Szobatársai a mai naptól fogják őt igazán szeretni. A helyiségben a ládák kibelezve, felborulva, ő középen, zsörtölődik, szuszog. Ezeken a dobozokon élte ki a vágyat, ha már az az apró szerencsétlen elrohant, miután levelet kézbesített neki. Ekkor kezdődött minden.
Azt hitte először, hogy világi pajtása kíván valamit közölni vele, titokban, csendben, lezárt borítékban. Alkalma lett volna a szavakra is elégszer, így jött a második tipp, hogy valamiféle hódoló levele lehet, vagy épp utálóé, nem ez lenne az első. Sem az utolsó. Végül félve bontotta fel, eltartva magától, hogy ha kirobban a trutyi, a falat árassza el. De más nem volt benne, csak egy összehajtott pergamen, írással.
És talán inkább egy adag trutyi lett volna.
Tisztában van vele, hogy miket művel és hogy viseltetik az iskolai fenntartásokkal szemben. Nagyon is tudatosan építget mindent maga körül, csak hiszik, hogy mindenre tesz és sodródik. Azzal akar foglalkozni, amivel és ami nem köti le, az nem. És ha ezzel nem kerül élre, ám legyen. A problémásabb esetekből persze végül mindig kihúzta magát, elvégre évet nem akar ismételni, annyi időt már nem szán erre a fejezetre az életében, odakint dologidő készülődik, fejlődni kell és haladni, áldozatokkal meg minden. Ebbe a körbe esett bele a mágiatörténet is, mert bár nagyon mókás gondolat, de a trollok lázadásával és a koboldok levesérének meséjével maximum halálra untathatja a népet, azonban semmi másra nem jó. Nem is figyel rá különösebben, addig a pillanatig, ameddig nem olvasta a sorokat. Jó, jogos és várható volt, azonban inkább az tüzelte fel, hogy egy taknyossal üzenve cibálják ide-oda, ahelyett, hogy ráírná a papírra azt a Troll-t, és írna a szüleinek, mint minden rendes tanár, hogy a gyerekébe ültessenek vágyat a tanulásra. Nem. Őt becitálják, időre, mint holmi bíróságra és felelnie kell. Nem, benne több a büszkeség, a gőg, a liba. Meg most amúgy is agresszívebb, kellett a hiszti.
A csatateret nem rendezi vissza, gazdáik érthetetlenül pillantanak rá, ő pedig elhagyja a terepet. Az ajtó csapódik, apró lábait sebesen szedve szinte suhan a kastélyban, mint holmi tornádó, amely készül lecsapni. Megtehette volna óra után, bár az sem kellemesebb, mint most, este, vélhetően büntetőmunkáért sorban állni a szoba előtt, amelynek ajtaja mögé nemigen kívánkozik. Kezében borítékostól ott a levél, gyűrötten, ahogy szorongatta, azonban annyi esze neki is van, hogy egy professzorra nem rúghat ajtót és átkozhatja le a pincéig. Még nem. Most nem. Vagy sosem?
De jól esik neki dühöngeni.
Ahogy az emeletre ér, úgy lassít. Kicsit még késik is, feltéve vörös arcát és villámló szemeit el kellett tüntetni, idefele pedig hatvanszor elképzelte, mi vár majd rá. Vagy épp mi nem. Úgy döntött, első körben ostoba lányka lesz, majd alkudni próbál, és ígér, amit szépen elfelejt. Vagy nem. Fogalma sincs. Valaminek akkor is lennie kell.
Megáll végül, az ajtóra pillant, nagyot sóhajt. Komolyan. Egy ilyenért. Pedig még a legutóbbi házidolgozatot is beadta, megírta, kis segítséggel, csalással, de készen. Még meg se száradt, úgy görgette fel és adta át, az utolsó pillanatban. Na és ha összecsapta a végét? Mind ez tette. Tudja is, hogy Hank még recepteket is beleírt a közepébe, és dalszövegeket, hogy meglegyen a hossza. Akkor ő miért nincs itt? A magasságos...!
Egy, kettő, három koppanás. Megáll, kihúzza magát, arca semmit sem árul el, csak kérdőn vár arra, mi fogja fogadni. Karba tett kezekkel áll végül, nem tudja meghazudtolni magát.

