|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 560 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 560 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó ( 669 fő) Hétf. 25 Nov. - 6:23-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : | » » Kedd 5 Feb. - 17:39 | | Molly megígérte, hogy segít ajándékot keresni Celia születésnapjára. Azzal egyikünk sem számolt, hogy Bill és az ikrek betegek lesznek, én pedig egyedül maradok a látszólag megoldhatatlan feladattal: kitalálni, minek örülne egy éppen tinikorba lépő kislány. A játékokból már kinőtt, a könyvekkel mindig sikerült mellényúlnom, saját seprűt pedig akkor sem tudtam neki venni, ha minden áldott nap túlórát vállaltam. Márpedig állandóan jelentkeztem túlórára, kellett az a pénz négy gyerekkel, és nekem mindenki elhiheti, hogy rohadtul nem tellett belőle ilyen luxuscikkekre. Tehát maradt a tanácstalan keringés az Abszol úton. Jártam az Uklopsz Bagolyszalonban, de mikor rájöttek a nevemre, nem túl kedvesen felszólítottak a távozásra - Margit egyszer megevett náluk három patkányt, azóta kitiltották az üzletből az egész családot. Benéztem a Kviddics a javából sportszaküzletbe is, de megfizethető áron semmi olyat nem találtam, ami már ne lett volna Celiának, és aligha értékelt volna egy újabb pár kviddicskesztyűt. Aztán rábukkantam a tökéletes boltra... Celia, mint minden kistestvér, próbált a nővérére hasonlítani. Ellopta a körömlakkjait, kölcsönkérte a ruháit, megpróbálta ugyanúgy hordani a haját és magára fújta a parfümjeit. Két legyet üthettem egy csapásra: örömet okozhattam Celiának és legalább egy okot kizárhattam, hogy a lányaim vitatkozzanak egymással. Négy gyerekkel együtt élni olyan, mint egy bolondok háza, ha nem ők ölik egymást, akkor én nyúzom őket, hogy kezdjenek valamit a disznóóllal a szobájukban és a macskahányással a konyhapadlón. Így kötöttem ki az újnak tűnő üzletben, ahol már a küszöbön éreztem az illatok kavalkádját, szinte a fejem is belefájdult. Nem voltak konkrét terveim, pont annyira értettem a női parfümökhöz, mint a jóslástanhoz... Semennyire. Üdvözöltem a pult mögött álló nőt, először felé sem pillantva, jobban lekötött az egyik hátsó vitrinben sorakozó bájitalok tömkelege. Az ott Amortentia? Merlinkém, erre tényleg van kereslet? - Bocsánat, tudna segíteni? A lányomnak szeretnék ajándékot venni születésnapjára - léptem a pulthoz. Ekkor néztem csak meg alaposabban az üzlet tulajdonosát. - Phoebe? Ez a te boltod? Lehet, hogy Elaine volt életem első és feltételezhetően utolsó nagy szerelme, de ez nem azt jelentette, hogy nem voltak más (sikertelen) próbálkozásaim is. Phoebe Nott közéjük tartozott. Egy évfolyammal járt alattam, csinos volt, jófej és nem kevés fiú akarta maga mellett tudni. Nyilván esélyem sem volt nála. Hiába játszottam a kviddicscsapatban és lógtam a "menőkkel", a lányok sosem kedvelték a langaléta vörösöket. Elkönyveltek vicces srácnak, de a népszerű lányok keresztülnéztek rajtam. A mai napig nem értettem, Elaine miért tett kivételt velem, biztos ez is amolyan mugli dolog lehetett, azok közül, amiket nem tudtam felfogni. Néhány évvel korábban kellemetlenül éreztem volna magam, hogy itt futok össze a nővel, akit egykor magamat nevetségessé téve udvaroltam körbe. Fáradt karikákkal a szemem alatt - Brutus már megint nem akart elaludni -, a munkából jövet még auroregyenruhában és kiborulva a vásárlás gyötrelmeitől. Mostanság nem érdekeltek ezek a kicsinyes dolgok. Egy évvel ezelőtt ennél ezerszer rosszabb állapotban is láthatott volna.
