в темнице

Gavriil Jakovich Voronin

nincs más, csak fagy, didergés, éhség

névtelenül, biztonságban:

gav, gavriil

a kor nem fontos:

tizenhét és fél

nem számít egységben:

aranyvér

mernél mást mondani:

Szovjetunió

tehetségtől megfosztva:

metamorfmágia

egy néppé válunk:

koldovstoretz

az egyén feledhető:

janis ancens

minden hiábavalóság:

saját

Elbújtunk könyvek lapjaiban. Minden alkalommal, amikor lehetett, ez jellemzett minket, Voroninokat. Apám a tollát rejtette bele minden este, minden reggel. Lopva elméjéből a lehetetlen vágyakat, de ezek nem fognak teljesülni, nem lesz egy sem igazság. Ez nem Franciaország, ez nem Európa, csak a nagy Szovjetunió. Nem lesz változás, nem kap békedíjakat, sem magas fokú elismeréseket írásai miatt. Nem kap semmi jót, rosszat viszont annál inkább. Elképzelhetetlen, hogy ezért nem veszik egyszer kezét, lábát, nyelvét, fejét.
Anyám másképpen menekül a könyvekbe. Úgy, ahogyan én. Olvassa, tanulmányozza, és átéli a történeteket. Elképzeli, mit tenne a romantikus hősnők és a történelmiek helyében. Elképzeli a legjobbakat, mert más már nem jutott nekünk. Más menekülés aligha van a nagy Szovjetunióból. Ő nem is olyan különleges, nem olyan kihívó, mint apám. Mindketten csak titokban olyanok, amilyenek, másképp nem lehet. Másképp nem élhetnének. Anyám talán, apám nem.
De Ninel más. Ő apám írásait bújja reggelente, ő fittyet hány a szabályokra. Bár illőbb lenne azt mondani inkább, hogy megszegi őket, mert igazából ezt teszi. Ő nem hajtja le a fejét reménykedve, mint anyám és én. Ő tüzes, de olykor csak titokban, kreatív, de csak ha alkalom adja. Ő olyan, mint apám. Tőle tanul, őt utánozza, és közben engem fáraszt különféle kézműves termékeivel. Eddig varrott könyvet még nem kaptam, de amint ez megesik, minden ajándékát sokszorosan megköszönöm.

Mint a friss hó, ami nem tapad. Meg kell várni, hogy olvadjon. Ilyen vagyok én is. Hideg vagyok, de nem kemény. Csak a távolságot tartom, gonosz mégsem vagyok. Csak csendben olvasok, de nem tervelek senki ellen bosszút. Ilyen a frissen lehullott hó is. Mert az csak hideg, de nem csúszik el rajta senki, még nem jeges, nem lopja el szemed világát, ha megdobnak vele.
És ahogy a frissen hullott hó nem tapad, úgy én sem vagyok olyan, mint mások. Senki sem olyan igazán, mint a tömeg, erre már régen rá kellett jönnöm, de a Szovjetunió egysége nem ragadt rám. Egyedül vagyok, mint az árválkodó hógolyó, amit elfelejtettek eldobni. Csak elejtettek, és ez így van jól. Inkább ne figyeljenek rám. Jobb az mindenkinek.
Mikor már kemény a hó, akkor sem vagyok keményebb, csak távolságtartóbb, óvatosabb. Senki sem szeretne elcsúszni a hóból préselt, csúszós jégen. Az ilyen ember csak megüti a bokáját, a bordáját, vagy a gerincét, aztán csak lábadozik. Én nem lábadozok, én vigyázok a jégen.
A legszebb időszak, mikor olvad a hó. Bele lehet ugrani a pocsolyákba - de csak a kisebbekbe, nehogy lecsapjon valakit az ember, és ezt is fegyelmezetten kell tenni, hogy senkinek ne szúrja a szemét -, és így kicsit még gyereknek érzi magát az ember. Első soron az vagyok még, hát játszok. Óvatosan, lassan, ahogyan a hó sem siet elolvadni a nagy Szovjetunióban.
Legszebb mégis, mikor már nincs hó. Mikor szabadabb az ember, nem gyötri a szabály, hogy kerülje ki a hóbuckát. Nem gyötri az ígéret, hogy nem késik el az óráról. Nem gyötri semmi, csak az, mi mindennapos: fagy, didergés, éhség.

