TOJÁS
Koboldnak hívtak. Egy ponton túl, gyermeki kacajjal kísérve rohantam végig a folyosón, mezítláb, koszos lábujjakkal. Mindenki volt gyerek, nem mindenki növi el. Elhagytam. Kergettem őket, legyeket táncoltattam és felhőkkel háltam. Az ördög is volt aranyos bizonyára.
Futás, rohanás, színek. Aprólétből nincs sok emlékem, kellemes se kellemetlen. Nem dráma, nem a hatodik gyilkos, fojtogató köz. Egyszerű élet, a nagyok élete és minden egyéb apróság. Egy zenedoboz, csilingel, megnyugtat. Féltem a sötéttől, majd elmúlt. Féltem a magasban, majd megszerettem. Féltem a pattogó virágoktól és a tücsköktől. Majd elmúlt. Lábujjhegyre állva próbálom elérni az ollót, régi, vaskos darab. Nehéz a kéznek. Megmegbillen, összezárul, arany tincsek a padlón, majd nagy kacagás. Mit tett, mit lehet. Másnapra azonban semmi nyoma. A babáknak azonban igen, kócos, tépett frizura bújik meg a kalapka alatt, majd belepi a por. Elfelejt játszani. Elfelejtettem. Mágia, az vált azzá. Körbeölelt, belőlem áradt, majd a büszkeség, hogy nem lesz szégyenfolt. Nem más.
Futottam. Koszos lábujjakkal, ki a világból. Hamar meg kell tanulni, merre vihet az út, kinek a kezét szabad megfogni, kinek a mérgét szabad befogadni. Nincs már gyermek, nincs már nevetés. Hangos, akaratos, akarom. Furcsa képek, lassan kitisztulnak. Az egyikben még csak a táncoló fények a feje felett, a másikban már csak egy vitrin, melyen gyertyalángok tükröződnek vissza. Mögötte arcok, mozognak, nevetnek, élnek a keretben. A család, a büszkeség. Nem lehet minden, nem lehet mindenki. Büszkeség és még több. Megtömni az apró fejet.
Koboldnak hívtak, hideg falak közül, kényelmes fotelből indultam. A rózsaszín szobám sosem létezett, könnyeimet pedig csak akkor látták, amikor megsirattam a kedvenc nyulamat. Volt egy életem, az életnek a fázisa, amely normális volt, majd végül nem. Nem akartam. Miért kell, miért muszáj? Semmi sem muszáj.
Sehogy sem hívtak.
CSIBE
Varázslatos kaland. Mindenkinek. Mennyi és megannyi ember. Lassú léptekkel haladni előre, már láttad, mégis új. Zsivaj, megannyi hang, mindenki itt van. Olcsók és gazdagok, boldogok és rettegők. Anyám arcáról sosem lehet leolvasni semmit, apám pedig körbenézni sem volt hajlandó. Én kettejük között, lassú léptekkel. A pálca választja a varászlót, hát még a boszorkát. Üstöt venni, megtölteni. Nehéz, de majd cipelik, maradhat a lassú lépés. Körbevesznek, csak nem érnek el, óvnak, vagy épp én nem akartam elérni. Fura, sok túl fura. A testvéreimnek kívül nemigen érintkeztem másokkal, talán a rokonság állított be néha, azon potenciálisak, akik majd a legidősebbet elsőként aratják le. Nem számít. Nem érdekelnek. Koszos lábujjak, csak most az övék. Kelletlen, én már azért is patkányt akartam, bagoly lett belőle. Gyűlölöm ami szárnyakkal repül, ami toll. Bele akarok markolni, kiszaggatni, hogy magamra aggassam és én szállhassak. Fura. Fura minden. Aztán már ez sem számított annak. Nagy ritkán értem a bagolyhoz, mai napig nincs neve, csak Bagoly. Nem kötődni, nem szeretni.
A nagy csarnokban állva elveszve. Mindenhol tömeg, kezek nyúlnak, megérintik. A szakadt fejfedő dönt, és emelt fővel ül le.
A második otthon.
CSIRKE
A francokat. Válogatott söpredék vagy még azok sem kaptak helyet. Már tudok úgy fintorogni, mint a nagyanyám. Mint bárki. Nem akartam, nem akarok itt lenni, nem akartam a részese lenni.
Persze, elkapott a gépszíj. Aztán akartam, egyedül vagy épp mással. Apránként de mégis távolról. Sziporkázni, tündökölni, elsüllyedni. Levetni a pihéket, elreppenni.
Az iskola mindenre is jó. Élvezetes volt szép lassan igába hajtani a mágiát, amely átjárt, és megtölteni a palackokat minden jóval. Megtölteni a fejet. A butuska kislány lassan elmaradt, a mosolya rideg lett, számító, színészi. Hamar, hamar. Sietettem. Mintha időpontom lett volna a soha nem létező naptárban.
