Coriolis

- Nem, ma még nem. - vonom meg vállam, mikor arról kérdeznek, ettem-e ma, aztán becsukom az ajtót további kérdéseket megelőzendő, nincs nekem erre most szükségem, leülök a be sem fejezett kávém mellé, bizsergeti a tarkóm a nem várt udvariasság, le sem tagadhatnánk, mennyivel jobban odafigyelnek ránk most, hogy a halálfalók ölebei lettünk. Forr bennem az ital, a gyomromra szorított kézzel delejezem az ajtót, amin megint kopogtatnak, pokolba az összessel, igaz, jobban megválogatják, kinek melyik medimágussal van dolga, de a munka.. az nem lett kevesebb semmivel, és nem tartozom azok közé, akik angyali türelemmel viselik körülményeiket.
Felállok, nyitom az ajtót, aztán rögtön vissza is ülök, legszívesebben ki is menekülnék, hirtelen nagyon haragszom magamra, hogy nem fogadtam el az estebéd lehetőségét, unos-untalan rosszat akarok magamnak akaratlan is, és hogy Rodolphus Lestrange ezt tudja, elárulja a gőg, amivel belép, amivel belakja új vizsgálómat, magától értetődően, mint tulajdonos, mikor szemlézi alattvalóit. Mindig így tudott létezni, mindig így érkezett, mesék gonosz északi szeleként, úgy tudom, már meg is házasodott, nem pillantok rá, elfoglalt vagyok, nem kaphat meg mindent, amit szeretne.
- Miben segíthetek, Lestrange? - szólok csak foghegyről, megüthetem még a bokám, ha vizitre kerül a sor, és kiderül, nem voltam alázatos az egyikükkel: kockáztatom nem csak a tervet, de azok védelmét is, akik bíznak bennem, de nem tudom rákényszeríteni magam, hogy akár a cipőjéig elengedjem tekintetem. Körmölök, már nem is tudom mit, és kívánom, süllyedjen el ott, ahol áll, tűnjön el, keressen mást, aki megoldhatja problémáit. - Na, ki vele, nem érek rá egész nap, ne rabolja az ügyelet idejét.

Eltartom magamtól a karom, kissé elfintorodok, miközben végigsietek a Mungón- a mi Mungónkon. Fogalmam sincs, hogy mit tettem volna néhány hónappal ezelőtt, amikor még fennállt itt a Minisztérium törvénye, mielőtt a Nagyúr eltaposta a Bohóc Minisztert. Valószínű kénytelen lettem volna a késhez nyúlni, és reménykedni benne, hogy az átkom hatása valóban nem terjed tovább a sérült részek eltávolításával, hogy az továbbra is gyógyítható marad.
Ahogy a következő szívdobbanással újra fájdalom fut végig a karomon és a bal oldalamon, tudom, hogy sietnem kell. Elvágtam a mágia terjedését és a vérkeringést könyéktől lefelé, de a Baziliszkusz-alapú mérgek, bájitalok és bűbájok nem arról híresek, hogy megállnak egy hevenyészett mágikus pajzs előtt. Valószínű minden szívdobbanással elveszítek néhány újabb sejtet, ami olyanná válik, mint a karom.
A kezem még most is karomba meredve, görcsösen markolja a semmit, ahol alig egy órája még a fiolát tartottam, amivel a háborút reméltem megnyerni. A Folyékony Baziliszkusszal a szokásomtól eltérően teljes kudarcot vallottam, a kísérlethez használt patkány valóban azonnal szörnyet halt, amikor kimondtam a varázsigét, de az üveg is porrá foszlott a levegőn a mágia hatására, a kezem pedig, amiben tartottam az üvegcsét, repedezett kővé meredett. Valószínű gyorsan meghaltam volna, ha nincs annyi lélekjelenlétem, hogy elszeparáljam a végtagot. Így is könnyen meghalhatok, a bájital az elvártaktól teljesen eltérően reagál a mágiára- a legjobb, ha azonnal jegelem is ezt a kísérletet. Jóval hasznosabb, jóval megbízhatóbb fegyverek kellenek nekünk.
Nem állnak az utamba, nagyon jól tudják, hogy ki vagyok, még ha diszkréten el is takartam a kőkaron még mindig tekergő kígyót, az egyetlen dolgot, ami mozgásban maradt a testrészen a fedőmágia alatt. Nem is várok, csak egy rövid kopogás erejéig állok meg az ajtóban, mielőtt benyitok. Talán amúgy is így logikus, elvégre jó eséllyel halálos sérülésem van, amit minél előbb szakszerűen kell kezelni.
