Én nem félek, ha te sem, minden játék valahogy így kezdődik, parányi elköteleződés, én leugrok, ha te is, de magammal foglak rántani, ha tétovázol, hidd el, rajtam nem múlik semmi, és nem te leszel az első, mégis, mégis remélem, hogy az utolsó lehetsz – valahogy lerántották az első tétován rímelő sorok, Rilke és a bukolika, az összeférhetetlenség kínzó játéka, és addig zuhant, amíg magasba nem emelkedett, milyen ironikus,  hogy meg kell tagadnod önmagadat, újra és újra kivetve mindent, amit biztosnak érzel, lenyúzva bőrt és lehántva húst, hogy hét perccel hét óra után felülre kerülj, uralmat szerezz minden jelenlévő agyában, felrúgva a papírformát, bízva egy percnyi áhítatban, egy percnyi néma csendben, ahol a kegyelem érintése alatt nem omlunk porrá.

Valami ilyesmit keresünk, modern Krőzusai önnön energiáinknak, pedig korábban, amikor széles macskavigyorral mellém heveredtél, mehet még egy kör?, azt hittem, te leszel a pont minden mondat végén, és egyetlen pillanatra sem bántam, mindenki másról lemondtam volna érted, és miért olyan feldolgozhatatlan a modern ember számára a heppiend, miért veri ki tőle a víz, miért rázza a hideg, ha örömöt szagol? A beteljesülés elől mind a pillanatnyi gyönyör rókalyukában keresünk menedéket, de a róka felébred és megmarja az újonnan érkezőket, a többit nem, őket már jól ismeri, minden párnába suttogott fogadalommal együtt. Ezek tartanak melegen.

Hogy ne féljünk a zuhanástól, az önmegtagadástól, a reflektorfényben kipárolgó őszinteségtől, előre megírt szavakba kapaszkodunk, a kelleténél hangosabban nevetünk, érzéstelenített végtagjainkat cipeljük, mert színház az egész világ, de undorít a taps, ez nem valami kibaszott musical, ahol minden görbe fingás után tetszést kell nyilvánítani, a csend, a csend – vagy még inkább a nevetés, közös örökségünk, ezért soha, senkit ne kergess el, aki mulat az apróságokon, és jó étvággyal eszik a szünetben. A komédiásoknak egyébként is csak egy decens élet hamuba sült pogácsái jutnak.