I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Csüt. 17 Jan. - 4:33 | | | Ninel Jakova Voronin Hitler Adolf ugyancsak istenien érezte magát, professzor, amikor zsidókat lapátolt a kemencébe. Attól még nem lett igaza.
 Becenév: nel Kor: tizenhat leszek Származás: félvér Lojalitás: semleges Képesség: okklumentor Csoport: koldovstoretz Rank: azt mondják,
egyenlőek vagyunk Play by: willow hand Karakter típus: saját  Szerettem a történeteket: főleg azokat, ahol sok a tájleírás, és apa olyan apróságokat rejt el bennük, amiket csak mi ketten értünk. Minden reggel, mikor álmosan ledobtam magam mellé és felhúztam a térdeimet - egy szokás, amit megtartottam, a térdkalácsaim szarvakat növesztettek a sok éves ugyanott nyomástól - együtt oldottuk meg a keresztrejtvényeit, míg ő pipázott, és csak akkor ivott bele a kávéjába, ha tudta, már nem adok több puszit búcsúzóul, mert utáltam a kávészagú leheletét. Néha azt is megengedte, hogy azokba is belepillantsak, amiket leírt: ezeket persze nem az én szememnek szánta, de sosem mondta meg, pontosan ki is olvassa őket, a novellákat, amelyekben a nők mindig szivaroztak, széles kalapot viseltek, és bonyolult szavakkal illették egymást, mint az abúzus, parafilia, incesztus, nacionalizmus - de apa író volt, és amikor felnövök, olyan akartam lenni, mint ő: titokban néha lopott jazz lemezeket hallgató, összejöveteleken okosakat mondó.
Erre gondoltam, és csak erre, mikor a pernyét figyeltem, az ajkamat beharaptam, meg arra, hogy valószínűleg sosem leszek jazz lemezeket hallgató, összejöveteleken okosakat mondó. Néhány szívdobbanásra azért büszke voltam, a levegőben keringő kis szikrák valami ünnepélyesre emlékeztettek, és csend volt, nem járt arra senki. A cipőmet belepte a sár, a hajam pedig összecsomósodott a sok rácsepegő víztől, amíg a csatornában guggolva várakoztam, hamarabb nem mertem kimászni. Erre gondoltam, apa novelláira, finom nőalakjaira, akik néha franciául is megtanultak, valószínűleg azért, hogy ne értsem őket, konyakot ittak, káromkodtak, mindenről komplex képeket alkottak szóban. Erre gondoltam, mert erre akartam, nem az égő állomásra, ahová lassan érkezett meg a vonat, éles csikorgással, baljóslatúan - zsebre dugtam a kezemet, mögöttem lezuhant egy még parázsló deszka, és valami más is puffant, de a szél elült, és egy újabb szívdobbanásra azt hittem, nem történik meg semmi sem, csak én hallottam a robbanást, ami szétfutott a világon, és egészen mástól volt vörös, mint az, amiben mi éltünk, ugyanaz volt, amiben a hölgyek léteztek, intrikus és dicsőséges, selymek és kristálypoharak, idézetek filozófusoktól, abúzus, parafilia, incesztus, nacionalizmus - és úgy tűnt, mintha ez épp ugyanaz lenne.
Erre akartam gondolni, csak erre, a lerágott körmömre, ami most szenes volt, arra, hogy haza kell mennem sötétedésre, néhány régi buta gyerekdalra, hogy mennyire utálom a harisnyákat, mert mindenhová beakadnak, nem készítettem el a bájitaltan házidolgozatomat, és fáj a fogam, ami letört pár hónapja, de nem volt pénzünk pótolni még, apára, hogy majd új történetet mesél nekem a kávéja felett, anya mosogat, mert szereti a csobogó víz hangját, a bátyámra, aki viszont sosem gondol rám, még rá is szívesebben gondoltam, mert erre akartam gondolni, csak erre.
Arra nem akartam gondolni, hogy megöltem öt embert azon az állomáson.abúzus, parafilia, incesztus, nacionalizmus - és bosszantott, hogy nem tudom, mit jelentenek, apa pedig csak azzal a feltétellel mutatta meg az irományait, hogy soha, egyszer sem kérdezek semmit velük kapcsolatban, bőven elég vékony jégen táncoltunk mi négyen, és eldugott jazz lemezeket őrizgettünk az ágyneműtartóban, meg néhány angol idézetet a fejünkben, ő a barna, őzbőr notesze kódszavaiban, kiszámíthatóan, mert ő mindig az volt, kiszámítható és kiszámolható. mindig kész kitalálni egy új történetet, de ennek a szókészletét: do you hear the people sing...? jobban ismertem nála, a történeteinél.
