I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : freddie mercury
| » » Csüt. 31 Jan. - 20:21 | | zair apollo arquette jeder Engel ist schrecklich Becenév: pol Kor: 28 Származás: comme il faut Lojalitás: nem igazodik Képesség: bármin képes játszani - zongorán, hárfán, mandolinon, az idegeiden Csoport: mágiahasználó Rank: mágiahasználó Play by: freddie mercury Karakter típus: 100% homemade Hogy a húga teljesen kompetens – valamiért ebben soha nem kételkedett senki, felvilágosult franciák, sosem fújják az orrukat asztalkendőbe, és amikor Zeline Alienor vette át az egészen addig apáról fiúra öröklődő textilbirodalmat, senki nem húzta a száját, igazi csoda volt, de Pol sosem kételkedett a megvalósulásában, bizony, még tizenhat évesen sem, amikor nyálas verseket írt és szavalt egy lánynak, aki sosem látta benne a férfit – Zeline barátnői közül egyedüliként, természetesen -, és hangszereket bűvölt, félig-meddig szórakozásból, az anyjának úgy mutogatta az alkotásait, mint egy futóbolond, megszállott lelkesedéssel, tikkasztó önbizalommal, és olykor lesodort egy-egy ezüsttálcát, vagy eltört néhány poharat, rendszerint alig várta, hogy kiszabaduljanak Delacouréktól, ahol az udvarias iszogatásnál csak a megvásárolt kelmék tekeregtek hosszabban, egyszer meghívta a színházba Mademoiselle Bérénice-t, nagyjából akkor kellett volna holtan összeesnie, de nem tette, és ez az igazi arcátlanság.
Mostanra valószínűleg már nem fél a haláltól, annyiszor kellett már kitépnie magából minden élőt, és a közönség tapsa kísérte, míg önmagáért küzdött, összeesve, hogy valami mégis csak neki maradjon, valami, ami privát és intim, ami elragadhatatlan – ez luxus, de a színház nyelvén odafönt mindenki valóságos Krőzus, érzéketlen és végtelenül nyílt, mint egy tátongó fejsérülés, nézd, kitépem neked ezt a gondolatot, lecsavarom az ujjamról, mint az odaszáradt spagettit, és amit látsz, az mindig paradicsomszósz, sosem vér, hogy ripacs vagy géniusz, azt az idő eldönti, de egy ideje már nem ül fel a drámai szerepeknek, és csak a lesodródó poharak hangja cseng a fülében, mert hiába minden férfias tartózkodás, minden felsőbbséges vállrándítás, soha, semmivel szemben nem tudott közönyös lenni – minden fekete vagy fehér, minden mondat képes az égre kiáltani, bár nála gyönyörűbbet senki nem súgott még remegő térdű nők fülébe, mind a szerelem igáját nyögjük, édes terheket kergetünk, és sosem elégülünk ki teljesen, jeder Engel ist schrecklich, és sosem remeg a hangja, mikor a fejedre olvassa a megbocsátását. Én nem félek, ha te sem, minden játék valahogy így kezdődik, parányi elköteleződés, én leugrok, ha te is, de magammal foglak rántani, ha tétovázol, hidd el, rajtam nem múlik semmi, és nem te leszel az első, mégis, mégis remélem, hogy az utolsó lehetsz – valahogy lerántották az első tétován rímelő sorok, Rilke és a bukolika, az összeférhetetlenség kínzó játéka, és addig zuhant, amíg magasba nem emelkedett, milyen ironikus, hogy meg kell tagadnod önmagadat, újra és újra kivetve mindent, amit biztosnak érzel, lenyúzva bőrt és lehántva húst, hogy hét perccel hét óra után felülre kerülj, uralmat szerezz minden jelenlévő agyában, felrúgva a papírformát, bízva egy percnyi áhítatban, egy percnyi néma csendben, ahol a kegyelem érintése alatt nem omlunk porrá. Valami ilyesmit keresünk, modern Krőzusai önnön energiáinknak, pedig korábban, amikor széles macskavigyorral mellém heveredtél, mehet még egy kör?, azt hittem, te leszel a pont minden mondat végén, és egyetlen pillanatra sem bántam, mindenki másról lemondtam volna érted, és miért olyan feldolgozhatatlan a modern ember számára a heppiend, miért veri ki tőle a víz, miért rázza a hideg, ha örömöt szagol? A beteljesülés elől mind a pillanatnyi gyönyör rókalyukában keresünk menedéket, de a róka felébred és megmarja az újonnan érkezőket, a többit nem, őket már jól ismeri, minden párnába suttogott fogadalommal együtt. Ezek tartanak melegen. Hogy ne féljünk a zuhanástól, az önmegtagadástól, a reflektorfényben kipárolgó őszinteségtől, előre megírt szavakba kapaszkodunk, a kelleténél hangosabban nevetünk, érzéstelenített végtagjainkat cipeljük, mert színház az egész világ, de undorít a taps, ez nem valami kibaszott musical, ahol minden görbe fingás után tetszést kell nyilvánítani, a csend, a csend – vagy még inkább a nevetés, közös örökségünk, ezért soha, senkit ne kergess el, aki mulat az apróságokon, és jó étvággyal eszik a szünetben. A komédiásoknak egyébként is csak egy decens élet hamuba sült pogácsái jutnak. |
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Állomány A csapat tagja vagyok ▽ Reagok : 3
| » » Pént. 1 Feb. - 7:19 | | Gratulálok, elfogadva! alea iacta est Mr. Arquette,
előtörténete új mélységeket nyit világunkban - többek között arra, egy új módon adjam tudtára, semmi kivetnivalót nem találtam benne, továbbá kiváló a pb választása, bár azt hiszem, a következő alkalommal odáig megyek majd, hogy nem fáradok mindezzel, elfogadom elfogadó nélkül, mint az igazán nagyok - így én nem is tartom fel tovább. A Királynő fogadja önt. A.M. Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje |
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Kviddics Száguldó cirkusz ▽ Reagok : 2
| » » Pént. 1 Feb. - 7:40 | | Is this the real life? Is this just fantasy? Carry on, carry on, as if nothing really matters Kedves Z... mondta a lány bűntudattól egészen rekedt hangon, és olyan erőteljesen fixírozta a pókot a sarokban, amellyel tovább húzta az időt, mint bizonyos emberek bizonyos köszöntéseket - míg végre a szemébe nézett, és felidézte mindazokat a pillanatokat, amikor Z neve véletlenül sem a kedves jelzővel párosul, hanem egészen mással, egészen más hangszínen és helyszínen, színpadon megejtett orgazmusokban, de már az is az volt, ahogy inni tudott, és a lány az ölében hasalva figyelte, hogy nemesül előbb irodalmi alakká - bukolikus istenképpé, aki önfeledten hódol a föld ajándékának - aztán időn kívüli mémmé, és nem tudott nem bolondul szerelmes lenni belé. Kedves Z... nagyon örülök, hogy újra itt vagy.
|
|