BEAST OF AMERICA

Nem így terveztem, a Nagy Szellem látja lelkem, egy egészen óvatlan kis reptetős bűbáj volt, az a kisfiú észre sem vette - egyébként is a buta fajta volt, szeplős orrát a pulcsijába törölte, mikor azt hitte, nem látja az anyja, és megpróbált akkor sárkányt eregetni, amikor szélcsend van. Csak a koncertre vártam, a rágómnak már semmi íze, figyeltem a kis szeplős a sárkányával és a szomorú képével, és arra gondoltam, minek az egész, ha egy kiskölyköt sem lehet vele boldoggá tenni. Szóval megsegítettem.. egy egészen picikét, de hogy ezért két auror rögtön az irataim és nevem után kezdjen érdeklődni, végképp túlzás, csak a Benny Hill Show zenéje hiányzott, ahogy mutatják a kis szeplőst, az orrából boldogan folyó takonnyal és a vörös sárkányával, ami odafent köröz, én meg átmászom a háttérben egy kerítésen, mögöttem két auror, és a többit a képzeletre bízom.
Az új rezsim első diadalnapja óta - bármelyikről is beszélünk - fokozott ellenőrzésnek örvendhetünk, a pirosbetűs Önkéntelen Pálcanélküli Mágia, leánykori nevén öpéemm különösen népszerű tétel lett, és hiába szerepelek a listájukon minden tartozékommal együtt (tegyük hozzá, ők lehetnek az egyetlenek ebben az országban, akik pontosan tudják a keresztnevem), ez mindig csak akkor derül ki, mikor már betegre rettegtem magam egy vallatóban, és anyukám jön értem. Pedig nem vagyok bajkeverő, illetve nem jobban, mint bárki más a korosztályomból, a baj egyszerűen csak megtörténik velem - gondolom, és átpréselem magam azon a lyukon a kukák mellett, a másik oldalon pedig futnék is tovább, ha nem lépnék rá a bakancsom cipőfűzőjére, és csak egy teljesen random megjelenő ajtó kilincsén tudok megtámaszkodni. Fél lábon ugrálva, ziháltan esem be rajta, és rögtön kiszúrom magamnak a komfortosnak tetsző szekrényt velem szemben, bevágódom, ha ez lesz az utolsó cselekedetem is, mielőtt a fiatalkorúak mágiagyakorlását üldöző inkvizíció utolér, büntetésbe kerülök, világvégét vizionálok, csak addig nem, amíg észreveszem, hogy valaki figyel, integetek, aztán hopp, már szekrénylakó is vagyok.
- Nem láttál senkit. SENKIT, oké? - és lekapom a fejem, az ajtón át megérkezik a felelős felnőttsereg, eggyéválok a.. színpadi jelmezekkel? Glitter leszek és bőrszerkó, minden leszek, csak ne vigyenek be, kérem.

Egyszerűen sosem szerettem, ha a kelleténél nagyobb kaliberűre sikeredik egyik vagy másik koncertünk, de általában nem teszem szóvá, mert azzal megbántanám a többieket. Ez nem érdekel túl sok társaságban, kritikus természetemből kifolyólag főként el is határolódok a titkolózástól, de az igazi barátaimnak olykor nem szólok be, amikor jó kedvük van. Persze, mindennek megvan a maga ideje ahogy azt mondani szokás, így a kisebb sértéseket is tökéletesen kell időzíteni, nehogy elvesszen a varázsuk. Mert én ezekkel senkit sem szeretnék megsérteni, egyszerűen csak kimondom, mit gondolok. Mert ha nekem nem tetszik, hogy le kellett ugrálni két-három méter magasságokból a színpadra, azt felvállalom. Nincs ezzel semmi baj. Így kellene működnie a világnak, de ehelyett csak a cenzúra van jelen, semmi más. Az is mindig rosszkor és rossz helyen.
Ilyenek a biztonsági őrök is. Amikor valakivel szeretnék egy kicsit beszélgetni, mert talán az autogram mellett tudok szolgálni neki valami hasznos információval, és látom, hogy erre ő is vevő, akkor bizonyára azonnal ott terem egy kidobógorilla, és egy fél pillanat alatt leoltja az illetőt, hogy ne tartsa fel a sort - ami általában nem is előttem kígyózik, sokkal inkább Myron előtt. Az ilyesmit nagyon tudom utálni. Bezzeg akkor egy gorilla sincs a színen, mikor visongó, már teljesen beállt csitrik akarnak rámnyomulni. Velük is elbírok, nem hisztizni szeretnék, de át kellene értékelniük magukban, hogy melyik beszélgetés fér még bele. És alkalmazkodniuk is kellene főként hozzám, ha már körülöttem legyeskednek.
Most is egy kétajtós szekrény hagyja el éppen az öltözőmet, amiért végtelenül hálás vagyok. Az a szag, amit magából árasztott… Megfogalmazhatatlanul fenomenális volt a kifejezés minden negatív és ironikus értelmében. De talán elkapkodtam az örömömet, mert nyílik az ajtó az utca felől, és egy lány esik be rajta. Már csak ez hiányzott… Még egy idegesítő rajongó, aki betör a színfalak mögé csakis azért, mert szeretne találkozni valamelyikünkkel. Az eszem megáll, hogy süllyedhetnek ilyen mélyre. Eljöhettek, meghallgathattak, láthattak minket, autogramosztásnál akár meg is ölelhettek. Ennél miért akarnak többet?
De… Ez a lány mintha nem is velem akarna találkozni. Vagy csak némiképp már beállt ahhoz, hogy rendesen lásson. Ép ember általában nem ugrik be egy vadidegen szekrénybe, majd nem igazolja józanságát egy kikacsintással. Érdekes, bár hamar értelmet nyer az iménti akciója, amint közvetlen érkezése után pár másodperccel beront az ajtón egy három-négy fős társaság. Hát ez…?
- Nem látott egy eszelős diáklányt errefelé? - felvonom szemöldökömet a kérdésre, majd hangosan elnevetem magam. Hát ez fantasztikus, én mondom!
- Egy Weird Sisters koncerten az ilyesmi egészen átlagos jelenség. Csak az utóbbi fél órában három olyan lánnyal találkoztam, akire tökéletesen passzol a leírás. - nem tudom, miért védem meg a lányt. Talán mert érzem, nem miattam van itt. Látszik rajta, hogy józan. Látszik, hogy kétségbeesett… vagy fáradt.
- Bocsásson meg, Mr. Duke… - azzal elviharzanak, és hallom, ahogy lábaik dobognak odakint a hosszan tartó macskaköves úton.
A szekrényhez lépek, és kinyitom annak mindkét ajtaját, hogy kényelmesen ki tudjon jönni a bent rejtőzködő.
- Tiszta a levegő. - nyújtom jobbomat, és ha elfogadja, segítek neki kikecmeregni a bútorból. Bizonyára komfortos lehetett a régi és új fellépőruháim dohos és új illatát belélegezni. - Esetleg megtudhatom, ki tulajdonította el a ruháim közötti rejtőzködés jogát?

Weird Sisters, persze - igen, az én falamon is van belőlük bőven, és az én édesanyám is aggódhatna a józan eszem miatt, hogy mi lesz így belőlem - de őt leköti a mostanában esedékes Telihold-ünnepi szertartás, és inkább segítettem neki gyertyákat önteni, mielőtt az ő serdülőkori őrületének martalékává válunk az enyém helyett. Amúgy is lököttek vagyunk mind a négyen, rajongani a Weird Sistersért nem a lázadás, de valami bizarr normalitás jele otthon, már olyasmi, ami más családanyáknak fejfájást okoz, nekünk meg megnyugtató tény, igen, a gyerekek egy koncertre mentek.
Tehát más esetekben most nagyon boldog lennék - és megint elkövetnék egy öpéemmet sunyiban, de egyelőre nagyon alázatosan piszkálom az egyik kabát ujját, és úgy teszek, mintha nem is léteznék. Ez egyébként könnyebb feladatnak tűnik, gyakorlott vagyok benne, a katasztrófákra nagyon felkészült vagyok, és főleg, nagyon rugalmas, és ki hitte volna, hogy van abban valami helyzeti előny is, ha az ember életének tetemes részét egy lakókocsiban töltötte, a kis hely sem zavar.