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Kati Nescher
| » » Szer. 6 Feb. - 17:32 | | A boltot már évekkel ezelőtt meg akarta nyitni. Még akkor, mikor együtt volt az ex-férjével. Azonban akkor valahogy nem volt arra lehetősége, hogy kiélje magát, hogy a karriert építsen az anyaság mellett, mert hát Levin szerint a nőnek otthon a helye a gyerekekkel, meg az a fő életcélja az esküvő és gyerekszülés után, hogy feláldozva önmagát csak azzal törődjön, hogy kiszolgálja a családját és gyermeket neveljen. És többek között a férfi ezt nem értette meg. Ő egy szabad lény volt, akár egy musztáng. Nem lehetett csak úgy betörni és idomítani, szüksége volt némi szabadságra, arra, hogy megvalósíthassa önmagát, azonban erre sehogy sem kapott lehetőséget. Talán ezért is sokallt be, és ezért sem működött a házassága Levinnel. Mert egyszerűen nem lehetett önmaga. Nem mondhatta meg, hogy ő lényegében még korainak érezte a gyermekvállalást, nem volt választási lehetősége azzal kapcsolatban, hogy milyen életet is szán saját magának.
A boltot viszont egy évvel ezelőtt sikeresen megnyitotta. Annyira sikeresen, hogy nem is gondolta, hogy ennyire nagy sikere lesz. A parfümökre szinte rárepültek az emberek, pont úgy, ahogy a bájitalokra is. Nem főzött ugyan túl erős amortentiát, azonban arra is volt kereslet, nem is kevés. És hát szeretett kisérletezni új dolgokkal, szóval elég sok időt töltött a boltban található kis laboratóriumában, ahol több üstben is főzte a különböző párlatokat és főzeteket, hogy azokat majd egy-egy adalékanyagként újabb illatokhoz illessze. Több parfümöt is készített, melynek több mint tíz hozzávalója volt, és még mindig hitte azt, hogy nehéz dolog izgalmassá tenni egy illatot. Ezen kívül azzal is tisztában volt, hogy a hozzá betérő emberek nagy része nem a megfelelő parfümöt használja. Egyszerűen csak ragaszkodnak valamihez, amit megszoktak, mert kellemes a bukéja, azonban egyáltalán nem fejezi ki önmagukat.
Az ajtó felett elhelyezett csengő lágyan csendülve figyelmeztette arra, hogy új vásárlója érkezett. Kezéből óvatosan letette a fiolát, melyet már egy ideje igyekezett megtölteni különböző aromákkal, majd szoknyáját megigazítva kimasírozott a bolt hátuljából, hogy szembetalálkozhasson gyermekkora egyik meghatározó alakjával. Vörös haj, vörös borosta, színes egyéniség, és Weasley illat. Egy újabb férfi, aki nem a számára megfelelő parfümöt használta. Már gyerekként sem értette, hogy miért ragaszkodik ehhez a kissé édes aromához, és miért nem próbálkozik egy másik irányvonallal. Meg hát érezte, hogy mennyire különbözőek. Gyerekként még nagyon hízelgő volt számára, hogy a férfi olyan nagyon udvarolt neki, azonban már akkor is Levinnel töltötte az ideje nagy részét. Mert a volt férjének illata valahogy közelebb állt hozzá. Mert a kettejük elegye alkotta azt az egészet, melyet tökéletesnek, vagy ahhoz közelinek neveznek. - Szervusz Lionel! - mosolygott a férfira, és tényleg örült a találkozásnak. - Ó tehát a lányodnak! Magadnak nem? - kérdezte kertelés és mellébeszélés nélkül, majd kisétált a pult mögül, hogy egy kellemesen lágy öleléssel illesse a régen látott ismerősét. Soha nem zavarta a férfi társasága, igazán humoros és kedves fiúnak tartotta. És nagyon, szívből örült annak, mikor megtalálta a boldogságot, és épp ilyen szomorúan hallotta megözvegyülésének hírét. - Sajnálom a feleségedet! - mondta kissé elhúzott szájjal, majd Lionel kabátja után nyúlt, hogy lesegítse azt. - Add csak, lerakom. Ne melegedj bele. Kérsz kávét?
