Az unalom tulajdonképpen valami, amivel hirdethetnék magukat - állapítja meg, amikor először a víztükörre néz, koccannak a koktélos poharak, és a bágyadt, skandináv nyárban, ami minden viccek szerint pontosan július huszadikán, délután két órától hatig tart - aztán eszébe jut, hogy mindezt csak azért gondolhatja, mert ő maga unatkozik, mindenki más a szocializáció egyik elfogadható formájának találja ezt a méla ázást. Persze, nem kell élveznie, nem az ő korosztálya számára tervezték, de annak attól még próbája - a sós, kénes levegőben elmosódó testek tanítanak, méghozzá most némán, mert ő lehet felnőtt, de nem egy közülük. Idén nyáron biztosan nem.
Akkor veszi észre a lányt - azt a sápadtságot tulajdonképpen ennyi dán között nem is kellene, azonban valami különös oknál fogva a tenyere éppen beleillik két lapockája közé. Rövid gondolat volt, annál nagyobb elégedettséget okoz a csobbanás, és olyan gyorsan merül el a korábban háborítatlan víztükör alatt, hogy csak ezért a jóleső hangért, kis természeti krepitációért megérte. A kékben elmosódik az árnyalata, mozdulatai, haja színe - mellé veti magát, és odalent, míg egyikük a pániktól az életébe kapaszkodik, másikuk pedig tizedmásodpercig gyönyörködik a látványban, értelmet nyer az egész ittlétük. Még ő maga sem tudja, miért volt ez fontos, azonban szikraszerű az élmény, és tart valahová, tartalommal teli: egy fuldokló, egy fuldokló fiatal lány, megannyi sötét párhuzam, és előbb-utóbb megfejti a cselekedetét, ha előbb ki is húzza, mert így tűnik helyesnek. Így folytatódik a történet.
- Minden rendben? Most már kapsz levegőt? - partra fekteti, és mert az illem nem győzedelmeskedik a szükség felett, kipréseli belőle a vizet, szájába meg a levegőt. Tudja, hogyan kell, ha nem is csinálta soha, ez csak természetes, ő mindent jól csinál az életben: a lány pedig szép, persze, de nem ezért lett az áldozata, ez sovány magyarázat volna. Ha tovább követi azt a suttogást - ami sosem tévedett még - rájön majd, mitől különleges a partra vonszolt, miért kellett magáénak tudnia, ha csak egyelőre így is. - A nevem Roman: most már biztonságban vagy. Nem emlékszel, mi történt veled?

Szóval egy Black - valószínűleg nem figyelt eléggé, ha itt nyaralnak most ők is, valószínűleg részben miattuk is töltik itt az időt, kölcsönösségi alapon gyógyfürdőzés mögé rejtve pénzügyeik megvitatását. Vége a háborújuknak, szülei most előkészítik a piacot a maguk számára, nyugat felé terjeszkedni azonban veszélyes, ő pedig egyelőre nem érti, miért éppen Blackék. Vagy miért éppen Narcissa, és a háta, vagy az előtte történő vergődése - nem is biztos, hogy részleteiben ismernie kell a helyzetet ahhoz, hogy kiélvezze, és mert sokat gondolkozik azon, másoknak mi okoz örömet, és hová jutnak el hajkurászása közben: annál érdekesebb Narcissa Black háta.
- Nem, véletlenül vettelek észre. - hátrébb ül, könyökét a térdére támasztja, és leveszi a kezeit róla, le a ruganyos bőrfelületről, ami ridegnek tűnik a víztől még. Milyen közel volt hozzá, hogy meghaljon, pár pillanat, és ugyan mind tisztában voltak az efféle dolgok törékenységével, ezt megtapasztalni, látni, okozni eltöltötte valami befejezettséggel, olyan erősen és félreérthetetlenül, hogy azon már nem látszott át soha többé kétely vagy a bűntudat sajátos, Roman-féle töredékei. - Teljesen véletlenül.. rossz belegondolni, mi lett volna, ha.. de tényleg, igazad van. Találkoztunk már korábban, a szüleid házában, azt hiszem.