Egy pillanatra ledermedek, ahogy meglátom őt, szinte meg sem hallom, ahogy hozzám szól. Pont olyan, mint aznap volt, amikor az állomáson sétáltunk, egy pillanatra megint azt hiszem, hogy nem történt meg semmi, ami azután történt. Elfelejtek sok mindent, a feleségemet, a hitemet, a sérülésemet, talán még a Nagyurat is. Valamit mindig éreztem a közelében, mindig rajongtam ezért a lányért... csak a pillantása ránt vissza a jelenbe. Ő gyűlöl engem. Nem vagyunk már gyerekek, hogy ragaszkodjunk az ilyen érzelmekhez.
- Félrement kísérletből származó sérülés. A fő alapanyag baziliszkusz méreg volt, de a főzet tartalmazott kelpie szőrt, sisakvirágot és patkányfarkat is. Elvágtam a mágia folyását és részlegesen a vérkeringést a könyékhajlatnál harminc másodperccel a fertőzés után, vékonyan kent bezoárkenőccsel kezeltem, látszólag teljesen hatástalanul.- lett volna még néhány ötletem, de úgy döntöttem, hogy inkább profi segítséget kérek. Talán megtaláltam a legjobbat, bár nem lepne meg, ha megtagadná a segítséget. Nem nehéz látni, hogy mennyire gyűlöl. Mégis leülök a vizsgáló asztalra.
Ránézek, miközben megvizsgálja a kinyújtott végtagot, amin nem láthatja a jegyet, nem érezhet benne mást hidegen, kemény töröttségen kívül. Én magam is alig érzem mást belőle, mint hideget, ami idegen attól az érzéstől, amivel egymás iránt viseltettünk. Megszoktam ezt a hozzáállást a legtöbb embertől, néha még mulattatott is, hogy ezt váltom ki másokból, de zavar, talán még fáj is a megvetése.
- Túlélem, Paul?- észre sem veszem, hogy egy pillanatra visszaugrottam az időben, a szokásos áttörhetetlenségen túl kissé sebzetten nézek a lányra, akit biztosan felbosszantottam ezzel. Nem is igazán a válasza érdekel, inkább az, hogy hogyan válaszol.

Már a gondolata is felzavar, nem engedi, hogy értelmes szavakat rójak egymás után, erre már fogni sem lehetne, a medimágusok sosem írnak olvashatóan, anyám elmerengve mosolyog, ti ketten aztán olyanok vagytok, mint borsó meg a héja, állok Rodolphus mellett az előtérben, húzom a csizmám, grimaszolok, ott annak a grimasznak a párja most az orromon, dögölnél inkább meg, úgysem hagyhatlak magadra, bárki, bármi is vagy.
- A... a bezoár eredeti formájában működik csak. - nyökögöm, mint valami nyomorult, felállok az asztaltól, most látom csak, értelme sincs már annak, amit körmöltem, nem szavak, mondatok, ábrák csak, jelentésükhöz húgom türelme is kevés lenne, pedig ő rögtön tudná, hol fáj nekem most, épp csak nem kapok a szívemhez, úgyis megint elfelejtenék kiáltani, mielőtt összerogyok.
Vitánkat idézi, ahogy megragadom a csuklód, te meg a bezoárod, ami nem hathat, nem is lehetséges, de te ragaszkodsz az igazadhoz, kopogsz az íróasztalomon, várod, hogy végezzek, mehessünk már a vonathoz, hullik a hó, majd jól megdoblak szigorodért hógolyóval, izzadtan futunk megint időre, mert miattam elkésünk, most itt állok, szinte belesülök a láthatásodba, kényszeredetten nézem a karodat, persze, hogy megszegted a természet még egy törvényét, nem is te lettél volna.
- ...még mindig pont annyira nem értesz hozzá. - széket bűvölök alád, fontolgatom a lehetőségeket, hosszúra nyúlik a csend közöttünk. Látom megint, ahogy egy elcsent kötet fölé hajolsz, én melletted, úgy szívjuk magunkba mindazt, amit mesterek tudtak baziliszkuszokról, aztán letagadjuk, mi közünk ahhoz, mi közünk a mágiának tiltott részéhez, dehogy érdekel az bennünket. Te is tudod, én is tudom, nincs itt senki, aki megmenthetne, és nincs senki, aki kevésbé akarna, de ha hű vagyok magamhoz, ha hű vagyok utálatodhoz, megteszem, hajam a fülem mögé tűröm, mielőtt válaszolnék, túl hosszú ez a csend, szorítja az ember torkát, mint a közös titkok, a hazugságok, a rosszul titkolt vágy, hogy mi mindent értsünk, mindent birtokoljunk, azt is, amit tilos, azt főleg, azt leginkább. - Ha van Isten, akkor nem.
A fájdalmad csillapítása nélkül kezdek dolgozni rajta: minden apró mozdulat rosszabb, hosszabb kínokat ígér, csaknem a kezed elvesztését, de azt nem engedhetem: engedhetem, hogy szűkölj, hogy üvölts, hogy zokogj, elveszni nem hagylak. Az ment meg téged, amit úgy ítéltél el, olyan papi szigorral, bibliai dörgedelemmel, úgy néztél akkor, mintha megütöttelek volna, nem az arcod, a lelked kapott a tenyeremből, és aztán csend, ezek az évek csendben teltek el, pedig látom rajtad, te másra vágytál, most vágyjál akkor arra a csendre, mert nem lesz még sokáig, fájdalom lesz, és viselni kell majd, fenékig inni a keserű poharat még Rodolphus Lestrange kezében is.
De Isten kegyelmes, mint egy jó tavasz, mint egy enyhe tél, mint a húgom, ha eltörném kedvenc bögréjét, mindben az az ártatlanság, amihez hű voltam, és ami belőlem hiányzik, az, ami nem ítélkezik, ha medimágusi talárt visel, aminek arcán béke honol, ami nem leszek már. Egészen közelről hallom a szíved dobogását, látom a bőröd alatt futó ereket, milyen formás vénáid vannak, természetellenes is, hogy azok legyenek, természetellenes ilyen szépség egy ilyen velejéig romlott testben, amit úgy igyekszel átadni azonnal az öröklétnek, mintha nem tudnád, hogy nem engedném.. Órák talán, mire felállok: helyet ültem a combodon, jövök rá, a kezem az izzadtságodtól hűvösre keseredett, arcom ég még a nyakad párájától. Emlékszem rád, és te is emlékszel rám - ahogy a karod fog, lassan pulzálva még napokig.
- ...ezt.. ezt idd meg. - az öledbe hajítom az egyik fiolám, erősen, hogy ne vedd észre, remeg a kezem, és én is meghúzok egyet. Isten kegyelmes.. velünk ellentétben ő kegyelmes. - N--n-nem tudom, mit akartál véghezvinni, de pont akkora ostobaság volt, mint amilyennek látszik.

Csak bólintok a bezoárra tett megjegyzésre, mert én magam is sejtettem, hogy kevés lesz. Csak kísérletezek a bezoárkenőccsel, ami valóban nem mutat egyelőre semmiféle eredményt, a valódi bezoár pedig nem tudom, hogy valóban kúrálta volna ezt a típusú mérgező fertőzést. Ezért is jöttem ide, Paul. Tudom, hogy te megoldod.
- Isten...- lecsukott, összeszorított szemmel nevetek örömtelenül, ahogy elér a fájdalom, miközben a nő munkához lát. Furcsa, hogy a muglik mennyire vágynak valamire, ami természetfeletti, jó és védelmező, túl van a saját hétköznapi sarukon, mégis ennyire gyűlöltek és féltek minket. A többség, legalábbis, nagyon irigy. Biztosan vannak közöttük, akik úgy is kapatnának helyet, hogy ők maguk nem tudnak varázsolni.
Behunyva tartom a szemem, ahogy szoktam, ha fájdalommal harcolok, és nem hagyom az agyam foglalkozni a fájdalommal. Elsorolom a Sárkányvér felhasználásának tizenhárom módját magamban hat különböző nyelven, Vorgus feketemágiáról írt krónikájának harminchárom intelmét, a Lestrange fát vissza egészen Rufusig, az Aratóig, azután pedig mind a huszonnyolc vonatutamat idézem fel, a Roxfortba és onnan vissza. Mindet ezzel a nővel töltöttem. Furcsa és ironikus a világ. Most megölne, ha nem kapaszkodna az életem kampókkal a szívébe és a lelkiismeretére, ha a súly nem tépné szét a lényét. Gyűlöl engem. Kellemetlenül élem meg a tudatot.
Elfogadom a fiolát, miután izzadtam kinyitom a szemem. Kérdés nélkül megiszom a tartalmát- ugyan, mit tehet velem? Megmérgez? Megölhetett volna bármikor a kezelés alatt, ha úgy dönt, hogy elpattint valamit az átmeneti védelmemen, és hagyja terjedni a saját mérgemet. Mi más lehetne benne, ami veszélyes? Szerelem? A titkaim tolvaja? Nem hiszem, nem te vagy az. Próbaképp a rossz kezemmel iszom meg a fiola tartalmát, de úgy tűnik, hogy a végtag többé-kevésbé visszanerte az eredeti funkcióit.
- Óvatlan voltam egy kísérletemmel, Paul. Mint régen is néha: ritkán fordul elő, hogy hibás döntést hozok, de akkor súlyosabbak a hibáim.- lógva hagyom a mondatot. Kicsit megbántam a történeteket a vasútállomáson. Nem tudtam, hogy ennyire megráz egy gyilkos mugli halála, ennyire helytelennek látod morálisan az élet elvételét, akkor is, ha az az élet ártalmas mások jólétére. Ha tudom, hogy szerinted az ítéletet nem nekem kellett volna meghoznom, ha visszamehetnék, más módon tenném veszélytelenné. Persze, ösztönös reakció volt, haragból és félelemből érkező gyilkos szándék élesztette fel azt a varázslatot, ami ige nélkül is megsemmisített mindent a mugliból, ami többé tette vérnél, húsnál és csontnál.
Összezárom és kinyitom az ujjaim, leteszem az üres fiolát az asztal szélére a kupakkal együtt, úgy, ahogy mindig letetted az üres, újratöltésre váró tartóedényeidet. Tudom, milyen kellemetlen, ha kiderül, hogy elmaradt a készlet újratöltése, különösen orvosi pályán. Vajon élvezném itt a munkát? Szeretném ezt, ha én is a Mungót választom karrierpontnak? Valószínű nem. Túl sok a megkötés. Felállok, veszek egy mély levegőt, rád nézek. Hangosan, tisztán, gúny nélkül szólok, kicsit talán azzal az őszinteséggel, amivel mindig is megtiszteltelek.
- Még mindig nagyon örülnék egy egyenlő rangú kutatópartnernek.

Ha számot kellene adnom róla, mi ijeszt meg jobban, puszta ittléted, vagy hogy számodra az eltelt idő csak kellemetlen értelmetlenség, néma maradnék, minden bizonnyal hozzávágnék valamit a kérdezőhöz, mogorva megjegyzésekkel dobnám ki a vizsgálóból, amiért az időmet rabolja.. vajon én leszek, akiről senki sem tudja igazán, mit gondol és érez, hogy megvédje magát az efféle ártalmaktól?
- Nem érdekel, mit csinálsz. Nem érdekel. - sem azért, mert kötelességem volna jelenteni, ha olyasmibe ártod magad, ami illegális, és mégis én kapnék ki érte, te is tudod, meg én is, hogy neked szabad, amit másnak gondolattal sem lehetne - és főképp azért, mert felháborodnék, nem parancsolnék tovább amúgy is rosszul rejtegetett indulataimnak. A nyugtató ezek szerint gyengére sikerült, hátat is fordítok neked, mielőtt fellöklek a székkel, vagy valami más jelenetet rendezek. - Ha meg akarsz halni, annak megvan a módja, de engem hagyj békén.
Pedig egyszer, épp egy unalmasnak ígérkező könyvtározás közben csúsztattam oda neked a cetlit, rajta a vélt megoldás halandóságunk mellékhatásaira: mi volna, ha a test képes lenne végtelenszer reprodukálni azt, amit az öregség lassít le...? Hatodéves voltam, és egészen magabiztos, főleg nagyon önhitt, amin a te érdeklődésed nem sokat gyógyított, épp ellenkezőleg, úgy fordultál a rondán írt sorok felé, mintha realitás lenne, amit tervezek. Tudom, veled együtt meg kellett volna bánnom tiszteletlenségem is a természet felé, hogy azt hittem, jobb lehetek annál, hogy betartsam korlátait, de ezt a te árulásod nem vonta magával, csak jobban igyekeztem itt, jóra fordítsam azt, amit nem akként szereztem meg. Te persze eredetileg sem ismerted az ősbűnök között a szégyent, nem tudtál rosszul lépni, ha hatalomról volt szó, most is úgy mondod, amit, mintha kegyeket gyakorolnál, én pedig valóban felemelem a hangom.
- Mégis minek nézel te engem?! - minden bizonnyal hallotta mindenki, aki most a folyosón jár, de ha kíváncsiságuk elég erős is, hogy hallgatózni akarjanak, az élesedő bűbájok útjukat állják. Eredetileg bosszantott ez is, a sok megkötés, a munkamorál állandó emlegetése, meg az értelmetlen elhalkító intézkedések, ha kiabálna az eset, végül is ez egy olyan hely, ahol ez természetes, mormoltam csak, és elhúztam, mint a vadlibák, ahogy anyám mondaná - eszembe sem jutott, most hálás leszek majd, főleg aközben, hogy gyerekesen zsebkendőt kezdek keresni a kezemben a nagy összeomlás előtt, ami már itt kopogtat, és kínos módon elvékonyítja a hangomat.. három egész másodperc múlva. - Hagyj engem ugyan békén, Rodolphus.. mi.. mi nem tudunk társak lenni, tudod, hogy.. csak hagyj. Keress valakit, aki képes rá..
Hogy nem tudok tovább kiabálni, nem váratlan, legfeljebb neked az, te nem értesz az emberekhez, ahhoz, ami az ambíció mögött van, nem is érdekel, soha nem is érdekelt, itt rontotta el Plum a nevedben írt levelét is, te nem törődsz kicsinységekkel, most is nyilván unottan veszed majd tudomásul, hogy lerogyok a székemre, és küzdök, hogy ne sírjam el magam.
- Ne kérd tőlem ezt.. kérd attól, aki olyan, mint te, kérd a feleségedtől. Még nem is gratuláltam, hát gratulálok, örülök, hogy megházasodtál, hogy boldog leszel, de.. hagyj nekem nyugtot, én nem tudom elfogadni azt, amit akkor csináltál.

Csak elmosolyodok, ahogy Poppy felajánlja nekem az öngyilkosság más módjainak lehetőségeit. Tisztában vagyok vele, hogy számtalan módon meg lehet halni, és kevés olyan mód van, ami érdemesebb lenne a kísérletezés közben történő halálnál. A tudományért meghalni nemesebb talán annál is, mint amikor valaki az ügyünkért esik el harcban.
Nem próbálok közbevágni, várom, hogy végigmondd, mit gondolsz rólam, hogy mi a véleményed az ajánlatomról, ami elsőre természetesen megijeszt és feldühít. Gyáva voltam, hogy hagytam elhalni azt a barátságot, mert egyszer láttam rajtad, hogy félsz tőlem, hogy megvetsz valamiért, amit ennyire őszintén tettem. Ma is megölném. Megölném talán akkor is, ha nem mugli lenne, hanem egy másik varázsló, talán akkor is, ha egy lenne közülünk. Talán értem már, hogy mások számára mennyire ijesztő, megvetendő a gyilkosság, de én nem érzem úgy, hogy rossz lenne megfelelő okkal gyilkolni.
Nem érdekel, hogy kik, hogy hányan hallják, amit beszélünk, pedig tudom, hogy a Nagyúrnak, és talán néhány saját ambíciókat dédelgető társamnak is vannak besúgói a Mungóban. Nem zavar, ha tudják, hogy a kutatásaim megosztását ajánlottam egy nagyszerű képességekkel rendelkező boszorkánynak, még akkor is, ha a vére nem tiszta, az elvei pedig nem egyeznek az én elveimmel. A tudományban kevés olyan határ van, ami számít, a Nagyurat pedig nem érdekli, hogy milyen határokat hágok át, amíg eredményeket szállítok a Varázsvilág jobbá tételéhez.
- Lehetünk társak. Csak társak, ha barátok vagy mások nem is. Mindketten ugyanazt akarjuk: átlépni azokat a társadalom vagy elme által húzott határokat. Akkor is dolgozhatunk ezért a célért közösen, ha sok dologban nem értünk egyet.- vajon hány alternatív út létezett volna, ha nem születek Rodolphus Lestrangenek? Kétségtelenül könnyebb lenne ilyenkor egyszerű embernek lenni, és csak meghajtani, megcsavarni, kifacsarni a gerincemet, hogy meghajoljon mások szándékának és hitének megfelelően, de máskor nem hajtana a saját hitem előre.
Elmosolyodok, ahogy megemlíti a házasságom- van valaki, aki tényleg azt hiszi, hogy az a házasság funkcionálisan működik? Vagy csak gúnyolódik? Mindenesetre nem akarom megvitatni vele a házasságomat, ami sokkal tovább mutat a házasság átlagos, hagyományos okainál, mint amilyen a szerelem is. Felállok a székből, és a szemébe nézek, megpróbálom magam újra azokban a napokban érezni, amikor az a szerencsétlen eset is történt azon a vasútállomáson. Egy pillanatra elönt az a sértett bánat, félelem és harag, ami régen.
- Megmentettem az életed! Nem ítélkeztem, nem gyűlöltem azt az embert, nem okozta a legkisebb örömöt sem, amit tettem, csak azt tettem, amit bárki tenne, ha számára fontos személyeket fenyegetne egy szörny.... igen, talán megoldhattam volna más bűbájokkal is, az elsőt használtam, ami ösztönösen az eszembe jutott. Azt akartam, hogy bármi történik, ne bánthasson. Sajnálom, de nem fogok bocsánatot kérni azért, mert szerettelek!- csak az utolsó mondatnál veszem észre, hogy mennyire hangosan beszélek, szinte kiabálok. Nem jellemző rám, hogy dühössé válok, hogy elvesztem a türelmemet, most mégis szinte remegek az indulattól és talán a még mindig érezhető fájdalomtól.
Veszek néhány gyorsan kapkodott levegőt, közben nem veszem le róla a szememet. Nem tudom, hogy mit akarok a legjobban: megcsókolni és megölelni, haragosan ordítani vele, kiviharzani és vissza sem nézni, esetleg összetörni valamit. Furcsa mód fel sem merül a lehetőségek között viszont, hogy bántsam, pedig tény, hogy az ilyen esetekben ez elég előkelő helyre szokott kerülni a lehetőségek listáján. Ő azoknak az egyike, akiket talán soha nem tudnék megátkozni.

Szégyenszemre belezokogok a tenyerembe, úgy rázkódik a vállam, mint valami magányos faág, mielőtt a vihar teljesen letördeli, elsodorja, és előbb-utóbb hasznát a kályhánk látja, befűthetünk vele, mert másra nem hivatott, nem térhet eredeti funkciójához vissza, abból örökre kivétetett. Gyűlöltem a drámai felhangot, ami arra kényszerített, meghallgassalak, ne találjam hangom a tiéd mellett, és most nem távozol úgy, mint akkor, nem riaszt meg az emberség bennem, fejemre olvasod vélt igazadat, és nem tudom megvédeni magam, nem tudok szembeszél lenni, hiszen te mondod, te akarsz elítélni, holott magad kellene.
- Akkor kérj azért, mert megölted, és soha, egy percre sem kételkedtél benne, hogy megtehetted! - nem tudom, a féltékenység szólal-e meg végül, annak köszönhetem-e, hogy rád ripakodom, de nézni nem tudnék, másik kezem is csatlakozik a siratáshoz, pedig nem érdemeltük ki sehogy sem. Te megint arról beszélsz nekem, amiben nem fogunk egyetérteni, magyarázhatod bár ítéletnapig, és ha arcod másik felét is mutatnád, a türelmest, kíváncsit, talán sunyit, érteném, érteni vélném, azt ismerem, azt sokszor láttam: felfedezéseink fölött, az éjszakai erdőben futva, de nem akarom beismerni, nem akarom végképp elfogadni, hogy nem az vagy, aki ott járt: hogy én tévedtem nagyobbat, vagy te bennem, még mélyebb súllyal vonja nyakamat a karomra, elfekszem az asztalon, bár takarodnál innen, bár nem is léteznél! - Igenis kérj elnézést, Rodolphus, ölni a szerelem nevében sem lehet! Én nem öltem volna érted, egy gyilkost NEM LEHET SZERETNI, HÁT NEM ÉRTED?! TAKARODJ INNEN, NEM HALLOD?! HAGYJ NEKEM BÉKÉT! - a húgom éleslátására vágyom, higgadt mosolyára, ami óva intett maga türelmével, Rodolphus becsvágyó, el ne érje, amit óhajt, mert nem tudhatjuk, hol húzódik határ emberség és annak álmai között, honnantól bűn a kíváncsiság. Nem nézek azonban fel, heverek itt, kiszolgáltatva, el is halkulok, úgy tűnik, a haragom csupa kétségbeesés, semmi valódi szikra: bort iszom, vizet prédikálok ordítva, én tudom legjobban, lehet szeretni a gyilkost, csak mellette önmagunkat nem. - ...szerethetsz most olyat, ami hasonlít hozzád, hozzád való. Minek kísértesz itt engem.. mikor én olyan.. de olyan ostoba vagyok.. még... most is az vagyok, láthatod.