- De nekem nem tetszik ez a hely! Biztos ehetetlen, amit itt adnak! -ellenkeztem továbbra is, már legalább öt perce, amióta megtudtam, hogy Weasley mennyire éhes és egy ilyen Mc...izében akar enni ahelyett, hogy vennénk mondjuk egy almát. Arról legalább egész biztosan tudtam, hogy ehető. Persze hiába vetettem meg a lábam, nagyobb és erősebb volt nálam, úgyhogy nem esett nehezére magával vonszolni engem.
Amióta elkezdtem a parancsnokságon dolgozni, mindig arra vágytam, hogy végre kapjak egy olyan ügyet, amiért meg is éri dolgozni. Nem ellopott roxmortsi cukorkákat akartam kézre keríteni, hanem bűnözőket, valódi bűnözőket. Most megkaptuk ezt a feladatot Weasleyvel, de borzalmasnak ígérkezett, amire nem jöttem rá egészen addig, amíg először kellett megjelennem muglinak öltözve, a mugli Londonban. Azaz szerencsémre nem ott találkoztam a társammal, így korábban helyre tudtam tenni magam.
Nem lehet meglepő, ha azt mondom, hogy semmit sem tudtam a muglikról azon kívül, hogy nem tudnak varázsolni és iszonyatosan furcsák. A roxfortos éveim alatt nem tanultam mugliismeretet, annyira nem érdekeltek, hogy plusz órát vállaljak miattuk, így is meg kellett szenvednem a sikertelen aurorfelvételimért. Szóval semmit nem tudtam a muglikról, hogy hogyan öltözködnek, viselkednek, utaznak, még azt sem, hogy hogyan főznek vagy egyáltalán mit esznek. Mármint... nyilván emberi ételeket, nem is az, de csak nem ugyanazok a gasztronómiai szokásaik mint nekünk. Azt hiszem, ez az egy része nagyon érdekelt, hogy miben különböznek tőlünk a főztjeik. Csak ezt nem éppen egy "gyorsétteremmel" akartam kezdeni, mert már a hangzása is baljóslatú volt.
Mindenesetre vállalhatatlanul néztem ki, amikor megjelentem Weasley mellett "mugliruhában". Fogalmam sem volt, hogyan kéne felöltöznöm, úgyhogy még annál is hülyébben nézhettem ki, mint amilyennek éreztem magam. Erre pedig akkor jöttem rá, amikor a kedves társamból kitört a nevetés, de úgy, hogy a könnyeit törölgette és a térdére kellett támaszkodnia, mert annyira viccesnek találta, ahogy kinézek. Nem mondom, a három, teljesen különböző színű zokni elég extrém lehetett, de mégis honnan tudtam volna, hogy a muglik nem így néznek ki? Életemben nem láttam egyet sem... Az arcom a vörös annál is élénkebb árnyalatát vette fel, mint amilyen a harisnyám volt (a zoknik alatt, természetesen) és méreggel keveredett zavaromban hozzávágtam Weasleyhez a fejemről lekapott usankát. Aztán hazamentem átöltözni, utána valószínűleg normálisabban festhettem, mert határozottan nem röhögött ki még egyszer. Elég siralmas, hogy hónapoknak kellett eltelnie és ilyen kínos helyzetbe kellett hoznom magam ahhoz, hogy nevetni lássam a társamat.
- Kapd be, vörös! -csaptam rá a vállára egy nem túl erőset. -Ugyanazt kérem, amit te. Ha nem halsz meg tőle, akkor nekem sem lesz semmi bajom. -Ez volt a hipotézisem, remélhetőleg nem fogja olyan könnyen megdönteni.

Természetesen nem tudtam megindokolni, hogy miért gondolom így, mert nem volt semmi értelmes oka a kijelentésemnek. Egyszerűen csak idegen volt tőlem ez a muglivilág, sosem jártam még a közelében sem jóformán, az idegensége pedig megrémisztett. Nem találtam a helyem, minden és mindenki furcsa volt, ez pedig megakadályozott abban, hogy bármit is ki akarjak próbálni. Főleg az ételüket nem, hiába voltam iszonyatosan éhes.
- Fogd be, te mókus -vágtam rá válasz helyett. Valamit muszáj volt mondanom.
Mondhatom, nagyra értékeltem a megjegyzéseit... Már most biztos voltam benne, hogy egész hátralévő életemben hallgathatom ezt tőle, amíg csak együtt dolgozunk vagy ismerjük egymást. De valószínűleg, ha százötven évesen összefutnánk az öregek otthonában, akkor is az lenne az első mondata, hogy megkérdezi tőlem, hol hagytam a piros harisnyámat és az usankát. Nem volt kérdéses, hogy ez fog történni. Már akkor tudatossá vált bennem, amikor elkezdett harsányan nyeríteni a röhögéstől. Mondhatom, marha vicces volt...
Összeszűkült szemmel néztem vissza rá.
