Késői, hűvös szél tölti be a folyósok kihalt csarnokát. Az iskola félszemmel, de nyugodtan alussza álmát. A termek kiörültek, s hátra hagyott porszemeiket az arra járó tanárok lépte zavarja csak fel. Néha úgy érzem, a kiüresedett intézmény rokonszenvesebb mint nyüzsgő képmása. Néha jobb a telihold fényében felkutatnom a szemem elől elrejtett kincseket, mint a gyanút keltő világosságban. A távolban, ahol az épületet hatalmas fa-rengeteg fogja közre, vérfakosok vonyítása üti meg a hold sütötte csendet. A teliholdra mered a tekintetem, a kinti folyósok résében. A körülötte lévő fehér aurája rossz előzményt sejtett. Épp mint akkor. De gyermeki ésszel fel sem foghattam, mint is sugallhatnak az égi jelek. Megtörtént, s ez már végleges. Nem hozhatja helyre semmi sem. Könnycseppet kár volna érte ejtenem. S valamilyen megmagyarázhatatlan gátlásból, nem merem a hold előtt kitárni a szívem. Félek, hogy kihasználná a helyzetet. Lépteimet finoman dobbantom a padlón, tudván, hogy tiltott helyen tartózkodom. A prefektusok ösztönein nem nehéz túljárni. A tanárokat ellenben ennél jóval nehezebb lóvá tenni. Mai szerencsémnek köszönhetően, kijutott nekem a szabadság érzése. Mert mikor eltiltott helyen lézengek, mindig ezt érzem. Egy korlát, amit ismét sikerült áttörnöm. S láthatólag még a fejemet a nyakamon hordom. Annyiszor átfutotta az elmémet, ez a szerfelett nagy védelmezési kényszer. Mégsem értem, mi szükség rá, ha a folyosók végében nem fenevadot állítanak akadálynak. A rém hírek vajnyi kevés igazságot rejtenek. Hetedévesként már futja annyi bátor eltökéltség belőlem, hogy nemet mondjak az ilyesmikre. Jobb szeretem magam átélni az efféle dolgokat. Mert egy dolog pórázt viselni, s más megint dolog a póráz végét fogni. A monoton lépteket, egy-egy nem odaillő ütem töri meg. Azonnal megtorpanok, de még a hátraarcot hanyagolom. Diák nem lehet, hiszen a többség, akár egy birka nyáj inkább hallgat a demagóg retorikára. Nem lehet más, csak egy őrtálló tanár, aki tetten érte a szabálysértőt. - Ha ad egy erényes okot, hogy visszatérjek a hálókörletembe, akkor szónélkül elmegyek. - továbbra sem fordulok meg. Beérő lépteit hallom a sötétben. Csökönyösen kihúzom magam, s egy pillanatra lehunyom a szemem. Mire végül felveszem a szemkontaktust vele. - Tanárúr, miért folyamodunk hazugsághoz a védelem érdekében? - erényes és már régen elhallgatott kérdésemet vágom a fejéhez. Válaszokat akarok, s a hold lássa a lelkiismeretemet, hogy ezúttal nem rossz célra hasznosítom a megkapott információt. Igazságot akarok, elvetve a kegyesebb és bosszúsabb hazugságot. Mert egy diáknak sosem bűn kérdeznie. De a tanárok gyakran érzik úgy, nem kell felelniük a kérdésekre.
Cseppet sem érdekel bármely, rám kirótt tanári feladat és ezzel a kollektíva minden becses tagja tökéletesen tisztában lévén, abszolút békén hagy. Terjeng a pletykának titkos kalandbéli produkcióm esete, hogy még kevésbé akarjanak, hovatovább merjenek diákokat rám bízni, Slughornt kivéve, de az a krapek nem normális. Az átvirrasztott estéim példának okáért egészen szabadak. Ilyenkor lerázva magamról minden szemetet, legalábbis igyekszem kilépni úgymond saját, szennyes valóságomból, árnyékom kergetem az érdektelen hold sugarában. A nappal nem időszakom, folytatódik ez a beteg denevér létezés, most a sötétség kongó némaságában saját lépteim zaja. A fáklyák és hold fénye bőven elég, pálcát nem gyújtok, reflexeim elég jók nem elesni. Persze kevés teljesen zavartalan „holdfényes sétát” tudhatok magaménak, bukkantam már párocskákra, reszkető elsősre, aki a mosdót kereste, ittas prefektusra (addig volt jelvénye) tartózkodóan biccentő és mellettem rohamosan elsiető tanársegédre. Mostanában az Avery-Lestrange álom tanárpáros is kerül, gyomruk már nehezebben veszi be a sorozatgyilkosságot gondolom és Angus tekintetére is jól emlékszem, hogyan nézett rám, a megcsonkított halálfaló holtteste felett. Megrázom fejem, leküzdök egy sóhajt, tök jó komponens-kombináció gyógyítja immár kényszerképzeteimet, például, hogy követ a sötétben egy hulla, olyan is előfordult egy ízben, meggyőződésem volt, megerőszakolni akar. De minden kétséget kizárólag vagyok zseni, literszám főzök magamnak tüneti kezelésekre alkalmas akármit és lám a járkáló hulla máris én vagyok. Én és megint nem egyedül. Megszólítanak, méghozzá elég bátran ahhoz képest, hogy háttal. A legtöbb érdektelent pont erénytelenül küldöm el a picsába, másnap jelentkezzenek büntetőmunkára Slughornál, avagy akit épp idegesíteni vágyom, de általában megijednek, talán ő is csak addig nem túlzottan, amíg nem néz a szemembe. - Semmi értelme a kijárási tilalomnak, azt csinálsz, amit akarsz, elég erényes volt? De csak mert nincs kedvem most ehhez, avagy megfordul, de rettenet helyett fura kérdésekkel találom szembe magam. Kisóhajtok oldalra, amilyen röhejesnek találom, ha a velem egykorúak le tanáruraznak, még akkor is, ha pökhendi presztízsből megkövetelem. - Mert mikroorganikus selejtek vagyunk, erős ösztönökkel. Az ember bármire képes a túlélésért, mint egy parazita, képes megalkudni, könyörögni, hazudni, de mi a hazugság szerinted? Amit teljes értelmében gondolsz annak? Ugyanis a legtöbb fogalom viszonyítás kérdése, abszolút igazság és hazugság nincs. Nézek rá érdeklődve, random filozófiai csevej a sötétben egy kiátkozott Hollóhátassal. Kicsit úgy fest, mint én egy évvel ezelőtt. Minden épeszű messze elkerült, talán a pucolj holnap maradványokat a perverz kopasznál ötletét éppen ezért jegelem.
Kezdőlap