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : | » » Csüt. 7 Feb. - 15:28 | | Szilveszter estéjén az egykori legjobb barátommal sodort össze a sors, most egy átlagos délutánon azzal a nővel, akinek gyerekkorunkban olyan kitartóan udvaroltam. Nem értettem, hogyan lehetséges a véletlen találkozásoknak ez a meglepő sorozata, hiszen mennyi esély volt rá, hogy éppen Phoebe Nott boltjába tévedek majd be? Talán csak annyi volt a titok nyitja, hogy a kevéske szabadidőmet nem egy kocsmában vagy otthon lerészegedve töltöttem - nehéz bárkivel is kapcsolatba lépni, ha szándékosan kerülöd az embereket. Kissé félszegen öleltem vissza, mikor Phoebe a karjai közé zárt, mostanában kevés ilyen baráti gesztusban volt részem, nőktől pedig még csak hasonlóban sem, hacsak a lányaimat és a sógornőmet nem számolom bele. Bár Lynette most éppen azt a korszakát élte, mikor került minden kínos kontaktust az ő ciki apjával, így valójában csak Celia és Molly éreztek olykor késztetést rá, hogy a nyakamba ugorjanak. - Nem, csak neki - ráztam meg a fejem. - Én... nekem felesleges is lenne. Nem akartam kimondani, hogy örülök, ha a lányomnak meg tudom venni az ajándékát, nem tudtam magamra is ennyit költeni. És tényleg felesleges lett volna, minek a feltétlenül szükségesnél többet foglalkozni a külsőségekkel, ha az ember csak a munkahelyére jár be, aztán hullafáradtan hazavonszolja magát főzni és takarítani? Elaine említésére keserűen elmosolyodtam, közben tudatosan kerülve Phoebe tekintetét. Ha tehettem, mindig kerültem a témát, azonnal tereltem, amint valaki felhozta. Nem tudtam a feleségemről beszélni, indulat és fájdalom nélkül rágondolni sem bírtam, azt pedig volt időm megtanulni, hogy az emberek nem kíváncsiak rá, hogyan is érez valójában a gyászoló. - Hát... igen. - Csak ennyit tudtam mondani, mielőtt egy huszárvágással gyorsan át is tértem volna az ő életére, mert bármiről szívesebben beszélgettem a saját nyomorúságomnál. - Hallottam, hogy ti is elváltatok Dolohovval. Jó nagy barom lehet, ha hagyott elúszni pont téged. Szilveszterkor láttam az új feleségét, egy kisebb ügy miatt letartóztatták a nőt, szóval... szóval biztos visszasír téged. Egy pillanat erejéig haboztam. Jó volt újra látni Phoebe-t, de féltem, hogy csak udvariasságból marasztal még egy kávéra is. A mosolya viszont őszintének tűnt és tulajdonképpen nem rohantam sehova, a szomszéd vigyázott Brutusra, azon a fél-egy órácskán már semmi sem múlt... És azt hiszem, jól esett volna beszélgetni valakivel, aki a régi, gondtalan időkre emlékeztetett. Előtte talán szégyellnem sem kellett a kisiklott életemet, hallottam hírét, hogy az övé sem a tökéletes mederben haladt. Legalábbis a társadalmi elvárások szerint biztosan nem. - Igen, egy kávé jól esne. A minisztériumban olyan a kávé, mintha cseppfolyós dementort itatnának velünk - mosolyodtam el, felé nyújtva az ezeréves, egyre bolyhosabb szövetkabátot. - Különben csodálatos ez a bolt. Emlékszem, mindig te voltál Lumpsluck kedvence és állandóan veled példálózott, ha ezt látná az öreg, elalélna a boldogságtól. Sötét Varázslatok Kivédéséből és átváltoztatástanból mi voltunk akkoriban a legjobbak Rody Lestrange-el, nem csoda, hogy elsők között kerültünk be az auror gyakornoki programba. De bájitaltanból labdába sem rúghattunk Phoebe Nott mellett, hiába járt egy évfolyammal alattunk. Akkoriban nagyon pozitívan álltam hozzá ehhez a tényhez, lelkesen zargattam szegény Phoebe-t, hogy korrepetáljon bájitaltanból - bizonyára senkinek sem okoz meglepetést, hogy tökéletesen hidegen hagytak a bájital receptek és igazából mást akartam. Elég átlátszó hazugság volt már akkor is.