Változatos. Van, amiből igencsak az élen jár – önmagához képest – és van ahol hátul. Valahogy ilyen tájékon helyezkedik el a történelem is, amelyre még két lapát földet is rábűvölt. De ezzel nem csak ő van így. Amikor ideérkezik valaki elsősként és pálcavarázslatokat hajt végre órán, teremt, reptet, robban és főz, az olyan tárgyak, amelyekben az évszámok és a történések felváltva versenyeznek a halálos unalom első helyéért. Kész csalódás. Itt nem durran, nem robban és nem is lángol semmi sem, csak a történetekben. Van, ami tényleg érdekelte, aminek utána nézett, no de a többi...
Ennek eredményeképp kell talán itt lennie. Nemtörődömség és lustaság netovábbja. És abszolút nem érdekli. Nem épp örvendetes az átlag, amire viszont szüksége lesz, azt tudja és arra büszkék is. Főként arra, hogy nem hajlik meg holmi normáknak, végig az, aminek lennie kell. Simán képes lenne parancsokat is osztogatni, néha sikerül is, és most is úgy volt vele, hogyha az a kis postás nem lécel le, akkor visszaüzen postafordultával, hogy őt aztán ne kéregesse senki sehova, tolja le óra után, ahogy minden rendes ember. Vagy csak becsületét sérti? Vagy épp semmit.
A szobából valami fura sípolás szűrődik ki, alig hallhatóan, de ott van. Már jól kezdődik. Tovább gyűrögeti a levelet, már lassan művészi redőkkel teríti be. Unja az iskolát, unja a kötelezettséget, a korlátokat. Menni akar és ennek nagyon is látszata van. Kapkod, sietteti az időt, ami képtelenség, ő is tudja, mégis, feszegeti. Aztán persze, a kontraszt. Amikor kényelmes, ráérős, vagy mikor épp valamivel leköti magát. Olyankor mintha lassítana és bár célja nem változik, késlelteti. Csapong.
- Csak azt nem értem, tanár úr, miért azzal a szerencsétlen hímlősfejűvel kellett üzennie, majdnem bepisilt amikor átadta a levelet – ő nem vidám, hangja egysíkú, a dühe odabent van, nem kezd kiabálni. Bár utálja a határokat, néha ügyesen kerülgeti, és a kicsapást még elódázza. De tény, hogy ha nem bírja tovább, ha nem lenne értelmes még itt lennie, már most elkezdené. Vidám gondolatok, ahogy az ajtót vágja rá a vidám arcra, de végül csak besétál. Egy gyors pillantás körbe, majd meglátja a sípolás tárgyát. Vagyis okozóját. A kutya láttán szemöldöke lágy ívbe emelkedik, ajkai szélében mosoly bujkál. Lányból van, a kutyák és a macskák le tudják kötni egy ideig, habár sosem kaphatott háziállatot, hogy ne tanulja meg, milyen valamit szeretni és kötődni hozzá, nehogy bezavarjon majd abban, amikor majd valaki mellé állítják. És ezt csak most realizálta a közelmúltban.
- Nem lett elég hosszú? - fordul végül a férfi felé, megállva, le nem ülve. Minek. Nem akarja elnyújtani, nem akar ezzel vacakolni. -  Ó, a penna! Az a sajátom volt, történetesen. Nem fogott eléggé? - ebben van némi csipkelődés is, és mivel nem látta mi volt a gond, így talán kihagyott, vagy épp átugrott pár dolgot. Tény, nem is fordított rá annyi időt sem, egyszerű teszt volt, ha beválik, jó lesz későbbre is.
Az átlag említésére már aztán nem tagadja meg magát, szemeit forgatja, a sípolás ismét zavarja. Saját karba font kezén „kopogtat” ujjával türelmetlen. És megint itt. Megint az átlag.
- Majd amikor odaérek, akkor okosabb leszek. Ennyi mindent amúgy sem lehet megjegyezni, és pergamenre vetni – majdnem kimondja, hogy mi a franc a franc értelme van egyáltalán, de csak egy szusszanás lesz belőle. - Majd megírom megint akkor a beadandót. Elmehetek? - ő ennyivel le is zárná, teljes mértékben. A föld fölött, két centivel.