Anya nem kérdezte, hol voltam aznap délután: leporolta a kabátomat, megcsókolta a homlokomat, és mert sejtette, hogy úgyis hazudnék, inkább visszatért az olvasott verseskötethez, nem pillantott rám a könyve fölött - ő nem bosszantott soha, azokban a novellákban ő volt a hűvös, nyugalmas, mindig valami új eposzi jelzővel, és a bonyolult szavak sosem őt írták meg. Nem volt szenvedélyes, olyan sorokban sem bukkant fel, amelyekben a nőket kizárólag melléknévvel, vagy rég halott történelmi alakokkal szólították, Marie Antoinette, Anne Boleyn, Lucrezia Borgia, kurva - ő az anyánk maradt, aki óva intett, ha hangosan beszéltem az utcán, és lehajtotta a fejét, ha rá szólt valaki.
Gavriilnak minden fenyőünnepen és születésnapon mást készítettem: kesztyűt horgoltam, képet rajzoltam, nyomdáztam és olyan üdvözült mosollyal tettem le elé, mint aki biztosan nem csalódhat, akármilyen hűvös is lesz a köszönöm, de Gavriil mindig alul tudta múlni a várakozásomat, és az alkalmaink egy olyan játékká változtak, kit érdekel kevésbé a másik érdeklődése. Kitalált történeteimben, amiket őt figyelve gondoltam ki, mindig felismerte, mekkorát hibázott, és mindjárt örült a festett bögrének, megírt versnek, gyógynövényekből szedett teának, és megkérdezte tőlem, merre jártam azon a délutánon, amikor öt embert valaki felrobbantott egy állomáson.
De ez a baj a történetekkel: mindig csak kitalálom őket, pedig dolgokat is csinálhatnék helyettük.
Nem azért öltem meg őket, mert haragudtam rájuk - gondoltam lefekvés előtt, a lépcsőn ülve, amit én faragtam tele mindennel, köztük azokkal a szavakkal, amiket azelőtt, hogy megtanultam volna kezelni a szintén titkos lexikont, megértettem volna, vöröslött a talpam alatt a abúzus, parafilia, incesztus, nacionalizmus - erre akartam gondolni, és hogy az eget figyeltem, mikor az fekete lett, alig más, mint tábortüzeknél, a fülemre tapasztottam a kezem, mert utáltam a hangos zajokat, és abban a szívdobbanásban éreztem, hogy nem is akarom ezt igazán.. hogy nem örülök neki, nem élvezem, hogy ők ott bent meghaltak, de igazam van.
Igazam van, mert a világban valahol most is szabadok az emberek: palacsintát esznek és szénsavas üdítőket isznak, moziba mennek és nem kell azért aggódniuk, hogy valaki elkéri a papírjaikat, és talán talál valamit bennük, ami addig nem is volt ott, amit kiejteni is lehetetlen oroszul, mert nem orosz bűn igazán, kapitalista, se nem magas, se nem mély szórendű, csak ismételgetjük, mint mumust. Nem voltak kiforrott elveim a terrorizmusról, csak csinálni akartam valamit a nagy tehetetlenségben, mert az élet rövidségéről már akkor is volt fogalmam, amikor az utcánkban élő öregasszonyt egy reggel egy hirtelen ásott gödörbe öntötték, elföldelték, és ha nem is értettem, mit követett el, az világos volt: nem volt elég. Nem tehet erről apa sok novellája a pornójelenetekkel, amelyeket fejből tudtam ekkorra, anya engedékenysége, ami nem kérdezte, miért mászkálok mindig magamban, és főleg Gavriil elfordított arca, ami nem örült a főzött szappannak, csipkézett könyvjelzőnek, mindig megvarrt talárkönyöknek. Nem tehetett erről egyikük sem, csak én, és erre gondoltam, amikor végül felkeltem a lépcsőről, és aludni indultam: meg arra, hogy újra meg fogom tenni, mert igazam van.
|
|
Kezdőlap