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Kati Nescher
| » » Vas. 10 Feb. - 19:08 | | Már azt sem tudta, hogy mikor is találkoztak utoljára. Perszer hallott róla, tudta azt is, hogy milyen családi tragédiákon kellett keresztül mennie a férfinak, azonban azt is tudta, hogy ilyen jellegű gondok másnál is előfordultak. Hiszen ő is itt volt harmincöt évesen, egyedülálló nőként, túl egy igazán ronda váláson, egyedül…. Igaz, legalább azt csinálva amit csak akar. Meg hát végül is, neki annyiból szerencséje volt, hogy a válást mégsem lehetett egy halálesethez hasonlítani. Nem kellett gyászolnia, ez pedig sokkal könnyebbé tett mindent. Melegen és tényleg örömmel eltelve ölelte át Lionelt. Mindig is kedvelte a férfit, még akkor is, mikor a gyerekkoruk a Roxfort falai között másról sem szólt, csak a kviddicsező fiúkról és arról, hogy ki tud bekerülni Lumpsluck professzor elit klubjába. Neki sikerült, hiszen egészen tehetséges volt már akkor is bájitaltanból, melyet mára sikerült kamatoztatnia is.
- Sajnálom. Tényleg! - mondta, miközben eltolta magától a férfit, hogy annak szemébe nézhessen. Nyilván nem akart tapintatlan, vagy épp tolakodó lenni, azonban mindenképp szerette volna kifejezni részvétét. Nagy veszteség volt egy ilyen történés az ember életében, és bár tudta és hallotta már másoktól, hogy Lionel nem igazán viseli jól az özvegy apa szerepét, azért szeretett volna meggyőződni arról, hogy minden rendben van. Jó, valahol vágyott arra, hogy a másik majd megcáfolja és úgy viselkedik, mintha az ég világon semmi sem történt volna. Hitt abban, hogy a férfi még ha nem is tudott túllépni a felesége halálán, mégis képes beszélni róla, vagy legalább mondani pár szót.
Kissé elégedetlenkedve húzta hát el a száját, majd vette el a férfi kabátját, hogy azt a fogasra akassza. Akaratlanul is beleszagolt a nehéz anyagba, orra pedig megérezte a kétségbeesés és gyász, valamint az alkohol és dohányfüst kesernyés bukéját. Büdös volt. Legalább is neki. Az orrának. Mert az ilyen borzalmas érzések mindig annyira tele voltak kellemetlen illatanyagokkal. Levakarhatatlanul követték az embert mindenhová, és bár az emberek nagy része nem rendelkezett ilyen kifinomult szaglással, önkéntelenül reagált a tudatalattijuk és a testük. Tartózkodni akartak Lioneltől. Mert nem árasztotta azt a boldogság szintet, melyet mások szervezete megkívánt.
- Hát igen, elváltunk. - forgatta meg a szemeit, majd mikor meghallotta a letartóztatást, szinte már érdeklődve emelte a másikra a tekintetét. - Nocsak! Erről nem hallottam! Bár ettől függetlenül nem hinném, hogy visszasírna. Az a nő elvette az eszét, meg hát tudod, közöttünk ez nem is igazán működött. - vonta meg a vállát, miközben visszasétált a pult mögé. - Én hagytam el, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna. Valójában nincs okom gyűlölni azt a nőt, egyedül Levint gyűlölhetem csak… - mosolyodott el szerényen. Igaz, ami igaz, az ex-férjével már évekkel ezelőtt külön mentek, azonban a kapcsolatukat még mindig nem lehetett rendezni. Valójában nem is nagyon akarta. Nem akart teperni azért, hogy a megsérült férfi egót foltozza, és nem is neki kellett megtennie. Állta a sarat, felvállalta a tékozló nő szerepét, azonban még ezek mellett és azok mellett a pletykák mellett, melyet magánéletéről örökké híreszteltek dáma tudott maradni, aki felemelt fejjel lépked a céljainak elérése felé.