Követni mertem… mindhiába,
A vágyott célt nem kaptam el!…

Mit szeretne igazán egy fiatal, tehetséges fiú? Elmenni. Elmenni ebből az országból minél előbb, minél messzebbre, de nem lehet. A nagy Szovjetunió megköti kezüket, megköti lábukat, és csak azt veszik észre, hogy egy szerencsétlenül heverő csomagként fagynak halálra. Miért? Mert mertek nagyot álmodni, és mertek tenni érte. Merték kérni a szabadulást, nem féltek a névtől: ellenforradalmár. Ők bátrak voltak, és tettek az álmukért, tettek valamit, hogy előrébb jussanak. De a bátorság nem elég. Én is bátor vagyok, de láttam a régi bátrakat. Nem akarok összekötözött csomagként megfagyni az utcán. Nem akarok golyót a mellkasomba, a lábamba, a karomba. Nem akarom, hogy kést döfjenek belém. Nem akarom, hogy a családom bánja az álmaimat. Nem kell szenvedniük, ha nem szólok. Ezért sem szólok. Hisz sosem szólok. Nem kell. Dolgozni kell, végezni azt, ami el van rendelve számodra, és ha te vagy a legjobb, majd szólnak ők, hogy legyél jobb. Majd szólnak, hogy támogatnak. Majd szólnak, hogy tönkre akarnak tenni. Inkább nem szólok. Olimpiára akarok menni, de nem szólok, mert tudom, hogy ez lehetetlen. Majd ha befejezem az iskolát, fejlődök. Lesz munkám, lesz családom, talán még étel is az asztalon. Lesznek érzelmek. Kimutatom a szeretetemet Ninel iránt is, apám iránt is. Szeretem őket. Persze, hogy szeretem őket, de nehéz ezt kimondani. Már ezt is megtiltják: hogy szeressen az ember. Mintha ellent mondana a természet törvényeinek, pedig ez tartozik bele leginkább. Nem a zsarnokság. Nem a szónoklatok. Nem az elnyomás. Nem a hamis ígéretek. Nem az éhség számít, a nyomor, hanem az érzelmek. Csak ezt senki sem látja, aki rámnéz. Mintha kifacsart volna a nagy Szovjetunió. Nem tette, nincs benne ennyi. Én még remélek. Edzek, és remélem, hogy egyszer megszabadulunk innen. Egyszer vívó leszek az Olimpián, és nem lesz már nagy Szovjetunió. Csak az érzelmek lesznek és a szabadság. De ezt már senki sem hiszi, aki itt él a fagyban, a nyomorban. Senki sem hisz a szabadulásban, a személyi jogokban, a nyugati világban. Nem segítenek nyugatról, nem lesznek jogok, nem lesz szabadulás. Csak hit marad, de ez elég. Ez talán elég, nem kell semmi más. Csak akkor kell, ha változásra vágysz...

@Robert Blynberch

Gratulálok, elfogadva!

alea iacta est

Mr. Voronin,

öné az első olyan előtörténet, amely már azután született, hogy elhatároztam: ezúttal csak kijelentésre adom a fejem bírálatkor, szigorú leszek és kérlelhetetlen - ami az ön kultúrájában valószínűleg már fel sem tűnne, egy olyan fiatalon is sokat szenvedett embernek, mint ön, ezzel újat nem tudok mondani - de emberi mivoltomból adódóan borzasztóan elfogult vagyok a remekül megkomponált családtörténetek, és főleg a nagy Oroszország iránt, mintha igényt tarthatnék erre a rajongásra az ön életpályája mellett is, úgy mondom ezt. Tudok kétségeiről, amelyek között fogalmazódtak sorai, és látom, alaptalannak bizonyulván új kihívás után nézett: megkereste a lélektelenség szépségét, hogy visszaadja azt számunkra is.
Elindult egy úton - ic és oc, mint a mellékelt története mutatja - amelyet, ha tartom magam eredeti elhatározásomhoz, úgy fogalmaznék, figyelemmel, érdeklődéssel követek majd - de mert én sosem leszek orosz úgy, mint ön, kijelenthetem, tűkön ülve várok.
A.M.

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje