, de arról nem igazán tehetek, hogy jó az agyam, és nem vagyok különösebben balhés. Ami azt illeti, igazi barátom is talán csak egy van. De nem érdekel, több nem kell. Ha egy van, akivel jóban-rosszban kiállunk egymás mellett, az bőven elég egy életre. Nem kellenek felszínes kapcsolatok. Még nem. A későbbiekben persze muszáj lesz építenem az ismeretségi körömet, ha kviddicsező leszek, ahogy azt megálmodtam, de addig még hosszú, és rögös az út. Bár, ha ez itt most jól sikerül, talán mégsem annyira hosszú és talán egy kicsit még minőségi is lehet.
Lenyűgözne a kabátledobása, ha lenne erre időm, de így csak egy gyors, hadart Ó hangot hallatok, mert már résen is kell lennem, hisz egyenesen... Mi a szart csinál ez? Próbálom kikerülni a felém száguldó Leonardot, de belebukok, és teljes tarolás lesz az eredménye egy kis gurkólökéssel megspékelve. Mit ne mondjak, sosem álmodtam arról, hogy egy pasas fekszik majd rajtam egy golyóval...
- Bízhatsz a nem létező ép elmémben. - nyöszörgök alatta, mert a hátamba állt a seprű, és az ágyékomnak sem tesz jót, hogy a másik fele meg abba fúródott bele. Azért még jó, hogy nem estünk nagyot, mert akkor bizony elbúcsúzhatnék a jövőbeli utódaimtól, és jaj nekünk, ha Franken múlik a család további sorsa, valamint a név öregbítése. Jobb, ha ezt a feladatot gyorsan átvállalom tőle.
- Mit gondolsz a kölyökről? - lép mellénk az edző, én pedig igyekszem felkelni, miután a jövendőbeli csapatkapitány hajlandó leszállni rólam. Na, ez egy tök jó kérdés, én is kíváncsi vagyok a válaszra, de csak diszkréten hallgatózok, miközben pakolom a cuccaimat, és igyekszem emberi formát varázsolni magamnak.
- Köszönöm a lehetőséget! - lépek vissza, hogy még egyszer kezet foghassak, mielőtt még elmennék átöltözni, aztán vissza a suliba.