Megverte anyamát, mert aznap savanyú volt a tej. ────────────────────────
Ott égett a szörnyen vigyori képén a véres komolyság, csodának határos módon úgy, hogy mindvégig eszméleténél volt. - Varázsló iskola, kincsem?? Legalább ott rendesen megtanítják neked, hogyan tüntesd el a nyulat a cilinderben? - szolidan hahotázott, ezt is a bosszantás eszközeként felhasználva. Elszólása nem váltott ki csak szánalmat iránta, ami valahol borzasztóan kellett volna hogy ráhangoljon az empátiára. De egy dekányit nem sikerült kicsikarnia. - Anyád pedig titokban főzetekkel etette a gondnokot a további lakhatóságunkért, igaz? - direkt provokációjával döntögette a Whiskeys poharát, mintha az időmúlásával örökre beleragadt volna a markában. - A némaság lett a legújabb válaszod apád szavára? - bután csengő költői kérdésére a villám két fordulatot vett a kezemben. Ez is biztos az erős húzat miatt. - Szeretnéd ha én is csendhez folyamodnék? - délután már bemutatót rendezett a nappalibban. Anyám úgy gondolta nem volt több választása annál, hogy ellenálljon a varázstalanok bevett rangsorba-állító szadistaságára. S mindezt az előrejelzés leghalványabb jelzése nélkül. Ki tudja miért, de ezúttal kivételesen fenyegetésével figyelmeztet aljasságának kezdeti lépéseire. - Az nem a stílusod. - nála nem könnyű fenntartani a figyelmet. Lassan és félelem nélkül kell haladni, különben odavész a türelem. - Igaz, kincsem. Holnap kétszeresen rendezni fogom a tartozást! - labilisan állt fel, majd pohara társaságában elvonult, hogy betartsa a regeneráló tizenkét órás alvását.
Váltott mert tudta, hogy a kedvenc színem a piros. ────────────────────────
Talán a fater "véletlen" eltávozása tetézte a rögtönzött száműzetésemet Amerikából. Vagy a pszichiáteri kezelés - amit olyan nagynak tartanak a Magnixek - anyagi vonzata okozta, hogy nagymamám hatalmas befolyása által a család megmaradt darabja az Angol rántott húsnak vette az irányt. Azzal az apró kicsinyke kis mellék toldattal, hogy a britnek megfelelő hagyományos mágia iskolában folytatom a töretlenül semmibe vett tanulmányaimat. Roxfort. Harmadrangú sajtmárkára asszociálok akárhányszor meghallom. Igen fajsúlyos elképzelni, hogy az én agyongyógyszerezett különcségem képes lenne beleillenie az iskola családias külcsínjébe. Ray mama és papa jóvoltából azonban a korai csicska szerepét levetkőzhetem. Pénzükkel akár a jelenlegi Mágia-ügyi minisztert is vaj mellett kóstolgatnák. A vérvonal csekély hozománya.
Ezt akartam, mert a többi túl csúnyán nézett rám. ────────────────────────
Belekezdtem a hetedik évfolyamomba. Amit dicséretesen egy "okosodásmérő" dolgozattal kezdtek meg a szadista talárban settenkedő őskövületek. - Pettigrew? Az nem Blackékkel bandázik? - a dolgozat félórás idejének a közepében kérdi meg hirtelen. - Velük bandázik, nálunk pedig potyautast játszik. - felelni merem, miközben elhalad mellettem a figyelő tanárunk. - És mi lesz a választottad? - adódó alkalmában suttogva érdeklődik, amire válaszadásul a pennám az ujjaimban majd kicsuklik. - Nem lehetek tanársegéd, se auor. Az nem elég testhezálló! - Ossza csak meg a véleményét, Ms. Ray a többiekkel is!! - majd azzal a hévvel ívelődik fel a szemem állat modortalan professzorra. A világ legnyugalmasabb emberi ábrázatával. - Semmit nem akarnék megosztani senkivel. - felelem cinikusan diáktársaimat szemmel bántalmazva. - Azt meghiszem, de mondja mégis kivel beszélt is az előzőkben? - tanárom bizonyításul nézett el mellettem. Az én szemem értetlenül követte halvány célzását, mialatt a mellettem lévő padra néztem. Abban a percben felzsibongott a fülemben diáktársaim nevetése. Groteszken mellétársítva az üres pad látványát és tanárom nevetés mentes arcát.
Annyira vagyok normális, mint bárki aki 36-os hord. ────────────────────────
Képzett occlumenciávál maradtam mozdulatlan a gravitációnak híresen ellentmondva. Azt mondogatták, hogy legyek mozdulatlan. Ne gondolkozzak. Egy tizenéves képtelen lenne erre rábólintania. Még szerencse, hogy ennek csak a hétvégék lettek beáldozva, messze a lakásunktól. Nehogy fűrészpor szóródjon a figyelő társaság kémcsövébe. Ennek a rendszeres "időtöltésnek" egyetlen hős célja a zökkenőmentes kiiskoláztatásom. Addig is, előszeretettel bevetettek ezek a módszerek. Otthon leginkább az ősök korlátozzák a képzeteimet. Itt durvábban szoktatnak le a elképzeléseimről. A gyógyszer hasztalan, maradtak a varázslásban. A neves Roxfort természetesen óvakodik, ugyan szeret jól kuncogni rajtam. Habár legalább nem vesz körül képmutató barátokkal. Csak a sajátjaimmal.
Lezárása mindannak ami én voltam, vagyok és leszek. ────────────────────────
Sokaknak nem nyeri el az ízlését. Legtöbbször a kukában végzi. Reménytelennek hangzik. Hasonlóan mint egy ilyesvalakinek az amerikai testvér suliból ide kerülni. Aranyosak, hogy figyelmeztetnek, tanítgatnak, fenyegetőznek. Mintha ettől megszűnne létezni, ami jelenpillanatban is életben tart. Az agyam hetven százaléka értelmesen felfogja a világ fényét, zaját, hangját. A maradék harminc pedig képzi mindazt, amit senkinek nincs esélye látnia. Tárgyak, hangok, mintázatok és arcok gúnyáját magára húzva. Bővülő változatossággal. A kezelések éves folyamatának hála képes vagyok elvonatkoztatni. De az okosok szerint ha bármi mód felidézem magamban az ért traumákat ez az érzékcsalódás sokkal tovább tarthat. A leghosszabb idáig egy hetet magába foglalt. Kritikus annak, akinek velem kell egy padban nyomorognia. S felettébb gondterhelt annak, akinek valahogy engem kell valamelyik létező csoportba besorolnia.