- Igaz is, rád egész biztosan ártalmatlan már minden méreg. De azért igazán szólhattál volna, ha ilyen módon akarsz eltenni láb alól, akkor nem öltöztem volna át... Legalább nézzek már ki jól, amikor habzó szájjal fetrengek a földön, mert megmérgeztél mugli kajával. -Ezt a részét már értelemszerűen nem gondoltam komolyan. Egyrészt nagyon nem néztem volna ki jól azokban a zoknikban, másrészt pedig ha meg akart volna ölni, azt sokkal tisztábban is megteheti, ahol nem rá terelődik a gyanú. De reményeim szerint még nem fontolgatta a meggyilkolásomat.
Amikor megkaptuk a Minisztériumtól a pénzt, az egészet úgy ahogy Weasley kezébe nyomtam. Biztosan nem tudtam volna kezelni, akkor pedig elég furcsán festettem volna. Jobb volt így, hogy rábíztam.
- Filmek? Merlinre, milyen dolgai nincsenek ezeknek... -Nem, sosem hallottam még a filmekről, elképzelésem sem volt, hogy mik lehetnek. Mint azt mondtam, eléggé el voltam maradva a muglikkal kapcsolatban. Most azért nagyon bántam, hogy nem voltam feléjük nyitottabb. -És ha ennyire zavar a szartakarítás, akkor meg sem kérdezem, hogy mennyire szeretnéd a madaraim után kipucolni a kalitkát. Ők előszeretettel kenik szét mindenhol, szerintem élvezik a szenvedésemet.
Bizonytalanul felemeltem a hamburgert és még bizonytalanabbul beleharaptam. Nem mászott ki belőle semmi furcsa, úgyhogy kicsit nyugodtabban álltam neki a falatozásnak. A krumplival már nem volt gondom, attól nem kellett félnem, hogy abban valami nem odaillő lenne.

És nyilván megint a szemét forgatta... Mégis mi mást tett volna, ha nem ezt? Persze ki voltam én, hogy ez zavarjon, amikor pontosan ugyanezt szoktam tenni, amikor nagyon érdektelennek akarok tűnni? Mindig nagyon frusztrált, amikor valami közöset vettem észre magunkban, mert... nem is igazán tudom, miért, egyszerűen csak borzasztóan zavart.
- Igazán szomorú a helyzet, majd felveszem még egyszer és önként egy avada elé ugrok, hogy teljesüljön életem legnagyobb vágya és így halhassak meg. -Nem éppen ez volt a legnagyobb vágyam és nem is így akartam meghalni. Igazából még soha nem gondolkodtam el azon, hogy vajon hogyan fogok meghalni vagy mikor. Még harminc sem voltam, nem állt szándékomban már most a halálon agyalni, hiába lehetett nagyon veszélyes is az aurori munka. De remélhetőleg nem fogok idő előtt meghalni, nem igazán szeretnék magára hagyni egy olyan csodálatos kutyát mint Toast, Baconről és Eggsyről pedig ne is beszéljünk.
- Érdekesnek hangzanak -bólintottam, igyekezve nem hangot adni annak, hogy a romantikus filmek szókapcsolat nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Mindig nagyon jól titkoltam, hogy milyen különös hobbijaim vannak, mint például a romantikus regények olvasása. De ha vannak ilyen filmek is, amik tényleg hasonlítanak a színházra, és ezekből van romantikus... nos, ez határozottan remek dolog lehet, úgyhogy majd nagyon utána kell néznem, mik is ezek a mugli filmek.
- Elég különös lenne, ha két pinty hordaná a csomagjaimat és a leveleimet, elég picik ahhoz, valószínűleg nem bírnának el szinte semmit. Eggs és Bacon csak... kisállatok. -Egyáltalán nem szégyelltem, hogy vannak madaraim. Nem tartottam magamat tőle olyannak, mint amilyenek a macskásnők, sem náluk rosszabbnak. Sok embernek vannak kisállatai otthon, mindegy, hogy családban él vagy egyedül. Nekem két madaram és egy kutyám volt, ennyi az egész. Ha ő ezt megvetendőnek tartja, akkor így járt, nekem aztán nem fáj, hogy ő így vélekedik erről.
Ettem jobbat ennél, sütöttem is jobbat ennél, apu pedig ezt gond nélkül lealázta volna. De nem volt ehetetlen, nem volt rossz íze sem, úgyhogy végül nyugodtan meg tudtam enni. A krumplinak nagy csalódásomra köze sem volt a krumplihoz, de azért azt is betermeltem. Mi tagadás, éhes voltam, pedig ma is megvolt a reggeli fánkom, még Weasleynek is hoztam egyet. Valahogy szokássá vált, amióta a beteg kisfia megette azt, amit ő kapott tőlem.
- Eddig is azt tettem, ha nem vetted volna észre. -Ezzel utalhattam volna a muglis helyzetre is, de nem csak arra gondoltam. Összességében, mindenre értettem. Ha nem is olyan feltűnően, de valójában mindig rá hagyatkoztam, bármit csináltunk, még ha próbáltam is kivenni a részem bőven a munkából és a feladatokból. Ő volt az idősebb és a tapasztaltabb, én pedig még nem adtam fel teljesen, hogy tanulhatok tőle, még ha ezt nem is adtam tudtára. És magamnak sem akartam nyíltan bevallani. -Te legalább tudod, mi hogy működik ebben az érthetetlen világban.