- Én azért elég jó kávét készítek! - mosolygott, majd egy pillanatra magára hagyta a férfit az üzletben, de csak addig, míg hátrament, hogy elkészítse a forró italt. - Köszönöm! Megdolgoztam érte! - kiabált ki a nyitott ajtó mögül, majd mikor meghallotta Lumpsluck professzor nevét, akkor kikukkantott az ajtó mögül. - Hát felejthetetlenek is voltak, a báljai, és minden, amit engedett és amit megadott a diákjainak. - bólogatott, bár tudta, hogy Lionel ezt annyira nem érti, lévén, ő hozzá járt bájital korrepetálásra. - Azért csak nem kellett a bájitalokkal foglalkoznod… Kár volt úgy aggódni! - mondta, majd kezében a kávéval kisétált a hátsó szobából. Az apró poharat a férfi kezébe levitálta, majd jólesően kortyolt a sajátjába. - Na és mesélj nekem kicsit a lányodról! Találjuk meg neki a megfelelő illatot!
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : | » » Kedd 19 Feb. - 17:35 | | Nem tudtam méltósággal, mások számára komfortosan gyászolni. Voltak emberek, akik könnyedén beszéltek a fájdalmukról, vagy ha nem is könnyedén, de legalább felszabadító érzés volt számukra - én nem tartoztam ezek közé. Nem tudtam szavakba foglalni, mennyire rossz az élet Elaine nélkül, nem vágytam mások együttérzésére és szánakozó pillantásaira, képtelen voltam megkönnyíteni mások számára ezt a kényelmetlen kört. Mert igenis kínos részvétünket nyilvánítani, önző módon reménykedünk benne, hogy a gyászoló fél majd egy szomorkás köszönömmel válaszol és utána minden megy tovább. A halállal senki sem tud mit kezdeni. A kabátom nevetségesen mutatott Phoebe kezében. Ő mindig olyan elegáns volt, csinos és divatos, persze meg is tehette, mégiscsak a Nott nevet örökölte és nem a Weasley-t... A kabátom nem illett ebbe a boltba, ahogy én magam sem. Kilógtam innen a kopott szövettel, a répaszínű hajammal és a zsebemben rejtőző kevés pénzzel, ami lehet még egy porszemre sem volt elég ebben az üzletben. Sosem éltünk nagy lábon, gyerekként sem szoktam hozzá a fényűzéshez és a házasságom ideje alatt sem vehettünk meg akármit, de az biztosan nem okozott gondot, hogy a gyerekek rendes ajándékot kapjanak a születésnapjukra. Egyedül nehéz volt. - Én már régen is mondtam, hogy nem szimpatikus. Akkor csak egy tipp volt, de sajnos úgy néz ki, igazam lett. Még szerencse, hogy meg tudtál tőle szabadulni... - Dolohov gyanús alak volt. Nem tettem volna rá a nyakamat, de valami azt súgta, hogy ő is a karján viselheti a Jegyet. A Rend nem talált még rá bizonyítékot, azonban a régi aranyvérű családok tagjai nagyrészt Tudjukki táborát erősítették, Dolohovék pedig nem éppen a mugliszeretetükről váltak híressé. Sosem értettem, Phoebe hogyan köthetett ki egy ilyen férfi mellett. - A minisztériumi kávénál bármi jobb, tényleg nincsenek nagy elvárásaim - mosolyodtam el. Lumpsluck és a vacsorái nosztalgikus érzéssel töltöttek el. Meghívott a klubjába, akkor még ő is azt gondolta, hogy lesz belőlem valaki. Akkoriban dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy Lumpsluck elismer és furcsa desszertekkel tömhetem magam a partijain. Ha most rám nézett volna az öreg bájitaltan tanár, lehet még a tantermében sem látott volna szívesen, pedig akkoriban a botrányos kotyvasztásaimat is letudta egy legyintéssel. Magából auror lesz, Weasley, ha benő a feje lágya - mindig ezt mondta. Valószínűleg nem arra a robotra gondolt, amit Elaine halála óta végeztem a Minisztériumban. Előtte, azt hiszem, büszke lett volna rám. - Igen, Lumpsluck egy áldás volt azoknak, akiket kedvelt. Akiket nem... ők már nincsenek róla olyan jó véleménnyel. - Amint Phoebe megjelent a két csészével, elvettem tőle az egyiket. Már az illata is elárulta, hogy nem olyan olcsó vacak, mint amit a minisztériumi irodákban nyakalt mindenki. Persze kellő mennyiségű túlóra után az ember már úgysem válogat... - Nem, végül aurorként egyszer sem volt rá szükségem. Nagy szerencse, csak nem küldhettem volna neked baglyot, hogy segíts ki... Eltűnődtem. Kevés dologgal voltam elégedett az életemben, de azt mindig nagyra értékeltem, hogy a gyerekeimmel közeli a kapcsolatom. Lyn mostanában a morcos, távolságtartó tinilány korszakát élte, de ezt igyekeztem betudni a hormonoknak, nem a kettőnk közötti valós szakadéknak. Celiát szerencsére még elválasztotta néhány év a lázadó kamaszkortól, nem fintorgott, mikor búcsúzóul megöleltem a King's Crosson. De mesélni róla, körülírni milyen a kislányom...ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint amilyennek elsőre tűnt. Nem voltam költő vagy író, nem bántam olyan jól a szavakkal, hogy hűen visszaadhassam, mennyire szuper lányom van. - Hű, ez nehéz feladat lesz, nem is tudom, mit kéne mesélnem róla... - ráncoltam a homlokom. - Celia tizenegy éves, most kezdte a Roxfortot és hollóhátas lett. Ez igazából senkit sem lepett meg, mindig nagyon nyitott volt a világra és hihetetlenül okos. Egyszerre nagyon vissazhúzódó és félénk, közben mégis nagyon bátor. Odáig van a repülésért és a kviddicsért, néha nehéz eldönteni, hogy a sport vagy a szabadság érzése miatt. Van egy tizenöt éves nővére, Lynette, szinte mindenben rá akar hasonlítani. Azért is tűnt jó ötletnek ez az ajándék, talán így kevesebbet ölik majd egymást Lynnel, mert a húga elveszi a holmijait... Mit mondjak még? Elég nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, sajnos nem vagyok egy született Shakespeare.
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Kati Nescher
| » » Vas. 3 Márc. - 14:03 | | Nem esett nehezére beszélni a múltjáról. A válása sem most történt, úgyhogy az sem kifejezetten érintette már rosszul. Végül is eltelt több mint tíz év, és tíz év alatt azért nagyon sok minden megváltozik. Ő maga is megváltozott, mások lettek a prioritások, más lett az élete és még az ex-férjéhez való hozzáállása is. Amennyire szerette az elején, most pont annyira utálta. Vagyis nem kifejezetten utálta, mert nem utálta, egyszerűen csak mérhetetlenül csalódott volt, hogy hogy csúszhatott ki minden a kezei közül, holott mindig is arról volt híres, hogy oly nagyon figyel a részletekre. Többek között a gyerekek nevelésével nem értett egyet és hát Nina volt a legnagyobb gondja, hiszen lánya igyekezett mindenben megkeseríteni az életüket, még akkor is, ha lázadása első sorban apja ellen irányúlt, azért ő is kapott belőle nem keveset. - Ugyan, Levinnel az égvilágon semmi baj nincs. Olyan, mint egy agár. Nagyon fennséges és méltóságteljes, de harap ha piszkálják. - forgatta meg a szemeit feltűnően, mert tényleg így gondolta. A volt férje ugyanis elvárta a kényeztetést, hogy imádják minden porcikáját, akár a kutyái, amik napi szinten, vonyítva kunyerálták a fésülést és velük való foglalkozást. Levin is ilyen volt. És talán a váláskor a legrosszabban az esett neki, hogy Phoebe önmagát választotta helyette, és hát ez nem éppen kellemes érzés az egó számára.
- Nem volt nehéz a szabadulás! Hiszen utál! - kacagott fel jókedvűen, majd besietett a férfi kabátjával az üzlet hátuljában lévő apró szobába. Egy gyors mozdulattal elindította a kávéfőzőt, tényleg nem kellett hozzá sok idő, hogy a kesernyés, fekete, erős nedü illata betöltse a szobát. Imádta az arab kávé aromáját. A kissé füstös, már-már szenes illatot, melyet minden jól megpörkölt szem darálása még jobban felerősített. Neki ez felért valami lágyan simogató érintéssel. Hálás volt a sorsnak, hogy ilyen szaglással áldotta meg, hiszen sokszor vette már hasznát annak, hogy olyan illatanyagokat érzett, melyeket mások nem. Többek között meg tudta állapítani azt, hogy adott étel, vagy épp bájitalhoz való alkatrész friss - e, de még a halálos betegségben szenvedőket is képes volt felismerni több száz ember közül. - Ez hidd el, sokkal jobb lesz! - kiabált a férfinak, majd sietősen két nagyobb csészébe töltötte a kávét, és vissza is sietett a másikhoz.
Finom mozdulattal adta a kezébe a gőzölgő italt, majd lágyan belekortyolt és a férfira mosolygott. Már olyan régen látta, és bár nem építettek túl nagy kapcsolatot, még mindig emlékezett arra, hogy a vörös hajú fiatalember milyen lelkesen udvarolta körbe az iskolai éveik alatt. Már így utólag sajnálta, hogy nem adott neki esélyt, de hát annyira fiatal volt és tapasztalatlan! És fülig szerelmes természetesen Levinbe! Arról nem beszélve, hogy mindig is úgy gondolta, hogy őt a nagy érzelmek fogják megtalálni! A szerelem majd elrepíti a kissé zárkózott, nagyon katonás és egyenes férfi irányába, aki lehet sokak számára hűvös, őt azonban mégis a tenyerén hordozza! Végül is megkapta ezt Levintől, azonban tény, hogy épp emiatt képtelen volt másra úgy nézni, mint akkori rajongása tárgyára. De visszagondolva kár is lett volna, hiszen Lionel igazán jó párt talált magának!
- Azért Lumpsluck professzor mindig is megosztó személyiség volt. Hiszen a lehetőséget nem mindenkinek adta meg, és hát nyilván sokan voltak féltékenyek épp azért, mert a másiknak valami olyan megadatott, ami valakinek nem. Mondjuk én teljesen természetesnek éreztem ezt az egészet, nem éreztem magam sokkal különlegesebbnek. Maximum a szaglásom miatt, és hát valljuk be őszintén , emiatt azért sokkal könnyebb jobbnak lenni az átlagnál, vagy épp a jóknál is. - vonta meg a vállát, mert tényleg nem akart ebből az egészből semmi nagy dolgot csinálni. Nem érezte magát sokkal nagyobb tehetségnek, vagy különlegesebbnek! Hiszen volt egy kis affinitása a bájitalok irányába, a többit ajándékba kapta a születésekor, nem kellett túlzottan megerőltetnie magát.
- Valaki másról beszélni mindig is nehéz feladat.- mondta, majd mikor a férfi elkezdett mesélni a lányáról, ő közben letette a poharat a kezéből és kiszámíthatatlan helyekre sétált a boltban, mindenhonnan magához véve valamit. Leginkább hozzávalókat, fiolákba töltött aromákat, száraz hozzávalókat, virágok szirmát, gyümölcsöket. - Milyen gyümölcsöket szeret? Van valami kedvence? Mi a kedvenc évszaka, hova akar elmenni nyaralni, van olyan hely a világon, ahová el akar jutni? - tette fel a kérdéseket folyamatosan, majd a bolt végében lévő hatalmas asztalhoz lépett. Üstöt helyezett a közepére, egy pálcaintéssel tüzet gyújtott alatta, majd szépen lassan beleszórta az első hozzávalókat. Vizet tett az üst aljára, majd elkezdte feltölteni. Leander került bele először, egy kis citrussal. Ezt követte egy csepp zöld színű valami, melynek a fiolájára tavaszi szellő volt írva... - Tudtad, hogy egy-két erősebb emlékből is kinyerhető pár csepp illatanyag? Arra gondoltam, hogy ha szeretnéd, akkor a feleséged emlékéből megpróbálhatok valamit szerezni. Sajnos képesek vagyunk elfeledkezni fontosabb eseményeknél a kisérő illatról. Ilyen mondjuk az ő parfümje, a bőrének illata... ami egyébként nem igazán tudatosul bennünk, mert akkor, ott, teljesen természetes. Az agyunk egyébként is ha már egy megszokott dologról van szó, akkor kevésbé reagál élesen. Egyszerűen csak tudjuk, hogy mit is érzünk, és egy idő után a szaglásunk felett a látás veszi át az irányítást. Szóval ha szeretnéd, akkor van egy merengőm. Szerintem szép dolog lenne mondjuk a lányod születésének pillanatát, vagy épp az együtt töltött napot felidézni, mikor már nem az ispotályban vagytok. Ezek elég maradandó emlékek szoktak lenni... Persze ha nem szeretnéd... azt is megértem...
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | | | | |
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |