Barna kócforgatagként érkezik - nem ide készült ma este, jaj, de mennyire nem ide készült, színházba nem illik farmerben megjelenni, az anyja régen mindig ezt mondta (ahogy azt is gyakran mondta, hogy az ember lánya figyeljen oda, a táskájának meg a cipőjének mindig illenie kell[ene] egymáshoz, sosem volt képes ezt betartani, de örökké a fülébe ültette a bogarat, mindig reszket egy kicsit, hogy valaki egyszer megszólja a sötétkék cipőt a fekete táskával), ha most itt lenne, forgatná a szemét és tételesen a fejére olvasná a bűneit: megfésülködhettél volna! Át kellett volna öltöznöd! Ha szoknyát nem is, húzhattál volna egy rendes cipőt, ahogy illik. Tintafoltos az ujjad! Az a fejed tetején... az ott egy konty vagy egy madárfészek? Van ezeknek a népeknek egyáltalán rendes színháza?
- Maggie Woods - alig fékez az ajtóban, suhan át a pénztárhoz, ha szerencséje van, még egy balett-táncosokhoz illő fordulattal hanyagul és bocsánatkérően hajítja majd kabátját a ruhatáros kislány felé és ártatlan, rajongó mosollyal eszkuzálja magát minden rosszalló tekintet kereszttüzéből a nézőtéren, melyek bizonyára nem fogják feladni, ha észreveszik, függöny felgördültével ő még füzetet és tollat rángat épp ki a táskájából - rutinos csendességgel, kicsikét elpirulva, de tagadhatatlanul heves mozdulatokkal. (A színház nem tévé, kislányom, zavarhatod a művészeket a színpadon, mert nem csak te látod őket!!)
- Úgy mint Magnolia Woods?
- Pontosan úgy mint Magnolia Woods.
Megadó sóhaj, óralapra cikázó tekintet. A szerkesztője mindig ragaszkodik hozzá, hogy végül Magnolia Woodsként jegyezzen minden leadott cikket (Nem Maggie Woodsként, nem Mags Woodsként, véletlenül sem, SOHA SEM M. Woodsként!). Azt mondja, ez kicsit érdekesebb, kicsit nőiesebb, sokkal jobb, ha ezekről a dolgokról egy nő ír, arról nem is beszélve, hogy a Magnolia még mindig inkább kicsit hangzik úgy, mintha egy rendes származású boszorkány lenne, nem pedig egy... nos, őt persze nyilván nem érdekli az ilyesmi, de ilyen időkben nagyon is számít.
Nem bánja ugyan, ha Magnoliaként gondol rá bárki, aki olvassa - sosem, vagy legalábbis nagyon ritkán találkozik az olvasóival, miért fájna neki, ha ártatlan, rózaszín-fehér virágként gondolnak rá? Talán hálásnak kellene inkább lennie, hogy véletlenül sem olyasvalakinek képzelik, aki szétszórt, elkésik egy előadásról, amiről írnia kell, nincs ideje sem fésülködni, sem átöltözni, ráadásul a végén aztán túlságosan hangosan tapsol, utolsóként hagyja abba, megmosolyogják, ő meg csak próbál észrevétlenül hátrajutni a színész büféhez, mindenféle embereket összeszed, válogatás nélkül, a legjobb barátja egy jelmeztervező, megkérdőjelezhető erkölcsökkel, a legjobb barátnője pedig az évszázad (szerinte) legelvetemültebb fogója, és ugyanúgy, ahogy barátokat és ismerősök gyűjt hol innen, hol onnan, a legképtelenebb alakokkal aztán még szerelembe is esik.
- Határozottan Magnolia Woods, Reggeli Próféta, köszönöm szépen, további szép estét!!