Ráhagyja, míg a lány összeszedi magát - Blackék üzlettársak, nem barátok, nem vezethette a kezét a régi ismeretség halvány emléke. Narcissa Black magától értetődően nem tűnt áldozatnak, ahhoz túlságosan sok öntudat és önismeret sugárzott le minden porcikájáról, azoké, akik nem nélkülöztek, nem is teljesen értették világuk működését, vallották ugyan elveit, de még nem tudták, mi benne a szerepük. Formálható anyag volt, izgalmas és lehetőségekkel, lúdbőrrel teli, messze túl azon, amit a szüleitől kapott - és ő befolyással lehetett rá, épp csak figyelnie kell rá.
- Megengeded, ugye. - nem is kérdezi, amikor inkább napozásra tervezett nadrágja zsebéből előhúzza a pálcáját, és megszárítja a lányt, és egy, látótávolságban a vendégek számára kihelyezett törölközőt bűvöl hozzá. Nincs szüksége udvariaskodásra, átjutott azon az unalmas vonalon, amely egy ilyen lányt elválaszthatna tőle. - Visszakísérnélek a szüleidhez, de valami azt súgja, hogy te pont annyira nem találod a számításod ezen a helyen, mint én. Megkérdezte ittléted alatt valaki, mit szeretnél valójában csinálni? Mert ha jobban vagy, én meglehetősen unatkozom.

Figyeli kicsit, mint azok szokták a természetet, akik először látják azt igazán - nem elhanyagolható persze, hogy csak ketten vannak a korosztályukból - és ugyan lenyűgözi őket a teremtés ténye, máris egyéb dolgokat forgatnak a fejükben. Annak formája alakítható, mint Blackék gyanús számlái kimondhatatlan helyszínek védnökségében - udvariasan elnéz a távolba, mikor beburkolja magát a törölközőbe, udvariasan biccent az apa felé, aki nyilván megnyugszik az ő több, mint megfelelő külsejétől, ide válogatott társaság jár, amelynek minden tagja elfogadható a lány számára, mint beszélgetőpartner, Roman pedig szeretett tökéletesnek tűnni még maga előtt is, és nem fáradt azzal, hogy engedjen ebből.
- Van egy tó, nem messze innen. Az egyik felszolgáló mesélte. - kezdi sejtelmesen, aztán elmosolyodik lassan, visszafordul, mintha tulajdonképpen teljesen mindegy volna, mit gondol a lány a kibontakozó mézesmadzagról. A sós, párás függöny alatt minden szava valódi reménynek tűnt arra, hogy maguk dönthessenek az életük alakulásáról, ha ez nyilvánvalóan egy Black lány számára egészen mást jelent, mint neki - Először nem érdekelt, de aztán rájöttem, hogy szeretném látni, ahogy a jeges víztükör felett megjelenik a jövőm egy képe - akkor is, ha ostobaság, a jelen helyzetnél csak szórakoztatóbb lehet. Volna kedved megnézni?
Történetesen nem kellett hazudnia, az ilyen információk tárháza volt, bármerre utaztak - ha az lett volna a célja, minden bizonnyal még a lány sznob szüleit is elbűvölhette volna különleges földrajz-tudásával, amit néhány társa csak éles szitkozódás közben sajátított el teljesen feleslegesen lélekrabló órákon. Roman azonban tökéletes volt minden olvasatában, tökéletes mosolya végigpásztázta a lány arcát, és csak egy egész rövid pillanatra örült neki, hogy milyen könnyen a bizalmába férkőzhet - ez önmagában megfelelt az elégedettség élményének, ami párhuzamos volt a boldogságéval, legalábbis azzal, amit szerinte mások éreztek. Narcissa, akár akarja, akár nem, megtapasztalja, milyen is az önmagunk felett tapasztalt magabiztosság illúziója..
- Amint átöltözöl, találkozunk az Átriumban - nekik biztosan nem tűnik majd fel a hiányunk, napnyugtára vissza is érkezünk ide, a pokol egyik kevésbé ismert bugyrába.