Legtöbb emlék, legszínesebbek.
A család mit sem változott. Mögöttem volt, terelt, formált, mint az agyagot és én formálódtam. (Ha úgy nézed, köcsög lettem, valóban. ) Nem szerettem senkit, akiket igen, azok is fél lépéssel távolabb álltak inkább. Megtanultam, hogy hogyan tud fájni a szó, majd az ütés. Megtanulta, hogyan legyen egyszerre rózsa és tüske. Mindent. Gyermeki csínyek, a csirti szárnypróbálgatása, majd a pofonok. Minden akadt.
Büntetőmunka, levelek haza, könnyed lázadás és rózsaszín boával körbetekert rasszizmus. Az évek teltek, háza a mardekár, nem is lehetne máshol helye, senki nem akarna. És öröm. Büszkeség, apró ujjak, ellentmondás és csillogás.

Könnyed eleganciával ült le az asztalhoz, félresöpörve a más által odahelyezett, félig száradó jegyzethalmot. Egyenesen a földre. Mit számít. Kapkodva szedik fel, ő addig tányérjára ráérősen szedeget. Apró falatok, szőke tincsei szinte megcsillannak a napfényben. Kérdések. Mire volt jó ez, de nem figyel. Előre tekint, keresi a szempárt, amely érdemes arra, hogy belefurakodva ajkai mosolyra nyúljanak. A vizsgaidőszak mindenkit kikészít, ő pedig nagykegyesen felajánlotta, hogy nyugtató fiolákat osztogat. Valóban azt tette, csak nem jelezte, hogy egyesekben bizony mást is meghajt, mint a nyugalom. Aljas tett, aljas lélek. És csak mosolyog. Nincs bár sok bizalma, és persze ideje sem rá, büntetőmunkára ítélték, de semmitől sem távolítja el. Ő kegyes, de egy ilyet kihagyni vétek lett volna. Sokan nevettek vele, van aki mégis megérti. Gyerekcsíny, pedig már rég nem az. Magához veszi a jegyzetet, és olvasgatja. Elhúzza, ha épp utána nyúlnak, majd laza mozdulattal tekercseli össze, és nyugtázza, hogy kész is a beadandók egy része. Cserébe kegyesen tolja elé a reggeli maradékot, és eltávozik.
TYÚK
Úgy volt vele, hogy csak azért figyel, hogy ezzel azt a lányt bosszantsa, aki a fiúkról akart neki fecsegni. Mert a haja, mert a szeme, úristen, a mosolya. Szemeit megforgatja, dolgozik, koncentrál. Jobbra kever, balra, abbamarad. Aztán megszereti. Aztán rájön. Bezárta a palackba a szellemet, ó, még dicséret is, figyelem. Büszkeség. Senki nem sejti, hogy azért igyekezett, hogyha kilöttyenne, talán mi érné azt a hangos szukát. Senki sem tudja, hogy ő bizony elcsöpögtetné, használná. Hogy képes lenne rá. Nem beteg, nem kínozza senki. Kíváncsi, nem szeret, rideg porcelán.
Undok béka, kegyetlen zsebdiktátor. Utál. Ítélkezik és kezet mos.
A legtöbbször nem figyel, gyakorlatban művész. Ami érdekli. Púder és kényelem. Rúzsfoltot hagy az arcodon a bálon, vagy csak épp a folyosón, kellemet érzet, ha körbeleng. Ha félsz, ha nem, ha műnek tartod. Nem küzd az elismerésért, nem fog küzdeni a senkik figyelméért. Jegyzetei szélén kacskaringós rajzok, gyöngybetűit szándékosan ferdíti, hogy olvashatatlanná váljon. Irigy, követel és kimond. Mert nyers, a maga módján, igazat mond és azzal is bánthat. Mert muszáj.
Senki sem hívja koboldnak, bár sosem nőtt magasra. Volt egyszer fogó, volt törött csontja és rémálmai. A tiltott rengetegbe csak azért futott be, hogy lássa, meddig merik követni, majd később azért, mert ott csend volt. Persze a mélyére... Nem bolond. Lassan lépked a folyosón, mögötte a gardedám.
kopasztás
Tervek, álmok, kint várnak. Szövetségesek, barátok, megértés. Messze még a vége, de nem akar maradni, menne, szaladna, ha nem fognák vissza. A család vár, a család megért, megérti más is, mégsem engedi még. Forrófejű, néha kapkod, néha hangos. Nem értik.
Ő sem.
A klubhelyiségben ül, lábát keresztbe téve, a karfán könyököl. Alkotnak a többiek, vagy csendesen visszahúzódnak. Valami készül. Készült. Része akar lenni, vagy legalább mindent látni. Rágólufit fúj, majd feláll és mint holmi árnyék, eltakarja a napot. Minden csak most kezdődik.