- Bocsi, nem tudtam, hogy foglalt. De nem vagy túl nagy hozzá, hogy te is ott üss tanyát? - vigyorgok a szekrény tulajdonosára, persze, hogy tudom, ki ő, de ami ennél lényegesebb, megúsztam egy minden bizonnyal hosszú és értelmetlen, de cserébe nagyon ijesztő kihallgatást, papírmunkát, anyára várást, aki szegény a szervezésből úgy futna be, a fehér, kicsit átlátszó fehér köpenyében, és minden további következmények. - Libby. Libby Holloway, visszaeső szekrényfoglaló. Köszi az iméntit, jövök neked eggyel.
Aztán a segítségével kimászom a ruhák közül, leporolni nincs mit, úgyhogy csak állok ott kicsit ügyetlenül, nézem ezt a jóembert, aki most biztos számít valaki önkéntelen sikolyra belőlem, amivel a személyének adózom, és hát.. kellene is, de annyira önző vagyok, hogy még mindig az iménti szerencsés megmenekülésemnek örülök jobban. Az évfolyamtársaim nyilván kitagadnának maguk közül, de csatakiáltásnak semmi jele, zero, nada. Egy csatanyikkanás sem jönne ki belőlem, csak nyújtom a kezem.
- Te pedig Kirley Duke, itt és most elfoglalt szekrénytulajdonos, ugye?

Sokat gondolkodom azon, hogy a frontemberek miért örvendenek sokkal nagyobb népszerűségnek egy zenekaron belül, mint bármelyik másik tag, de még egyszer sem sikerült rájönnöm a titok nyitjára. Saját együttesünkből kiindulva még azt sem mondhatom, hogy Myron jobban néz ki nálam, mert ez egy szemen szedett hazugság lenne, semmi több. Na, nem sértés, de elég ránk nézni, és az ember rögtön láthatja, hogy sokkal helyesebb vagyok.
Számtalanszor figyelembe vettem már a tehetséget is, de ez sem húzható rá minden bandára. Furcsa, de a miénkre talán még éppen sikerülne is. Végül mégiscsak arra jutottam, hogy fontos a kinézet és a tálentumok is, és való igaz, hogy így már Myron nyerte ezt a kört. Nem baj, én másban vagyok igazán jó, és ezt eddig is tudtam magamról. Csak hát nem utolsó szempont, hogy jól érzem magam a srácokkal, és zenélni is szeretek, az újságírás meg... Így legalább nem függök egy állástól. Nem kell hetente hatvan cikket írnom a középső oldalak alsó sarkába, hogy biztosítsam a megélhetésemet éppen az aktuális hétre. Igen, ezzel azt akarom mondani, hogy jól fizet a sztár szakma, és emellett a felkapott, utált-imádott intrikus-kritikus szakma is az enyém. Igen, határozottan én csinálom a legjobban, amit csinálok.
A fentebbi gondolatokat továbbvíve, minden okom megvan arra, hogy szekrényeket adjak bérbe elbújni kívánó, fiatal lányok számára. Bérleti díj nincs, érezd magad kellemesen kicsinek, ki itt belépsz. Nekem például sosem vált be a hely hosszabb távon, de talán az épp bent tartózkodónak erről máris más a véleménye.
- Egyre ritkábban alszok benne, szóval már lehet, hogy kinőttem. - vonok vállat, és végignézek a lányon. Nem rossz, bár fogalmam sincs, hogy az esetem-e, amíg nem beszélünk legalább fél órát. Nem is értem, mik ezek a baromságok, hogy jaj, én a fiúkat szeretem, jaj, én a lányokat, jaj, de legyen már szőke. Ha lehet vele beszélgetni, akkor nekem aztán teljesen mindegy, hogy épp kínai vagy zulu. Lehet felőlem pingvin is, azok legalább hozzák az étteremben az ételt. Na jó, a jaj, legyen már lány kijelentéssel talán tudok azonosulni. Eddig még nem érkezett olyan fiú avagy férfi, aki el tudta volna csavarni a fejem.
- Nem jössz semmivel. Minden ép és egészséges odabent. - pillantok az immáron gyűrött ruháimra, aztán becsukom a szekrény ajtaját. - Miféle közveszélyes bűnöző vagy te, hogy szekrényeket tulajdonítasz el, üldöznek, és még a nevemet is tudod? Egyébiránt nem vagyok elfoglalt. - egy párnázott szék felé intek, hogy foglaljon csak helyet. Lássa, van még a világon jómodor. Na, azt nem mondtam, hogy nálam telepedett meg, legalábbis sok ideig biztos nem, de amíg nem irányítom bármiféle indulatomat és modoromat mások felé, addig senkinek sem lehet kifogása, nincs igazam? Dehogynincs!
- Kérsz valamit inni? Vagy sietsz új szekrényeket leltárba venni? Az enyémet hogyan értékelnéd? Rég volt vendége.

Anya szerint nekem - Erwinnel ellentétben, persze - különösen barátságos és empatikus aurám van, ezért is lehetséges, hogy könnyen megtalálom a közös hangot mindenkivel. Szeretek arra gondolni, hogy csak furcsán bókol, és nem úgy érti, hogy prostituálódom egy beszélgetés kedvéért, de mert ilyenkor mindig színekről, házakról és római nevekről beszél, általában ráhagyom, és abban maradok, hogy ő így mondja el, mennyire nagyszerű embernek tart bennünket -- talán Kirley Duke is úgy gondolhatja, hogy a különösen napsütés-árnyalatú aurám, bármi is legyen az, lesz az ok arra, hogy ne hajítson ki engem innen. Bárhogy is, hálás vagyok érte.
- Hát, kár, hogy a régi jó dolgokból nem marad semmi. Nagyapám legjobb történetei mind azok, amikor még a régi szerszámos-szekrényében aludt el kisfiúként. Hiába, ezek az angol hagyományok csak elvesznek. - nem vagyok benne egészen biztos, hogy valóban kölcsönösen ironizálunk, ez a hangsúly itt valahogy általános, nem nagyon olvastam olyan interjút a bandatagokkal, amiben egyszerű válaszokat adtak különben nem bonyolult kérdésekre. Erwinke imádná őket, ebben az országban valamiért mindig jóval később tudod meg az információt, amire a megismerkedés utáni második percben utaltál.
- Nyilván, mint mindenki tíz és a halál között, a rajongótok vagyok. Ami meg a körözést illeti.. - igen, igen, zenész, de megbízhatom benne annyira, hogy elmondjam? Na de milyen világban élünk, ha az ember már egy rocksztár szavahihetőségét is megkérdőjelezi. - Önkéntelen Pálcanélküli Mágia, öpéemm. Nagyon félhetnek, hogy valami nagy bajt okozok, és tudod mit, menjünk bele a játékba, lehet, hogy tényleg. De nem szándékosan.
Az apró füllentésekben az a jó, hogy utóbb nyugodtan mondhatod magadnak, hogy elkerülhetetlenek, és különben hasznosak is - bólogatok az italfelajánlásra, most, hogy kezd alábbhagyni az iménti izgalom, azért mégis nem semmi, hogy itt lehetek, megismerhetem az embert, aki részt vett a dal megalkotásában, amit a nevelőapám a szünet kezdete óta lelőhetetlenül dúdol.
- Nem rossz, de ha családot akarsz alapítani, vegyél egy nagyobbat. Már előtte. Bár tudom, hogy fura dolgokat mondok, a svéd ikeapornó is biztos így kezdődik, én meg abszolút csak lekötelezett vagyok. - azért kötelességtudóan benézek a szekrénybe, de tartok tőle, hogy semmi érdemi dolgot nem fogok tudni mondani az eddigi önirónián kívül, abban erősek vagyunk, én meg az aurám. Gondolom amúgy is attól fél, hogy hirtelen rájövök, kivel vagyok egy szobában, és a nyakába vetem magam, mint tisztességes volna. Biztos a különösen barátságos aurám hatása, de csak érdeklődve várakozom az italra, tökéletesen elégedett és boldog vagyok.
- És nem tartalak fel a.. bemelegítésben, Curly K? Biztosan van valami rituáléd, és már így is félek, hogy rabolom az idődet.